Tengertánc: 56 remix

Attól a pillanattól fogva, hogy a miniszterelnök leváltását követelõ állampolgárok elõbb kisebb csapata, majd szeptember 18-án, hétfõ estére nagyobb tömege megjelent a Parlament elõtt, ahonnan elindultak, hogy hajnalra sikerrel bevegyék az MTV-t, mindig voltak páran, akik eljátszottak azzal a gondolattal, hogy ez a fényes õsz nem más, mint a forradalom újrajátszása, eltérõ körülmények között történõ megismétlésének évszaka. Ez a gondolat éppoly felháborodást váltott ki az 1956-os hagyomány méltóságát óvó baloldali liberális értelmiségiekben, mint például a köztársasági elnökben, aki tömören köztörvényes bûntettnek nevezte mindazt, ami a Szabadság téren történt. S amilyen nyilvánvalóan igazuk volt mindazoknak, akik a hamis látszatokkal való visszaélést, az analógia felvetésének képtelenségét morálisan elitélték, illetve amilyen magától értetõdõ, hogy a köztársasági elnöknek a jogi tartalmak tekintetében a hétfõi és keddi éjszaka eseményeit tekintve igaza volt, annyira bizonytalan vagyok abban, hogy a morális és jogi elitélés alapján képesek lehetünk-e megérteni s leírni azt a kulturális összefüggésrendszert, amelynek a rekonstruálására az alábbiakban kisérletet teszek.

Mindazok, akik szeptember 18-án késõ este magukat a tüntetésrõl a Rádió ostromához, majd a Sztálin-szobor lerombolásához tartó hajdani 1956-os forradalmárokkal azonositották, nyilván tévedtek a történelemtudomány szemlélete felõl nézvést, ám ez a kritika nem alkalmas arra, hogy megmagyarázza azt az érzületet, amelyet õk átéltek. Ne felejtsük el, hogy a miniszterelnök beszéde utáni felháborodás – amelyet több megfigyelõ a “morális lázadás” nem túl világos kategóriájával azonosított –, tehát az MSZP elleni határozott gyûlölet, amelynek a tüntetõk hangot adtak, automatikusan nem vezet el az 1956-os szerep felvételéhez. Más a lázadás, és más a történelmi szerepjáték, a félig és rosszul értett tradíciók hirtelen használhatóvá válása. Keveset tudok azokról az emberekrõl a téren – s itt nem látnám értelmét, hogy kizárólagosan azonositsam a “szurkolók” szubkultúráját és a Szabadság téren nem pusztán lelkesen nézelõdõ, hanem az ostromban tevékenyen részt vevõ állampolgárokat –, de annyi bizonyos, hogy nem érték be a “morális lázadó” szerepével, hanem pillanatok alatt összeállitották a kulturális minták kreativnak hitt ismétlésének forgatókönyvét. A téves analógiák ehhez elégségesnek bizonyultak. Akkor is kommunisták ellen, hát most is, akkor a rádió ellen, most a tévé ellen. Akkor Nagy Imre hagyta õket cserben, most Orbán Viktor – legalábbis a híradások szerint a magyar és árpádsávos zászlók alatt tüntetõ tömeg így vélte. De ami ennél fontosabb: most derült ki, hogy mire vezetett az elmúlt tizenhat év 1956-politikája. Most vált nyilvánvalóvá, hogy milyen felelõsség is terheli a magyar jobboldal különbözõ csoportjait azért, amiért s ahogyan hozzájárultak ahhoz, hogy a “forradalom örökösei”-nek a szerepét bárki eljátszhatta, aki eléggé undorodott az aktuális baloldaltól. Volt itt 56-os már mindenki. A köztörvényes bûntettetért elitélt hajdani szinházi rendezõ Romhányi László, az 1989 utáni korszak legrémesebb médiabohóca, Torgyán József, a – jelzõk nélküli – Kerényi Imre, aki a leghamarabb érzett rá arra, hogy milyen politikai hasznot hozhat, ha állandóan valamiféle forradalomról beszél. S nyilván másfajta, de komoly felelõsség terheli a baloldalt is, amely különféle korszakaiban más-más okoknál fogva, de Horn, Medgyessy, Gyurcsány alatt egyaránt képtelen volt arra, hogy komolyan vegye s ne pusztán kínos kegyeleti kötelességének tekintse a forradalom hagyományát. Ha 1956 volt az elárult forradalom, akkor igazán 1989 után a magyar politikai osztály árulta el. Emlékévet írunk, s ha visszatekintünk annak eddigi történetére, akkor pontosan érthetjük, hogy miért gondolhatta a 64 Vármegye összes hõse, hogy õk tulajdonképp 1956 hõsei.

Késõ estétõl az épület elfoglalásáig ez a bricolage-identitás zavarmentesen mûködhetett, ám a cél elérése után kiderült, hogy mi a különbség a forradalom és a posztmodern véres karnevál között, amelyben az árpádsávos zászlókat lobogtató, a nyilaskorszakra mindig boldogan rájátszó szélsõjobboldal népi ideológusai fegyverhordózónak használták Kishipóst és társait. (A jánlott olvasmány az Index beszámolója a Longsdale trikókról, amelyek a német neonácik kedvence, minthogy a megfelelõ viselet esetén kivillan az NSDA, ami már majdnem az áhitott szó: NSDAP. S mennyi ilyen trikó tûnik fel azóta is a Kossuth téren.) A hajnali órán az épületben csokoládét és ásványvizet zabráló szomorúan õgyelgõk már nem tudták tovább játszani a szerepüket. 1956-ban a Szabad Magyar Rádió átállt a forradalmárok oldalára, az amúgy morális mélyponton lévõ MTV egyszerûen beszüntette az adást. Ezekben a percekben – otthon a képernyõ elõtt – fiatal barátaimnak felolvastam Örkény István Tengertánc címû, 1938 és 1941 között között keletkezett novelláját, amelyben a bolondok elfoglalják a várost, s a Kossuth téren milliós tömegek elõtt felolvassák forradalmuk téziseit: “Amikor Olaj az emelvényre lépett, ablakok törtek be a tömeg ordításától. Aztábn egyszerre csönd eltt, súlyos, fülledt csönd […] Olaj felszegte fejét, és beszélni kezdett. […] Csak ennyit mondott: Egyedem, begyedem, tengertánc. […]”

Történt azon a téren még egy remake akció, amelynek keretében néhány szerencsétlen alak tönkretette és meggyalázta a szovjet hõsök emlékmûvét (értsd. temetõjét), amiért azóta sem kért elnézést senki, s számomra érthetetlenül nem kezdték meg a helyreállitását sem. Néhány ott készült fénykép majd feltûnhet pár képrombolással kapcsolatos szakdolgozatban, angol nyelvû szöveggyûjteményben.

Másnapra a forradalmi szerepjáték bonyolultabb, s reménytelenebb is lett. Egyrészt megjelent, s a hét során mindvévig szerepelni is kívánt Wittner Mária, aki hosszú hónapok óta keresi a nehéz és hõsies életének értelmet adó megoldást: a forradalom újrakezdését. Amennyire méltatlannak tartanám, hogy a magyar forradalom egyik hõsének megnyilatkozásait kritika tárgyává tegyem, olyannyira emlékeztetnem kell arra, hogy amikor Orbán Viktor ezt az asszonyt a pártja képviselõjévé tette, akkor nem gondolhatott másra, mint arra, amit Wittner Mária most tesz. És hát ilyen mõdon isntrumentalizálni embertársainkat nem épp keresztény cselekedet, ellenben épp a kommunista pártok kultúrájához tartozó szép szokás. Kicsit zavarbeejtõbb a helyzet Molnár Tamással, aki az Inconnu tagjaiként részt vett 1989-ben a 301-es pacellában zajlott kopjafa-állitásban. Azaz, a mára szélsõjobboldali mûvész vitathatatlanul rendelkezik az 1956-os remake-hez szükséges morális fedezettel, így az õ feltûnése ebben az esténként a Kossuth téren elõadott elõképben nem olyan nevetséges, mint Pozsgay Imréé és Szûrös Mátyásé, aki már 1989. október 23-át is tönkretette, amikor a Parlament akkori elnökeként, ideiglenes köztársasági elnökként épp õ kiáltotta ki a köztársaságot.

Volt itt azonban még egy tényezõ, amely hozzájárult ahhoz, hogy az 1956-os rájátszás ne legyen teljesen abszurd. S ez az “always on society” tehát a folyamatosan közvetítõ média jelenléte. Tv, Internet, mobiltelefonok sûrû kommunikációs hálózata vette körül a teret, illetve az egyre magabiztosabb szereplõket, akik lassan azonosítható fõszereplõivé lettek a csoportképeknek. S volt módjuk arra, hogy viszontlássák magukat a globális médiatér reprezentációs mechanizmusában, ahogy mindannyiunknak, akik itt élünk, most volt alkalmunk arra, hogy lássuk, mennyi hitelük is van azoknak a képeknek, amiket más alkalommal mi nézünk Pesten. Az elsõ öbölháború idején volt alkalmam arra, hogy hányingert kapjak a CNN teljesítményeitõl, s ez az érzésem azóta nem változott. Csak most épp mi kaptuk meg, miránk jutott a sor. Más idõkben épp a magyar szélsõjobb és baloldal szokott ördögöt kiáltani annak a médiának a teljesitményei láttán, amelyben most végre feltûnhettek. S ahogyan 1956 pesti srácai boldogan csábultak el a fotoriporterek láttán, amikor az angol lobogó, mint Kertész halhatatlan regényében áll, a remény jeleként feltûnt a diplomáciai autó oldalán. Amint a bukaresti forradalmárok sem értették meg a tévéstúdióban, hogy a Securitate adásrendezõi vezénylik a parádét: ezért is látszhatnak a képernyõn, úgy ezeket az embereket is elbûvöli, hogy a Kossuth tér oldalán ott vannak a közvetitõ kocsik, s õk hiába mondják, hogy “egyedem begyedem tengertánc”, hiába hordják össze a világ összes panaszát, butaságát, sértettségét, hiába kívánnak egyszrre revansot venni mindenkitõl mindenért, beszélnek Trianonról, Horthyról, Szûz Máriáról, szent koronáról, Mária országáról, a világtévében õk a forradalmárok. Nyomorult magyar emberek állnak az éjszakában, összevissza beszélnek és a CNN és a BBC folyamatosan forradalmárrá teszi õket.

Nem tudom, miként lehet ezt abbahagyni, hogy fogják magukat érezni, amikor a kocsik majd leszerelnek, az idegen rendszámú autók eltûnnek, az ujságirók mobil telefonja mással beszél, s õk állnak még az egyre sötétebb nappalokban, hideg szélben, ötven évvel késõbb, magukra maradt mindennapi magyarok, akiket felkavart egy szél, s éppúgy, ahogy a magát a miniszterelnökkel összekeverõ Hajós András – hajdani avantgarde, ma már jóvátehetetlenül bohóc – mûsorában állt: benne voltak a tévében.

18-én vasárnap reggel történt még valami, amirõl aztán nem sok szó esett. Délelõtt avatták boldoggá a nagyszerû és bátor Salkaházi Sárát, a zsidókat mentõ apácát, aki keresztet vetett a Duna-parton, mielõtt a nyilasok belelõtték a vízbe. Árpádsávos zászlók alatt.