Örökszűz

Tuzlában vagyunk, mondja egy férfihang, erre ébredek, valaki lerántja rólam a kocsiponyvát. Nem az a férfi, akivel elindultam, ennek érdesebb a hangja, szinte szinkópásan beszél a rekedtségtől, az arcát azonban nem mutatja. Nem aludhattam ilyen sokat, szinte kizárt, hogy elértük Tuzlát, a ponyva alól csak az eget látom, acélos, hirtelen szürkület lep meg minket, ez a hegyvidék sajátja, nem lehetünk még Tuzlában. Igaz, a kétnapi bujkálás a sziklák között alvás nélkül telt, nem csak az engem kereső fegyveresektől rettegtem, ahogyan üvöltéseiket még félelmetesebbé sokszorozta a visszhang, hanem a hegy állataitól is, főleg a sziklapatkányoktól, amik az ember vérét szívják ki, ha elalszik – és azoktól az éjszakai állatoktól is, melyeket ugyan sosem láttam a két szememmel, de már kislány koromtól hallottam a faluban a szóbeszédet, elhordják az egyedül kóborló leányokat, csúfot űznek belőlük, bekebelezik a lelküket, s az a leány már nem leány azután, valami állatféle lesz belőle is, és helye sincsen a rendes emberek között. Nappal pedig a résekből alattomban támadó kígyóktól féltem, némelyikük mérgére még a hegyi öregek sem tudtak ellenszert, de még az ártatlan szalamandráktól is összerezzentem, ha nem ismertem fel őket egyből. Minden kis zajra felneszeltem, még ott, a barlangban, a rejtekhelyen is, ahova behúzódtam, amit már jóval előbb kinéztem magamnak, olvasni is oda jártam olykor, amikor el akartam bújni az emberek szeme elől, pedig gyógyfüveket kellett volna gyűjtenem, pásztortáskát és egérfarkú-füvet – anyám ezekből gyógyteát szokott volt készíteni női bajokra, magának, meg a szomszédság minden asszonyának, és azoknak a leányoknak is, akik felnőttek már az ilyen bajokhoz – meg persze, mannát és bábakalácsot is, mert ez volt a hegyen a gyermekek csemegéje. Menekülésemkor kapóra jött ez a barlangféle mélyedés, úgy tűnik, más nem nagyon ismerhette, hiszen akkor könnyűszerrel rám találtak volna: egy nagy sziklatorlasz mögött a szél valamiképpen odút vájt magának, éppen annyi hely volt, hogy a magamfajta fiatal leány beférjen.

Nem lehetünk még Tuzlában, azt a helyet csak könyvből ismerem ugyan, mégis ez az egyetlen város, amiről tudomásom van bővebben, de az Bosnyákföldön van, több száz kilométerre innen, azt írja a könyv, bármelyik úton is mész. Kínnal lököm félre a nehéz, nedves ponyvát, amivel a teherautót takarják, húgyszaga van, legalábbis valami ahhoz közelálló, marón emlékezetes szag, pedig csak krumplit szállítanak a kocsival. Most meg csak engem, a krumplit feltehetőleg lerakták már fenn, a hegyi falvakban, ahol nem terem meg semmi efféle – de az a pár darab, ami ide-oda gurult a raktérben, ahol én is utazom, elárulja a teljes rakományt. Beleharaptam egybe, amikor elindultunk, a sár ízén kívül nem éreztem mást, de azt az egyetlenegyet felfaltam, nagy úr az éhség – aztán már hiába ütődtek nekem, zuhanásszerű álmomban nem tehettek kárt, meg sem éreztem ütögetéseiket, pedig itt a hegyek között sok a kanyar, az út úgy tekeredik, ahogyan a hegyek megszabják, ficánkol minden mozdulható a lassan zötyögő kocsin.

Amikor kiértem a csupasz sziklák közül, tépetten, vértől maszatosan, mert a lábam-karom, de még az arcom is felsebződött itt-ott, olykor fenéken csúsztam le az eső mosta vájatokban, mert ösvényt nem találtam, ott, ahol a sziklák kúpjai összeérnek, az apró, éles köveken, melyeket száz év alatt sem simogathat kerekre se víz, se szél, amikor valahogy kijutottam a köves kocsiútra, ami szalagként tekerte körbe az egész hegyet, egyik oldalán sziklafal, másik oldalán szakadék, ez a zöldségszállító volt az egyetlen jármű fél napon belül, ami átszelte a tájat, reggeltől álltam ott a tűző napon, szomjasan, a hegyvidéknek kiszolgáltatva. De itt fenn, a bércek közelében még ez is nagy dolog, olykor napokig nem zúg fel egyetlen motor sem a környéken.

Azt a rubinkövet adtam oda a teherautósofőrnek, amit anyám születésemkor az esküvőmre tett el titokban, így mesélte legalábbis, azzal a reménnyel, hogy majd aranyba foglaltatja, amint sikerül egy kis saját pénzt megtakarítania, én pedig a nyakamban fogom hordani nyakékként asszonykoromban, de legalábbis az alatt az idő alatt, amíg legalább egy fiúgyermeket kihordok: mert nálunk csak annak az asszonynak van becsülete, aki fiat szül. Anyámnak nem sikerült fiút szülnie, három lánya lett, aztán hiába imádkozott titokban, mert az ima titkos tevékenység volt már akkoriban is nálunk, csak nem adott több magzatot a méhe, pedig mennyit hordta az a rubinkövet a főkötője szélébe varrva. Én pedig odaadtam a sofőrnek ezt a fiúvarázsló követ, kiloptam az anyám főkötőjéből a menekülésem éjszakáján, kivágtam muszlinostól, akárcsak őket, a családomat magamból: mint követ távolítottam el minden velük kapcsolatos emléket, de az emlékekkel eltávozott egy kis lágyság is.

Az a rubin nem hatott a legjobban, de a sofőr ezt nem tudhatta, elfogadta, s vállalta, hogy cserébe kimenekít a ponyvás teherautó alatt arról a helyről, ami a szülőföldem. Azonnal tisztában volt, mire vállalkozik, mert mindenki ismeri a Kanunt, még az is, aki idegen nálunk – tudta, az Elátkozott Hegyen jár, ahol a kecskét is puskával a vállukon legeltetik a férfiak, s ha útközben elkapnak minket együtt, vele is végeznek a vérbosszú törvényeinek megfelelően, nincs menekvés, és az is lehet, hogy nem csak magára, nem is csupán a családjára, de az egész nemzetségére bajt hoz ezzel, hogy segít nekem a szökésben. Megszerette azt a követ, azonnal láttam rajta, meg azt is, hogy sajnál engem, ahogyan ott állok rövidre nyírt hajjal, elrongyolódott szövetnadrágban, férfiingben és egykoron bordó bársonymellényben, ami azért gondosan takarja még alig bimbózó mellemet, a mellényzsebemből óralánc lóg ki, pontosan úgy, mint nálunk a férfiak ruházatán, ahol a lánchoz nem tartozik óra sosem – puszta dísz, mert itt fent, az északi havasokban, az Elátkozott Hegyek ormain, ahol az ég karnyújtásnyira van, megállt az idő, az időmérés hiábavaló cselekedet lenne. Az én népem pedig nem szereti a fölösleges cselekedeteket, s a szót sem pazarolja, ezért én sem magyarázkodtam, csak megkértem a férfit, ezért a rubinkőért vigyen el magával, és ő bólintott. Valószínűleg délebbről jött, s egyetlen arcizma sem árult el csodálkozást. Annyit mondott mindössze, csak óvatosan, aztán feltakarta a szállítórész bűzös ponyváját, még odalökött alám egy elnyűtt kabátot, amin talán a kutyája aludhatott azelőtt, mert tele volt fehér szőrrel; látta a férfiruha ellenére is, leány vagyok, pedig nálunk a lányok főkötőben járnak mindig, a hajuk sem nagyon látszik ki, nehogy idegen férfi szemet vessen rájuk. Tuzlában leszállok, ennyit mondtam még, erre ő, hogy odáig megy éppen. Ennyi volt, aztán elaludtam, mielőtt még elindultunk volna.

Lekászálódom az autóról, és szemügyre veszem a rekedtest, hátulról egyelőre, tagbaszakadt, kicsit púposforma férfi, valamit éppen fal ott a kövön, amikor megszólítom, alkarjával végigtörli száját, de nem fordul meg. Nem ez az én sofőröm, akivel kiegyeztem, már innen látom, meg sem kell fordulnia, az enyém vézna volt és becsületes testtartású, a púpos emberben mindig van valami alattomosság. Veszélyt sejtek, egyáltalán nem vagyunk Tuzlában, alig értünk ki a hegyek közül, innen még látom a behavazott ormokat, alig szelídül meg a sziklákon a kigyűrődések vad mintázata – amitől mindig szédül az ember, hacsak nem a hegyen született, – alig aprókövesedik-lankásodik a táj, itt már fű is van, legelőforma, juhokat látok, pásztor nélkül, ráérősen isznak a pataknál, alig mozgó fehér foltok a tájban. Kicsit távolabb, az alpesi táj domborzatát gazdagítva, Enver Hodzsa betonbunkerei dudorodnak körülöttünk, manapság, amikor az új rendszer divatja már megengedi, a hegyi népek virágokat festegetnek rájuk, meg mindenféle színes indákat és képzelt állatokat is, hogy leplezzék a valót; de mégiscsak bunkerek azok virágosan is, fenyegetőn púposodnak ki a földből, összhangban a férfi hátával, villan át az elmémen, ijesztő állókép – azonban messze, nagyon messze a látóhatáron már ezüstös füstöt látok, kéményeket a szürkületben. De itt még a fenyők és sziklák sötétje fedez, közel sem vagyunk Tuzlához, ez még mindig az én földem, riadok meg, és nem értem, hova lett a másik sofőr, szólongatom a reszelőshangút, de a nevét sem tudom, igaz, a másikét sem tudtam, de annak a szemében láttam az aggodalmat, azt, hogy jó ember, ez meg háttal ül, nem akar megfordulni, s különben sincs már mit adnom neki, a rubinkő volt az egyetlen értékem. Elfutni, erre gondolok, és izmaim azonnal engedelmeskednek a parancsnak, de ahogy megreccsen a lábam alatt a gally, csikordulnak a kövecsek, a púpos azonnal ordas módon utánam kap, a bokámnál fogva leránt nagy erővel, a táj hirtelen elfordul velem egészen, ahogyan esek le a ritkás fűbe, ő meg, mint egy tömött zsák, zuhan rám tehetetlenül, liheg a nyakamba undorítón, fröcsköl a nyála szerteszét; beverem a fejem: a fájdalom fellapoztatja velem az életemet, képek villannak be – nincsen visszaszámlálás, csak a félelem pergeti vadul az emlékeket, és a kövek csúfondáros jajongással visszhangozzák nyöszörgésemet.

*

Nyöszörgésemet ide-oda dobálják a kövek, eljátszanak vele, míg rongyossá szaggatva a hangot, végleg el nem nyelik. Nincsen cinkosom az egész tájban, a fenyőfák mohos oldala csak tompítja a zajt, különben sem jár arra senki, talán csak a birkák bégetnek egykedvűen, mit sem törődve velem. Már megint nyafogok, mondaná az apám, és jól felpofozna, hogy jó okom legyen a sírásra. Mert az ember nem sír csak úgy. Fiúnak kellett volna születnem, legalábbis az apám azt szerette volna, azt hiszem, valamiképpen haragudott is rám, hogy nem annak születtem. A két nővéremet már gyerekkoruktól kiházasították, sőt, Lulét, a köztünk legidősebbet már az anyám méhéből adták férjhez, feltételesen persze, csak akkor, ha lány lesz, és akkor is ha már betöltötte a tizenhatodik évét – apám azonban mindvégig reménykedett a fiúban, és mindannyiszor nagyon megverte anyámat, amikor kiderült, hogy ismét lányt okádott a méhe, ahogy ő mondta, leányt, aki a szolgák hadát gyarapítja, és aki miatt majd az ő családjának vagyonát osztják fel a klánban, s még a kerítést is széthordják kövenként. Mert a nemzetségnek fiúgyermek kell. Az én népem törvényei szerint leánygyermek nem örökölhet, vagyon nem illeti meg: ha nincsen fiú a családban, előbb-utóbb felosztják a birtokot a nemzetség többi családja között, a földeket, az állatokat, az asszonyokat – az a család, ahol nincs férfi, a Kanun szerint halálra ítéltetett. De van egy másik út is: a nagycsalád kinevezhet egy lányt leendő családfővé, akinek attól a pillanattól kezdve férfiként kell élnie, férfiruhában kell járnia, fiúsra nyírt hajjal, egészen más testtartást kell felvennie, mint alázatosan járkáló leánytársainak – és a szerelmet hírből sem ismerheti, se mint nő, se mint férfi. Vigaszképpen viszont együtt kockázhat, tavlizhat a kocsmában a férfiakkal, együtt ihat velük: a véleményét azonban sohasem kérik ki a férfiak, hiszen mégiscsak nő, hiába lehet puska az oldalán – egy olyan nő, aki megfosztatott ugyan a szolgaságától, de a testi szerelem mámorától is. Mert az imígyen kiválasztottaknak szüzességi fogadalmat kell tenniük, és soha nem ismerhetik meg egy férfi érintését. Hacsak a vérbosszú gyakorlata nem számít valamiféle érintésnek: mert az örökszűznek, vagy virgjineshának, ahogyan az én népem nyelvén hívják ezeket a férfivé lett nőket, nemcsak a nagycsaládot kell elvezetnie az apja kiöregedése után, nemcsak döntéseket kell hoznia és a gazdálkodást felülvizsgálnia, de vérbosszút is magának kell állnia alkalomadtán, férfimód, hiszen ő a család feje. A vérbosszú pedig, vagy, ahogy mi mondjuk, gjakmarrje, szinte mindennapos cselekedet azon a tájékon, ahol én születtem: a Kanun bonyolult törvényei a legszigorúbban szabják meg, mit lehet tenni, és mit nem. Ha valakinek a családját sérelem éri, a Kanun a családfő vagy a vérbosszú végrehajtására kiválasztott családbeli férfi számára még a kivégzés módját is előírja, sőt, azt is, milyen módon kell az áldozat mellett otthagyni a gyilkos fegyvert, hogy annak családja egyből rájöjjön, a férfi vérbosszú, és nem véletlen áldozata lett, hogy idejében felkészülhessenek az ellen-vérbosszúra; aztán a meggyilkolt férfi temetésén való részvételt is kötelezővé teszi, és a gyászt is, persze, mindezt a legaprólékosabban, a virrasztást, a megtépett ruhákat, az összekörmölt arcot, a fejre szórt hamu mennyiségét, az utolsó vércseppet is pontosan berajzolva – aztán kezdődik minden elölről, folytatódik a halálosztás a végtelenségig, és minderről nőnek még csupán hallani is szörnyű.

De engem az apám virgjineshának szánt titkon, hiába nem értett vele egyet anyám, nőnek kevés szava van a nemzetségben, így sosem merte igazán szóvá tenni az ő szíve vágyát – és apám már gyermekkoromtól fiúruhát parancsolt rám, és mondogatta folyton ezt az örökszüzességet, hogy micsoda nagy kegy, kitörhetek általa a női szolgasorból, és nem kell egy férfi és családja tulajdonává válnom, szabadon rendelkezhetek magam felett nő létemre is. Azért titkon, mert akkor már nagyon tiltotta a rendszer a fogadott szüzességet, meg a Kanunt általában, meg mindent, ami ezzel járt, a vérbosszút, az átkokat, de érthetetlen módon még a népi hímzéseket is, amik pedig dédanyáinktól maradtak ránk, és az élet jó oldalát színesítették – mert mindez egy régi, ellenséges rendszer maradványa volt, és nem az egyenlőséget hirdette, hanem az egyik embernek a másik felett való uralmát. Az én apám azonban nagy ellenálló volt, szinte mást sem csinált egész életében, mint vérbosszút állt és tavlizott meg kockázott, persze, azért dolgozott is sokat, és szidta a rendszert, meg olykor-olykor imádkozott is, pedig az is tiltva volt, a kommunisták elűzték az Istent messzi a szülőföldemtől, de néha azért csak ránk talált fenn, a sziklák között. Az imák azonban nem akadályozták meg apámat abban, hogy olykor-olykor ellássa a család baját, a négy nőjét, akikkel a sors megverte őt, ahogy mondani szokta részeg kesergésében.

Múlt időben kell rájuk gondolnom, mert kitéptem őket magamból, az apámat, kinek pofonjait sosem fogom elfelejteni, aki, végletes ember lévén, hol a családját verte, hol meg emiatt való lelkifurdalásában az Istent próbálta kiengesztelni, áldozatot mutatván be neki, hogy megbocsátassanak szörnyű bűnei, s ezért az áldozathozatalért a család szájától vonta meg a falatot, senkit sem kímélve; az anyámat, aki szótlan volt, apró termetű, és őzszemű, és szolgaságra érdemes. A nővéreimet kevéssé ismertem meg, késői leánygyermek lévén, mire én magamra eszmélhettem, addig őket már régen férjhez adták, fiúgyerekük azonban nekik sem született. A faluban ezért már arról pusmogtak, a Larikalák nemzetségén átok ül, és csak idő kérdése, ki fog pusztulni, azé az időé, amivel az én népem sosem számolt rövidtávon. Lule és Pashke szolgafélék lettek a férjük szüleinek házánál, robotoltak, mosták a férfivendégek lábát, csak nagyritkán láthattuk őket, ünnepekkor, amikor az egész nemzetség összegyűlt, vagy a család vérbosszúáldozatainak temetésén, ahol mindenki köteles volt megjelenni, és méltóképpen elsiratni az elhaltat, aki szinte mindig élete virágában levő férfiember volt, és akinek halálával újabb bosszú vette kezdetét, ami miatt Elátkozott Hegyeknek nevezték a vidéket, s ami miatt földem férfinépsége lassacskán kiveszett.

Anyámnak így több ideje volt rám kislánykoromban, titokban megtanított a régi hímzésekre, a kacifántos-kacskaringós hurkolásokra, amelyeket még nagyanyjától tanult, és amelyekkel gyönyörűségeket lehetett a csupasz anyagra varázsolni – selyemre, muszlinra, de még kasmírra is hímeztünk esténként, dúdolgattunk hozzá fiúgyermekekről szóló ringatókat, amíg apám a falu kocsmájában tárgyalt a szokásos férfidolgokról, s ütögette a kést az asztal lapjába nagy bőszen. Szépen kitanultam a hímzést, a varrást, a kislámpa fényénél dugdostuk a kézimunkát, nehogy valaki meglássa, ha betekint az ablakon, mert még bevisznek minket, és kérdőre vonnak, hogy vajon nem hiszünk a kommunizmusban. Enver Hodzsával nem lehet ujjat húzni, mondogatta apám, de kijátszani ki tudjuk őt, és te, fiam, virgjinesha leszel, mert az én apám vagyona nem osztódhat fel a klánban, úgy látszik, ez az utolsó esélyünk.

Eleinte nem tudtam, mit jelent örökszűznek lenni, apránként jöttem rá, amikor már régen férfiruhában járattak, és amikor már mindenki tudta a faluban, nem leszek asszony soha. Férfiként beszéltek velem és rólam, beavatáskor Dardanáról Dardanra változtatták a nevemet – még anyám sem szólíthatott Danának, mint addig, hacsak titokban nem, amikor kettesben voltunk. Otthon kellett gyakorolnom az új testtartást, úgy kellett tartani a fejemet, mintha máról holnapra vastagabb lenne a nyakam, mintha valami rettentő bikaveszedelemmel kellene szembemennem minden pillanatban – és már az első ilyen napon egy csomag cigarettát is kaptam, a pálinka mellé, amit egyből le kellett dönteni, fenékig, ez volt az első pálinkázós alkalom az életemben, hiszen egy leány nem pálinkázik, és felsajdult az egész bensőm, amint fenékig ittam a poharat, mintha tüzet nyelnék, percekig nem jutottam levegőhöz, nekem legalábbis úgy tűnt; a kocsmában pedig mindenki röhögött, én meg kifutottam a kerítés mellé, és ott pihegtem könnyes szemekkel, és hányni próbáltam, de az sem ment.

A cigarettát később megszoktam, a pálinkát, a puska súlyát a vállamon sosem, és még sok mindent nem, ami ezzel a szüzességgel együtt járt – mert lassan betörtek a férfimunkába is, csákányoztam a követ abból a kevés megművelhető földből, ami a családomnak jutott, s hordtam fel a házunk köré kerítésnek, feszes, fegyelmezett kupacba, mintha legalább védőbástyát építenék, mert az én népemnél szokásszámba ment előre számolni a lehetséges veszedelemmel; de szántottam szamárral, és kukoricát törtem, kórót is arattam az állatoknak, télire. Az asszonysorsról való lemondás mindezek ellenére szabadság volt valamiképpen, bár ezt a szabadságot kisorsolták nekem, helyettem döntötte el az apám. A számomra jó dolgokhoz azonban hamar hozzászoktam, mert jó volt, hogy nyílt színen olvashattam vasárnapokon, amikor kedvem tartotta, mindenki szeme láttára, és hétköznap esténként is, mikor már sötétedett, és nem lehetett dolgozni, szinte bármikor, akkor is, amikor az asszonyoknak már takarodót fújtak a legbelső szobába – különben is, az asszonynak a konyhában a helye, legfeljebb a gyermekek körül, de nem játszhatja a tudóst, könyvvel a kezében, elég, hogy elsajátíthatta a betűvetés csínját-bínját a falu iskolájában. Volt egy könyv Tuzláról, a szénapajta falának egyik résében találtam, azzal tömhette ki valaki még régen, hogy ne ázzon meg a takarmány, porszagú, régi könyv volt, többször átvizült már, penészedett is volt, de azt olvasgattam a legnagyobb élvezettel, azon tanultam meg igazán folyékonyan olvasni, meg azt a sok földrajzi kifejezést és nevet, aztán így Tuzla lett az egyetlen város, amit megismertem, mivel sohasem utaztunk – mert onnan, ahol én születtem, nem lehetett elutazni; hacsak nem számítjuk utazásnak azt az alkalmat, amikor egyszer apámnak jó kedve volt, és az egész családot elvitte magával Koplikba a bajrámra, nem volt ott semmi keresnivalónk, hiszen a mi vidékünkön mindenki katolikus, de nagyvásár volt ott éppen, és sok gyönyörűség a bazárban, és a leánygyermek az ilyesmiben jól érzi magát, hiába, hogy akkor még nagyon kicsi voltam, s keveset láttam a világ dolgaiból. De minden mást is nagy mohósággal olvastam, amit apám otthon tartott, az újságokat, amik nagy becsben voltak nála, mert nagy ritkán jutottak fel hozzánk a hegyre. A Bibliát csak titokban lehetett olvasni Enver Hodzsa besúgói miatt – és én imát is kevesebbet tudtam, mint átkot.

Esténként olykor olvasgattam, de olykor titokban hímezgettünk is anyámmal, lopva, mert nekem már nem volt illendő lányos elfoglaltságokba bocsátkozni, sőt, majdhogynem tilos volt – olykor pedig, akkor is, amikor ez kiderült, mindketten apám haragjának hullámait csillapítottuk, felfogva dühének ütlegekké fajult rezgéseit. Cserszömörce levével festettük meg a selyemfonalat, ami még anyám nagyanyjától maradt meg, már amit nem ettek meg belőle a férgek, meg enciánvirággal is. Gyönyörű színeket hoztunk ki, amilyenekkel csak a természet versenghet – és én ilyenkor ismét Dana lehettem átmenetileg, ha csupán anyám meg önmagam előtt is. És egyszer nagy titkosan egy női alsóneműt varrtam magamnak, körbe enciánokat, csengettyűvirágokat hímeztem rá a szépen festett selyemfonalakkal – egy olyan női nadrágocskát, amilyent egyik újságból néztem ki, ami ki tudja, mi módon tévedt fel a hegyre, a cseppet sem finom emberek közé, oda, ahol a nőknél nincsen szokásban az alsónemű. Valamiért erősen megkívántam, hogy legyen nekem egy ilyen igazi nőnek való darabom, szüzességi fogadalom ide vagy oda, szerettem volna érezni, hogyan simul hozzám az a selyem, már a puszta tudat is egészen megnyugtatott, hogy a férfiruhám alatt majd aprólékosan hímzett női selyemalsót viselhetek, mint az úri leányok a nagy városokban, vagy Tuzlában akár – és amely ráadásul olyan hímzéssel van díszítve, ami itt tiltott is immár országszerte. Már majdnem készre hímeztem az enciánokat az alsó részen, ami a combra simul, amikor hirtelen ötlettel felpróbáltam, nem volt a közelben senki, anyám már régen lefeküdt, apám valószínűleg a kocsmában tavlizott, s osztotta a politikát. A selyem hűsebb és simogatóbb volt, mint valaha is elképzeltem. Női titkom fekete szőrzete kissé áttetszett rajta, mert hiába voltam fiatal, nálunk a leánygyermekek korán érnek, de szépen illett rám az alsó, se szűk nem volt, sem bő, éppen kényelmesen elfértem benne, és a férfinadrágom szárában is elfért feltűnés nélkül egy ilyen leheletnyi anyag. A nagy ruhásszekrény ajtaján volt az egyetlen tükör, be kellett mennem a tisztaszobába, meg kellett néznem magam, milyen lennék asszonyosan. Kicsit bele is feledkezhettem önmagam látványába, és arra gondoltam, mennyire nagyon örülne egy férfi, bármelyik is, ha engem most így látna – amikor apám alakja tornyosult fel hirtelen a szoba félhomályában. Egy rövidke pillanatig farkasszemet néztünk, az ő szeme mintha villámokat szórt, aztán én elkaptam a tekintetemet, lesütöttem a szememet, mint valaki, aki rettenetes bűnt követett el éppen, és elkezdtem magamban imádkozni, azt az imát mormoltam, amit anyám kisgyerekkoromban tanított nekem, amit akkor kellett mondani, ha féltem a sötétben. Apám odaugrott hozzám, lerángatta rólam a selyembugyit, hiába próbáltam kitérni előle, hirtelen mozdulattal letépte az egyik szárát, a másik pedig enciánostól ott feszült a bal combomon, és közben láthatóvá vált lábam közének feketesége, odakaptam a két kezemet, hogy letakarjam – de nem volt időm elszégyellni magam, mert apám részeg ujjaival rajtam matatott immár, mint aki nem bír ellenállni a csodának, és akkor is megérinti, ha emiatt sóbálvánnyá kell változnia. Próbáltam lelökni magamról, de megütött, nem is egyszer, aztán ledobott a tisztaszoba padlójára, arra a szőnyegre, amire cipővel nem volt szabad lépni még gyerekkorunkban sem, és ott lihegett rajtam, cefreszagú lehelettel, és azt suttogta szinte kiabálva, most megmutatom neked, amit soha máskor nem szabad megtapasztalnod, mert te sosem leszel asszony, de most kivételesen megmutatom neked, milyen más asszonyok sorsa, mert jó apád vagyok neked. Nem sikoltottam, mert féltem, tudtam, ha zajt csinálok, verni fog, összeszorított fogakkal bámultam a szoba sarkában egy pókhálót, amennyire ez padlón fekvő helyzetemből látszott, tűrtem a fájdalmat, ami ennek az embernek az ügyködését kísérte, aki végül is az apám. A pók szőtte tovább a hálóját a sarokban, mintha mi sem történt volna, és biztosan zajt csaphatott az apám, de már nem jutott el hozzám semmi ebből, csak valahonnan távolról szólongatott a fájdalom, megszűnt az idő, és ahogy mozgott rajtam nehezen és hörögve, de azért ütemesen, meg-meglengett a nagyszekrény tükrös ajtaja, és a tükörben ott láttam az anyámat, hálóingben, immár kendő nélkül, szétzilált hajjal, hol feltűnt, hol eltűnt, hol feltűnt, hol eltűnt, mintha ott is lenne meg nem is, látná is meg nem is ezt, amit az apám nekem tanít – aztán a pókot nem néztem már, az anyám arcát néztem, a tükör minden villanásánál-lengésénél más és más volt az arca, csodálkozó, kétségbeesett, tehetetlen, dühös, féltékeny, gyűlölködő, aztán már nem láttam őt ott többet, visszament az ágyába, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, sőt nem láttam őt soha többé, mert még azon az éjszakán elszöktem otthonról.

*

A nyögései térítenek magamhoz, a nyögése is rekedtes, a nagy, zsákszerű ember rám nehezedik teljes testtel, egy vadszekfű imbolyog a szemem előtt, csapkodja lágyan az arcomon a horzsolást, ahogy ott ügyködik rajtam, az arcát nem látom rendesen alulról, csak azt, hogy szakálla őszes és koszlott, szeme gödörszerűen sötétlik, mint az állatoké; most már nem is akarom látni, tudom biztosan, nem az én sofőröm ez, akinek a rubinkövet adtam, de már mindegy is mindez; érzem rajta a fokhagyma meg az erős férfiizzadtság bűzét, fél kézzel rövidke hajamat markolássza, másik kezével combomat próbálja szétfeszíteni, és próbál belém hatolni erőszakkal ott, ahol már amúgy is sebes – körben a kopár sziklák, a ritkás fenyők, a juhokat terelő kutyák már máshol kolompolnak, de lehet, hogy sosem voltak ott juhok, csak a sziklák fehér foltjai világítanak ki a sötét legelőből, csak az a zúgás lehetne tanúm, ami a nagy hegyeknek sajátja, és ami most fülsiketítővé válik egyszerre. Már-már versenyt kiáltozok az Elátkozott Hegyekkel, de hiába, nincsen kinek, leesett az éjszaka, a férfi meg befogja a számat durván, a fogaim felhasítják belülről az ajkamat, és akkor már nem imádkozok, mert nincsen ima, ami ezt leállítaná, túl messze van az Isten, túl hosszú lenne az imák útja, míg elérne őhozzá, hiába vagyunk a hegyen, közel az ő egéhez – és szórom az átkokat a szememmel, az egész bensőmmel, minden pórusommal, úgy taszítom el magamtól a púpost. Az a nagy, degeszre tömött zsákember egyszer csak hirtelen elenged, nem is elenged, ledobja magát rólam, úgy fordul le elgyötört testemről, mint akibe villám csapott, megmerevedik keze, lába, fejét csúnyán hátrafeszíti, és sűrűn rángatózik, olyan módon, amilyent embertől még nem láttam sosem, kifordult szemekkel, tekergőző nyelvvel, sűrű tajtékok törnek elő a szájából – most aztán még jobban megijedek, mert az átkok hatalma nagyobbnak tetszik talán, mint az imáké, és már szaladok is, ruhadarabjaimat összekapkodva. Néhány lépés után mégis megállok, egy faágat keresek gyorsan, és visszamegyek hozzá, lenyűgözve figyelem ezt a vitustáncot, aztán mégis meggyőzöm magam, keresztbe teszem a száján a gallyat, nehogy még lenyelje a nyelvét, s hogy leendő imáimnak is helyet hagyjak ezen a világon. A krumpliszsák-test lassan elcsitul, de a púpos nem tér még egészen magához, akkor hirtelen az apámra emlékeztet, ahogyan részegségében pihegett akkor éjszaka a tisztaszoba drága szőnyegén, bárgyú lator mosollyal a bajsza alatt, s nem fogta fel ésszel, mit tett. Apámra, akinek félmeztelen testét fekete tintával írtam össze, mielőtt akkor éjjel, három napja még csupán, elindultam utamra, ráírtam az összes albán átkot, gyűlöletem indáival szőttem be az alvó apám testét, hadd sarjadozzanak ott örökre; azt a kétségbeesett igyekezetet írtam rá mind, amivel a kétfejű fekete sasnak még az emlékezetét is ki akarom irtani magamból, és azt a konok elhatározást, amivel csak azért is eljutok Tuzlába, ahol Larikala Dana leszek, szépasszony és szabad, és soha többé örökszűz.