Az én Skandináviám (II)

Litván szenvedély egy svéd traktorban

(Vilnius) Tíz évvel ezelőtt történt, és akkoriban valóban hiánycikknek számított a svéd munkavállalási engedély. Én Elandra kerültem dolgozni, egy keskeny, lapos szigetre Svédország keleti partjainál. Most már elmondhatom, hogy a munkakörülmények olyanok voltak, mintha rabszolgák lettünk volna. Néhány hónap alatt tíz kilót vagy még többet fogytam. De nem a svéd farmerek dolgoztattak így meg bennünket. Hanem mi magunk. Belevetettük magunkat a lehetőségbe, hogy foggal-körömmel dolgozzunk, el voltunk rá szánva, hogy 24 órát dolgozzunk naponta. Aszerint fizettek, hogy milyen gyorsan tudott az ember dolgozni. Mivel én nem voltam elég gyors, úgy ezer dollárt kerestem havonta. De akkoriban ennyi pénz is rengeteg volt egy átlagos litván számára. Amikor bekerültem a bölcsészkarra, a kezem arra készült, hogy életem végéig papírokat rakosgat majd. És ha bepiszkolódik, akkor legfeljebb a tintától. Ezért volt, hogy a hirtelen életstílusváltás, amin minden június végén átestem, olyan volt, mintha csapdába estem volna.

Átmentem Svédországba, amint befejeztem a vizsgaidőszakot, hogy odaérjek még a szamócaidény közepén. A nehéz fizikai munka megkönnyebbülés volt a tanulástól kimerült fejemnek, de a testem nem volt hozzászokva a kemény munkához. Változó volt a munkánk: szamócát szedtünk, kapáltunk, aztán jött az uborka, aztán a hagyma, utána káposztát szedtünk, majd előkészítettük a szamócapalántákat. Vadonatúj amerikai traktorokat vezettem, és arról ábrándoztam, hány traktort vehetnék, ha megnyerném a Nobel-díjat. Kiszemeltem álmaim asszonyát – egy fiatal, szőke svéd leányzót, akit a szemem sarkából vettem észre. Hallottam, amikor valaki azt mondta, hogy bölcsészetet tanul a göteborgi egyetemen.

Észrevettem, hogy egy Opel Tiger állt minden nap a nyaralójuk előtt. Reggel hétkor a házuk mellett húztam el a traktoron, teljes hangerőre állítottam a CD-lejátszót, beleléptem a gázba, meghajtottam a traktort, kiráztam a lelket a tréleren ülő honfitársaimból, akik az uborkaföldekre vitették velem magukat.

Mindent egybevéve Svédország egy külön világnak tűnt nekem, amelyiknek egyáltalán semmi köze az én világomhoz. Olyan világ volt ez, ahol szakíthattam ezer vagy kétezer svéd koronát, átválthattam dollárra, hogy gazdagon térjek haza. Abban az időben a svéd farmereket, még a svéd falvakat is gőgösnek találtam, úgy tűnt, hogy lenéznek minket. De hogyan is nézhettek volna más szemmel az olcsó munkaerőre, amelyik Keletről érkezett hozzájuk? Azt vártuk, hogy a farmer adjon nekünk munkát. Ha a farmján elfogyott a munka, mástól kértünk a faluban. A jobbszívűek körülnéztek a gyümölcsösükben, kerestek valami kisebb elvégzendő munkát, hogy örüljön a csóró litván. A faluban a legtöbben városi emberek voltak, akiknek itt volt a nyaralójuk. Számukra kifesteni a házat, lenyírni a füvet vagy felhúzni egy kőkerítést merő szórakozásnak tűnt. De előfordult, hogy átengedték nekünk ezt a szórakozást, és fizettek érte pár száz koronát.

A magunk poszt-szovjet öntudatával hozzá voltunk szokva ahhoz, hogy az ember ellopja a munkahelyéről, ami nincs gondosan eltéve. Ezek a alkalmi munkák jelentették számunkra a legnagyobb kísértést. Az ember kimegy egy eper- vagy céklaföldre, és nem látja a végét. Ott van kint egyedül, senki nem mondja, hogy mit csináljon, maga alakítja ki, hogy mikor tart szünetet, és mikor hagjya abba a munkát. A nap végén megmondja a farmernek, hogy hány órát dolgozott. És a farmer anélkül, hogy kételkedne az ember szavában, kifizet annyi óra munkát, amennyit az ember mond neki. Valamennyien hihetetlen kísértést éreztünk, hogy hozzátoldjunk néhány órát, amit valójában nem dolgoztunk le, hogy hozzátoldjunk akár egy egész napot vagy kettőt is. És valahányszor leküzdöttük a kísértést, hogy hozzátoldjuk még néhány órát, távolabb kerültünk valamivel a szovjetembertől, akik addig voltunk, és közelebb kerültünk valamivel Skandináviához.

Libát fogni az erkélyen

Csak most kezdek gondolkodni azon, milyennek is láthatott minket az a svéd falu Eland szigetén. Tiszta sor, hogy a nagy parasztgazdaságoknak a faluban lehetőségük nyílt rá, hogy hasznot húzzanak belőlünk, növeljék a bevételüket. De mi a helyzet a többiekkel? Különösen a nyaralókkal, akik a városból jöttek? Minden reggel hat előtt kimentünk a földekre, magunk után húzva a kocsikat; később aztán bejöttünk, megrakva ezeket a kocsikat sok láda eperrel. Fél napi munka után tértünk vissza, alig vánszorogva, alig tudtuk húzni a megrakott kocsikat, amelyekkel iszonyú lármát csaptunk. És mindez egy takaros falucska szépen aszfaltozott utcáin zajlott – kétfelől gyönyörű, kék mezőben sárga keresztes zászlókkal ékesített faházakkal. Nyilván kétségbeejtően néztünk ki. Mint a hadifoglyok. Bár nem mindenkinek.

Volt egy ember, aki türelmetlenül várta, hogy végetérjen a hosszú téli éjszaka, várta, hogy újra elérkezzen a szamóca-idény. Josta. Ez az ember tragikus körülmények között elvesztette a feleségét és két gyermekét. Reggelente gyakran riadtunk távoli fegyverropogás zajára. Kimentem a faházból, és láttam, hogy Josta ott áll az erkélyen egy csésze kávéval és egy puskával. Amikor meglátott, mosolygott, ivott egy korty kávét, és az ég felé tekintve lőtt megint. És vadlibák potyogtak be egyenesen a virágoskertjébe. Mintha nem is Josta lett volna, hanem egy svéd Münchhausen. Ő volt az első, akik megismertetett a “surstrioming” nevű svéd csemegével. Amikor először nyitotta ki a konzervet, szarszag csapott ki belőle. Eszembe se volt, hogy megkóstoljam. De húsz koronával bátorított, hogy egyem meg, és én megtettem. Kivettem azt a darab rothadt halat a farkánál fogva, és arra gondoltam, hogy húsz koronáért 45 percig kell kapálnom fájós háttal a tűző napon. Ez hozzásegített, hogy bevegyem a számba és lenyeljem.

Később, amikor más svédek bevezettek a “surstrioming”-evés teljes rituáléjába palacsintával, hagymával és vodkával, tényleg rájöttem ennek a rothadtságnak az ízére. És azóta is, valahányszor ellátogatok Svédországba, igyekszem hozni ebből a drága rothadt ételből.

De akkoriban csak egy közönséges szamócaszedő napszámos voltam, aki hajlandó volt pénzért romlott húst enni. És ezek után csodálkoztunk, hogy miért nem tisztelnek, miért néznek le minket. Mit tiszteltek volna rajtunk? Olyanok voltunk, mint az állatok. Cirkuszi állatok, akik bármit megcsináltak húsz koronáért. Ennyi pénzért megettük a romlott halat vagy fölszedtük a libát, ami lepotyogott az égből, és megkopasztottuk ott helyben. Ez persze mind csak játék volt, semmi több. De mi pénzért játszottuk. A legrosszabb pillanat nálam az volt, amikor egyik délután a farmer fia, Christian, vízzel locsolta az apja munkásait – lengyeleket és litvánokat. Csak játszott, de aznap sivalkodó felnőtt emberek és asszonyok ugráltak el előle, és nem mertek szólni senkinek egy szót sem. Végül az egyik lengyel elkapta Christiant, és jól elnáspángolta. Engem a rémület fogott el. Christian bőgve rohant a szüleihez. Előre láttam szomorú sorsunkat. Most majd megbüntetnek minket – ez járt a fejemben. Megbüntetnek ezért mindannyiunkat. Másszóval máris rabszolga lettem egy olyan országban, amely arról híres, hogy a legérzékenyebb a világon az emberi jogokra és az igazságos társadalmi körülményekre. De én magam késztettem magam erre a rabszolgaságra. Ez az én saját lelki és személyes szolgaságom volt, nem volt semmi köze a svéd valósághoz.

És most, amikor visszagondolok arra a négy nyárra, amit azon a farmon töltöttem Eland szigetén, nosztalgia fog el, és mosolygok. Mi mindannyian, lengyelek és litvánok, arról álmodoztunk, hogy tíz év múltán fehér Mercedesen térünk vissza Elandra. Visszajövünk, hogy üdvözöljük Ulfot, a farmert és Jostát, a barátunkat. És letelepszünk a tengerparton egy kilométerre onnan, ahol katolikus pillantásunkat a svéd lányok meztelen keblein legeltetjük. Faházakat bérelünk. Vitorlázgatunk az öbölben. És esténként átmegyünk a faluba szamócát venni. Mind arról ábrándoztunk, hogy egy nap visszatérünk, büszkén, mert életünk eléri egy átlagos svéd falu életének színvonalát. Soha nem mentem vissza. De szándékomban áll. Csak mondjuk, egy következő tíz év múlva.

Ha a tengereknek volna fővárosa

Úgy történt, hogy néhány évvel később elcseréltem elandi mezőgazdasági Svédországomat egy gotlandi kulturális Svédországra. Ekkor íróként látogattam el Svédországba, nem bevándorló mezőgazdasági munkásként, úgyhogy magabiztosabbnak éreztem magam, és más szemmel néztem a svédeket; Svédország barátságosabbnak tűnt. A litván íróknak kitaposott útjuk van Gotland fővárosába, Visbybe. Alig tíz éve megnyílt itt a Balti Írók és Műfordítók Központja, és ritkaság, hogy úgy teljék el egy hónap, hogy ne lakna ott valamelyikünk. Bár több ilyesfajta írómenedékház található minden skandináv országban, ez érdemelte ki a leginkább a szeretetünket, tiszteletünket és irodalmi érdeklődésünket.

Amikor először jöttem Visbybe, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy egy film díszletei között lakom. Egy animációs film díszletei között. Egy pici, mesebeli fa- és téglaházikókból álló filmdíszlet volt ez, és ezek a házikók ott álltak a 17. vagy a 16. század óta, ablakuk és ajtajuk belesűllyedt a talajba; szűk utcácskák, egy majdnem teljes épségben megmaradt erődítmény fala; egy 17. századi katedrális; legalább egy tucat kőtemplom, némelyik jó állapotban, némelyik romokban. Vegyük hozzá a csodálatos kilátást a tengerre a házikód ablakából, és a Visby katedrális harangkongásának zenéjét, és nem maradt más hátra, mint hogy az ember azt kérdezze magától, lehet-e mindez valódi? Nekem úgy tűnt, hogy az emberek itt csak tettetik hogy élnek; csak úgy csinálnak, mintha volnának gondjaik és életük, mintha autót vezetnének. Mindez gondosan megrendezett hamisítványnak tűnt. Aztán megszoktam.

Sétáltam ezeken a miniatűr utcácskákon, és már nem vettem észre, elhaladtam a védőfal mellett, mintha ott se lett volna; bosszantani kezdtek a turisták, különösen a Stockholmból érkezők, akik annyit zajongtak éjszakánként. Egyszóval már nem tekintettem többé dekorációnak ezt a mesebeli várost, elkezdtem élni benne. Általában Visby és egész Gotland egy időben nagyon fontos találkozási helye volt valamennyi a Balti tenger mentén élő kultúrának.

Elég egy pillantást vetni a térképre, hogy lássuk, milyen kényelmesen helyezkedik el Gotland a Balti tenger legközepén. Akkor nem is lesz kérdéses, ki tervezhette, hogy uralja ezt a tengert, és miért. A dánok és a keresztesek és a kalózok mind meg akarták szerezni Gotlandot, de végül a svédek kapták meg. A középkorban Visby volt a legfőbb kereskedelmi központ a Balti tengeren, és a nyugat-litvánok számára a “visbiek” nemcsak azokat az embereket jelentették, akik Visbyben éltek, hanem a kereskedőket általában. És bár a tengeri szél nem fújta el a szigetet és Gotlandot, és továbbra is ez a Litvániához legközelebbi skandináv föld, eljutni oda Litvániából elég bonyolult. Azoknak, akiknek repülővel menni Visbybe Stockholmon keresztül még mindig túl drága, hatalmas kerülőt kell tenniük, míg a komp Nyneshamből odaviszi őket. Az utazás két napot vesz igénybe. Ha végül odaér az ember a szigetre, nehéz elhinnie, hogy Gotland és Litvánia között csupán párszáz kilométer a távolság.

Másfelől a sziget olyan törékenynek és sérülékenynek látszik, hogy az embernek az jut eszébe, ha a mieink tömegesen kezdenének idelátogatni, teljesen tönkretennénk. Gotland olyan, mint egy nagyobb gyerekeknek való játék, kisebbeknek nem ajánlott – még összetörnék.

Nem úgy néz ki, mintha ez a hely valaha is megint a Baltikum központi piacterévé válhatna. Gotlandnak ma az az ambíciója, hogy kulturálisan egyesítse újra a balti országokat a skandináv kultúrával. Ha a tengereknek volna elnöke, a Balti tenger elnökének Visbyben lehetne a székhelye. És valamennyiünknek oda kéne hajóznunk a jachtjainkon, amelyek még nincsenek, hogy rendezzük összes vízügyeinket.

Tulajdonképpen kétféle Gotland létezik: az egyik “a szezon idején”, a másik “szezonon kívül”. Télen alig van ott ember, nyáron viszont túl sokan vannak. Télen olyan, mintha Visby csak a tiéd volna és még néhány más emberé, nyáron viszont mindenkié – az egész svédül beszélő világé. Gotland központi kereskedővárosból a legkedveltebb svéd turistacélponttá változott. A legtöbb ember igyekszik ott nyaralót venni, és ha nem tud, akkor bérel egyet.

Bár Svédországnak sok imponálóan hosszú tengerparti strandja van, nincs túl sok homokos partja. Gotlandon sincs túl sok homokos tengerpart. A turistáknak, ha homokos partot keresnek, tovább kell utazniuk, még északabbra. Ha a komppal átmegyünk Forio Islandre, mindjárt Gotland mellett, lenyűgöző formájú és méretű sziklákat találunk, amelyek tövében ott van a víz, a homokos part és a sok kis fenyő, amelyekről Neringa vagy Ingmar Bergman juthat eszünkbe. Bergman a Forio Islandre ment, hogy elvonuljon az emberek elől, békét és nyugalmat keresve; de lévén ő Bergman, nehezen talál nyugalmat, még ezen a ritkán lakott szigeten is. Ha egy turista érkezik a Forio Islandre, három dolog érdekli: a tengerpart, a sziklák és Bergman. A turisták már csak ilyenek. Északon azért kémlelik erősen a horizontot, hogy megláthassák a svéd erdők büszkeségét – a jávorszarvast. A Forio-szigeten a svéd filmlegendát szeretnék látni. És ha az ember visszatér Forióról, az emberek biztosan megkérdezik: “Láttad-e Bergmant?”. Láttam egy jávorszarvast északon, de nem láttam Bergmant a Forio-szigeten. A hírnévnek sok az előnye, de van néhány hátránya is. Az egyik ilyen hátrány, ha a turisták a helyi látványosságok közé sorolják az embert.