Az én Skandináviám (I)

(VILNIUS) Mielőtt lehetőségem nyílt volna arra, hogy szabadon utazgassak Európában, a képzeletbeli utazás volt az egyetlen lehetőségünk az utazásra. Kiterítettem egy világtérképet az asztalomra. Skandinávia úgy nézett ki, mint egy hatalmas almafa ága, ahogy lehajlik az égből és ott lóg Európa fölött. Finnország volt a törzs, ez tartotta a súlyos ágat; Dániában voltak az almák, amelyek lepotyogtak a kertbe, maga az ág Svédország és Norvégia volt. Hogy teljes legyen a képem, úgy képzeltem, hogy a Faroe Szigetek a hold, és Izland a nap.

Amikor megnyíltak a határok, és elkezdtem utazgatni Skandináviában, kiderült, hogy ezen az almafán laknak. Minden hely, amelyet meglátogattam és minden ember, akivel találkoztam, lehetőséget nyújtott nekem arra, hogy megismerjem ezt az almafát. Ekkor egy újfajta almafa rajzolódott ki előttem – egy karácsonyfa az új barátomk arcával díszítve és a skandináv városok és falvak neveiből készült koszorúval. Más szóval “az én Skandináviám” otthonra talált annak a fának az ágai között. Mindenekelőtt az “én” itt Európa eme hatalmas részéről kialakított abszolút szubjektív és személyes képemre utal. De a Skandinávia iránti szeretetemet is kifejezi. Kedvelem a világnak ezt a részét.

Svédország támadásba lendül

A függetlenség első évében az államiság első hivatalos elismerése az én “Skandináv Napomtól” jött, Izlandból. Egy kicsi és távoli skandináv ország nyugodtan benyomult Európa és Észak-Amerika közé. Aztán következett Dánia. Ezek a kis nemzetek kezdtek hidakat építeni a Baltikumhoz. Ugyanakkor fontos leckét kaptunk tőlük a kis nemzetek jelentőségéről mai világunkban. Más szóval, ezek a nemzetek megmutatták nekünk, hogyan tehetjük magunkat hasznossá a jövőben. A kis országok, amelyek nem rendelkeznek komoly katonai erővel, időnként sokkal többet engedhetnek meg maguknak, mint a katonai óriások, akik nagyban játszanak. Nem valószínű, hogy Rejkjaviknak Moszkvai bosszújától kellett volna tartania. Egyszerűen nincsenek egy súlycsoportban.

Svédország úgy viselkedett, mint egy politikai nagyhal. Kivárt, óvatosabb volt, nem akart feltűnni. Később azonban jobban elárasztott minket, mint az összes többi skandináv ország együttvéve. A svéd kultúra módszeresen, alaposan fúrta be magát az életünkbe; annyi svéd koronát költöttek a svéd klasszikusok, a kortárs svéd irodalom fordítására, svéd dzsessz zenészek idehozására, svéd filmek bemutatására és így tovább, hogy mi, akik megszoktuk, hogy gyanakodjunk a szomszédainkra és az indítékaikra, kezdtünk arra gondolni, hogy Svédország megpróbál kulturálisan meghódítani és Svédország provinciájává tenni minket. Micsoda csábító lehetőség! Gazdag vagy és vásárolsz magadnak negyedmillió új olvasót, hallgatót, egy egész közönséget a túlsó parton, egy újonnan alakult országban. Mire aztán ez az ország végül talpra áll és meggazdagszik, a svéd kultúra épp olyan természetes része lesz a kultúrájának, mint a saját szerzői. Hát miért ne szerezzünk egy kulturális gyarmatot? Miért ne vágjunk bele egy kulturális invázióba és hódításba?

Néhány éve megosztottam ezeket a tűnődéseimet egy német fordítónővel egy Foroe szigeti tengerparton. Nagyon komolyan vette. Miért is ne vette volna? Ezeknek az európai provinciáknak, magyarázta, ki kell élniük az ambícióikat, és mi mással is élhetnék ki jobban, mint hogy olyan országokat keresnek maguknak, amelyek még náluk is provinciálisabbak? Provinciák, amelyek ilymódon kulturális központokká válhatnak.

Ez volt az első eset, hogy úgy gondoltam Európára, mint aminek központja van és szélei. A szovjet érában számomra nem volt különbség Svédország vagy Franciaország, Finnország vagy Nagy-Britannia között. Mindenhova egyetlen Európát képzeltem, mint egy lüktető gömböt, amely egyre jobban közeledik hozzánk valamelyik felével. Ha úgy tetszik, Svédország egy provincia, egy periféria. Ez katasztrofális volt. Ha Svédország provincia, akkor mi mik vagyunk?

Ez persze csak egy német véleménye volt. Berlinből tekintve Skandináviára azok a hatalmas északi területek tűnhetnek úgy, mint valaminek a szélei. De minek? Nyugat-Európának? Hiszen Skandinávia nem mindig mérte magát Nyugat-Európához. Igaz, hogy a jólismert európai értékek innen erednek, hogy az európai demokratikus modell itt működik igazán, hogy az öt skandináv országból három tagja az Európai Uniónak. És mégis, ezek az országok – többé-kevésbé – eltérnek a kontinentális Európától. Lehet, hogy Svédország ezért tűnik provinciának az európai kontextusban. De lehet, hogy ezek az országok éppen ezért próbálják kialakítani a saját kontextusukat – Skandináviát mint az északi országok unióját vagy a balti régiót. Egy olyan helyet, ahol Svédország lehetne az első hegedűs.

Más skandináv oszágok nem ennyire ambiciózusak. Dánia éppen úton van valahol kifelé Skandináviából (földrajzi és szellemi értelemben) befelé Európába. Norvégia köszöni, jól megvan magában; Finnország meg időnként bizonytalan, mert nem fér rá Európa meteorológiai térképére.

Skandináv kísértések

Az igazat megvallva azelőtt csak egyféleképpen gondoltam a skandináv történelemre – a vikingek éltek ott. Ott éltek a jégkorszak végétől kezdve egészen a 20. századig, amikor végre letették a fegyvereiket, felgyújtották a hajóikat, és elkezdtek Volvókat gyártani. Valójában a viking korszak csupán néhány száz évet tett ki időszámításunk első évezredéből. Valamikor ott azok az északiak, az elemektől jól megedzetten, észrevették, hogy jó esélyük van arra, hogy uralkodjanak a tengereken. Olyan, mintha nem is kellett volna tanulniuk a hajózást ilyen hosszú tengerparttal és ilyen sok ezernyi szigettel. A mi őseinknek volt alkalmuk találkozni ezekkel a svéd és dán vikingekkel. Ezeknek a találkozásoknak az egyike vezetett egy litván helység nevének első írott lejegyzéséhez. 853-ban a svéd vikingek Olaf király vezetésével a kursiusz törzs ellen harcoltak az Apuole várban. Amikor végül elfoglalták a várat, a vikingek váltságdíjat követeltek. Íme egy tökéletes tény, amelyre mindkét fél büszke lehet: egyenlőek voltak. Mi kérkedhetünk azzal, hogy akkoriban még tartani tudtuk magunkat a mindenható vikingekkel szemben. A svédek azzal kérkedhetnek, hogy annak idején megszorongattak bennünket.

De tényleg mi voltunk azok? A kursiusz nép a tenger mentén élt, és nemcsak védekezni tudott azzal, hogy bezárkózott egy várba, de maga is tengerre szállt, támadásokat indított a tengeren, és részt vett a vikingekkel szembeni tengeri csatákban. Balti vikingek voltak, de valahogy nem szállt át ránk a szellemük. Elpárolgott. Máshova ment vagy elvették, mint Olaf király a váltságdíjat. Ez után az eset után nem esik szó a litvánokról a skandináv történelemben egészen Nagy Károly koráig. És talán ugyanazért – a tenger miatt. A Balti-tenger mellett élünk, de nem ütjük bele az orrunkat. Időközben, évszázadokon át a dánok és a svédek harcoltak érte egymással, hogy melyikük uralkodjon felette.

A tenger sokat jelent a skandináv népeknek – mindent jelentett és jelent még mindig, vagy ha nem is mindent, de nagyon sokat. A finn város, Tamper azt mondja magáról, hogy ez a legnagyobb szárazföldhöz láncolt skandináv város. Tampernek alig kétszász ezer lakosa van. Finnország két másik nagy városa Helsinki és Turku – mindkettő kikötőváros. Svédország legnagyobb városai Stockholm, Göteborg és Malmő – csupa kikötőváros. Koppenhága kikötő. Oslo, Bergen és Tronheim kikötőváros. Rejkjavik kikötőváros. Az egész skandináv élet a tengeren és a tengermelléken játszódott és játszódik ma is. Ilyen szempontból Lettország Rigával mint kikötővárossal és Észtország Tallinnal mint kikötővárossal skandináv stílusú országok. Valamikor Oroszország is skandináv jellegű ország lett – amikor Nagy Péter kijáratot hozott létre a Balti-tengerhez, elnevezte Szentpétervárnak, és fővárost csinált belőle.

Litvánia azonban mindig más volt. A fővárosaink mindig a tengertől távol jöttek létre, a szárazföld belsejében, mintha nem akartunk volna még valamit, amivel törődni kell – a tengert. És ma Vilnius olyan messze van attól a nagy vízi úttól, hogy ha Észtország példáját követve egy új, poszt-szovjet skandináv országnak akarnánk nevezni magunkat, elragadhatnánk Tampertől a címet. Vilnius volna a legnagyobb szárazföldhöz láncolt skandináv város, és Kaunas a mérete szerint a második legnagyobb. Talán még Panev?žys vagy Šiauliai is versenyezhetne a szárazföldhöz láncolt helyezésért.

Lehet, hogy ez az oka annak, hogy a skandinávok éppen Litvániáról tudják a legkevesebbet a három balti állam közül. Megszokták a tengeri utazást. És az utazás sokszor nemcsak annyi, mint meghódítani, de szeretni is a tengert. Az észtek értették ezt meg először, aztán a lettek, a litvánoknak azonban még minidg hosszú utat kell megtenniük ebbe az irányba. Az egyetlen üdülőhajónk, teherhajóból átalakított, amely Litvániából Skandináviába visz, nem valami csábító ajánlat. Különösen azokhoz az óceánjárókhoz viszonyítva, amelyek menetrend szerint járnak Svédországba vagy Finnországba Rigából vagy Tallinnból. És ha egyszer az a skandináv idejön, nem sokat talál. A mai Klaip?da még mindig fényévekre van Tallintól vagy Rigától.

Ezért van annyi skandináv zavarban Litvániával kapcsolatban. Valaki Norvégiában olcsón kapott fát Litvániából, ezért azt hiszik, hogy Litvánia olyan lehet, mint Finnország, ahol hihetetlenül gazdag erdőségek vannak – csakhogy a finn fa gyenge minőségű, és csak tüzelésre jó. A többségük nem hallott Vilniusról, de mindannyian hallottak Ignalináról. Úgy látszik, olvastak egy cikket, vagy láttak egy tévéműsort az atomreaktorunkról. És megijedtek, jó okkal. Litvánia olyan a szemükben, mint egy puskaporos hordón ülő ország. És ha felrobbanunk, egész Skandináviát visszük magunkkal. Sok skandináv azt hiszi, hogy a litván nyelv a finnhez hasonlít. Némelyik norvég, aki tudott finnül, megpróbált lenyűgözni a nyelvtudásával. Ott álltak, roppant elégedetten, és várták, hogy válaszoljak a finnhez hasonló nyelven. Egy litván nő, aki közgazdaságtant tanult Stockholmban, hozzátett egy kis kérdőívet a szakdolgozatához. Megkérdezte: “Mit gondolnak a svédek Litvániáról?”. A válaszok sokfélék voltak: az emberek szegények, a városokat nem állították helyre a második világháború óta és így tovább. Persze, mindenütt találni olyan embereket, akik nem sokat tudnak a világról. Mindig meglepődünk, amikor egy tanulatlan litván azt kezdi magyarázni, hogy Litvánia nyugaton az Egyesült Államokkal határos, keleten pedig Afganisztánnal. Valószínűleg sok ilyen van Nyugat-Európában is. Mindazonáltal az ismereteknek ez a hiánya Litvániával kapcsolatban, vagy inkább az iránta való érdeklődés hiánya Skandináviában nem az emberek korlátaival függ össze. Amikor Koppenhágában felkerestem az egyik legnagyobb, megbízható külpolitikai elemzéseiről híres dán napilap, a “Politiken” szerkesztőségét, megkérdeztem a szerkesztőt, követték-e a legutóbbi litvániai elnöki botrányt. Azt felete: Egyáltalán nem. Koppenhágában senkit sem érdekelt a lemondatási folyamat, mert Koppenhágában senki sem kíváncsi Litvániára. Az egyetlen alkalom, amikor foglalkoztak velünk, vagy egyáltalán tudomásul vettek, az az 1991 januári események idején volt. De azóta semmi mást nem mondtak róla, az emberek azt hiszik, hogy Litvániát mindmáig barikádok veszik körül.

Így aztán az egyetlen módja annak, hogy hallassunk magunkról a jövőben, ha hirtelen meggazdagodunk, és visszavágunk a skandinávoknak, bepancsolunk nekik kulturálisan egy nagyot. Intézzük el őket a könyveinkben, a színházunkban, a dzsessz-koncertjeinken. Támadjuk le őket olyan intenzíven, hogy ne kapjanak levegőt mindaddig, amíg mindent meg nem tudtak rólunk. Minden azért van, mert sosem találtuk meg az utat oda, ahol egész Skandinávia találkozik – a tengerre.

Szex és vodka

Azzal, hogy minden gazdagságunkat olyan messzire vittük a tengerparttól, sokat vesztettünk, de nyertünk is sokat. Az egyik dolog, amiből nem jutott ki nekünk, az a szexuális turizmus és a skandináv turisták egy bizonyos fajtájának áradata. Ha két gazdaságilag nem egyenlő ország találkozik, és Skandinávia és a Baltikum találkozásakor erről van szó, nem lehet azt várni, hogy az erkölcsileg legkiválóbb turistákat kapjuk. A gazdag országból érkező átlagférfit mindenekelőtt az olcsó alkohol és a könnyen kapható nők vonzzák. Riga és Tallinn a szexuális turizmus központjává vált már olyan régen, hogy a Skandináviából olcsó alkoholt venni érkező férfiakat már jóideje úgy hívják mifelénk, “Észak szarvasbikái”. És ezek a férfiak, akiknek tetszett az ötlet, hogy olcsón juthatnak vodkához, féltek a bűnözéstől a poszt-szovjet Tallinnban. Nagy csoportokban vonultak be a kocsmába, és nagy csoportokban vonultak el, mindig vigyáztak, ott ne maradjon valaki egyedül. Ezért hívják őket “Északi szarvasbikáknak “. Még trikókat is lehet kapni Helsinkiben ezzel a felirattal (Elks of the North). Gyere át egy ilyen trikóban, és senki előtt nem lesz kétséges, minek jöttél.

Svédországban az embereket komolyan aggasztja a Balti országokba irányuló szexuális turizmus. Pol Holender, a fiatal svéd dokumentumfilm rendező résztvett egy svéd túlélő show-ban, és egy ideig nagyon szerették a honfitársai (mint nálunk Rimas Valeikist). Akkor lett belőle fekete bárány, amikor készített egy nagy vitát kiváltó filmet a rigai szexuális turizmusról. Sokat hallottam a készítőjéről Svédországban, Dániában és Norvégiában. Egyesek bírálták, mások erős kortárs kritikust látnak benne. Az a helyzet, hogy ebben a filmben nemcsak beszél erről a problémáról, és honfitársai erkölcstelenségéről, hanem azt is lefilmezi, amint éppen igénybe veszi egy prostituált szolgáltatásait.

Amikor Oslóban jártam, egy elit újságíróklubban, olyasfajta helyen, ahova nem juthat be akárki, nem lehet csak úgy besétálni az utcáról, megmondtam egy idősebb, de már nagyon elázott norvég nőnek, hogy Litvániából vagyok. “Láttam a lányaitokat – mondta erre –, itt strichelnek, néhány sarokra innen. Miért nem csináltok valamit? Miért hagyjátok őket a sorsukra? – kiabálta végül – Miért?” A következő este ezért odamentem körülnézni. De csak két spanyol lánnyal találkoztam, akik orális szexet ajánlottak ezer koronáért.

Kétségtelen, hogy litván lányok dolgoznak prostituáltként Skandináviában, és nem is kevesen, hanem sokan. De ez a probléma nem csak Litvánia és Skandinávia között áll fenn. Ez a gazdag és a szegény világ közötti probléma. És ha az első skandinávok a helybeli vodka és a lányok kedvéért jöttek a Baltikumba, akkor a rólunk szóló hagyományos elképzelés szerint a litvánok azért mentek oda először, hogy kipróbálják a skandináv földet.