Nyári jegyzetek a reformokról és az államrezonról (1. rész)

Miről szól ez az írás?

A reform fogalmáról, ennek a haladáshit révén való történelmi megjelenéséről, hazai felfogásáról, és részben ezzel kapcsolatos saját tapasztalataim emlékéről akarok írni. Előszóként nem kívánom tördelni a kezemet gondolati hibáimért; nem mondok hétrét görnyedve köszönetet minden élő és halott szerzőnek, akiktől szándékosan idézek, vagy akár akaratlanul – mert már annyira egyet értek velük, hogy gondolataikat magaménak hiszem; s azoknak a kritikusaimnak – nektek!^[1] – sem fogok szemforgatóan hálálkodni, akik egy csomó hibát a szememre vetetettek. Nélkületek persze ennyire se jutottam volna.

Témamegjelöléshez még annyit, hogy amikor 2006-ban, nyár elején első mondataimon töprengtem, a napi sajtóból egyszerre csak gátszakadásszerűen kezdett el ömleni a kormány által éppen esedékesnek tartott reformok hivatalos propagálása. A politikai felszínnek ettől a fodrozódásától nem akartam eltekinteni, sőt, ez csak kíváncsibbá tett: hogyan állunk manapság a reformokkal? Így jutottam a következő, a továbbiakban kifejtendő, árnyalandó állításokhoz:

– Európa keleti felében a történelmi lemaradást bepótolni hivatott, kivétel nélkül kudarcnak elkönyvelt forradalmak miatt a reformok – érzületileg: A REFORM – már elképzelésükkor többnyire forradalmi léptékűek, és sokszor ezért is sikertelenek
– a forradalom és reform gondolatait a felvilágosodás óta a haladás hite élteti, mert ekkortól a Gondviselés helyét egyre inkább a Haladás foglalta el; a haladáshit megcsappanásával a forradalmakat és reformokat éltető hit és akarat is megroggyan és gyöngül
– az eltelt idő során a haladáshitre gondolati boltozatok emelkedtek, ragyogó haladáseszméink vannak, de a haladáseszme és haladáshit szavakat a következőkben mégis felcserélhetően használom a modernitással szemben felerősödött kételyek miatt
– reformokat mindig egy államvezetés valósít meg, a forradalmak pedig a fennálló államrend ellen törnek ki, de egy állam politikája nem csak reformokból és forradalmakból áll; ugyanakkor forradalom és reform nélkül nem lehet a modernitás politikájáról beszélni
– valami jó, vagyis egy ország egészére üdvös csak olyan reformoktól várható, – ha már reformálásra kerül sor – amelyek céltudatosak és tervezettek; a reform valahol a nem piszlicsáré ügyek és a nem a mindent megváltoztatunk! között van; ez viszont nem definíció, hanem az államrezon, azaz az államérdek kérdése
– ha pedig egy reform céltudatos, tervezett folyamat, akkor célja nem az éppen észlelt hiányok, bajok közvetlen függvénye; egy kincstár kiürülésének észlelése nem helyettesíti egy reform céljának kijelölését, stb.

Először aktuális politikai benyomásaimból kiindulva, valamint a reform és forradalom haladáshitbeli gyökerezettsége miatt – számomra is kissé váratlanul – a forradalom kérdésével foglalkozom. Ezt követően részletezem a haladásba vetett hit jelentőségét, s csak számos szubjektív kitérő után jutok el a reform kérdéséhez és jelenlegi hazai állapotához. Eközben emlékezem is, érvelek is, citálok is, mesélek is – nemigen törődve a formai követelményekkel. Sok évtizeddel ezelőtt történt, hogy egy először komolyan megvitatott írásomban, amelyben a politikai hatalom mibenlétét szerettem volna megérteni, megjegyeztem, hogy a leírtak 99,0%-a másoktól származik. Egy jelenlévő bosszúsan jegyezte meg, hogy akkor ezt minek olvastatták el vele. Pedig csak szerény akartam lenni. Azóta is zavar, ha nem utalok arra, sőt, nem nevezem meg az illetőt, ha emlékszem még, hogy kinek a gondolatait idézem fel. Egyrészt unalmasnak és hiábavalónak tartom a tudományos publikációkban a XX. század végére túlburjánzó, formális idézgetést, másrészt viszont hiányzik belőlem a posztmodern írásokra jellemző önfeledt könnyedség, amely oly magától értetődően fogadja be a vendégszövegeket.

S ha már a posztmodern szót említettem, tudom, engem is megkísérthet a gondolati tévelygés veszélye. Erről írt le Slavoj Zizek egy tréfás, de jellemző esetet. “Néhány hónappal ezelőtt, egy művészetről folyó beszélgetés során megkértek egy olyan festmény értelmezésére, amelyet ott és akkor láttam először. Mivel semmi nem jutott eszembe, egy blöffel hozakodtam elő, ami hozzávetőlegesen így hangzott: “”Az előttünk lévő kép kerete nem a valódi keret; létezik egy második, egy láthatatlan keret, mely a kép struktúrájából alakul ki és észlelésünket keretezi. És ez a két keret nincs fedésben, hanem egy láthatatlan rés választja el őket. A kép centrális tartalma nem a látható részei révén mutatkozik meg, a helye ebben az át-helyeződésben, éppenséggel két keretének diszlokációjában, az őket elválasztó résben van. – Vajon képesek vagyunk-e még posztmodern bolondságunkban, ennek a résnek a nyomait kideríteni? Talán ezen a kérdésen nemcsak egy kép értelmezése múlik. Lehet, hogy az emberiesség döntő dimenzióját vesztjük el, ha elvész a képességünk, hogy ezt a hasadást felismerjük.”” – Meglepetésemre ez a rövid eszmefuttatás hihetetlenül sikeresnek bizonyult: az utánam következő felszólalók közül sokan utaltak “”a két keret közti térre”” és bevett fordulattá emelték. Ez elszomorított. Nemcsak a blöffölés, hanem a radikális különbségtétel hiányának hatóerejét is meg kellett tapasztalnom.”^[2]

Elszomorító? Nem inkább szórakoztató? Sokszor még a blöffölők is, az őket körülvevő szellemi klíma, a mindennapi túlzásaink, esetlenségeink fonáksága és saját fogyatékosságaik miatt önmegtévesztés áldozatai. Oly mértékben vagyunk minduntalan célzottjai művészi, politikai, vagy éppen a tudomány területéről eredő blöfföknek, hogy azon már nem érdemes szomorkodni. Szeretnénk persze tisztán látni.

Bevezetés

Ma Magyarországra, de a hazai a reformokra is nehéz idők járnak. Az emberek többsége elborzad, ha a reform szót hallja.

2006 tavaszán új kormány alakult Magyarországon. Minden szorosra zárt ajtók mögött zajlott. Még a máskor legtájékozottabbaknak sem volt halvány fogalmuk se a koalíciós tárgyalásokról, se a kormány összetételéről, de legfőképpen huzamos ideig nem volt a legmorzsányibb információ sem a kormány által íziben megteendő lépésekről. Mivel a cselekvő politikai tömörüléseket egy széles, a politikáról csevegő osztály veszi körül – abba vannak beágyazva –, most a támogatva kritizáló, illetve kritizálva támogató csoportok napi betevő falat nélkül maradtak, s csak találgatásra voltak utalva hetekig.

A cselekvők és csevegők közt nincs ugyan pontos határ, de ebben a furcsa periódusban az addig pozícióban lévő, s némi politikai ügyködéshez szokottaknak is csak a csevegő politizálásban jutott tér. Mivel pedig a jelentős változások kényszere már a választási kampány idején is a levegőben volt, a hetekig tartó napi politikai hírhiány a demokrácia-deficitben talált rá a csevegés tárgyára. A dezignált – de a legkevésbé sem rezignált – miniszterelnök kormányát kinevezendő és politikáját meghatározandó egy balatonőszödi ingatlanba zárkózott, aminek következményét egyik nagy írónk ekként fogalmazta meg: “öszöd, nem öszöd, nem kapsz mást”.^[3]

A kormányérdekből célirányosan megszondáztatott közvélemény a számszerű adatok verbális értelmezése során reformhajlandóságúnak lett kimondva. Amikor aztán végre a miniszterelnök megszólalt, s bejelentetett a zártkörben kigondolt változtatások mineműsége (költségvetési kiigazítások, értsd: megszorítások, majd még jelentősebb megszorítások; plusz reformok, “államreform”, sőt még “reformkor” is – de e szavak csak további gazdasági megszorításokra utaltak, ha a beszélő némi értelmezésre kényszerült), ugyanaz a közvélemény már nem hasonlított a hetekkel előbbire. A csevegő osztály, ami befelé, egy párton belül, mint puha dunyha veszi körül a cselekvőket, hirtelen szúrós pokróccá változott. A kormányt nem csak ellenzéke bírálta, hanem saját, verbózus holdudvara is sértődött és értetlenkedő kritikába kezdett. Ennek a kritikának vagy értetlenkedésnek tárgya a bejelentett reformok száma, iránya, mélysége, előkészítettsége, sebessége, megvalósításának személyi feltételei – szóval, általában a reform lett.

Maga a reform – a “reform mint olyan”, vagyis A REFORM – régi, ismert téma, s már a XIX. század első harmadától politizálgatásaink, valamint politikai kataklizmáink középpontjában van. Vagy azért, mert bekövetkezendeni látszik, vagy azért, mert elmaradt. Mivel a reform szó a politizálgató beszédnek már két évszázada tárgya, tTudottnak vesszük fogalmi tartalmát, holott már rég nem egyéb, mint lapossá koptatott kavics. Érezve tán valami ilyesmit, a miniszterelnök, hogy mondandójának nyomatékot adjon a reformpropaganda élénkülésekor, azt találta mondani, hogy most nem csak belekezdünk egy vagy két valami reformjába, hanem itt államreform lesz, sőt: országreform. Ekkor éreztem úgy, hogy le kell hajolni ezért a lapos kavicsért, s közelebbről is megnézni. Mit értünk – mi értek én – a reform szón?

A kelet-európai szocializmus korszakában a reform szó évtizedekig a forradalommal állt párban – épp úgy, mint a rossz és a jó. A hivatalos államideológia szerint a kommunisták voltak a jók, a forradalmárok, akiknek mindig küszködni kellett a kapitalizmussal kiegyezkedő, reformista szociáldemokratákkal, a rossz utat választókkal. Ma ugyan már forradalomról nem beszélünk, nem gondolkodunk, de a két háború közötti időben, a kommunista pártok befolyásának növekedése idején, a baloldali gondolkodást hosszan befolyásolva, a kettő között vagylagos volt a viszony. E mögött pedig – mint a baloldali gondolkodás megemészthetetlen hagyománya – ott volt a romantikus, liberális és nemzeti forradalmárok szembenállása a konzervatív ellenfeleikkel minden európai ország egyedi történelmében. Ebből a kommunisták, mint barikád-építők a romantikát, a szociáldemokraták meg mint a barikád lebontására hajlamosak, a liberalizmus visszfényét hordozták, miközben a konzervatívoké lett a nemzetfogalom kincsestára. A reform szó használatának megértéséhez erre érdemes emlékezni. A reformgondolkodást és a reformlépéseket régebben – legalább kétszáz éve – a jobbítás szándéka mellett mindig erősen befolyásolta az a szándék is, hogy elkerülhető legyen egy forradalmi robbanás.^[4] S noha a régi szociáldemokrata reformisták máskor éltek és merőben mást akartak – éppen nem kapitalista piacgazdaságot akartak, mint most Kelet-Európa reformerei –, forradalom-elkerülő érzelmeik és törekvéseik hasonlatosak.

A fentiek értelmében megkísérelem tehát tisztázni magamban a reform szó jelentését. A “tisztázni magamban” arra utal, hogy mások írásbeli vagy szóbeli véleménye mellett alapvetően – mint egyébként máskor is – aAz introspekció módszerét alkalmazom. Ezek olyan magamnak feltett kérdésekre adott válaszok, mint például: Hogyan értettem és használtam én ezt vagy azt a szót 15 vagy 25 évvel ezelőtt? Mit tennék én ilyen vagy olyan esetben? – és hasonlók. Az introspekció módszere mellett nem kívánok érvelni, csak használom.

Két kérdés is fel fog merülni majd az olvasóban: az egyik az, hogy most magamról írok-e vagy a reformról; a másik meg az, hogy Magyarországról van-e szó, vagy úgy általában és elvontan a reformról vagy a forradalom problematikájáról, illetve az ilyen helyzeteket övező hangulatokról és indulatokról.

Természetesen magamról írok, arról, ahogyan a reformmal vagy forradalommal kapcsolatos gondolataimra és érzelmeimre ma emlékszem, s arról, ahogyan mások gondolatai és érzései számomra felfoghatóak voltak. Azért is, mert az elmúlt évtizedek során az e téren bekövetkezett változást nagynak vélem, s magammal együtt másokat is szeretnék megérteni. A szavakat igyekszem megfontoltan használni, s a fogalmak értelmét összefüggésükben mérlegelni. Illúzióim azonban nincsenek. Tudom, hogy több évtizeddel ezelőtt is ezt szerettem volna tenni, ma mégis úgy látom, hogy akkor a dolgok és viszonyok megértésére törekedve – saját aktív közreműködésemmel – vödörszám ömlött a fejembe egy csomó szemét. Nyomasztó mértékben olvastam, jegyzeteltem, tanultam meg negyed- és ötöd rangú elméleteket, sehová nem vezető üres laposságokat. Ugyan mi a biztosíték, hogy most nem ez történik?

Körülményeink megértéséhez használt fogalmakat tisztázni kell, de a fogalomtisztázásban józan mértéket kell követni, tudni azt, hogy a fogalmak mind mélyebb és mind strukturáltabb tisztázása végül csak egy lebegő és köldöknéző fogalmi költészetbe torkollik. Úgy tartom azonban, hogy Magyarországon a közbeszéd a lehetségesnél zavarosabb, hogy kevesebb a magyarul rendelkezésünkre álló, viszonylag tisztázott fogalom. A közíróknak és közbeszélőknek jóval több reflektivitásra lenne szüksége, hogy szembesüljenek saját szövegük lötyögő szóhasználatával, fogalomhasználatuk iskolázatlanságával. Tudom, hogy nem lehet mindent tisztázni, véglegesen pedig semmit se lehet tisztázni. De a praktikusság vagy praktikus gondolkodás nem azt jelenti, hogy nem kellenek átfogó elméletek és világos fogalmak a leírásokhoz és a szóértéshez, hanem csak azt, hogy ezeket a gyakorlati eljárásokban nem mindig lehet, vagy kell közvetlenül alkalmazni. Több kimunkált fogalom kellene a magyar nyelvben, a mainál analitikusabb köznyelvre lenne szükségünk, de nem kell mindenkinek megszólalása előtt fogalmi analízisbe bonyolódnia. Hogy nem kell, arra itt egy példa Freeman Dyson fizikustól, amelyből látható, hogy egy vasúti kalauz az angol, praktikumra törekvő intellektuális karakternek megfelelően hogyan jutott döntésre minden elméleti kényszertől mentesen. Dyson gyermekkorában, ha valaki kutyával utazott, akkor a vasúton kutyajegyet kellett váltania. A kis Dyson teknősbékájával szállt vonatra, s megkérdezte a kalauzt, hogy most mi a teendő. A következő választ kapta: “A macskák azok kutyák, a nyulak is kutyák, a teknősbéka azonban rovar, annak nem kell kutyajegyet váltani.” – A visszaemlékezés nem maradt következmények nélkül. Egy olvasói levél figyelmeztette Dysont, hogy ez a tréfás válasz már 1869-ben megjelent nyomtatásban az angol szatirikus lap, a Punch hasábjain. Dyson megköszönte a reagálást, s úgy vélte, két eset lehetséges. A valószínű az, hogy – mint az öregemberek sokszor – saját tapasztalattá tett emlékezetében egy valamikor hallott történetet. De az is lehetséges, hogy a konduktor a Punch szenvedélyes olvasójaként memorizálta a frappáns választ, s alkalomadtán idézte.^[5] – Ennyit az emlékezetről, az analitikus köznyelvről és egy-egy nemzet intellektuális karakteréről.

Pálmafa, kolibri, könnygáz
Forradalom Berkeleyben

Változnak az idők, és változom én is. Emlékszem, hogy harmincvalahány éve, amikor mi, kelet-európai ösztöndíjasok Kaliforniában megkíséreltünk tájékozódni, megérteni valamit az akkori Amerikából, milyen frivolnak, gyerekesnek és felületesnek találtuk az amerikaiak szóhasználatát a forradalomról. Mindent forradalminak mondtak a demonstratív meztelenre vetkőzéstől és a “Berkeley free-speach” mozgalomtól – ami a ma már nálunk is bevett trágár beszéd lelki és politikai felszabadító hatásában bizakodott – a piacon újonnan megjelent üdítőitalig, vagy a nyaralási szokások megváltozásáig. Szóval minden jelentősebbnek vett változást forradalminak neveztek, és ez – mi tagadás – szemünkben egy kicsit szentségtörésnek is hatott. Legalábbis vegyes érzelmeket keltett.

Helyesebb persze, ha csak magamról beszélek: az akkori Magyarországon a marxizmus kifakulása és a terjedő reform-kívánalmak hatására bennem már erősen megcsappant a forradalom fogalmának nimbusza. Ezért inkább csak iskolázatlan, felületes, és félrevezető fogalomhasználatnak éreztem ezt a minduntalan forradalmazást. Ha nem is istenítettem a forradalom történelmi jelentőségét, de fogalmi súlya, véres valósága, kiiktathatatlan hatása és sokágú következménye miatt aránytalannak éreztem, hogy egy fogkrém habzó hatását, vagy a tavaszi szoknyadivat vonalának megváltoztatását forradalminak nevezzék. Szóval, míg én valami döntően nagy társadalmi jelentőségűnek tartottam azt, amit forradalom szóval jelölünk, addig az amerikaiak egyszerű szónak tekintették, amit a beszélő úgy használ, ahogy kedve tartja.

Berkeleyben az egyetemhez közel laktam. Lakásom délnyugatra néző erkélyéről a San-Francisco-i öböl egy kis darabja látszott, de a kilátást egy nagy pálmafa takarta, levelei közt kolibrik vibráltak. Az 1960-as évek Magyarországáról Amerikába érni egyet jelentett a mellbevágó gazdagsággal és demokráciával való találkozással. Az amerikaiak sokszor és udvariasan érdeklődtek a “kulturális sokk”-ról, ami egy kelet-európait érhet. S ráadásul nem egyszerűen Amerikában voltunk, hanem Kaliforniában – sőt! a kaliforniai Berkeleyben, a “virág gyerekek”, vagyis a hippik paradicsomában. Tudott persze az ember a viszonylagosságokról, s nem csak elméletben. Egy moszkvai “Produktü” (“Termékek”) elnevezésű élelmiszerüzletben többnyire üresek voltak a polcok, még a legegyszerűbb termékek is hiányoztak, s az elnevezés sivársága fedte a kínálatot. Ehhez képest az akkori szürke Magyarország boltjainak ellátottsága a Szezám tárulj! empóriumának hatott a Szovjetunióból érkező szemében. Amerikából nézve ez a különbség elenyészett. Berkeleyben az első alkalommal, amikor sót és kenyeret akartam venni, szinte elvesztem a kínálatban (pedig akkor még a friss francia és olasz kenyérfélék nem voltak közkínálatúak). Ilyen típusú benyomások tengerében nekem a forradalom szó hamisan csengett. Úgy tudtuk, hogy noha nem a szegénység forradalmasít, de azért a Patyomkin cirkálón kitört lázadáshoz, Eizenstein emblematikus filmjében a matrózoknak osztott dohos kása, mint végső indító, azért elengedhetetlen feltétel volt a forradalomhoz. Berkeleyben nem volt a kása dohos.

Nem kell itt most végigaraszolni a nagy forradalomelméleteken, a történészek és a különféle típusú gondolkodók pro és kontra érveit mérlegelni a nagy francia és orosz forradalom, valamint e forradalmak unokaöccseinek és unokahúgainak tárgyában. Nagy történelmi hatás, nagy irodalom. A mellékhatások tekintetében meg – ahogy manapság a gyógyszerreklámok ajánlják – kérdezze meg mindenki orvosát és gyógyszerészét. A forradalmak járulékos hatásai irtózatosak. Ma, úgy tűnik, ezzel az emberek mérvadó csoportjai csordultig tisztában vannak. S nem csak a világ tehetősebb részein, hanem majdnem mindenhol. Forradalmi kívánalmakról és mozgalmakról csak olyan helyekről kapunk hírfoszlányokat, mint – mondjuk – a szerencsétlen Nepál. De ha ghurkáiról és sherpáiról nem lenne egyébként nevezetes a gazdag világban, akkor még ennyit se hallanánk Buddha szülőföldjéről, amely ma 26 millió lakosával hivatalosan hindu királyság. A hippik valamikori kedvenc zarándokhelyéről, Nepálból, a forradalom szó elhaló visszhangja hallik. És persze, a távoli Latin-Amerikából, a maga forradalmi teológiájával és az Andok szurdokaiban fegyverkező indiánjaival. De ez a Castro-Sanchez-Morales-féle kirakatos állampolitikai forradalmiság is megfoghatatlan messzeségben van tőlünk a képernyőn fel-felbukkanó, futballozó, szappanoperás és lambadázó Dél-Amerikához képest. Ha vannak is forradalmas pontjai a Földnek, az elviselhető és háborúmentes körülmények közt élők szemében – a hánytorgó történelmükből kivergődött és a piacgazdaság végtelennek tetsző lapályán baktatók szemében – a forradalom már csak a szerencsétlenséggel és képtelenséggel azonos.

A nekem varázslatos Berkeleyben még nem ezért idegenkedtem a forradalom fogalmának aprópénzre váltásától. Nekem mások voltak képzeteim a forradalomról. Viharmadár, barikád, osztályharc, mártírium és a többi. S hiába a “forradalmi munkás-paraszt kormány”, “hétköznapi forradalmiság”, “Lenin lámpácskái”, s még száz más lózung dallamvesztett szajkóhangjai, a forradalom romantikus képzetei még a hit fogytán sem változtak meg bennem. Holott egyébként aligha volt igazam. A különféle portékák, mint “forradalmian új termék” eladását segítő reklámszövegek persze degradálták a fogalom általam érzett jelentőségét, de hát ezek csak reklámszövegek voltak. Nem hatásnélküliek ugyan a korhangulatra, de csak reklámszövegek. Ugyanakkor a vietnami háború elleni megmozdulások, a polgárjogi mozgalom megrendítő és felemelő történései, az 1968-as diáklázadások ébren tartott folytatása Kaliforniában, s szerte Amerikában, valóban világraszóló jelentőségűek voltak.^[6] Résztvevői számára – és ez az Egyesült Államok társadalmára máig nyomon követhető, és követett is – talán mégis forradalmi jelentőségű. A pálmafa levelei közt időnként a könnygáz szaga szivárgott be a szobámba. Néha ugyanis valóságos ütközetek zajlottak a diákok, a hippik és a Nemzeti Gárdával megerősített rendőrök között. Ha Nixon elnök bejelentette Észak-Vietnam újabb bombázását, alig ért mondatai végére, Berkeleyben már hallani lehetett a rohamkocsik szirénázását és a könnygázgránátok pukkanását.

Mindez felettébb színes körülmények közt zajlott, és ezért még a rendőri ütlegelések látványa, s a köhögtető gáz szúrós szaga sem vitt arra, hogy forradalom közepette érezzem magam. Szememben több volt ott a hülyéskedés, mint a dráma. A harekrishnások kántálása, a rendőröknek, valamint a világsajtónak a meztelen feneküket mutogató diákok, a parkolók aszfalt-szőnyegét felfeszegetők – hogy lélegzethez jusson a föld, sőt a Föld! –, a tudattágító szerek használata és a kommunában élés propagandája ámulni valóan színes forgatag volt. De ezt nem tartottam forradalomnak. Azért talán, mert nem láttam a “vasba öltözött munkásosztályt”? Mert nem láttam az öntudatra ébredt proletariátus megtestesítőjeként, az osztály “organikus értelmiségeként” a kommunista pártot? (Az elnökválasztás elő-kampányában aztán felbukkant a kommunista párt. Elnökjelöltje egy switch-person volt. Ez már a feministák által kiküzdött, “politikailag korrekt” jelölése volt a switch-man-nek, a vasúti váltókezelőnek. Az apró színesek közt olvastam. Nem is nyomott többet a hír.) Czigány Lóránt barátom is csak legyintett. Ő, mint 1956-os forradalmár, az itt felidézettek idején brit állampolgárként magyar irodalmat tanított az egyetemen, s a farmeres, szakadt, military-toprongyos egyetemi környezetben tüntetően sötét öltönyben és nyakkendőben grasszált. Az ő 1956-os magyarországi tapasztalataihoz képest, ami akkor Berkeleyben történt, csak játszadozás volt a napfényben^[7]. Mi kelet-európaiak, mint mindig – hogy megint többes számra váltsak – a szenvedés kiváltotta felsőbbrendűség és többet tudás balhitével szemléltük az eseményeket.

Pedig ami akkor Berkeleyben a szemünk előtt történt, az nem pusztán a demokrácia napi üzemmenete volt, hanem az 1772-es virginiai jogdeklaráció, a brit impérium elleni lázadás, az amerikai köztársaságiság eleven forradalmas hagyományainak megnyilvánulása is. Olyan értelemben, mint a forradalom szó eredeti, csillagászati jelentését társadalmilag értelmező “visszafordulás”, “visszatérés” a régi magasztos, nagy idők sodrásához, amikor még nem bitorolták el a nép jogait. Egyúttal pedig látványos, karneváli forgatag a zsarnokság összeroppanásának, vagy annak tűnő pillanatában, amely a forradalmak békés, kezdő szakaszában oly sok ártatlan, jót akaró, üde lelket ragad magával.^[8] De ebben a karneváli forgatagban a korabeli Egyesült Államok közterein nagy ügyekre vetült a társadalom forrongó-fortyogó kisebbségének tekintete. Nem azért, mert olyan szavakat használtak, mint például kontesztáció, vagy establishment, vagy mert per disznónak nevezték a rendőröket, mint az államhatalom megtestesítőit, s a Sacramento-ban, Kalifornia székvárosában a képviselőház termének bejárata előtt egy tolókocsis férfi, kezében egy “REAGEN YOU BASTARD” táblával mosolygott, kurafinak, fattyúnak nevezte a kaliforniai kormányzót, az Egyesült Államok későbbi elnökét. Ezek a szólásszabadság és demokrácia – nekünk ámulnivaló – egyébként normális jelei. De az 1968-as diáklázadások sodrában, a hippikben, a diákokban, s nem kevés tanárjukban még élt az a hit, hogy a számukra ellenszenves társadalmi környezet radikálisan megváltoztatható, s az elnyomó kapitalista állam intézményei elleni kihívásuk nyomán majd egy struktúráiban megváltozott jobb világ jő el. Nem jött. Az államilag fenntartott társadalmi struktúrák nem változtak meg – még ha az akkori diákgenerációk kulturális zendülése miatt ízlés- és élményvilágunk jelentősen módosult is. De annak a súlyát, hogy Berkeleyben és máshol a diákok minduntalan bosszantották a rend őreit és az egyetemi hatóságokat, nem a marihuana szívás és hasonlók adták, hanem a vietnami háború elleni kontesztáció és a faji diszkriminációk elleni fellépés. S ami végül is a fellépések nyomán történt, egészen az akkor hivatalban lévő amerikai elnök leváltásáig, az igazolta ezeket, az általam akkor nem kellően méltányolt forradalmas hiteket.

Az 1960-as évek magyarországi tapasztalatai számomra is arra mutattak, hogy nem Kaliforniához, hanem lehetőségeinkhez képest is nyomasztó állapotainkon csak reformokkal lehet változtatni. S elkezdődött a hosszú, gúzsba kötve toporgás, annak minden idétlenségével egyetemben. De a hit, hogy haladásra vagyunk ítéltetve – most éppen reformok útján – lényegében épp úgy hit volt, és ennyiben aligha különbözött a forradalmas hitektől. Ha credo van, akkor hisszük az abszurdumot is. 1968-ban Kelet-Európában, a szovjet birodalom hatósugarában abban hinni, hogy a “gazdasági mechanizmus” néven emlegetett reform hatására alapvetően megváltozik az életünk, ha tartalmában más volt is, nem kevésbé volt abszurd hit, mint a proletárforradalom valamikori hite.

De Berkeleyben sok társadalomtudományi szöveget olvastam, s már akkor derengeni kezdett, hogy ez a bizonyos credo, amely a forradalmakhoz és a reformokhoz vezet, nem egyszerűen hétköznapi hit, hanem “spirituális természetű” – ahogy ezt Thorstein Veblen már száz éve is megfigyelte. A technikai nóvumok a műszaki haladás hasznos és kellemes eszközeinek kínálatában jelennek meg, amely egy idő után a társadalom jelentős részének jobbá teszi mindennapi életét. Ezek a nóvumok a periférikus országokban is kívánatossá lesznek, de ott csak a felső rétegek luxus-fogyasztását jelentik, s ezt nagyon nagy áron biztosítják is a maguk számára. A minta-országok fogyasztása ugyanakkor nemzetközi mintaadó hatásként jelentkezik – ahogy ezt a szakirodalomban mondják a nemzetközi demonstrációs effektus magyar fordításaként – s a kívánatos javak megszerzése a követő országokban nemzetgazdasági torzulásokat okoz. Tekintet nélkül arra, hogy egy ország milyen helyzetben van, elit rétegei mindenhol a világon az éppen legdivatosabb berendezési és fogyasztási javak megszerzésére törekednek, miként az állami vagy magánhadseregeik számára is a kerül-amibe-kerül modernizációt korparancsként hajtják végre. Előáll a fenn az ernyő, nincsen kas jelenség-együttese. Az effajta mintakövetés – s ez kétszáz év óta fokozottan jellemzi a perifériákat – nem csak a “lemaradási ráták méricskélését jelenti – ahogy Vekerdi László nevezi legyintve ezt a jelenséget –, hanem fokozódó belső kizsákmányolást vált ki, és a beruházások rovására növekszik a fogyasztási és katonai árucikkek importja. De a periféria országainak adott állapotához viszonyított “fitogtató fogyasztás” – hogy megint Veblen szavaival éljünk – a lentebbi társadalmi rétegekben is kiváltja a “versengő utánzást”.

Széchenyi István nagycenki kastélyában előbb lett vízöblítéses mellékhelyiség, mint a bécsi Burgban. Ezt büszkén szoktuk emlegetni. De hisz épp ez az a bizonyos nemzetközi mintaadó hatás, amely a versengő követést kiváltja. S miként a modernizálódó magyar arisztokraták számára az akkori Anglia a példa, az országban az ő fogyasztásuk válik a magyar nemesség számára is követendő mintává. Mindeközben a társadalom felsőbb rétegeiben kialakulnak olyan költekezési szokások, amelyeket egy idő után az alsóbb rétegekben is egyre többen tekintenek “tisztes” életmódnak. “E normák pedig, idővel olyan mélyen meggyökeresednek, hogy azok, akik ezeknek nem tudnak megfelelni, mindezt már ‘”spirituális természetű”‘ kudarcélményként élik meg”. Ez utóbbi mondat, miként részben a fenti gondolatmenet is, Andrew C. Janos könyvéből van, aki Berkeleyben évtizedek óta foglalkozik a mi földrajzi térségünkben folytonosan felmerülő haladás-hanyatlás kérdésével. Számos elméleti magyarázat mérlegelésével, a saját és mások empirikus adatainak összegezésével arra jutott, hogy térségünk különböző országai, egymástól eltérő mértékű és formájú lüktetésben ugyan, de 200 év óta alapjában nem tudtak változtatni a “nagy európai lejtőn elfoglalt helyzetükön”.^[9]

Szokás elmondani, hogy a luxuscikkek, a divat húzóereje által kiváltott fogyasztásnövekedés, egyáltalán a fogyasztás növekedése, csak látszólagos fejlődés. (Lásd erről Rákosi Mátyás intelmét az aranytojást tojó tyúkról, de liberális közgazdászaink is erről győzködnek bennünket). Az élvonalbeli országok divatos fogyasztási cikkeinek tömeges megtermelésére, az ottani életmód tömegméretű követésére az utánzó, követni iparkodó országoknak nincs meg a gazdasági ereje. Főleg nincs meg a lehetőség a lemaradás eliminálására, mert minél nagyobb a kívánatos nóvumok importja a peremvidéken, annál nagyobb a mag-országok gazdasági haszna, s versenyelőnyben mért távolsága. Ebből az ördögi körből akarunk időről-időre reformokkal vagy forradalmakkal kitörni. Ez eddig még nem sikerült.

Fejlődés persze van. Amit az emberiségről tudunk, az arra mutat, hogy évezredes, főként pedig az utóbbi évszázadok léptékében igen sokaknak kényelmesebb lett az élete. (Abban hogy a jobb életnek, fejlődésnek, haladásnak mik a kvantitatív, a történelmi és a térbeli összevetésre alkalmas mutatói, természetesen nincs megegyezés; minél inkább haladáshitet mondunk – miként én is – a tudományos objektivitásként vallott haladáseszme helyett, annál kevésbé.) De az itt emlegetett, 200 éve kisarjadt haladás-igény a mi periférikus helyzetünkben nem pusztán a körülmények jobbulása-jobbítása, hanem legalább annyiban a mintának tekintett országok utolérése. Ez az, ami nem szokott sikerülni. A bukaresti vagy budapesti ember úgy szeretne élni, mint egy bécsi vagy bolognai polgár – mert az a “tisztes életmód” – de erre általában nincs módja. Nem egyszerűen rosszul élünk – mert persze mindig úgy érezzük, rosszul élünk –, hanem még meg is vagyunk valamitől fosztva. E a relatív depriváció miatt állandó bennünk a késztetés, hogy a forradalom vagy a nagyszabású, felforgató erejű reform eszközéhez nyúljunk.

Haladáshit

A XVIII. század második felétől a kitáguló, egészen Oroszországig megnövekvő Európa egyúttal a felvilágosodás, s így a haladáshit Európája is. Hol forradalommal, hol reformmal. A felvilágosodás előtt se a forradalomnak, se a reformnak nem volt fogalmi értelme, illetve nem azt jelentették, mint amit e szavak 200 év óta számunkra jelentenek. A történelem telis-tele volt változást kívánó zavargásokkal, zendülésekkel, lázadásokkal, felkelésekkel, parasztháborúkkal, vérbe torkolló vallásos, millenáris, megváltásra váró, chilliasztikus tömegmozgalmakkal és hasonlókkal, de csak az európai felvilágosodás óta számolunk olyan mozgalmakkal, amelyekben az evilági jobbulásnak a haladáshit az alapmotívuma.

Az 1600-as évek közepe óta szinte ragályosan terjedő természettudományi érdeklődésre és felfedezői lázra, a felvilágosodás haladáshitére, majd pedig az ipari forradalom megrázkódtató eredményeire számos haladás teória épült. Mindig voltak persze, akik kételkedtek a haladásban, de igazán a kibontakozó haladáseszmék (egyenes vonalú, hullámzó, körkörös, erőgyűjtés végett meg-megtorpanó, a társadalomrészeket különböző ütemben érintő, stb.) hívták reakcióképpen életre az elkorcsosulás és visszafejlődés nagy pesszimista teóriáit is. A XIX. század végére nem csupán a vasutak, a tengerfenékre fektetett távírókábelek, menetrendszerű gőzhajózási útvonalak és államok fölötti nemzetközi szervezetek (a posták világszervezetétől a nemzetközi bíróságig) hálózzák be a világot, hanem számos borúlátó intellektus gondolatai is terjednek az emberiség végnapjairól, és a megfékezhetetlen és kozmikusan kivetített visszafejlődésről is. Ez azonban egyáltalán nem rendítette meg az Európából tovaterjedő haladáshitet. Egészen az első világháború ipari jellegű embermészárlásáig. A felvilágosodásból kisugárzó haladáshitnek ez volt az első nagy törése. E háború hatására óriási társadalmi változások következnek, az államok sok vonatkozásban bezárkóznak, a politikai határok háborús jellegű, alig átjárható demarkációs vonalakká lesznek, s a birodalmi-államok szétbomlásával a nemzetállamok száma egyre nő. Mindez a háború közvetlen következménye, ami önmagában is jelzi, hogy nem pusztán reformok vagy forradalmak formájában változik a világ, hanem a háborúk hatására is. A szinte észrevétlen, hangyaszorgalommal iparkodó-iparosodó társadalom is, amelynek hétköznapjait nemhogy forradalom, de még reform se fodrozza, ha ezt egy adaptálásra képes állampolitika lehetővé teszi, nagy változásokra képes. Ez azonban ritkábban fordul elő, mint a háború. Vagyis reformon és forradalmon kívül sok minden van még a politikában, aminek a során változások történnek. Legfőképpen azonban a háború az, ami kardinális változásokat szokott okozni. S noha a háborút, ami a XX. század jellegadó vonása^[10], az elmúlt immár hat évtizednyi békeév hatására – és annak feltételezésével, hogy demokratikus államok közt nem folyhat háború – mára kifelejtették a politikatudományból. Pedig a háborúnak roppant nagy a társadalomváltoztató ereje. Puszta lehetősége, veszélye is többoldalúan hat a társadalmak életére. Kétségtelen, hogy a háború nem fér bele a haladáshitbe – ha ellenünk folyik. A haladáshit hívőitől azonban az már nem teljesen idegen, hogy a felvilágosodás, a szabadság, vagy a demokrácia jegyében saját eszmeiségük háborús terjesztését mások rabigából való felszabadulásaként ítéljék meg. A háborúk túlélői számára azonban legkevésbé a nyugodt élet adott. Meg kell változtatni a dolgokat – már csak azért is, nehogy újra háború legyen. S a haladáshit igazi nagy ígérete a felvilágosodás óta, hogy planetárisan az örök béke is elképzelhető. S noha az emberi képzeletet határtalannak mondják, ilyen képzelgések a felvilágosodás előtt nem voltak.

A történelemkönyvekben olvashatunk a neolitikum agrár forradalmáról, vagy például Zsigmond uralkodása idején Ozorai Pipó gazdasági reformjáról, s hasonlókról, de az ilyen, a régi történéseket bevilágítani hivatott fogalomhasználatoknak csak metaforikus értelmük van. Nagyjából annyi, mint ahogy filozófiatörténeti kurzusainkon nekünk valaha az antik cinikusokat az ókor hippijeinek és huligánjainak mondta tanárunk. S mivel a felvilágosodás óta a forradalomnak és a reformnak oly nagy lett a jelentősége, a régiségben bekövetkezett jelentős változások súlyának – de nem természetének – érzékeltetésére is alkalmasak. Az ilyen-olyan formában bekövetkezett fejlődést csak a felvilágosodás óta vetítjük bele – az emlékezet helyett – a tudomány alkotta történelembe. “Ahogy ma a világ a nemzeti államok szabad prédája – írta félévszázada Marshall Sahlins –, néhány ezer évvel ezelőtt a törzsi népeké volt. A modern civilizáció elterjedése egy evolúciós karrier-történetre emlékeztet: a fejlett típusú felemelkedése, változatainak kialakulása, amely mintegy varázsigére kiszorította a primitív típusokat.” …”A neolit földművelés és állattenyésztés jóvoltából a törzsi népek uralomra tettek szert a világ jelentős része felett. A vadászó életmód hirtelen periférikus stratégiává süllyedt”.^[11] A középkor végéig, a mai antropológiai és történelmi ismereteink szerint, nem beszéltek semmiféle fejlődésről. “Az a körülmény, hogy az agrártársadalmakban az időt a természeti ciklusok szabályozzák, nemcsak azt jelentette, hogy az ember az év periódusos változásaitól függött, hanem tudatának sajátos struktúráját is ez határozta meg. A természetben nincs fejlődés, vagy legalábbis e társadalom tagjai elől rejtve maradt. A természetben csupán állandó ismétlődést látnak, ritmikus körforgást, amelynek zsarnoki erején nem képesek felülemelkedni; nyilvánvaló tehát, hogy e ritmikus körforgásnak kellett az ókori és középkori ember szellemi életének középpontjába kerülnie. Nem a változás, hanem az ismétlődés volt a tudat és a magatartás meghatározó momentuma. Az egyedi, korábban még soha elő nem fordult eseménynek önmagában nem volt értéke; minden történés csak a folyamatos ismétlődés, a tradíció fényében nyert valóságos realitást.” – összegezte Aron Gurevics a modernitás korát megelőző időszemléletet. Az európai középkor időszemlélete ugyanakkor komplex is volt abban a tekintetben, hogy a bibliai idő állandóságához képest az árnyékvilág véges, s különös módon “materiális” időben létezett. “A középkori időfogalom jellegzetes képi megjelenése a keletről nyugatra húzott, s a mindennapos összetekeréstől-szétbontástól elkopott kötél. … Az idő, akárcsak a világ, romlik. Nem hozza magával az emberiség haladását … A pesszimisztikus jelenfelfogás igen elterjedt volt a középkorban: az emberiség létének legjobb, legboldogabb napjai immár messze mögöttünk vannak, s a világ erkölcsi hanyatlásban halad a vége felé.”^[12]

A felvilágosodás azonban fordított ezen a szemléleten, s a jövőre vetett társadalmi tekintet a haladáshit jegyében egy nyitott végű és előrehaladó kalandnak láttatja a világot. A reform és a forradalom közkeletű, új értelmét tehát a felvilágosodás, a modernizáció haladáseszméje, és alapvetően haladáshite adta meg. A fejlődés tudományosan feltárult természetének ténye és társadalmi lehetősége fűtötte fel ezeket a fogalmakat, mint a mozdony kazánja a dugattyúkat mozgató gőz nyomását. Darwin evolúció-elmélete, de általában is a galoppba váltó természet- és társadalomtudományok a XIX. században mind-mind a fejlődést és a javulást hozó nagy változások előhírnökei, illetve tervszerű kivetítői voltak a modernizálódás jegyében. És ez egy hosszan tartó folyamat volt. A XVIII. század közepétől a XX. század derekáig – ha időtávot kell megjelölni. Ennek megfelelően a politikai életben a maradás és a haladás sokféleképpen megfogalmazott és megszervezett erői feszültek egymásnak. Ez a haladáseszmétől hajtott modernizáció, ami szembefeszült a vallásilag szankcionált rendi társadalommal, s amit visszatekintve ma a modernitás korának mondunk. Ez a kor az ipari forradalmak és a gyarmatosítások során Európa, illetve az egész atlanti térség világ-egyensúlytalanságot okozó kiemelkedéséhez vezetett, ami csak napjainkban, Kína és India emelkedésével – nagy ijedelmünkre – billen talán vissza egy planetárisan kiegyenlítettebb helyzetbe.^[13]

Fél évszázaddal ezelőtt a forradalmi haladás kifejezésnek nálunk is – és nem kevesek számára – igen mély tartalma volt. A XX. század derekán Európa – és nyomában a világ – meg akart változni. Vagy forradalmakkal, vagy reformokkal, de nagyon sokan változni és változtatni akartak, mégpedig mélyen ható, strukturális értelemben. Haladni a korral. Különös ma olvasni Matthew Parris konzervatív, brit képviselő, később hosszú évekig a Times parlamenti szemleírójának visszaemlékezéseit a második világháború utáni gyermekkorára, amit Rhodesia és Jamaica mellett az akkor még szintén angol gyarmati státuszban lévő Cipruson töltött. “A modern ember modern dolgokat művel. Nekünk az 1950-es években a várakozásaink modernek voltak. Az elektromosság számunkra credo volt: apám a gázt semmibe vette. Mi hittünk a tudományban és hittünk a neylonban. A tudomány szó önmagában, ha ráruházták ezt valami feltételezett tényre vagy érvelésre, épp úgy szentesítette azt, mint régebbi korokban az egyházi áldás tette volna. Később a hálószobám falán lógott egy, a Gyarmatügyi Minisztérium által osztogatott poszter, amely színes fotókon mutatta be Britannia összes új nukleáris erőművét – beleértve Dounready-t –; hullámok ostromolták a tengerpartot, amint ragyogó kupolája egy füstmentes és szénmentes jövőbe invitált bennünket.”^[14] Láthatjuk, nem csak Európa keleti felében volt haladás és fejlődés hit, nemcsak pártállami direktívák hatására bódultak bele sokan a természet – és persze a társadalom – átalakításába. A modernizáció történelmi hengere ideológiai és politikai rendszerektől szinte függetlenül préselt mindent a maga egyetlen dimenziójába.

Semmi se tart örökké? A XX. század végére egyre több kétely merült fel a haladás eszméjével szemben, a fejlődés sorba rendezett történelem- és világszemlélete ellen. Ennek legészrevehetőbb tere a kritikus környezettudatosság növekedése. De gondoljunk a kultúrák egyenértékűségéért vívott sikeres harcra is, amely az antropológia tudományát oly fontossá tette a napi politika terepén is. Ha ugyanis nem létezik – szinte erkölcsi parancsolatként nem is létezhet – fejlődési sorrend egy úgynevezett primitív kultúrától egy úgynevezett magas kultúráig (hisz politikailag inkorrekt primitívnek mondani egy kultúrát, következésül az azt hordozó népet), akkor ezzel egyúttal a fejlődés egyetemes eszméje kérdőjeleződik meg. Mindez azért érdekes itt, hogy nekünk, mint a posztmodernnek mondott időben élőknek, világos legyen annak jelentősége, hogy a modernitás kritikája egyúttal a haladás kritikája, a haladáshit lelohadása. Következésül oda a forradalmak és reformok tüze is. Reformokról persze továbbra is hallunk, különösen Európa keleti felében állandóan halljuk ezt a szót – nem kis mértékben világgazdasági központokból, irányunkba célzott felszólítás formájában is. Ezt egyrészt történelmi alapú, “utolérési” problémáink indokolják, másrészt a már csak megszokásból is természetesnek vett – hiányában viszont politikailag kikövetelt – állandó, szakadatlan, és a gyorsulva növekvő technikán alapuló gazdasági fejlődés. S noha a haladás, fejlődés, növekedés szavaknak nem azonos a fogalmi jelentése, a haladáshit megcsappanásával sokakban megfogalmazódik az a kérdés: ugyan mi végre a sok közgazdász, s a szavaikra támaszkodó politikusok beszéde a fenntartható fejlődésnek mondott szakadatlan növekedésről?

A haladásba vetett hit megrendülésével a növekedés, fejlődés és az ezekkel rokon értelmű kategóriák megvilágító ereje megrendült, s mára meg-megújuló ideológiai kritikák tárgya lett. Elég itt arra utalni, hogy az “intelligens tervezés”^[15] antidarwinista hívei a magyar minőségi sajtó (már amennyi még van belőle) hasábjain is vívóállásba helyezkedtek. Annak, hogy a haladás eszméje – párhuzamosan a marxizmus gazdaságleíró és morálisan fundált látomásaival együtt – a XX. század harmadik harmadában elveszítette érvényét, számos, zavaró következménye van. “”Legfontosabbnak azt az éles ellentétet tartjuk – írja Somlai Péter –, amely egyfelől az új társadalomtudományos gondolkodás és “korszellem”, másfelől a fejlett országokban folytatódó gazdasági növekedés és technikai fejlődés folyamatai között támadt. Ez utóbbiak ugyanis arra vallanak, hogy a műszaki fejlesztésekben, a beruházási döntésekben és a gazdaság más területein nem ment végbe olyan posztmodern átalakulás, mint… a történetszemléletben és a társadalomtudományok területén. A termelés vagy a közlekedés világában továbbra is érvényes a haladás… Nem történt korszakváltás sem a termelésben, sem az életmódban…A gazdasági teljesítmény értékelésének legfontosabb dimenziója változatlanul a “növekedés””.^[16] Tudományaink és tudásunk megbomlott világában a társadalmat értelmező tudományok a felvilágosodás óta alapvetésükként elfogadott haladáseszmét jórészt érvénytelennek tekintik – kivéve a közgazdaságtan liberális főáramát, amely továbbra is a szakadatlan fejlődés szempontjából írja le, adott esetben látja el tanácsokkal, vagy önti nyakon bírálattal a górcső alá helyezett állampolitikák mindegyikét.

Van persze szakadatlan növekedés egy kétségtelen és paradox értelemben, s éppen a haladás, fejlődés motorjaként működő tudományos eredmények következtében. Ha ugyanis a régi görögök módján egy gömb belső tartalmának tekintjük azt, amit tudunk, a gömb kérge pedig egész felületén a nem-tudottal érintkezik, akkor tudásunk növekedése az egyre nagyobb nem-tudás észlelésével párosul. E téren szakadatlannak és korláttalannak tetszik a növekedés. Tudásunk növekedésével egyetemben határtalanul növekszik a tudatosult nem-tudás. Ez a Szokratész óta ható felismerés – mi Európában legalábbis korához és őhozzá kötjük – együtt jár a tudományos eredmények felhalmozódásával és technikai alkalmazásával. De tudjuk azt is, hogy ez nem egy egyenes vonalú fejlődés volt. Megtorpanások és visszaesések voltak. Az emberek kitalálták itt-ott az írásbeliséget – kell-e ennél nagyobb előrelépés? – aztán különféle kataklizmák után teljesen elfelejtették. Kiötölték egykor a heliocentrikus kozmosz-szemléletet, hogy aztán elfeledve, másfélezer év múlva újra fel kelljen fedezni^[17]. A tudomány és technika történetében sok ilyen példa van. Még az újkorban is előfordul a műszaki-technikai amnézia: a francia forradalom idején az ágyúk és kézi lőfegyverek gyártásában kialakul a csereszabatos alkatrészekre alapuló tömegtermelés, aztán évtizedekre elfelejtődik, hogy majd a XIX. századi Singer varrógépek és Colt pisztolyok gyártásában újra felfedezzék.^[18] Az ipari forradalom óta azonban nem ez a jellemző. A jellemző az állandó növekedés és az azt ösztönző igények politikailag feszítő ereje. “Kétségkívül alaptalanul tételeznénk fel azt, hogy a technika mostani fejlődése a jelenlegi gyorsulás megtartásával ad infinitum folytatódik.” “A mi korunkra jellemző vágta-szakasz is véget érhet később. Jelenleg viszont nem látni jelét annak, hogy sebessége lanyhulna; … ” és mindaddig, amíg ez a forradalmi technikai változás folyamatban van, forradalmi társadalmi változásokat fog maga után vonni, akárcsak napjainkban.” – írta még 1965-ben Arnold Toynbee.^[19]

Toynbee azt is kifejti, hogy természetesen az emberiségnek módjában állna ezt a fejlődést leállítani, és akár egy technikai visszafejlődést kialakítani. Ez az emberi ész és az emberkéz által produkált technikai fejlődés emberi döntések által megállíthatónak tetszik. A környezetvédők és zöld mozgalmak egy része ezt politikai célként meg is fogalmazza. A megállítás, megállás valószínűsége azonban – ami egyben egy bukolikusnak tűnő állapothoz való visszalépést eredményezhetne – a nullával egyenlő. Toynbee utal Mahatma Gandhi tapasztalataira. Gandhi, hogy megmentse Indiát a gépesített, s vágtázó elgépiesedést okozó nyugati civilizáció hatásától, visszatért az egyszerű gépek használatához. Példát mutatva ő maga is naponta font. “Ez volt Gandhi életének egyetlen látványos kudarca. E technikai kérdésben az indiai nép egyszerűen nem volt hajlandó kezdeményezésének követésére” – írja Toynbee negyven évvel ezelőtt. Mára pedig Kína nyomában India – félretolva a poroszkálás, ügetés, vágta szóképeit – ötödik sebességre kapcsolt.

A gazdaság terén a versenykészség tüzelésével járó határtalan növekedésnek a természetes javak kimeríthetősége miatt talán korlátai vannak. Erről évtizedek óta folyik a vita – de nem állítható, hogy eldőlt volna. Az azonban, mint korhangulat, már inkább kétségtelen, hogy a haladáshit, s vele a forradalmak és reformok lendülete megcsappant. Bajok és feszítő ellentmondások csőstül vannak, de annak a hite, hogy ezeken revolutív vagy evolutív formában túljutunk, már korántsem olyan, mint 50 vagy 100 éve. A forradalmakhoz izzó hit kell, s a reformokhoz is politikai lobogás. A modernitás kritikája azonban inkább csak vállvonogatás és kényszerű vigyor annak nyomán, hogy majd mindent ironikus értelmű idézőjelbe teszünk. Persze, a forradalmat is.

De mielőtt a társadalmi amnézia sajátos, de talán érthető működése nyomán a forradalom elfelejtéséről szólnék, azt is el kell mondanom, hogy segítőkész kritikusaim ennek az írásnak a megbeszélése során igen nyomatékosan felhívták a figyelmemet, gondoljam meg, miket beszélek. Lássam be, hogy haladás nélkül nincs értelme az emberi életnek. Ha pedig nekem nem tetszenek 2006-ban a magyar kormány reformlépései, akkor ellenvéleményem megtámogatására ne keverjem össze a reformot a forradalommal, és ne sugalljak ennek örvén még akár a mozgást is tagadó, az idő előrehaladását is kétségbevonó filozófiai sejtéseket. Ne próbáljak a révbe értek nyugalma érdekében másokat lebeszélni arról, hogy a kínosan rossz körülmények közül, elviselhetetlennek érzett helyzetükből a haladás útján^[20] kikecmeregjenek. Főleg pedig a haladás történetfilozófiai fogalmának suhogtatásával ne értsem félre azt a keveset is, amit saját életemből megérteni véltem.^[21]

Mit is mondjak erre a kézirat 29. oldalán, ha eddig az derült volna ki, hogy szerintem nem változik a világ, hogy ne jutott volna az emberiség egyről a kettőre, hogy ne tudnánk ma többet magunkról és a világról, mint kétszáz vagy két ezer évvel ezelőtt, s ennek hatására is például már a XX. századi proletárok is ne élnének kényelmesebb és higiénikusabb körülmények között, mint valaha a reneszánsz hercegek – ahogy Hankiss Elemér fogalmazza ezt egyik könyvében^[22]. Csak azt állítom, hogy mára a forradalmakat és reformokat éltető haladáshit megroggyant, megbicsaklott, mégpedig éppen a haladáshitet fényesítő haladáselvek terén, s a társadalomtudományi okfejtésekben. Nem mindenhol és nem mindenkiben – de Európában és így nálunk is igenis észrevehetően. Nincs mit vitatni a természettudományok és a technika száguldásán és a gazdasági növekedésen – de azon már igen, hogy ezt ma is úgy fogjuk-e fel haladásként, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Ehhez az is hozzáadódik, – messze Európán túl is – hogy a technikai nóvumok és a gazdasági növekedés javaiból és üdvéből relatíve egyre többen alig részesülnek. Más vonatkozásban pedig, viszonylag egyre kevesebben értik-érthetik a hétköznapi életben bennünket körülvevő nóvumok működését, – ahhoz képest legalábbis, ahogyan valaha a gőzgép elve a forrásban lévő vízhez kapcsolódó hétköznapi tapasztalatok alapján felfogható volt – s választják a tudomány fárosza helyett az okkultizmus rövidre-zárt megvilágosodását.^[23]

^[1] Csányi Vilmos, Hankiss Elemér, Kende Péter, Lengyel László, Romsics Ignác, Szilágyi Ákos baráti közreműködésével, – és persze még vagy két tucat szerző és opponens segítségével – Korridor csoport néven eddig 10 tanulmánykötetet adtunk közre. Rajtuk kívül külön köszönöm Sípos Júliának és Somlai Péternek, hogy elolvasták e kézirat első változatát és azt meg is kritizálták

^[2] Slavoj Zizek: A naiv kérdések sokkjának kitéve; www.c3.hu/~tillmann/forditasok/tobbiek/zizek.html

^[3] Esterházy Péter: A tizenhatos mélyén, Élet és irodalom, 2006. június 6.

^[4] Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során bekövetkezett a jogi detronizációról, mint köztársaságról írja Mezey Barna: “A reformkori politikai elit szemében ugyanis az átalakulás egyik legértékesebb vonása volt, hogy az áprilisi törvények által körvonalazott polgári állam és jogrendszer megteremtése rebelliótól mentesen, alkotmányos keretek között, a rendi országgyűlések tanácsozásokra és törvényalkotásra vonatkozó szabályainak aggályos betartásával ment végbe”. Mezey Barna: Az első magyar köztársaság; 1849 respublikája; in Köztársaság a modern kori történelem fényében; (szerk. Feitl István), Napvilág Kiadó, 2007. Budapest, 191.o.

^[5] Lásd a New York Review of Books 2006. április 22-ei, illetve augusztus 10-ei számait.

^[6] “A visszatekintés “1968”-at a modernitás egyik hullámának mutatja, amelynek szerves része a nők emancipációja és a tudáslapú társadalom, a polgári kezdeményezés és a környezettudatosság, a tolerancia mások iránt és a felelősség a tőlünk távoli ügyekért. Egyúttal azonban a nyitott társadalom világába betört vele a relativizmus is, és annak Janus-arcaként a fundamentalizmus.” In Ralf Dahrendorf: A szabadsághiány kísértései; Értelmiségiek a mérlegen; a 2000 folyóirat 2006. decemberi számában

^[7] Lásd ehhez Czigány Lóránt: Írok, tehát vagyok; Emigráns napjaim múlása, 1971-1981; Kortárs Kiadó, 2005. Budapest

^[8] A forradalom örömteli, a felszabadulás mámorító és várakozó érzésével telített karneváli pillanatai, az egymásra találás élményét átélő tömeghangulat sodrása az ezt átélők számára örökké emlékezetes marad, míg az ezt társadalmilag kívülről szemlélők szorongó riadtsággal és értetlenül szemlélik mindezt. 1917-ben II. Miklós cár felesége a cárhoz intézett, sokszor idézett – s Mária Antoinette “kalácsos” javaslatához hasonló helyzetértékelésről tanúskodó levelében – az utcán fel-alá rohangáló fiatalokban csak huligánokat lát, s úgy véli, ha jóval hidegebb lenne az időjárás, akkor inkább fedél alá szorulnának a tüntetők. 2006 őszén, az 1956os forradalom félszázados évfordulóján a paródiákba forduló, de azért jelentős riadalmat okozó utcai jelenetek hatására a rendpárti pesti polgárok is egy zordabb időjárásban reménykedtek, ami szétáztatná az utcán randalírozókat.

^[9] Andrew C. Janos: Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában, Helikon 2003. Lásd különösen a 24., 142-143 és a 413-419. oldalon írottakat. A nemzetközi demonstrációs effektus fogalom meghatározása és elemző alkalmazása ugyancsak nála a Politics and Paradigms: Changing Theories of Change in Social Science című kötetében; Stanford University Press, 1986; Stanford. A szerzőnek külön köszönettel tartozom azért, hogy ezen írás egy részét elolvasta és korrigálta.

^[10] Niall Ferguson 2006-ban megjelent vaskos kötete végig amellett érvel, hogy a XX. század a világ háborúja, egy olyan század, amelyben nem abszolút számokban, hanem viszonylagosan a legtöbb embert pusztították el. A nyugat alkonya nem fenyegető jóslat, hanem bekövetkezett tény. Lásd a War of the World: The History’s Age of the Hatred; Alan Lane, 2006. London

^[11] E. R. Service – M.D.Sahlins – E. R. Wolf: Vadászok, törzsek, parasztok; Kossuth Kiadó, 1973.140. o.

^[12] A. J. Gurevics: A középkori ember világképe, Kossuth Kiadó, 1974., 84. o., illetve a 103-106. o.

^[13] Ez sem biztos, hogy így van. Lásd ehhez Yue-Jianyong: Békés felemelkedés – realitás vagy vágyálom című tanulmányát Polonyi Péter bevezető kommentárral ellátott fordításában; a Kül-Világ nevű periodika 2006/3-4. számában

^[14] “Modern people did modern things. We had modern expectations in he 1950s. We believed in electricity, almost as a creed: Dad would have nothing to do with gas. We beleived in science and we beleived in nylon. The very word ‘science’ sanctified the suposed fact or argument upon which is bestowed, as, in a previous age, a religious benediction might have done. Later I had for years on my bedroom wall a poster distributed by Colonial Office of Information with colour photograph of all Britain’s new nuclear-power stations, including Dounready, waves smashing against the beach as its bright dome beckoned us toward a smokeless, coal-less future.” (Matthew Parris: Chance Witness; 2002. Penguin. 14. oldal.

^[15] Az “intelligens tervezés” kérdésköre eredendően az Egyesült Államokban kelt nagy vitát, s talán több mint érdekesség, hogy a Google keresőprogram az intelligent design kifejezésre 61 millió találatot jelez, amikor ugyanez a democracy esetében 98 milló, vagy az ötéve folyó iraki háborúra is utaló war on terror kifejezésre 42 millió. Tehát nagysegrendileg az érdeklődés azonos.

^[16] Gedeon Péter – Pál Eszter – Sárkány Mihály – Somlai Péter Az evolúció elméletei és metaforái, Napvilág Kiadó, 2004. 48-50. lapjairól).

^[17] Az antikvitás heliocentrikus kozmoszszemlélete persze – ha a pithagóreusok (püthagoreusok?) hosszan és tüzetesen figyelték is az eget – Démokritosz atomelméletéhez hasonlóan csak gondolati erőfeszítés, elmélkedés eredménye volt. Az emberiség szerencséjére ezer évekkel ezelőtt fel se merült, hogy az empirikus tapasztalatok és a logikai spekulációk között éles különbséget kellene tenni. A görögök atomelmélete vagy heliocentrizmusa nem természettudományos előrelátás volt, hanem egy-egy spekuláció a sok között, ami “bejött”, de ami lappangva, fel-felbukkanva az írástudók körében ihletőként szolgált az újkori tapasztalati és matematikai alapokra épülő tudományok számára. A faktumokat eleve mellőző, történetileg felhalmozott briliáns képzeletek gondolati tárháza nélkül, a képek, fogalmak kapaszkodója hiányában, a nagybetűs Tudomány aligha tudta volna, tudná magát kifejezni.

^[18] Ken Adler: Engineering the Revolution: Arms and Enlightment in France, 1763-1815, Princeton Univ. P. 1999.)

^[19] Válogatott tanulmányok; 1971, Gondolat, 324. o.

^[20] A haladásba vetett hit nem 2006-ban, reformszkepszisemhez keresendő érvként kérdőjeleződött meg számomra, de mégis meglepetést okozott, amikor mostanában véletlenül egy saját, nem publikált kéziratomra bukkantam, a Társadalomtudományi Társaság – a XX. században, akkor (1990 júniusában) már harmadik – alakuló ülésén elmondott előadás írásos változatára. A demokrácia paranormális helyzetéről értekezve mondtam a föllelt papír szerint következőket: “Ha ugyanis a normális azonos a többé-kevésbé elfogadott normákkal, akkor a demokrácia esetében rendelkezünk egy mintegy kétszáz év során, a modernizációval párhuzamosan, azzal szervesen egybenőtt, a szabadság és egyenlőség ellentmondásaiban mozgó eszmerendszerrel és a gyakorlatban állandóan javítgatott intézményrendszerrel. Így áll előttünk a parlamentarizmus, a plurális pártrendszer, a jogállam, s a civil társadalmat a politikai szférával összekötő demokratikus közvetítőrend, benne elsődlegese a nyilvánossággal. Ugyanakkor a haladáshitre, s a korlátlan fejlődés képzetére alapozó modernizáció – s ezt okkal halljuk napról-napra – számos vonatkozásban saját határaihoz érkezett, ami leglátványosabban a természet leigázásában mutatkozik meg, ahol a káprázatos sikerek egyre inkább szembeszökő kudarcokká alakulnak át a globális tudatosság megrettent kommentárjaiban.” – Ezek szerint már 17 éve is – az először hibásan legépelt, javítgatott, majd egy gépírónő segítségével akkurátusan letisztázott szöveg szerint – bajlódtam a haladáshittel. Most viszont már a jóval haladottabb technikájú és egyszerűbb használatú szövegszerkesztőn idézem saját magam haladásban kételkedő szavait. Hát?!

^[21] Lásd ehhez a jelen tanulmány első változatának a Korridor csoportban lezajlott vitájáról, különösen Lengyel László fejtegetéseiről készült jegyzőkönyvet; (2006 október 25. 36 oldal)

^[22] Hankiss Elemérnek az európai civilizáció fejlődését elemző könyvére gondolok, amely eredetileg a “Proletár reneszánsz” címmel jelent meg; Helikon, 1999. Budapest

^[23] Fehér Márta érvelését idézem itt, amit Vámos Tibornak a haladás mellett megfogalmazott érvei ellen mondott egy érdekes akadémiai beszélgetés során