‘Szép égi szikra, szent öröm’ avagy Átalakulás ad hoc.

A történelem némely fontos mozzanatait Stefan Zweig “csillagóráknak” nevezte, és egy meghatározott kultúrkörön belül, nem függetlenül a médiák hathatós közreműködésétől, mindenki pontosan meg tudja mondani, hogy mit tett értük az adott pillanatban. 1990. október 3. kétségtelenül ilyen pillanat egy – mondjuk –, 1980 előtt született német ember számára.
A németek saját tapasztalataik és történelmi tanulmányaik alapján, esetleg szüleik elbeszéléseiből tudják, mi történt ezen a napon. Egyesek szívesen emlékeznek rá, mások szomorkásan tekintenek vissza, megint mások igencsak szkeptikusan. Van Németországon belül egy határozott választóvonal, függvénye mindannak, ami ezen a napon történt, és majdnem hajszál pontosan ott húzódik, ahol az NDK és az NSZK közötti egykori határ.
Az egykori Német Szövetségi Köztársaság polgárai némi távolságtartással szemlélték az “újraegyesülést”, a Német Demokratikus Köztársaság lakossága viszont úgy érezte, hogy mély sebet ejtettek addigi életükön. Pusztán csak látszólag voltak immár mindannyian egy új ország polgárai. Sokak számára valójában nem változott semmi, a többieknek azonban teljesen új világ kezdődött, hiszen a változás radikális volt, és kiterjedt az élet minden területére.

Manapság szociológusok és pszichológusok hasonlítják össze ennek a változásnak a következményeit azokkal a következményekkel, amelyeket annak idején egy másik országba emigráltak voltak kénytelenek elviselni, akik aztán ott éltek tovább száműzetésben. A kettő között ugyanis lényeges különbség van: míg az akkori kor jellegzetes emigránsai, néhány kivételtől eltekintve, politikailag vagy jogi értelemben voltak üldözöttek, mégis, legalább elméletileg, meg volt a lehetőségük, hogy bármikor visszatérhessenek a hazájukba. Ezt azonban az egykori NDK polgárai nem tehetik meg. Tudniillik az országuk a Népi Kamara egyetlen határozata alapján megszűnt létezni. Nincs többé. Így tehát 1990. október 3. után sokan érezték magukat hazátlannak és gyökértelennek, noha nem hagyták el addigi hazájukat.
Továbbá: 1990. október 3. az egykori NDK több millió lakosának munkahely-, gyakran lakhelyváltoztatását is jelentett. Elkerülhetetlen volt a változtatás, ám ezeken a csakis külsődleges mozzanatokon kívül volt még valami, amit a mentalitás rájuk kényszerített megváltoztatásának nevezhetnénk. Az NDK polgárai megszokták, hogy általában nem ők döntenek a saját sorsuk felől. Minden, még az olyan, a személyiség fejlődését meghatározó döntést, mint például azt, hogy mit tanuljanak, vagy milyen foglalkozást válasszanak, szinte mindig az NDK népgazdasági érdekeinek rendelték alá. Majdnem mindent – a lakásokat, az autókat, az elektromos háztartási gépeket egy meghatározott kulcs szerint osztották el, és a vágyva vágyott árucikkek kiutalását csakis gondosan kiépített személyes kapcsolatok segítségével lehetett meggyorsítani. A szabad választások intézményét még közvetlenül a változások előtt sem ismerték: az NDK polgárainak több mint 90%-a 1990. március 18-án gyakorolta életében először a szabad választás jogát.

Az NDK-ban élők nagy többsége ahhoz szokott hozzá, hogy ne beszéljen a politikai nézeteiről, de ha mégis beszélt róla, akkor csakis a rokonság előtt, esetleg egy szűk, jól áttekinthető baráti körben tette. Az emberek vérévé vált, hogy kétféle nyelven beszéltek, egy olyanon, amilyent “a politika elvárt” , és egy teljesen más, a valósághoz közelebb álló nyelven. A határt csak kevesen lépték át, legfeljebb dühükben, részegen, vagy ha provokálni akarták a mindenre érzékenyen reagáló állambiztonsági szerveket.

Mindezek de facto gyámságot jelentettek, amely azonban tulajdonképpen mégsem volt az igazi, mert a nyugati demokrácia felfogása szerint ezek az emberek nem voltak “nagykorúak.” Az NDK-ban élők politikai nézetei valamiféle keverékét alkották a létező szocializmus NDK-beli propagandájának, és a Német Szövetségi Köztársaság hírműsorainak, amelyeket az NDK területén mindenütt lehetett fogni, és a csendes többség szorgalmasan hallgatta is. Ezért, ellentétben a többi kelet-európai országgal, az NDK-ban az emberek folyamatosan informálódhattak arról, hogyan élnek Nyugaton, és milyen politikai változások történtek Európa keleti felén.

1990. október 3. és a két Németország egyesülése után az egykori NDK állampolgárára hihetetlenül nagy megfelelési kényszer nehezedett, amelynek, természetszerűen, a fiatalabbak könnyebben tudtak eleget tenni. Mindenütt, a tervezés, az államigazgatás és az igazságszolgáltatás területén teljes tanácstalanság volt, amelyet gyakran csak úgy tudtak kezelni, hogy Németország nyugati feléről valaki megmutatta a tapasztalatlan új német szövetségi polgároknak, hogyan működik a rendszer. A keletnémeteket nagyvonalúan lekezelték, kisiskolásokká degradálták, a nyugatnémetek természetesnek vették, hogy övék a tanító bácsi kellemes szerepe. Rohamtempóban igazodtak a gyakran hatékonyabb termelési- és közigazgatási folyamatokhoz, s ennek az volt a következménye, hogy a beidegződött szokásoktól, alapelvektől és hittételektől eleinte teljes egészében meg kellett szabadulni. Az az egészséges magabiztosság, amely a környező világ, és a környező világban végbemenő folyamatok ismeretéből fakadt, általános elbizonytalanodásba ment át, amely aztán csak lassan, lépésről lépésre vezetett az immár megváltozott öntudathoz. Nem meghatározható, hogy az egykori NDK polgára mikortól lett ténylegesen az új szövetségi köztársaság polgára. Ha azonban megnézzük az egykori keleti blokk országait, és ennek alapján beszélünk az átalakulás folyamatáról, akkor azt mondhatjuk, hogy az NDK-ban az átalakulás ad hoc ment végbe.

Mindezt az elit szinte tökéletes leváltása kísérte, amely a keleti blokk többi országához képest szintén egyedülálló kivétel. Míg a többi országban az átalakulás az elitre is hatással volt, tagjai nem ritkán az átalakulási folyamat élére álltak, addig az egykori NDK-ban ez nem így történt. Mivel a nyugatnémeteknek kezdő, fiatal tudósokból, közigazgatási tisztviselőkből, politikusokból stb. jókora készletük volt, most simán beültethették őket azoknak a hivatalos vagy nem hivatalos Stasi-alkalmazottaknak és a Német Szocialista Egységpárt funkcionáriusainak vagy más, az állami- és pártapparátushoz tartozóknak a helyére, akiket a Gauck- illetve Birthler-hatóság leleplezett. Ekkor, nem úgy, mint 1945-ben, az öt új szövetségi állam területén szinte teljesen szakítottak az addigi hagyományokkal. Ennek nagy hatása volt a keletnémetek önértékelésére, akik most a legfontosabb területeken egyszerre csak szemben találták magukat az általuk mindig is a régi Szövetségi Köztársaság képviselőinek tartott nyugatnémetek még csak nem is leplezett gyámkodásával. Az egykori NDK polgárai közül sokan ösztönös elutasítással reagáltak erre, különösen akkor, amikor lakásuk új tulajdonosa vagy az új munkaadójuk, netán a hatóság új köztisztviselője az ország nyugati feléből érkezett német volt. Amikor kezdő, vagy addig munkanélküli idősebb, nyugatról jött német tudósok a keleti német egyetemeken nyilvánosan hangot adtak a keletnémetekkel szembeni fenntartásaiknak és a róluk alkotott közhelyes véleményüknek, kitört a “kulturkampf”.

A kétféle élettapasztalat összehasonlítása szóba se jöhetett, annál inkább jellemző volt az egyik alárendelése a másiknak, a vélhetően sikeresebbnek és ezért “jobbnak”. Mindent, ami az addigi NDK volt, csendben és titokban kihordták a történelem szemétdombjára,– az emlékeket, a tapasztalatokat, az életmintákat, a szokásokat, sőt, még az anyagi javakat is teljes egészében újraértékelték. Ez sokakat gyakran nagyon fájdalmasan érintett, és a társadalmi elismerés, amely az NDK-ban élők számára addig természetes volt, most jó ideig elmaradt.
Ma, ha az emberek visszapillantanak az elmúlt húsz évre, sokan közülük úgy érzik, hogy a nagyobb anyagi jólét, amely kétségtelenül majdnem mindenki számára megvalósult, nem mindig nyom ugyannyit a latban, mint az elégedettségi ráta növekedése, mert az NDK, mint az egyenlőség megvalósítására elkötelezetten törekvő állam, bizonyos pontokon jobban meg tudta teremteni lakói boldogságához a pszichoszociális feltételeket, mint a napjainkban jellemző szövetségi német gazdasági és szociális rendszer.

Az egyik tekintélyes közvélemény kutató intézet 2010 márciusában feltett kérdésére a nyugatnémetek 72%-a, a keletnémetek 80%-a el tudja képzelni, hogy szocializmusban éljen, ha adottak a biztos munkahely és a kölcsönös szolidaritás feltételei. A megkérdezettek (keleten 20%, nyugaton 24%) egy negyede örülne, ha megint felhúznák a Falat. A keletnémeteknek mindössze 28%-a, a nyugatnémeteknek 43%-a mondja azt, hogy a szabadság fontos politikai cél. A fentiek alapján két dolog állapítható meg: 1. a németeknek majdnem egy negyede érzi magát az újraegyesítés vesztesének, 2. a szocializmusról alkotott vélemény húsz évvel a hidegháború befejeződése után erősen megváltozott. Még egy nyugatnémet számára sem mumus már a szocializmus, hanem megfelelő feltételek mellett a jelenlegi gazdasági és politikai élettel szembeállítható, kívánatos modell.

1990. október 3-án este nem volt kedvem ünnepelni. A lemezjátszóról Beethoven IX. szimfóniája szólt. Lehalkítottam a televíziót, és hallgattam a zenét. Számomra ennek a zeneműnek a hangjai jelentik 1990. október 3-dikát – a lassú kibontakozást, az örömmámort, s az elmúlást. Nekem ez a szimfónia fejezi ki mindazt, ami az után jött.