Meg sem születtem még, kétszer is meg akartak ölni. Kilép az anyám a gangra, kifakult, piros melegítőben, nyilván volt a hátán egy szó, Építők, Elektromos vagy Honvéd, kilép, kezében a szemetesvödör, le akarja vinni a szemetet a kukába.
Körfolyosós ház, az udvaron, a vas poroló mellett, amin Fehérék kislánya, az úgynevezett házmesterkislány annyit tornázik majd, ott, ahová évekkel később a Népszabadságba csomagolt aprópénzt hajítom, ha bejön valaki hegedülni, áll két ember. A korszak hazug földolgozásai és igaznak látszó fény – és mozgóképes dokumentumai alapján joggal vélem úgy, hogy minimum az egyik ember viharkabátban van. Viharkabátot visel, az teszi majd Matula bácsi figuráját ambivalenssé, amikor a Tüskevárt nézem tíz évvel később a fekete-fehér Munkácsyn. Még nem nézem. Embrió vagyok. Az ujjamat szopom a meleg lében. Adjuk a viharkabátos kezébe a géppisztolyt. Pont ilyeneket kerestek, úgy látszik, ilyen piros melegítős, komcsi kurvákat, nagy hassal, ez volt kiadva, szerdán lőjetek három piros melegítős kommunistát, ha vemhes, dupla pénzt adok, vagy hogy. Fölemeli a viharkabátos a dobtáras géppisztolyt, az anyám megáll, megdermed, és a vérén keresztül, az úgynevezett köldökzsinóron át elhelyez bennem egy lórúgásnyi félelmet, aztán a legegyszerűbb módon fölkészül a halálra.
Sehogy.
Eszébe jut a miért, a piros komcsikurvamelegítő, amit felvett. A közelben, az Oktogonnál tegnapelőtt akasztottak fel egy fiút, dózsás mackóban. Abban, vagy inkább azért.
Jellemző, hogy a másikat nem látom, pont azt nem, aki megment minket maguktól, azzal, hogy a megfelelő pillanatban ráüt a géppisztoly csövére. Hát terhes, nem látod, te állat. Ezt mondta anyám szerint. Pillanatnyi fegyverszünet áll be a szabadságharcban, érthető, emberi okokból futni hagyják a nép vemhes ellenségét, és közvetve hozzájárulnak a világra szabadulásomhoz. Rászabadítanak a világra.
Másodszor az oroszok akartak megölni minket, akkor még oroszok, később lesznek újra szovjet emberek. Efféle jelzős szerkezetekben akkor alkalmazzuk az ember szót, ha mélyen lenézünk valakit, vagy legalábbis fényévekre gondoljuk el magunktól. Zsidó ember, cigányember, ezt szerintem egybe is kell írni, szovjet ember. Pedig a kontextus, az úgynevezett szövegkörnyezet általában arra utalt, hogy a szovjet embert pont fölnézzük, és nem le. Arra utalt, de a nyelv mégis elárulta.
Szávjeckije ljúgyi.
Megy a mentőautó, viszik anyámat a Sportkórházba, elment a magzatvíz a néma tüntetés napján, 1956. november 23-án. Koraszülés. Az oroszok persze átlátnak a szitán, elég szovjet filmet néztek. Így menekülnek a fasiszták, ezt találták ki, mentőautókat szereznek, vagy lehet, hogy nem is mentőautók ezek, hanem katonai tehergépkocsik, kimeszelve, sebtében átfestve, a horogkeresztet letakarják a nácik egy vörös kereszttel, nagyon ravasz. Ügyes, pici nácik, azokat kell lelövöldözni ebben a furcsa Szuezben, vagy hol is vagyunk. Meg is tesznek mindent, ami szakmailag-emberileg lehetséges. A mentőautós sofőrnek is adjunk arcot, legyen Yves Montand abból az egészen hibátlan filmből, amiben nitroglicerint szállítanak. Kihajol Yves Montand, és üvölt, oroszul, talán nem tökéletes kiejtéssel, azt üvölti, szülő anyát viszek. Ne legyél nevetséges, gondolják az oroszok, szintén oroszul, és lőnek. A félelem bére. Akkor azt találja ki a sofőr, hogy kidugja a mentőautó orrát, aztán azonnal rálép a fékre, megvárja a sorozatot, aztán padlógázzal tűz át a kereszteződésen, képzelem, hogy élvezhette az anyám.
Eljutunk valahogy a Sportkórházig.
Published 25 October 2006
Original in Hungarian
First published by Magyar Lettre Internationale 52 (2004)
Contributed by Magyar Lettre Internationale © Gábor Németh/Magyar Lettre Internationale Eurozine
PDF/PRINTNewsletter
Subscribe to know what’s worth thinking about.