Zinedine Zidane

“Mi jut eszébe, ha ezt a nevet hallja: Zinedine Zidan?” Ezt kérdeztem német és francia muszlimoktól, kabiloktól és palesztinoktól. A futballsztárról tett kijelentések világossá teszik, hogy ha – amint feltételezem – hat különböző alapon lehet az összetartozást kifejező közösségeket képezni, ebben egyúttal a fennálló társadalmi viszonyok hallgatólagos bírálatának hat különböző formája is megjelenik.

Zidane, a futballzseni

“Nem tudom, beszél-e kabilul” – mondja egy diák egy kabil egyesületből. – “De ő egyszerűen egy nemzetközi figura. Minden etnikai címkézés felett kell állnia. Univerzális ügyekért áll ki, gyerekekért, meg ilyesmi… De én büszke vagyok rá, hogy az én nemzetségemhez tartozik. Mindenesetre azt is meg tudom érteni, ha egy algériai arab büszke rá.”

Zseniként Zidane mindenki fölött áll. Páratlan futballjátéka egyetem érvényű személyiséggé teszi, aki fölébe emelkedik az etnikai különbségeknek és nemzeti konfliktusoknak. Kabil származása – a fent idézett diák által említett törzshöz való tartozása – teljesen háttérbe szorul a csatár kiválósága mögött. Ezért lehet a politikai ellenfél, az algériai arab is büszke a kabil Zidane-ra. A tökéletesség narratívája példaszerű egyéneket állít előtérbe, rendkívüli személyiségeket, akikben tükröződik a közösség különlegessége, partikularitása. Egyes egyének zsenialitása és természet feletti teljesítménye az egész emberiség számára olyan eszméket jelenít meg a maga konkrétságában, amelyek alapot adnak az összetartozás meggyőződésének, és lehetővé teszik a közösség különlegességének belátását. Egy hamburgi muszlim Zidane-nak köszönhetően érzi azt át, hogy “kik is vagyunk mi [muszlimok] a világban”.

A közösségre vonatkozó elképzelések, amelyeknek egyes egyének zsenije hordozója, nemcsak a megtapasztalt lenézést vagy a hiányolt elismerést ellensúlyozzák. Elsősorban a fennálló viszonyokkal ellenkező elképzelések a társadalomról, a társadalmi rendről. A közösség zsenijéről szóló narratíva a muszlimokat, a kabilokat vagy a palesztinokat rendkívüli világpolgárokká engedi válni, akiknek Németország, Franciaország, de még egész Európa is túl kicsi. Mindegy, hogy interjúalanyaim muszlimoknak, kabiloknak vagy palesztinoknak mondják-e magukat, Zidane kivételes teljesítményeit szem előtt tartva a társadalmi realitásokkal egy utópikus tökéletességet szegeznek szembe: vagy teljes igazságosságot és egyenlőséget, vagy egy minden társadalmi-gazdasági és politikai nehézséggel szemben immúnis társadalmi felemelkedést.

Zidane, a családos ember

A muszlimok, kabilok és palesztinok közösségéről formált kép másképp alakul, ha a futballista gyökerei és Zidane mint családos ember, azaz a Zidane-nal érzett közösség másik alapmintája kerül a közösségi elbeszélés középpontjába. “Nagyvonalú és szerény” – magyarázza nekem egy kabil nyelvszakos diák Párizsban. “(A kabilok már csak ilyenek). Nem tudom… bár egy kicsit visszafogott, na jó … egyszerűen a büszkeség forrása a kabilok számára.” A közösség, amelyre itt hivatkoznak, nem mutat túl önmagán, mint a zsenik közössége. A Zidane alakjával azonosított tulajdonságok itt inkább csak a partikuláris közösségre utalnak. Ilyenként alkalmazhatók a többiektől való önmegkülönböztetés eszközéül. Ennek megfelelően nyilatkozza egy hamburgi muszlim: “Különösen most a fiatalok körében, akiket persze a foci is nagyon érdekel, számít igazi hősnek, ez így volt részben Myke Thysonnal is, ami rossz példa, de Zinedine Zidane biztosan áll a lábán, családja van, nagy tiszteletben áll a teljesítményével meg a származásával és a vallásával, ez segít … hozzásegít bizonyos értékek közvetítéséhez.”

A gyökerek közössége nem ismer kozmopolita individualistákat. Olyan egyénekből áll, akik tekintélyelvű struktúrákat igazolnak, és a kialakult rendet a leszármazás narratíváiból és a tradíciókból vezetik le. A közösség projektjének, amely speciális gyökereire vonatkozó diskurzussal legitimálja magát, az a célja, hogy fenntartsa a megszilárdult rendet. Szembehelyezkedik például az olyan eszmékkel, amelyek megkérdőjelezik a nemzetállam tekintélyét, az olyan tendenciákkal, amelyek a nemi szerepek szétválasztása ellen hatnak, vagy megváltoztatják a család intézményét.

Zinedine Zidane, az egy muszlim név

A származásról és a tradícióról szóló narratívák eltérnek azoktól, amelyek egy vallásra, egy nyelvre vagy egy nemzeti territóriumra való hivatkozással indokolnak meg egy szolidáris közösséget. “Zinedine” arab szó, és azt jelenti, hogy “a hit szépsége”, ami sok muszlim számára egyértelműen az iszlámra utal: “Szóval ez egy muszlim név. De ha olyan valaki akar lenni, aki adni akar valamit az ummának, akkor nem elég annyi, hogy Zinedine Zidane-nak hívják; kell az is, hogy a cselekedeteivel és a viselkedésével ki tudjon fejezni valamit. Ha például a nagy vallási ünnepeken ott volna a nagymecsetben, és azt az érzést nyújtaná az embereknek, hogy “ez a mi testvérünk egy világhírű futballista, mégis eljön közénk”, ez akkor már egy másfajta üzenet.”

A most idézett hamburgi muszlim szemében Zidane a muszlimok közösségébe tartozik, ha és amennyiben a testvérüknek mutatkozik. Azaz, ha leveti individuális partikularitását, és elvegyül a mecsetben egy ünnepi imádkozásban résztvevő hívők tömegében. Más szóval az összetartozásba vetett hit harmadik fajtája – a szolidaritás – eltünteti az individualitást. Itt a közösségi cselekvés áll előtérben, egy kollektív szubjektum praxisa, nem pedig az egyedi cselekvő, aki saját elképzelései és nézetei szerint cselekszik. Egy muszlim joghallgató, szintén Hamburgból, ugyanezt hangsúlyozza: “Arról van szó, hogy muszlimként nem tesz semmit az iszlám közösség javára…, úgy értem, hogy Beckham és Zidane egyre megy, nincs köztük semmi különbség, csak a nevükben. Mehmet Schollt is úgy hívják, hogy Mehmet, és semmivel sem jobb.”

Egész másként vélekedik ezzel szemben egy palesztin fiú Berlinből, aki mereven és határozottan leszögezi, hogy Zidane szülei Algériából Palesztinába költöztek, és csak Izrael állam megalakítása után vándoroltak ki Marseille-be. Azt állítja, hogy Zidane (nota bene anélkül hogy ezt nyilvánosságra hozta volna) világelső futballistaként kapott első díját a palesztinoknak tulajdonította, mert lojális és szolidáris velük. “Hát igen, rájuk költötte a Pokal-bajnokságon nyert díját, a palesztinoknak adta a pénzt és a bajnoki címet.”.

A szolidáris közösségről szóló narratívák, amelyek háttérbe szorítják az egyéniséget, bírálják az individualizmust és a magányos harcos koncepcióját. Ez a kritika – legalább is egy ilyen közösségi projekt védelmének élharcosai esetében – rendszerint a kapitalizmus és a vele összefonódó állami és nemzetközi intézményeket legitimáló hatalmi struktúrák ellen irányul.

Zidane, a sikeres ember

A szolidáris közösséggel szemben az a közösség-elképzelés, amely (mint az összetartozási konstrukciók negyedik alapmintája) a sikerhez igazodik, individuális teljesítményeket kell hogy kiemeljen – akár a képzelet segítségéhez folyamodva, ahogy ez egy palesztin kulturális egyesület elnökének a következő szavaiból kiderül: “A palesztinoknak különösen sokat számít a győzelem. Ha egy arab valahol győz vagy erős, akkor ő egy palesztin. Ezért aztán Zidane is palesztin. Sokan mondták, amikor Khadafi megcsinálta a forradalmát Líbiában: “Ó, az anyja palesztin!” Vagy Mohammed Aliról, meg arról a mi is a neve, Michel Jacksonról is sokan mondják, hogy palesztin.”

Attól a közösségtől eltérően, amely a zseniben önmaga megtestesülését látja, a siker-közösség képviselői nem rendkívüli egyének. A siker-közösség képviselői inkább olyan személyek, akik a munkájukkal, a szorgalmukkal és a tudásukkal érvényesültek a társadalmi versenyben. Ezért alkalmas Zidane egy hamburgi muszlim diák szemében arra, hogy a mecsetben végzett ifjúsági munkában példaképül állítsák. “… éppen ezt próbáljuk a fiataloknak tanítani, hogy minden lehetséges. Csak akarni kell és igyekezni.”

A muszlimok, kabilok vagy palesztinok egy siker-közösségben nem világpolgárok, hanem állampolgárok, akik egy társadalmi felemelkedés megvalósítói a múltban, a jelenben vagy a jövőben. Zidane ebben a kontextusban egy bevándorló fia, akiből francia állampolgár lett, és saját megszerzett tudása alapján jutott egyre feljebb a társadalmi ranglétrán. Arra a kérdésre, hogy “Mi jut eszébe, ha a Zinedine Zidane nevet hallja?” egy kabil nyelvszakos diáklány ezt feleli: “Integrálódás és siker, ez jut eszembe. Igen, Zidane integrálódott. Nem beszél kabilul. Ő francia, és vitte valamire… Azt mutatja, hogy önerőből is viheti valamire az ember, ha törekvő.”

A futballista sikeres karrierje, akit az ember saját közösségi projektje képviselőjének nyilvánít, lehetővé teszi, hogy az ember önmagát és saját közössége más tagjait a többi társadalmi csoport legitim versenytársának tekinthesse. Ugyanakkor a Zidane által becsüéetesen és fáradságosan elért felemelkedés alkalmat ad a társadalmi javak olyan elosztásának kritikájára, amely privilégiumokon és hagyományokon alapul, nem pedig a nyújtott teljesítményen. Erre hívja fel a figyelmet egy kabil nyelvű családból való diáklány Párizsban: “Nekem az a fontos, hogy megmutatja, hogy nemcsak tőzsgyökeres franciák élnek Franciaországban. Igen, szükség volna több olyan emberre, mint Zidane. Ilyeneket kéne mutatni, például több olyan embert, mint ő, felelős posztokon, nemcsak a sportban. Ebből egyszerűen kiderülne, hogy mi is részei vagyunk a társadalomnak.”

Zidane, a lázadó

Míg a siker-közösség számára Zidane a Marseille stigmatizált külvárosaiból feltört bevándorló-gyerekként áll a fókuszban, az individuális szabadságot tiszteletben tartók közössége – ami az összetartozásba vetett hit ötödik alapformája – Zidane-nak az adott nemzeti és társadalmi normáktól való elrugaszkodását ünnepli. “Zidane a franciaországi muszlim közösséghez tartozik, mert nálunk (egy francia nyelvű muszlim internetes fórum újságírói számára) ez nem ennek a kinyilatkoztatásán múlik” – bizonygatja egy muszlim diák Párizsban, és hozzáfűzi: “Tiszta sor, naná hogy büszke vagyok rá. Büszke vagyok rá, mert megleckézteti a franciákat: Itt van valaki, akit tíz éve egekig magasztalnak, és ő muszlim, azok közül való, akiket látni sem akartok.” Beszélgetőtársam arra céloz, hogy a francia kormány betiltotta a vallási szimbólumokat az iskolában, különösen azért, hogy a diáklányok ne viseljenek iszlám fejkendőt az iskola nyilvános terében. Ez a fiatalember láthatólag biztosra veszi, hogy Zinedine Zidane alakja rákényszeríti a franciákat, hogy tiszteletben tartsák és elfogadják muszlim polgártársaikat vallásos meggyőződéseikkel és a valláshoz való jogaikkal együtt.

Egy másik muszlim diáklány fel van háborodva azon, hogy a futballsztárt a francia médiában “Zizou”-ként emlegetik: “Ezzel csak megpróbálnak megfeledkezni arról, hogy muszlim neve van, hogy még valami más is, nemcsak francia nemzeti hős. Pedig nyugodtan lehet gólokat lőni Franciaország dicsőségére, miközben valakit Zidane-nak, vagy tudom is én, Yazidnak hívnak. De nem, ezeknek mindig muszáj eltüntetni azt, ami maghrebi.”

A közösségnek, amely Zidane személyében a partikularitás tiszteletét várja el (legyen ez akár a muszlim, a kabil vagy a palesztin közösség partikularitása), a nyilvánosság terére van szüksége – egy nemzeti vagy nemzetközi közegre, ahol a különbözés választásának szabadságjoga érvényesíthető és védelmezhető. Csak az ilyen nyilvánosságok képesek továbbadni azt a tiszteletet, amire a közösségnek saját létezése és szabadsága megalapozásához szüksége van. Ez a tiszteletre és szabadságra igényt tartó közösség a jog nyelvét használja. Az a fontos, hogy joguk legyen, jogokat adjon vagy szerezzen, nem pedig, mint a siker-közösség esetében, a győzelem, hogy jobbnak bizonyuljon, vagy a javak elosztásának igazságtalan volta.

A haj és a bőrszín számít

Egész másként áll a helyzet a hatodik és utolsó közösségképző minta, a fizikumon alapuló közösség esetében. “Ha azt hallom, Zidane, a himnusz jut eszembe, és hogy ő arab. És ettől aztán a francia válogatott is egész rokonszenves nekem, akár jól játszanak, akár rosszul, de ott van Zidane, ő jön…” Az idézett palesztin fiú, akik arab fiataloknak tanít nyelvet egy berlini kerületi egyesületben, úgy érzi, mintha valamiféle vérrokonság fűzné a futballsztárhoz. Úgy képzeli, hogy arab voltuk az, ami összeköti őket, őt meg a futballistát, amihez nem kell sem az arab nyelv közös ismerete, sem azonos állampolgárság. A természet lép elő az összetartozást hordozó módusszá. Mentesít attól, hogy indokolni kelljen a közösség érzetét. Így magyarázza nekem egy megkérdezett palesztin fiú a helyi kávézóban: “Igaz, hogy az útlevelem libanoni, de a szülők számítanak, hogy ők milyen vérből valók. Ezért vagyok én palesztin.” A vérségi kötelékhez nincs szükség képekre, vagy diskurzusokra jogról, kultúráról, történelemről vagy a versenyben nyújtott teljesítményre. A palesztinok akkor egyszerűen azok, “akik a bőrüket viszik a vásárra”.

A fizikum, amihez nem kell Zinedine Zidane-nak sem a zsenije, sem a származása, sem a szolidaritása, sem a sikere vagy a különbözőségére való büszkeség – elválasztva a társadalmi viszonyok minden reflexív kritikájától. “Nem…, palesztin vagy, libanoni vagy bármi, de német nem vagy, bár ugyanannyi ideje élsz itt, mint a németek, akiknek szőke a hajuk. Ugyanúgy élsz, mint azok, éppúgy alkalmazkodol, mint ők, de a haj- és a bőrszíned nem stimmel.” A diszkriminálás és az igazságtalanság ebben az olvasatban a természet kifejezése – a haj- és a bőrszíné. A fizikai adottságok közössége tehát csak a társadalmi viszonyok áldozataként tudja magát leírni, és ebben végső soron azoknak a tehetetlensége tükröződik, akik erről mesélve esküsznek erre a testi jegyeken alapuló közösségre.

Ezzel a végére értem a hat különböző szempontra és a fennálló társadalmi viszonyok ezeknek megfelelő implicit bírálatára vonatkozó fejtegetésemnek. Mielőtt rátérnék a nemzetekhez és Európához fűződő hovatartozási játszmák taglalására, szeretném ezt a hatféle orientációt még egyszer összefoglalni.

Ha a zsenialitás a lényeg, amin a közösségbe vetett hit alapul, akkor a páratlanság és a tökély a köznapitól eltérő voltában azok a kategóriák, amelyek a társadalomkritika hordozói. A zseni-közösségek a társadalommal, annak tökéletlen politikai és gazdasági rendjével és a benne uralkodó értékfelfogással szembeszegezett utópista ellenkoncepciók. Ezekhez a közösségekhez tartozik hozzá Zidane, a rendkívüli művész, akinek futballjátéka túlnőtt Franciaország nemzeti keretein. Művészetét az egész világ közönsége előtt mutatja be, és csapatát álomba illő gólokkal viszi diadalra – mindegy, hogy a francia nemzeti válogatott mezében játszik-e, vagy a Real Madridéban.

Ha a gyökerek azok a központi momentumok, amelyek a közösséget megalapozzák, akkor a változatlan tradíciók válnak a társadalombírálat hordozóivá. A tekintély és a vele igazolt hierarchiák alkotják a centrális elemet ezekben az értékkonzerváló közösségi projektekben, amelyek a családi rendből vezetik le minden társadalmi viszony alapmintáját. Zidane itt kabilként vagy családszerető emberként szerepel: mint hűséges férj, aki gondoskodik a gyerekei neveléséről, és saját atyját tekinti az igazság letéteményesének. Mindezenközben aláveti magát egy olyan francia nemzet tekintélyének, amely – amely az itt érvényes értelemben – a családi rend elveiből meríti a legitimitását.

Ha a közösségbe vetett hit a szolidaritást és a lojalitást veszi alapul, akkor a közösség projektje vagy az individualizmussal és a pluralizmussal van kontrasztba állítva, vagy a piacgazdaság által közvetített, az egyénre kihegyezett teljesítményeszménnyel. Zidane a góljait csakis a közösség érdekében lövi, és a pénzét is a közösség javára fordítja, a palesztinok javára, a kabilok javára vagy a muszlimok javára. A nemzeti érdekek vagy a futballista szakma szempontjai másodrendűek a szolidaritás és a hűség közösségének szempontjaihoz képest.

Ha a siker áll egy közösség megalapozásának középpontjában, akkor a közösséghez tartozók teljesítményének statisztikáival hozakodnak elő. A teljesítmények statisztikái és a társadalmi felemelkedésről szóló narratívák a társadalmi javak kialakult elosztási módjának kritikáját juttatják kifejezésre. Zidane itt olyan francia állampolgárként szerepel, aki komoly munkával és saját teljesítményével elérte a társadalmi felemelkedést, és maga mögött hagyhatta a szociális problémákkal sújtott lakótelepeket.

Ha a szabadsággal együttjáró tisztelet elve áll a középpontban, akkor a kisebbségi közösség partikularitásából adódik a többség politikai és kulturális hegemóniájának bírálat. Ez a közösségi projektum olyan személyek révén létezik, akik a nyilvánosság előtt szabadságot és egyenlő jogokat követelnek. Itt elsősorban az a Zidane szerepel, aki nem énekli a nemzeti himnuszt, aki kifejezésre juttatja a különbözését és a távolságtartását. Ez Zidane (vagy Yazid) játszmája Zizou ellenében.

Ha a fizikai jegyek válnak a közösségek központi alapjává, akkor a közösség úgy konstituálódik, mint stigmatizált közösség, mint a társadalmi viszonyok áldozata. Az egyének biológiai jegyei határozzák meg a csoporthoz tartozást. Itt a “sötétbőrű atléta”,a “beur”, a “feketelábú” szerzi a gólokat a franciáknak.

Zidane a francia nemzeti válogatottban

A közösségi projektek és elképzelések kritikai potenciáljukat mindenekelőtt a nemzet, a nemzetállami szerveződés és a nemzeti társadalmi-gazdasági struktúrák vonatkozásában fejlesztik ki. Zidane nem játszhatna muszlimként, kabilként vagy palesztinként, ha nem lett volna benne a francia nemzeti tizenegyben. Az a futballista se lehetne, aki kivívja a szabadság, a társadalmi felemelkedés, a gyökerek és a szolidaritás iránti tiszteletet, ha nem szerezte volna meg a világ- ill. Európa-bajnoki címet Franciaországnak. Még a zsenialitáson– és a fizikai jegyeken alapuló közösségeknek is szükségük van Zidane nemzeti kiállására: az előbbinek azért, hogy túlmutasson a nemzeti kereteken és azok szűkösségén, az utóbbinak azért, hogy kompenzálhassa a kirekesztettség és marginalizáltság érzését. A nemzetállam tehát szintén játszik a hovatartozások mérkőzésén – mégpedig nemcsak passzívan és akarata ellenére, hanem nagyon is aktívan, azzal a szándékkal, hogy bejusson a következő fordulóba. Aktív, mert intézményes előírásokat vet be a játszmába, és nem utolsó sorban annak önálló definiálását, hogy mi számítson nemzeti közösségnek. Hogy miről is van itt szó, azt jól illusztrálja Daniel Cohn-Bendit lelkesedése a francia nemzeti válogatottért. 2004-ben ezt hangsúlyozta ez az európai politikus: “A [német] futballklubokban a játékosok háromnegyede bevándorlók gyereke. De hosszú ideig nem adták meg nekik a német állampolgárságot. Így nem játszhattak a német nemzeti válogatottban… Ezért nincs egy Zinedine Zidane a mi nemzeti tizenegyünkben. Márpedig szükségünk volna tehetséges fiatalok ezreire, akik arról ábrándozhatnak, hogy Németország színeiben játszhassanak, ahhoz, hogy nekünk is legyen egy Zidane-unk.” Lehet valakinek erről más a véleménye, lényegében mégiscsak arra a tényre irányítja a figyelmet, hogy Zinedine Zidane nemzeti játékos. A szubnacionális és transznacionális közösségi elképzelésekben játszott csatárszerepe mellett a nemzeti hovatartozás legitim voltával kapcsolatos esetleges nézeteltéréseket is megtestesíti. Benne kristályosodnak ki a kirekesztés és a befogadás, az exklúzió és az inklúzió problémái, a pluralista társadalmi struktúrák kihívásai, amelyeket a nemzeti identitás rögzítése nem küszöböl ki, de legalább láthatatlanná tesz.

Következésképpen az sem meglepő, Hogy Jean-Marie Le Pen 1996-ban a francia nemzeti válogatott “szívességből állampolgárságot kapott” tagjait denunciálta, és Zidane-t Franciaországban született algériaiként aposztrofálta, vagy hogy Roberto Calderoli, a Berlusconi-kormány volt minisztere azt állította, hogy a francia nemzet feladta identitását azzal, hogy “feketéket, oszlamistákat és kommunistákat” vett be a nemzeti tizenegybe. A spanyol kormány éppen fordítva, az EU alkotmányszerződést olvasó Zidane képével kampányolt az EU-alkotmány mellett. Lehet, hogy a spanyolokat a Real Madrid 5. számú játékosa részéről ez a lecke vette rá az EU-alkotmány elfogadására, nem úgy, mint a franciáknál, akiknek nem kínáltak ilyen képet? Ezt nem tudhatjuk, de a nemzeti és az európai politikai példák azt igazolják, hogy a futballsztár Zidane alakjában az összetartozás-érzések egymással versengő dinamikái érnek össze – olyan összetartozás-érzések, amelyek ellentmondásos kereszteződésükkel definiálják és erősítik egymást.

Mert “a fiúnak” (mármint Zidanenak), ahogy az osztrák újságíró, Samo Kobenter írja, nem állóképessége és nem is játszólába van, hanem mindkét lábában végtelenül finoman kialakított egyensúlya, ami minden fordulást, minden horgot, minden piruettet, minden testcselet megenged neki minden előkészület nélkül akár álló helyzetből, akár futás közben.” Ez jellemzi az összetartozási konstrukciókat is a német és a francia bevándorló társadalomban a nagy riválissal, a mindenkori nemzetállammal szemben. (…) A szubnacionális és transznacionális közösségképzetek a bevándorló közösségekben ugyanis a fizikai jegyek közösségét kivéve egy döntő kiváltsággal bírnak – egy olyan előnnyel, amelyet a diszkriminálással és a stigmatizálással való kritikus konfrontálódás során dolgoztak ki: irányultságukon és hangsúlyaikon bármikor tudnak változtatni, ami semmit nem vesz el az alkalmazott összetartozási kategóriák komolyságából. … Ebből egy olyan szabadság adódik, amit a tradíciók, normák, intézmények és történelmek nemzetállami védelmezői nem engedhetnek meg maguknak. A közösségek a labdáikat nehezen kiszámítható röppályákon játsszák meg, egészen azokra a helyzetfüggő alkalmakra koncentrálnak, hogy áttörjenek az ellenfél védelmén. Ezek a stratégiák elősegítik a közösségi elképzelések kreativitását…

Zidane ballépése: a 14. piros lap

Zidane-nak minden várakozást megzavaró faltja az olasz védőkkel szemben és az abból adódó konzekvenciák, a kiállítás, a 10-es szám eltűnése a berlini stadion katakombáiban, a pályán maradó törzscsapat támogatásának hiánya a befejező tizenegyesnél, az egyértelmű cezúra a további játék menetében – gyenge láncszem a szubnacionális és transznacionális közösség-víziók sorában. Ami Zidane agresszív túlkapását villamcsapásszerűen tudatosította, az az a tény, hogy minden boszorkányos trükközés, minden szeszélyes stílusbravúr és testcsel, aminek segítségével a nemzetállamok rend- és legitimációs mintáit olyan eredményesen meg lehet rendíteni, mindig egyes személyek és a hovatartozásukkal való egyéniesített játékuk kifejezési formája. A közösségbe vetett hit változó irányultságai és hangsúlyai mindig a társadalommal kapcsolatban szerzett egyéni tapasztalatok függvényében alakulnak. A társadalmi együttélés számára nyújtott különböző legitimációs ajánlatok közül való állandó válogatásból jönnek létre.

Ez az individualizált társadalmi tapasztalat azok számára, akik a közösségbe vetett hitet a társadalmi cselekvésükhöz mozgósítják, először többféle hovatartozási opciókat tár a szeme elé. Ezzel láthatóvá válik, hogy a szub- és transznacionális közösség-elképzelések a bevándorló társadalomban egyáltalán nem a társadalomnak egy koherens megélésén alapulnak, amely be volna írva egy kollektív szubjektum szokásos önképébe. Sokkal inkább kerülnek ki a társadalmi struktúrák és a rend normáival kapcsolatos individualizált tapasztalatokból. És ebből a perspektívából az eligazodást ígérő tradíciók, értékhierarchiák és tekintélyi struktúrák tartalmi meghatározásuk síkján és megalapozási módjaik síkján egyaránt választani érdemes opcióknak, kínálkozó lehetőségeknek mutatkoznak a társadalmi cselekvésben. Ezért lehet a társadalmi cselekvés a rendelkezésre álló közösség-elképzelések szubjektív választása és egyéni magyarázata szerint annyira változékony, és vezethet egészen váratlan fordulatokhoz a hovatartozások játszmájában.

Éppen ilyen játéktereket mutatott be Zinedine Zidane a 2006-os futball világbajnokság döntőjében a faltjával. A mérkőzés 110. percében, 10 perccel hivatásos pályájának befejezése előtt kilépett a bemutatott közösségek kollektív narratíváiból, hogy az ellenfél egyik játékosának őt személyében sértő provokációjára reagáljon. Ennek a mostani gondolatmenetünknek a szempontjából nem szükséges válaszolni arra a kérdésre, hogy ezzel a lefejeléssel más kollektív szubjektumok (a családja becsülete vagy a terroristának stigmatizált muszlimok) védelmére kelt-e. Ebben az adott összefüggésben ennek a húzásnak Zinedine Zidane személyétől elválaszthatatlan vonatkozása, az ellenfél játékosától elszenvedett sértés egyéni és szituációhoz kötött átélése. Hogy a francia válogatott, a francia nemzet érdekei, a muszlimok, kabilok vagy palesztinok közössége vagy ezek különböző megalapozási módjai szempontjából mi forog ezzel feltehetőleg kockán, az nem tartozik bele ebbe az átélésbe.

A szubnacionális és transznacionális közösség-elképzelések mozgékonysága és individuális játékosainak ingadozása nincsen adva a történelmi és hatalmi politikai stabilizálásra fixált nemzetállamok számára.. A nemzetállamok nagyon is inkluzív, befogadó módon válaszolhatnak a társadalmi kapcsolatoknak arra a pluralizálódására, ahogyan azt a szubnacionális és transznacionális közösségképzetek beviszik a nemzeti, demokratikus és jogállami keretben megszervezett térbe, még akkor is, ha ezt a folyamatot kirekesztő jellegű nemzeti önértelmezési diskurzusok, vagy arra irányuló törekvések kísérik, hogy elfedjék, észrevétlenné tegyék a különbségeket. Hogyan működnek ezek a befogadások, azt jól példázza a francia államelnök azonnali reagálása a piros lapra, amit Zidane-nak felmutattak: még mielőtt az olasz nemzeti válogatott játékosa, Marco Materazzi lefejelésére vonatkozó részletek ismertté váltak volna, Jacques Chirac a Berlinből hazatérő nemzeti válogatott fogadásakor 2006. július 10-én tartott köszöntőbeszédében kijelentette: “Kedves Zinedine Zidane, szeretném Önnek pályája legintenzívebb és talán legsúlyosabb pillanatában kinyilvánítani az egész francia nemzet csodálatát és rokonszenvét, a tiszteletét, de mindenekelőtt a rokonszenvét és a csodálatát. Ön virtuóz, a világ labdarúgásának zsenije. Olyan ember, akinek szíve van, akiben van odaadás és meggyőződés. Ezért csodálja és szereti Önt Franciaország!”

A szubnacionális éa transznacionális hovatartozások játszmájában betöltött funkciójára való tekintet nélkül Zinedine Zidane-t a nemzeti egység védelmében is fontos szerep illeti meg, mégpedig a republikánus integrációs modell szimbólumaként. A francia nemzet játszmájában a nemzeti válogatott 10. száma nem egy középcsatár változékony stílussal és képlékeny fordulatokkal, hanem a Francia Köztársaság értékeinek egyértelműen pozicionált és kitartó védelmezője. Jacques Chirac ezt világosan kiemelte: “Teljesítményükön túl Önök [ezt a francia nemzeti válogatott valamennyi játékosának mondta] megmutatták Franciaországnak, hogy erős, ha sokféleségében egységes, és bízik önmagában.” A francia államelnök védekező stratégiája láthatólag egészen más, mint az, amelyet Berlusconi kormányának volt minisztere, Roberto Calderoni vett célba, vagy amit Jean-Marie Le Pen kívánt volna Franciaországnak és nemzeti válogatottjának.

Zinedine Zidane akaratlanul is éppen a legutolsó nemzetközi szereplésekor helyezte hatályon kívül a Francia Köztársaság befogadó gesztusát. A republikánus mítosz, amelynek a francia államelnök szavai ismét érvényt akartak volna szerezni (mégpedig sikerrel a franciák körében végzett felmérések és a francia sajtóreagálások tanúsága szerint), egy pillanatra válságba került. Ugyanakkor úgy tűnt, mintha a támadó játékos kimozdította volna a hovatartozások játszmáját a mindkét lábon végtelenül finommá fejlesztett egyensúlyából.

A többszörös mi-konstrukciók kivetülésének síkján a kontúrok elmosódtak. 2006. július 12-én, három nappal a döntő után Zinedine Zidane egy tévéinterjúban elnézést kért a viselkedése miatt, különösen a gyerekekre való tekintettel, akik látták a faltját. “Reagáltam és ez természetesen nem megengedett gesztus. Ezt hangosan és világosan meg akarom mondani. Tévénézők milliárdja, és főleg gyerekek ezrei látták ezt. Tőlük kérek bocsánatot és a nevelőiktől.” A futballsztár individualizált gesztusait megint beillesztette a társadalmi együttélés szabályai közé. Újra el lehet kezdeni a játékot. De mégis: Zidane komoly, felelősségteljes szavaira ezek a mondatok következtek: “Vannak gyerekeim, tudom, mit jelent ez. Mindig azt fogom nekik mondani, hogy soha ne hagyják, hogy a lábukra lépjenek.” Zidane nevelési alapelve az egyént figyelmeztetőleg állítja szembe a társadalmi szövetséggel – mégpedig olyan lényként, aki önmagában szent és sérthetetlen. Hogy ez az individuum sérthetetlen, az az alapmeggyőződés, ami hozzátartozik a közösségbe vetett hitnek itt leírt formáihoz. Részt vállal jellegük alakításában, következésképpen befolyásolja a társadalmi cselekvést. Aki ennek kötelezi el magát, nem zárja ki, hogy fejeseket fog osztogatni, ha úgy érzi, hogy a lábára léptek.