Utazás a "másik" felé

(Havanna)

1989 nyarán, az utolsó nyáron, amikor még állt a berlini fal, egy forró, fülledt hajnalon, útban Mexikóváros felé, megérkeztem Havannába. Ekkor már több mint 2o órája utaztam; átszállásokkal Moszkvában és Shannonban. Az út Havanna és Mexikó közti szakaszára szóló jegyeimet Havannában kellett átvennem. Éjjel egy óra tájt lehetett, de a repülőtér tömve volt emberekkel és olyan hőség volt, hogy alig lehetett levegőt kapni. Nem sok idő kellett, hogy megállapítsam, hogy képtelen vagyok felverekedni magam a reptér előtt időnként feltűnő buszok valamelyikére, úgyhogy beálltam a taxiért harcolók seregébe. Jó néhány eredménytelen próbálkozás után sikerült megkaparintanom egy helyet, és onnan néztem, ahogy a hátsó ülés egy szempillantás alatt megtelik utasokkal. Hajnal felé, miután gondosan hazaszállította összes alkalmi útitársamat és beszerezte a reggeli tortillákat, a taxisofőr egy hatalmas szálloda elé kanyarodott, és e szavakkal bocsátott utamra:
– Fizess dollárral. Adj borravalót.

Útmutatását követve hosszas könyörgés után sikerült dollárral fizetnem és borravalót adnom, amiért cserébe a portás kezembe nyomott egy szobakulcsot. A szálló kongott az ürességtől. A szoba ajtaját nem lehetett rendesen bezárni, de ez a legkevésbé sem izgatott; egyedül az érdekelt, hogy minél előbb az ágyba rogyhassak. Pár óra nyugtalan alvás után felkeltem, hideg vízben lezuhanyoztam, megtekintettem az éttermet és úgy döntöttem, hogy nem fogok a reggeliért harcolni, és gondosan magamhoz véve irataimat és összes pénzemet, elindultam az utazási iroda felé. Az irodista kisasszony felvilágosított, hogy jegyeim még nincsenek készen, de pár óra múlva visszajöhetek értük. Addig járj egyet, mosolygott rám az ifjú hölgy, visszamosolyogtam, és elmentem járni egyet. Fáradt voltam és kába, de kétségkívül el voltam bűvölve. Lassan lépegettem, mintha álmodnék, mintha a tér puha vattából lett volna körülöttem. Kora reggel volt, friss szellő fújt a tenger felől.

Ahogy a központ felé haladtam, egyre inkább látszott, hogy a város nagyon lepusztult állapotban van, de még így is gyönyörű. A gyarmati korból megmaradt egykor fenséges paloták romokban álltak. Hamarosan egy nagy térre értem. A tér üres volt, csak néhány középkorú férfi sietett keresztül rajta, frissen vasalt fehér guayaberaban, minden bizonnyal útban az iroda felé. Nem messze tőlem egy öregember sétáltatta az unokáját egy özönvíz előtti babakocsiban, kicsit távolabb egy kisfiú ment, zsinóron maga után húzva minden kincsét, egy lim-lommal teli kartondobozt. Váratlanul valaki megütött és durván ellökött, letépve vállamról a táskámat. Egy tizedmásodpercre elém villant egy fiatalember eltökélt pillantása, aztán már csak a gyorsan távolodó hátát láttam. Teljes erőből futni kezdtem utána. Olyan volt, mint a rémálmokban, amikor az ember minden erejét megfeszítve rohan, mégis csak kínos lassúsággal halad előre. Úgy tűnik, mégis haladhattam valamelyest, mert a helyszín megváltozott körülöttem; emberekkel zsúfolt keskeny utcácskákon rohantam végig, és még kiabáltam is: “Segítség, tolvaj!” Az emberi testek labirintusa szétnyílt és bezárult körülöttem, egy-egy pillanatra újra megpillantottam a hátat, láttam, amint balra fordult, aztán bevetette magát egy sötét sikátorba, aztán egyszercsak teljesen eltűnt. Kifulladva megálltam és próbáltam levegőt kapni. Ömlött rólam a verejték. Nem hittem el, hogy ez velem történik. Az emberek körbeálltak és bámultak, mint valami cirkuszi attrakciót.

– Mért nem segítettek? Mért nem állították meg? – kiabáltam rájuk.
Senki sem felelt. Bámultunk egymásra, mint a marslakók. Aztán egy férfi megszólalt.
– Mi történt, szöszi?

A világ más részein általában cigánynak szoktak nézni, mert fekete a hajam és kreol a bőröm. De itt, jutott el tudatom egy még működő szegletébe, külföldi voltam, tehát szőke. Mindenki látta, hogy mi történt. Mélyet lélegeztem, és szépen elmagyaráztam, mi történt. Menjünk a rendőrségre, indítványozta egy másik férfi, és a kis csoport néhány tagja azon nyomban körbefogott és elkísért a legközelebbi rendőrőrsre. A rendőrőrsön teljes zűrzavar volt. A hosszú folyosókon rengetegen tülekedtek, és egyáltalán nem volt világos, ki a sértett, ki az elkövető. Szék nem volt a láthatáron. Több órás álldogálás után végre behívtak egy fülledt levegőjű irodába, ahol két rendőrtiszt figyelmesen végighallgatott, majd közölték velem, hogy semmit sem tehetnek érdekemben. Keresd meg a nagykövetséget és menj szépen haza, javasolták. Kora délután volt, amikor kiléptem a rendőrség épületéből, a kezemben egy pecsétes papírral, hogy kiraboltak. Kint az utcán olyan hőség volt, hogy akaratlanul is visszaléptem a kapu hűvösébe. A kis csoport, amelyik pár órával azelőtt odakísért, türelmesen várakozott a szembenlévő járdán.

– Na, mi történt, kicsikém? – kérdezte egy férfi.

Nem voltam többé szöszi. Megváltozott a státuszom: semmim sem volt és segítségre szorultam; egy voltam közülük. Röviden összefoglaltam, mi történt. Úgy bólogatták, mintha előre tudták volna a fejleményeket. Aztán egy idősebb asszony megragadta a karomat.

– Ide figyelj – mondta. – Ennek az embernek itt, van kocsija. Menj vele, ő majd segít neked. Az eszembe sem jutott, hogy teljesen egyedül vagyok, egy szál nyári ruhában, iratok és egy fillér nélkül, és egy ismeretlen városban engedelmesen beülök egy ismeretlen férfi autójába, és hálásan intek búcsút egy csoport vadidegen embernek. Az ismeretlenről hamarosan kiderült, hogy igazi aranyember. Addig jártuk a várost, amíg meg nem találtuk a magyar konzulátust. Ott megtudtuk, hogy a konzul hazament. A konzul otthonában megtudtuk, hogy a konzul épp elment, de addig mentünk utána, amíg rá nem bukkantunk valami rendezvényen, és végre valahára ott ültem vele szemben, és előadtam, hogy mi történt velem aznap hajnalban. A konzul szórakozottan jegyzetelt, megvárta, hogy befejezzem a mondókámat, majd így szólt:
– Feltesszük a következő gépre és szépen hazamegy Budapestre.

– Szó sincs róla.- feleltem.
A konzul kissé meglepve nézett rám. Rémesen nézhettem ki, valószínűleg nem számított ellenállásra. Megköszörültem a torkomat.
– Hétfő reggel 10 órakor előadást kell tartanom a Mexikóvárosi Egyetemen. Szocialista hazánkat képviselem.

A konzul elképedve nézett rám. Mióta találkoztunk, most először figyelmesen végigmért. Ezek szerint ez nem egy pórul járt turista, hanem egy kóros hazudozó. Vagy, bár ez nem valószínű, Szocialista Hazánk képviselője? De Szocialista Hazánk képviselői nem úgy néznek ki, mint egy csavargó, nem utaznak harmadosztályú repülőjáratokon, a körmük ki van lakkozva, és kiskosztümben járnak. Mindez igaz volt, de én is igazat mondtam. Tényleg Mexikóvárosba mentem, és tényleg előadást kellett tartanom. Néhány évvel korábban, egy állami ösztöndíjnak köszönhetően, két évet töltöttem Mexikóban. Amikor legelőször megérkeztem abba a távoli, egzotikus országba, kezdetben minden – a színek, a szagok, a nyelv, a gesztusok – új és idegen volt. De pillanatok alatt megtaláltam a helyem; rátaláltam a rokonlelkekre, akik segítettek megérteni, hogy mik a fontos ügyek és mire kell odafigyelni, milyen újságot érdemes olvasni és milyen helyekre kell járni ahhoz, hogy megértsem, mi történik abban a hatalmas, idegen országban. Ráadásul egy idő után számos megdöbbentő hasonlatosságot is felfedeztem a magyar és mexikói fejlődési, viselkedési, kulturális minták között. Hazafelé tartottam a szeretteimhez, amikor csapdába estem Kubában. Ki volt zárva, hogy visszaforduljak.

A konzul kérdezgetni kezdett és hamarosan kiderült, hogy szerencsémre mindketten a Közgazdasági Egyetemre jártunk és számos közös ismerősünk volt. Még mindig úgy méregettük egymást, mint két gladiátor a porondon. De a konzul tekintete egyszercsak megváltozott. Átlépte a láthatatlan határt. Úgy döntött, hogy hinni fog nekem. Ami ezek után történt, olyan volt, mint egy felgyorsított kalandfilm. Hozzá kell tennem, hogy péntek délután volt, egy trópusi szocializmust építő, folytonos ellátási hiányoktól szenvedő országban. De attól a perctől kezdve, amikor elhatározta, hogy egy vagyok “a mieink” közül, az unatkozó diplomata Osztap Benderré változott. Mit neki bezárt irodák, hiányzó pecsétek, nem működő fényképezőgépek és rég hazament titkárnők! A konzul nem ismert lehetetlent. Este tízkor, egy vadonatúj ideiglenes útlevéllel a táskámban, a konzul patióján üldögéltünk és elégedetten szürcsölgettük a Cuba Librét. Előzetesen még visszamentünk a szállodába, hogy összeszedjük a holmimat, és beugrottunk az Aranyemberhez is. Neki adtam a poggyászomban található összes szappant, sampont és fogkrémet. Alig tudtunk a lakásból kiszabadulni. Az Aranyember meg volt róla győződve, hogy ő tartozik nekem köszönettel.

Hétfő délelőtt 10-kor ott álltam a Mexikóvárosi Egyetem előadótermében és azt magyaráztam, milyen párhuzamok találhatók Magyarország és Mexikó között. Mindkét országban évtizedek óta egypártrendszer volt, amely az erőltetett iparosítás gyümölcseit újraelosztva, a kíméletlen elnyomás, megvesztegetés és ügyes kompromisszumok változatos módszereivel tartotta fenn magát. A hallgatóság el volt bűvölve. Én is.

(Moszkva)

Útban hazafelé a moszkvai átszállásnál a szovjet hatóságok nem rendültek túlzottan meg pecsétes papíromtól, amely azt tanúsította, hogy rablás áldozata voltam Havannában. Kiemeltek a budapesti gépre várakozók sorából és bekísértek a rendőrőrsre. A szertartás már ismerős volt, bár ezúttal nem volt trópusi zamata. Használhatom a telefont, kérdeztem Havannában. A telefont használhatod, de nincs vonal, hangzott a válasz. Moszkvában nem érdeklődtem a távközlés állapotáról. Szófogadóan lépegettem a két állig felfegyverzett katona között, akik egy ablak nélküli épületbe vezettek a repülőtér egy félreeső fertályában. Most mi lesz, kérdeztem kísérőimet, de válasz helyett a vállukat vonogatták és kinyitották egy szám nélküli szoba ajtaját. Odabent három ágy volt. Az ajtó melletti ágyon egy férfi feküdt, a fal mellettin pedig egy talpig feketébe öltözött öregasszony kuporgott. Üdvözöltem őket; a férfi biccentett, az asszony csak szorongva rám nézett, de nem reagált.
Rámosolyogtam és leheveredtem a középső ágyra. Csend volt. A férfi időnként felállt és kiment a folyosóra cigarettázni. Egész idő alatt egy szavát sem hallottam. Amikor kinyitotta az ajtót, láttam, hogy az őrök az ajtó előtt állnak. Pár óra múlva, amikor a férfi újra felkelt és kiment a folyosóra, az asszony odalépett az ágyamhoz. Ruhája redőiből sietve egy összegyűrt papírdarabot húzott elő. A papíron néhány szám volt és egy szó “Ghulam”.

– Mit jelent ez? Mi az, hogy Ghulam? – ültem fel.
Az asszony mondott valamit, de nem értettem. Minden lehetséges nyelvet kipróbáltam, de semmi sem működött. Később, amikor az egyik őr kikísért a mosdóba, elmesélte, hogy az öregasszony afgán és a fiát keresi, aki megsebesült vagy foglyul esett valahol. Akkoriban nem sokat töprengtem azon, hogy vajon mit is keres a Szovjetunió Afganisztánban. Arra már kezdtem ugyan rájönni, hogy a rendszer, amelyben élünk, nem a létező világok legjobbika, ahogy kislánykorom óta hittem, de hogy vezérünk és védelmezőnk, a Szovjetunió imperialista ábrándokat táplálna, az eszembe sem jutott. A szovjet katonák szabadítottak meg minket Hitlertől. Igaz, hogy a szovjet katonák nem hagyták, hogy kimenjek a szobából, de nem viselkedtek csúnyán. A fiatalabb, aki a mosdóba kísért, egészen barátságos volt. Senki sem érti, magyarázta, hogyan tudott ez az asszony átjutni a határokon.

Amikor visszatértem a szobába, odaültem az öregasszony mellé. Csendben üldögéltünk az ágy szélén. Kis idő múlva értésemre adta, hogy aludni szeretne, és azt kéri, őrködjek felette. Ültem az ágy szélén egy könyvvel a kezemben, és úgy tettem, mint aki olvas. Este az őrök átkísértek minket egy üres szolgálati étterembe a repülőtér egy távolabbi pontján. Előtte kiosztottak nekünk egy pár sárga korongot, amelyekért cserébe kaptunk egy adag hideg kását, egy szelet ismeretlen eredetű húsféleséget és valami sárgás folyadékot. Olyan boldogan vetettem magam az ételre, mintha egy osztályon felüli étteremben lettem volna. Az öregasszony velem szemben ült és figyelmesen nézett. Aztán lassan, óvatosan ő is enni kezdett, minden egyes falatot gondosan megrágva. Iszonyatosan éhes lehetett. És ahogy figyelmesebben megnéztem, a csupasz égő hideg fényében láttam, hogy egyáltalán nem is öreg. A harmincas éveinek vége felé járhatott, alig pár évvel volt idősebb nálam.

Az éjszaka közepén különös zajra riadtam fel. A fekete ruhás asszony az ágyam szélén ült, és ujjait széttárva az arcom előtt, valamit lázasan mormolt.

– Mi történt? – ültem fel rémülten.
– Ghulam, Ghulam! – suttogta izgatottan.
– Megtalálták? – kérdeztem felélénkülve.
Nem válaszolt, hanem folytatta az imádkozást és a különös jelvetést az arcom előtt. Az ágy mellett ott volt a batyuja. Útra készen állt. Kis idő múlva beléptek a katonák és intettek neki, hogy jöjjön. Felálltam, hogy kikísérjem, de megállítottak az ajtóban. Álltunk a küszöbön és némán néztük egymást. Aztán egy pillanatra odaléptem az asszonyhoz és megöleltem.

– Gyerünk már nagymama, mozgás! – szólalt meg a fiatalabbik katona és elindultak. Visszamentem az ágyhoz, lefeküdtem és azon nyomban újra elaludtam. Amikor felébredtem, a szoba üres volt.

(Tarnow)

Néhány éve munka ügyben Tarnowban jártam. Tarnow egy gyönyörű középkori kisváros Dél-Lengyelországban. A reneszánsz főtér szinte érintetlenül megmaradt, a belvárosban szűk, macskaköves utcácskák kanyarognak, van néhány szépséges, régi faragott fatemplom, néhány emlék az egykor virágzó zsidó kultúrából, és egy egyedüllálló cigány néprajzi múzeum. Amint megérkeztem, leraktam a csomagomat egy barátságos kis panzióban és elindultam csavarogni. Ez az egy szabad délutánom volt és kíváncsi voltam a városra, körbe akartam járni, bele akartam merülni a vasárnapi sétálók seregébe. Több mint húsz éve Európa nyugati részén élek, de még mindig hazajövök Kelet-Európába. Ide tartozok, ez a hátterem; itt érteni vélem a legapróbb gesztusokat is, felismerem a szagokat, észreveszem a történelem nyomait. Itt magától értetődően vegyülök el a sokaságban, egy vagyok az itteniek közül. A városközpontban barangolva rábukkantam egy Bem szoborra. Elfelejtettem, hogy Bem apó innen származik, és amikor váratlanul megláttam, olyan volt, mintha rég nem látott ismerősbe botlottam volna bele. Ahogy hátraléptem és emlékeimben megpróbáltam felidézni a budai Bem szobor testtartását, mintegy százméternyire az emlékhelytől, észrevettem valami különös építményt. Egy üres telek közepén négy fekete oszlop állt.

Közelebb mentem. Az üres tér egyik oldalán romos fal állt. A négy furcsa oszloppal szemben egy nyilvános vécé volt: Hölgyek, Urak. A tér kicsit meg volt emelve, és ahogy a felfelé vezető lépcsők felé mentem, elhaladtam egy csoport gyerek előtt, akik a fal mellett álldogáltak. Ha jól emlékszem, két kislány volt ott, egy nyolc éves forma kisfiú és egy valamivel idősebb fiú, aki a fal tetején üldögélt. Jól megbámultak, amikor elmentem előttük, aztán összebújva kuncogtak valamin. A nyár véget ért; kevés turista lehetett a városban. Mikor elindultam az üres tér közepe felé, a fiatalabb kisfiú futkosni kezdett a közelemben és valamit motyogott magában. Ahogy a négy oszlop felé közeledtem, újra elnyargalt mellettem, valamit odaszólt, aztán visszafutott a barátaihoz. Megálltam a különös építmény előtt, értetlenül nézegettem, aztán hirtelen rájöttem, hogy ez nem lehet más, mint a Bimah, a második világháborúban leégetett 17. századi zsinagóga egyetlen megmaradt része. És ebben a percben megértettem azt is, amit a kisfiú kiabált a tér másik feléről, most már teljes hangerővel.
– Zsidó! Zsidó! – kiabálta.

Dermedten álltam a Bimah előtt. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy el ne sápadjak, el ne vörösödjek, egyetlen arcvonásom se mozduljon el. Úgy tettem, mint aki csak nézelődik és egy kukkot sem ért abból, amit a kisfiú teli torokból üvölt a tér másik sarkából, miközben a barátai dőlnek a nevetéstől. Úgy tettem, mint akinek fogalma sincs, mit jelentenek ezek a szavak és hova vezetnek, ha így üvöltik őket. Egy kis idő múlva megmozdultam, és lassan elindultam a tér másik vége felé. Most észrevettem a Dávid csillagokat az üres telek szélén megmaradt kerítésdarabon. Úgy vánszorogtam, mint akinek fáj a lába. Nem voltam többé otthon.

***

Egész biztos vagyok benne, hogy az ordítozó kisfiúnak halvány gőze sem volt, hogy mit jelent az, hogy zsidó. A tarnowi zsidók a Szpitalna úti temetőben laknak, már a szerencsésebbek, akiknek sikerült 1939 előtt meghalniuk. Pont úgy néztem ki, mint bármelyik járókelő, és nem csináltam semmiféle rejtélyes hókusz-pókuszt a Bimah előtt. A kisfiú csak annyit látott, hogy egy ismeretlen áll a különös építmény előtt és nézi. Személyes szótárában a “zsidó” szó állt az “idegen” helyén. Mindazok, akikkel később találkoztam a városban, a boltostól a gyárigazgatóig, úgy találták, hogy mulatságos vagy érdekes egy idegennel találkozni. De a kisfiúnak azt tanították, hogy az “idegen” az ellenség. A kisfiú úgy tudta, hogy a “zsidó” szó sértés, és ekként alkalmazta egy olyan helyzetben, amikor az ellenséget el kellett távolítani. Földünk más helyein, hasonló helyzetekben mások azt kiabálták volna: “Színesbőrű!”, “Muzulmán!”, “Terrorista!”, “Bevándorló!”, “Feketeszemű!”. Ahogy ott álltunk azon üres téren, egy láthatatlan határ választott el minket, amely sokkal áthatolhatatlanabb volt, mint a beton és szögesdrótból épült határok, amelyek körülvették a gyerekkoromat. És a láthatatlan határ mentén alá volt aknázva a föld. Olyan volt, mint a Senkiföldje Kelet- és Nyugat-Berlin között, pár héttel a Fal leomlása után; mint a Kelet- és Nyugat-Jeruzsálemet elválasztó vonal az első Intifada idején. Vagy mint a Koszovó és az akkor még Jugoszláviának nevezett ország közötti sáv egy évvel a koszovói válság után. Mindenütt ugyanaz történt: egy autó elvitt egy utcasarokig, ahol a sofőr hirtelen megállt és így szólt:
– Innen már egyedül kell mennie.

A láthatatlan határ mögött a “mások” éltek. “Ők” rendszerint ugyanazt a nyelvet beszélték és ugyanazt ették, mint “mi”, de mindkét fél halálos ellenségként kezelte egymást. Berlinben megpróbáltam a sofőrrel vitatkozni. Jeruzsálemben egy szó nélkül kiszálltam a kocsiból. Az egykori Jugoszláviában összegörnyedve, sietős léptekkel vágtam át az üres földúton. Magányos lépteim zaja bizonyította, hogy egy határon kelek át.

Ha bátrabb lennék és tudnék lengyelül, átléptem volna a láthatatlan határt, és odamentem volna a tarnowi kisfiúhoz, hogy elmeséljek neki egy történetet a gyerekkoromból. Amikor kislány voltam, alig pár évvel fiatalabb, mint ő, nem voltam hajlandó kezet fogni az első fekete bőrű emberrel, akivel életemben találkoztam. Ugyanolyan szép, napos vasárnap délután volt, mint Tarnowban, és anyám elvitt az Állatkertbe. Fodros, fehér kimenő ruhácskámat adta rám és nagy boldogan sétáltunk a zöldben, amikor szembejött velünk egy fekete fiatalember. Anyám szívélyesen üdvözölte. Kiderült, hogy a hallgatója a Kertészeti Egyetemen. Abban az időben Magyarország meglehetősen el volt szigetelve a külvilágtól, Budapest utcáin nagyon kevés külföldit lehetett látni. Időnként megjelent ugyan egy-egy testvéri szocialista turistacsoport, de a varázsos Nyugatról vagy egyéb egzotikus helyről érkezett látogató ritka holló volt. A kivételek közé tartoztak azok a baráti harmadik világból érkező diákok, akik állami ösztöndíjjal tanultak nálunk.

Anyám bemutatott a fekete embernek. Udvariasan rámosolyogtam, de nem nyújtottam kezet. Attól féltem, hogy a szép fodros fehér ruhácskám összepiszkolódik, ha megérintem azt a fekete kezet. A fiatalember rám mosolygott. Anyám nagyon zavarba jött. Próbált a lelkemre beszélni, de nem hagytam magam. Ez az egy kimenő ruhám volt, nem hagyhattam, hogy tönkremenjen. Anyám tovább érvelt, aztán hirtelen megragadta a fekete férfi kezét és jó erősen megrázta. Aztán az arcom elé tolta a felfordított tenyerét. Nem volt rajta nyom. Jól megnéztem, aztán lassan, óvatosan kinyújtottam a mutatóujjamat és óvatosan megérintettem a fekete kezet. Meleg és puha volt, akárcsak az enyém. Megvizsgáltam az ujjamat: nem lett koszos. A biztonság kedvéért megismételtem a műveletet. Semmi. Szörnyen megkönnyebbültem. Finoman megfogtam a meleg, puha kezet, rákulcsoltam az ujjaimat és nem is akartam elengedni többé.

Együtt mentünk tovább. Büszkén lépegettem; nekem volt a legszebb ruhám és a legérdekesebb barátom az egész Állatkertben. Ráadásul, miközben a ketrecek, rózsák és szomorúfüzek között sétálgattunk, felfedeztem valami fontosat: minden nyelvnek saját zenéje van. A felnőttek szokás szerint számomra érthetetlen ügyekről tárgyaltak. A fekete fiatalember nagyon jól beszélt magyarul, mégis, amikor megszólalt, az egészen másként hangzott, mint amikor mi beszéltünk egymás között. Hiába volt a szavak jelentése a helyén, a beszédének más volt a zenéje Minden bizonnyal a saját anyanyelvének dallama ütött át a magyar szavakon, és adott nekik hol mulatságos, hol gyönyörű új hangzást. Az a vadidegen afrikai ember valami fontos új dolgot tanított meg nekem a saját kultúrámról.

(Várna felé félúton)

Egy forró nyári délután, valamikor a hetvenes évek elején, éhesen, izzadtan és elcsigázva stoppoltam egy barátnőmmel a Fekete tenger felé valahol Bulgáriában. Abban az időben, ha a magyar ifjúság a tengerbe akarta vetni magát, két választása volt: a hideg északi vizek az NDK-ban vagy a Fekete tenger a bolgár partokon. Ott volt még persze Jugoszlávia is, a szép terjedelmes dalmát tengerparttal, de mióta Tito elvtárs külön utakon kezdett járni, az illetékes hatóságok megnehezítették az oda utazni vágyó egyszerű turisták dolgát. Barátnőm és én kispénzű gimnazisták voltunk; vonattal elmentünk Szófiáig és onnan stoppoltunk tovább. Akadt egy pár jólelkű kamionsofőr, aki hosszabb-rövidebb útszakaszokra fölvett minket, de azon a bizonyos délutánon már órák óta főttünk a tikkasztó hőségben az út mentén, mindhiába. A forgalom meglehetősen gyér volt és az arra vetődő néhány kocsi még csak le sem lassított. Reménytelennek tűnő helyzetekben az ember sokszor vágyálmaiba menekül; mi is édes fantáziaképekkel szórakoztattuk egymást. “Egy jó hideg vizes medence… nyammm… egy pohár hideg víz… ooohhhhh, egy légkondicionált fehér Mercedes…”

És már jött is. Egy fehér Mercedes suhant el előttünk, befordult a sarkon, aztán fékcsikorgást hallottunk, és döbbenten láttuk, hogy a kocsi visszafelé farol és megáll előttünk. A kocsiból egy elegáns, talpig fehérbe öltözött úriember lépett ki és intett, hogy szálljunk be. Először egy kicsit tétováztunk, de aztán fürgén bemásztunk a fehér bőrülésekre. Az ezután következő, tört angolsággal lefolytatott beszélgetésből kiderült, hogy megmentőnk egy török üzletember, aki fontos tárgyalásra siet egy közeli városba. Amikor megértette, hogy mért álldogáltunk a kánikulában hátizsákunkkal az út szélén, elvitt minket egy elegáns étterembe, gondoskodott arról, hogy jóllakjunk, aztán a legközelebbi vasútállomásra hajtott, jegyet váltott Várnáig és feltett minket az első induló vonatra. Nem tukmálta ránk a névjegyét, nem akarta tudni, hol találhat meg minket, nem nyúlkált a térdünk után az asztal alatt az étteremben. Amikor a kalauz sípolt, kedvesen búcsút intett és eltűnt.

Mikor a vonat kigördült az állomásról, elégedetten és teljesen értetlenül néztünk egymásra. A nagyvonalú úriember nemcsak burzsoá, tehát osztályellenség, hanem török, tehát történelmi ellenségünk is volt. Mint minden rendes magyar gyerek, mi is olvastuk az Egri csillagokat és az óvodában nagy átéléssel énekeltük, hogy “gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad, török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja…” A másik dal, amit akkor énekeltünk, amikor egy katicabogár szállt a szobába, egész gyerekkoromban szent borzadállyal töltött el. Kiderült belőle, hogy vannak helyzetek az életben, amikor nincs menekvés. “Katalinka szállj el, jönnek a törökök, sós vízbe vetnek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is kivesznek, ihol jönnek a törökök, mindjárt agyon lőnek“. Igaz ugyan, hogy a török megszállás régen volt, de a történelmi sérelmek emléke, úgy tűnik, időtlen. A történelmi emlékezet persze ijesztően kurta is tud lenni – erre építenek minden idők nagy manipulátorai, akik folyton az ócska régi trükköket vetik be, hogy a népeket egymásra uszítsák.

Az elegáns úriembernek nyilvánvalóan fogalma sem volt, hogy kétszeresen esküdt ellenségünk. Pár évszázados közös történelmünket ő egészen másként értelmezte, mint mi. Az ő olvasata is elfogult volt, akárcsak a miénk, de számára meggyőző érveken alapult és ennek alapján viselkedett velünk. Elveszett honfitársai voltunk egy rég elvesztett történelmi terepen, ráadásul kiskorúak, éhesek és nőneműek. A vendéglátás és a lovagiasság íratlan, de kötelező aranyszabályait követte, amikor segített rajtunk. Az is lehet persze, hogy ritka nagylelkű emberbarát volt, de amikor jó pár évvel később egyszer Törökországba vetett a jószerencse, ugyanilyen nagylelkű, barátságos fogadtatásban részesültem. A legtöbb idegen, akivel összetalálkoztam, úgy kezelt, mint egy távolra szakadt unokahúgot; amit rendszerint meglepett vihorászással nyugtáztam. De amikor megláttam Isztambul elkápráztató gazdagságát, Sinan mecseteinek törékeny szépségét, a Topkapi kincseit, a pazar történelmi emlékeket, lenyűgözve mondogattam magamban: micsoda fantasztikus, kifinomult szépség, mennyi felhalmozott tudás és bölcsesség! Lehetséges, hogy ezek ugyanazok a törökök, akik végigrabolták fél Magyarországot, felégették a falvakat, megerőszakolták az asszonyokat, és janicsároknak hurcolták el a kisfiúkat?

***

Hasonló érzés kerített hatalmába, amikor Attila Durak Ebru című kötetének képeit nézegettem. Micsoda gazdagság, változatosság, micsoda lenyűgöző sokféleség! A fényképész egy hét éves utazása során megismert, a legkülönfélébb népcsoportokhoz tartozó embereket mutatja be otthonukban, munka közben vagy ünnepeiken, egyedül, vagy a családjuk, barátaik között. A képeket a legkiválóbb török értelmiségiek rövid szövegei kísérik, akik saját identitásukról beszélnek. Amikor elhatározta, hogy útnak indul, Attila Durak azt akarta megtudni, hogy kik is azok a törökök, akik nevében a nacionalisták “Törökországot a törököknek” követelik. És az út végén így válaszolt: “Ezek vagyunk: törökök, kurdok, örmények, arabok, cserkeszek, görögök, zsidók és sokan mások, mindnyájan a magunk nyelvével, kultúrájával, szokásainkkal és hagyományainkkal, a legkülönbözőbb körülmények között, mi alkotjuk ezt az országot, örüljünk neki együtt!”

Az Ebru projekt képeiből ingyenes, nyilvános vitákkal kísért vándorkiállítást szerveztek Törökország számos városában, a tereken, közkönyvtárakban, városházákon. A portrék az alkalmi nézővel együtt újra végigjárják az utat, amit Attila Durák megtett. Közel hozzák azt, ami első látásra beláthatatlanul távolinak tűnik. Ugyanez a szándék vezérelte a “face2face” projekt két alkotóját, akik az izraeli szeparációs fal két oldalán élő emberekről készítettek portrékat. Az életnagyságúnál nagyobb képeket aztán egymás mellé kifüggesztették a falra, amelyet azért építettek, hogy a két népet hermetikusan elzárja egymástól. Ahogy az ember végignézi az arcokat, mosolyt, grimaszt, indulatot, bánatot lát, de képtelen megállapítani, hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Amar Kanwar, egy indiai dokumentumfilm-rendező, a “The Lightening Testimonies” című filmjében egymás mellett szólaltat meg olyan asszonyokat, akik közeli családtagokat vesztettek el vagy maguk voltak etnikai erőszak áldozatai. A filmvásznon megjelenő nők különböző népcsoportokhoz tartoznak, más-más istenekben hisznek, de a történeteik hátborzongatóan egyformák. Amikor ezekkel a művekkel találkozik, az ember önkéntelenül felteszi a kérdést: várjunk csak, akkor most melyik is vagyunk “mi”? Vagy, fordítva, egyszercsak rádöbben, hogy “ők” pontosan ugyanúgy élnek, dolgoznak, nevetnek és szenvednek, mint “mi”. És egy idő után a “mi” és az “ők” elvesztik abszolút értéküket.

Miközben az Ebru projekt fényképeit nézegettem, váratlanul megszólalt bennem egy hangocska. Mázlista törökök, mondta a hang magyarul. Ti még ilyen sokfélék vagytok. Persze, sok minden örökre elveszett, de azért nálatok még mindig több tucat népcsoport él, a maga nyelvével, kultúrájával, hagyományaival, tárgyaival. Még van mit megőrizni, feltárni, fejleszteni. Micsoda termékeny talaj ez! Akárcsak az andalúz Aranykor vagy Irán az első Safavid uralkodók alatt, amikor a legkülönbözőbb népek, vallások és kultúrák találkozásából valami egyedülállóan gazdag és új született. Akárcsak az egykori Jugoszlávia, ahol tucatnyi népcsoport élt együtt, ismerték egymás szokásait, együtt nőttek fel, dolgoztak, keveredtek, alkalmasint össze is házasodtak, ellentétben a mai, “etnikailag tiszta”, szomorúságba süppedt utódállamokkal, amelyeket a testvérnépek százezreinek holtteste fölött építettek fel…

Száz éve Magyarország is egy többnemzetiségű, többnyelvű, többkultúrájú ország volt. Azok a gyerekek, akik ilyen több-kultúrás országokban nőnek fel, nemcsak a közösségük, hanem az országuk született nagykövetei is. A két világháború alatt és után Magyarország elvesztette területének több mint kétharmadát, és mellesleg megszabadult “terhes” nemzetiségeitől is. Magyar honfitársaink döntő többsége úgy érzi, hogy az ország történelmének legnagyobb tragédiája a területvesztés és a nagy létszámú magyar közösségek határon kívül rekedése volt. De ehhez a kétségkívül hatalmas veszteséghez hozzájárult a nemzetiségek elveszítése is, azoké a népcsoportoké, amelyek évszázadokon át az ország fejlődésének szerves részei voltak. Ez valószínűleg meg sem fordul azok fejében, akik nagy Magyarország matricával autóznak közöttünk. Külföldiekkel beszélgetve általában szívesen emlegetjük, hogy mi, magyarok tartjuk az egy főre jutó Nobel díjak világrekordját, de viszonylag kevesen szokták hozzátenni, hogy e díjak többségét olyan magyarok kapták, akik mellesleg zsidók is voltak, és származásuk vagy politikai okok miatt elűzték őket az országból. A világ kétségkívül gazdagabb lett, de a mi országunk jóval szegényebb a sváb, szlovák, szerb vagy zsidó közösségek megcsappanásával.

A mai Magyarország egy fehér, egynemű, egy kultúrájú ország. Az országban a Fidesz Polgári Párt van hatalmon, amelynek legfőbb célkitűzése, hogy a nemzeti érdekeket mindenek fölött érvényesítse. De hogy ki tartozik a nemzethez, az politikai akarat kérdése, és hogy mi a nemzet érdeke, azt mostani bölcs vezéreink döntik el, megkímélve minket az önálló gondolkodás és demokratikus döntéshozás fáradalmaitól. A Parlamentben ülő pártok közül a Jobbik a jelek szerint a nemzet érdekeit még a kormányzó pártnál is következetesebben képviseli, amikor azt követeli, hogy a magyarok kapják vissza Magyarországot. Ennek útja egyebek között a cigányság megregulázása, akiknek jó magaviseletükkel “ki kell érdemelniük, hogy közöttünk élhessenek”. Kétségtelen, hogy nagyjából a 15. század óta engedély nélkül élnek országunkban. A történelmi hűség kedvéért azonban azt is hozzá kell tenni, hogy egyelőre az sem egészen világos, kitől kapott Árpád atyánk engedélyt, hogy seregeivel a Kárpát medencébe bezúdulhasson. Lapozzuk csak fel újra az Egri csillagokat! A Török Bálint kiszabadítására igyekvő Bornemissza Gergelyék egy “törökül, oláhul, perzsául, görögül, bosnyákul, rácul, horvátul, olaszul, magyarul, németül, csehül, franciául, spanyolul és valamicskét muszkául is” beszélő cigányvajdával találkoznak, aki vendégül látja őket, és segítőtársul melléjük adja Sárközit. Később, amikor Gergő a reménytelen helyzetben lévő Egerbe tart, újra rábeszéli a cigányembert, hogy tartson vele fegyverigazítóként, és, ellentétben számos magyar nemessel és paraszttal, Sárközi nem lesz áruló, nem menekül el és a maga módján mindvégig segít a várvédő hősöknek.

A magyar nemzeti öntudat rendszerint a felsőbbrendűségi érzés és az “örök áldozat” mítosza között ingázik. A nemzeti fennhéjázás és a nemzeti kisebbségek mélységes lenézése óriási szerepet játszott az egykori nemzeti területek és magyar közösségek elvesztésében. Ezt a kínos történelmi tényt nem szokták emlegetni az ország feldarabolását siratók. Sokkal könnyebb külső és belső bűnbakokra kenni az ország történetének tragikus fordulatait, mint végigelemezni a történelmi tényeket és megállapítani, hogy ki volt a felelős és miben. És, uram bocsá’, levonni bizonyos következtetéseket. Minden ország történelmének vannak ragyogó és sötét fejezetei. Az ember eldöntheti, hogy mivel azonosul, és mit utasít el. Talat pasa és Szmirna katonai parancsnoka is a török történelem része, de míg az egyik az örmény népirtás szellemi atyja volt, a másik nem engedte, hogy városából deportálják az örmény származású lakosokat. Jó török hazafiként el lehet dönteni, melyikük képviselte inkább a nemzet érdekeit és kire lehet ma is büszkének lenni. Az én személyes történelmemnek azok az egyértelmű hősei, akik megértették, hogy egy nemzet vagy egy társadalmi csoport szabadságáért vívott küzdelem egyben egyetemes szabadságharc is, és nem azok, akik a nemzet és szabadság eszméjét csak kizárólagosan voltak képesek használni. Bem apó, aki nemcsak a lengyel nemzeti függetlenségért, hanem mindnyájunk szabadságáért harcolt; Károlyi, aki képes volt túllépni úri osztálya korlátain az ország érdekében, hogy aztán elvei miatt kénytelen legyen hazájától elszakadni; Bibó, aki csendes következetességgel állította, hogy az ország nem nemzeti vagy faji ideológiák hevében, hanem csakis a szabad állampolgárok demokratikus rendjében lesz képes felvirágozni. Kíváncsi lennék, milyen gyakran jut ez eszébe az ország mai vezetőinek, az egykori Bibó kollégistáknak.

Az Ebru projekt egy ősi török kézműves technikától kölcsönözte a nevét. A “márványozás” során a művész egy nedves felületre különböző színű festékeket visz fel, rendszerint egy csepegtető segítségével. A színek összekeverednek, elvegyülnek, körbefogják egymást. A művész egy ecsettel vagy pálcikával tovább tudja módosítani a formákat, a színek természetes kavarodását. A véletlen és tudatos művészi szándék ily módon megszülető eredménye egy álomszerű kép lesz, összefolyó formákkal és a színek végtelen kombinációival. Az Ebru projekt résztvevői azért választották ezt a nevet, mert úgy érezték, ez tükrözi a leghűségesebben a mai Törökország kavargó sokféleségét. Napjaink Európája, a különböző népek, nemzeti kisebbségek, bevándorlók kultúráinak, nyelveinek, hagyományainak keveredésével ugyanilyen mozgó, sokszínű egység. Lehetetlen az egyes csoportokat teljesen különválasztani vagy eltávolítani. A márványozás legérdekesebb mozzanata az, amikor új szín kerül a felületre és az egész kép megváltozik. Minden mozgásba lendül, minden elem reagál egymásra. Még akkor is, ha a képet nem érinti az ecset, lehetetlen visszaállítani az előző status quót. Elképzelhető, hogy egy rendkívül precíz pipetta segítségével el lehetne távolítani egy “nemkívánatos” színt, de nehéz elképzelni, hogy pár csepp ne maradjon hátra vagy, hogy a már összekeveredett árnyalatok ne őriznék az eltávolított szín emlékét. A művelet mindenképpen nyomot hagyna az egész képen. Éppen úgy, ahogy a történelmi emlékezet megőrzi a lemészárolt népek emlékét, még akkor is, ha a tárgyi kultúrájukat is elpusztították. A hiány is hagy nyomokat.

Az Ebru technika a természet egyik legnemesebb és legerősebb anyagát, a márványt idézi fel. A márvány keménysége és szépsége az évszázadok során egymáshoz préselt különböző anyagok együtteséből származik. Lassan kezdjük elhinni a természettudósoknak, hogy a biodiverzitás rendkívüli, ritka érték, amely elengedhetetlenül szükséges a természet egészséges fejlődéséhez. Mért ne lenne az analógia érvényes a társadalomra is? Miért annyira nehéz belátni, hogy a sokszínűség gazdagabbá, rugalmasabbá és összetartóbbá teszi a társadalmat, és nem ellenkezőleg? Hogy lehetséges az, hogy 65 évvel a második világháború után Európa újra tele van kirekesztő mozgalmakkal, amelyek legfőbb célja, hogy a társadalmat minden áron megszabadítsa az önkényesen definiált “idegenektől”?

Genfben, ahol most élek, előfordul, hogy törökök, örmények, kurdok és magyarok ülünk együtt egy asztalnál, és kiválóan érezzük magunkat. Vagy bosnyákok, szerbek, horvátok és koszovárok, akik nem átallanak közös nyelvet használni, és nem szégyellik kimondani, hogy jugoszlávnak születtek. Lehetséges, hogy a népek közti párbeszéd a száműzetés luxusa lesz? Ezt nem kéne hagyni.

Amikor a gyerekeim kicsik voltak, mint rendes magyar anya, felolvastam nekik az Egri csillagokat. És amikor a könyv legszebb jelenetéhez értünk, szándékosan lelassítottam. Arról a részről van szó, amikor a döntő csata után, a lerombolt vár udvarában a szembenálló felek kicserélik az egymás fogságában lévő kisfiaikat. “Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt kiáltotta: Szelim! A másik azt kiáltotta: Jancsikám! S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták. S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak, s kezet nyújtottak egymásnak.”

Ma kamasz fiam törökül tanul. Meg sem fordul a fejében, hogy a történelmi ellenséggel paktál; az a vibráló, eleven kultúra vonzza, ami Kelet és Nyugat találkozásából született. A nagylányom németül tanul, és számára ez Goethe és Hölderlin nyelve, nem azoké, akik a második világháborúban kiirtották családunk nagy részét. A gyerekeink nemzedékének talán megvan az esélye arra, hogy ne ismételje meg az eddig elkövetett hibákat, de csak akkor, ha megtanítjuk őket a történelemre és segítünk nekik kiválasztani a fényes fejezeteket. És ha viszonylag korán megmutatjuk nekik, hogy lehet a “másikat” megérteni és értékelni.

Kíváncsi lennék, mi történt a kubai Aranyember gyerekeivel? Ott maradtak-e a szigeten, vagy autógumiba szálltak, hogy átevickéljenek Amerikába, hogy ott gyökereiket elvágva belemerüljenek a fogyasztói társadalom gyönyöreibe? Mi történt Ghulam testvéreivel? Tálibok lettek, és ma lányiskolákat robbantgatva szerzik vissza lépésről lépésre rommá lőtt országukat? Mi lett a sorsa anyám egykori hallgatójának, amikor tanulmányait befejezve hazatért? Megölték, mert a “rossz” népcsoporthoz tartozott, vagy, mert szemüveget hordott, vagy épp ellenkezőleg, beállt azok közé, akik fegyverrel szolgáltatnak igazságot, sosem feledve azt a fehér ruhás kislányt, aki nem akart vele kezet fogni? A tarnowi kisfiú “idegenekkel” körülvéve fog-e felnőni, hogy egy nap fekete egyenruhát és bakancsot öltve követelje, hogy takarítsák el őket a városából? Vagy szerencséje lesz, és találkozik egy ismeretlennel, egy rokonnal, baráttal, tanárral, politikussal, aki segíteni fog neki, hogy átlépje az előítéletekből, tudatlanságból és félelemből épült láthatatlan határt? Valakivel, aki rá tudja vezetni, hogy a “másik” nem az, akivel megteheted, amit nem tennél meg a tieiddel, valaki, akit büntetlenül lehet megalázni, kirekeszteni, kizsákmányolni és alkalmasint megölni?

Pár évvel ezelőtt egy török fiatalember, aki egy “Törökországot a törököknek” típusú mozgalom tagja volt, hátulról lelőtte az örmény származású újságírót, Hrant Dinket, aki egész életében a két nép közötti párbeszédért fáradozott. A fiatalember a szerkesztőség előtt várta, hogy Hrant Dink a munka végeztével kijöjjön és elinduljon hazafelé. Valószínűleg az áldozata arcát sem látta. Egy fehér ing hátára célzott, a démonizált “másik” céltáblájára. Akárcsak a tatárszentgyörgyi gyilkos, aki az éjszakában lapulva várta, hogy a felgyújtott házból a mozgó céltábla kirohanjon. Talán, ha Hrant Dink gyilkosa látta volna az áldozata arcát, ha látta volna az Ebru projekt arcait, tétovázott volna egy kicsit. Talán ha a magyar gyilkos látta volna a Cséplő Gyurit, a Nincs kegyelem című filmet, olvasott volna Lakatos Menyhértet vagy egyszer is hallotta volna, hogyan zenél a Parno Graszt, más is lett volna a fejében, mint pusztító előítélet. Naivan, ostobán, kétségbeesetten reménykedve abban bízom, hogy talán nem húzták volna meg a ravaszt.