Mi a baj Görögországgal?

A történet két évvel ezelőtt, 2009 őszén kezdődött. Jeórjiosz Papandreu, az új görög miniszterelnök, miután a Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASOK) élén megnyerte a parlamenti választásokat, váratlanul kinyitotta a Pandora szelencéjét. Kénytelen volt bevallani választóinak, hogy nincs abban a helyzetben, hogy teljesítse választási ígéreteit, és azzal vádolta ellenlábasát, az előző kormányt vezető Új Demokrácia pártot, hogy eltitkolták az óriásira duzzadt költségvetési deficit és államadósság tényleges nagyságát. Annak érdekében, hogy megmagyarázza az ellentmondást a választások előtt tett hangzatos ígéretek és az elkerülhetetlen megszorítások között, szándékosan eltúlozta a helyzet komolyságát és Görögországot a Titanichoz hasonlította.

Kijelentései súlyos következményekkel jártak. A piacok pánikba estek; a kormány rájött, hogy nem tudja finanszírozni a költségvetési deficitet és betartani az adósságtörlesztésre szabott határidőket. Az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank (EKB) és az IMF az egész európai gazdaságot destabilizációval fenyegető államcsőd veszélyét látva felállított egy trojkát, amely biztosítja Görögország hitelképességét a piacokon. Cserében azt várták a görög kormánytól, hogy a deficit csökkentésével és strukturális reformok végrehajtásával stabilizálja a helyzetet. Ez 2010 tavaszán történt.

Valamivel több mint egy évvel később, 2011 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy az intézkedések kudarcot vallottak. A reformok csigalassúsággal haladtak; az állami szektorban a bérek és a nyugdíjak csökkentése ellenére folytatódott a pazarló gazdálkodás, a költségvetési deficit alig mérséklődött, és a GDP-hez viszonyított adósság tovább duzzadt. A saját ellentmondásai által gúzsba kötött kormány elkésett, elégtelen és gyakran kontraproduktív intézkedéseket hozott. Az inkoherens politikai reakciók megbénították az amúgy is eredménytelen kabinetet. A gazdaság recesszióba süllyedt, amit csak részben lehetett az állami ösztönző intézkedések hiányával és az állami alkalmazottak és a nyugdíjasok vásárlóerejének csökkenésével magyarázni. Az ellentmondásos kormányzati nyilatkozatok fenyegetést jelentettek a lakosság különböző csoportjaira (orvosokra, jogászokra, állami alkalmazottakra stb.) nézve, pánikot okoztak, és egymás ellen fordították őket. A gazdasági élet szereplői mindent megtettek, hogy csökkenteni tudják a kárukat. Ennek következtében csökkentek az adóbevételek, noha a kormány emelte az adókulcsokat és új adók sorát vezette be.

Az európai politikusok mindennek következtében most, 2011 végén újra szembekerülnek a kérdéssel, hogy milyen politikát kövessenek. Ha a hitel feltételeinek megfelelően hagynák Görögországot csődbe kerülni, az súlyos politikai és gazdasági következményekkel járna Európára nézve. Mivel a görög gazdaság viszonylag kicsi, egy ideiglenes mentőcsomag kevesebbe kerülne, mint az ország esetleges fizetésképtelensége. Egy újabb pénzügyi segély azonban valószínűleg felháborítaná az európai adófizetőket, és nem ok nélkül, ezért felmerült egy harmadik út lehetősége. Eszerint gazdasági támogatást nyújtanának Görögországnak, de ennek fejében közvetlen beleszólást kapnak a görög gazdaság irányításába.

A Nyugatot meglepte a görög tragédia. Szertefoszlott az illúzió, hogy Görögország átláthatóbb és kiszámíthatóbb, mint sok más európai állam, és világossá vált, hogy a világ alapvetően nem érti, mi zajlik az országban. A görög válság – amely ma még gazdasági, de holnapra politikai válsággá válhat – felszínre hozta az európai projekt gyengeségeit.
Hiba lenne azonban, ha a válság értelmezésekor kizárólag az eurózóna intézményi és politikai aspektusait vennénk figyelembe. Ez is fontos, de a probléma szélesebb körű. Az Európai Unió, szemben elődjével az Európai Gazdasági Közösséggel (EGK), túl kíván lépni földrajzi határain, arra törekszik, hogy egész Európára kiterjedjen. Európa eddig is megvalósította geoökonómiai, geopolitikai és geostratégiai törekvéseit, az új célok azonban inkább a kulturális földrajzzal függnek össze, mint a gazdasággal vagy az intézményekkel.

Percepció és valóság

Görögország központi helyet foglal el Európa önmagáról alkotott képében. Miután a modernitás az antikvitásra alapozta legitimációját, és Németország például arra az eszmére épített, hogy misztikus rokonságban áll Görögországgal, elképzelhetetlen volt, hogy Görögország ne legyen része a jelenkori európai színtérnek. A modernkori Görögország létrehozását a 19. században ezért elsősorban úgy kell felfogni, mint egy nagyléptékű európai identitási projektet. Noha a függetlenné válás Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország ellentétei közepette valósult meg, mégis az európai identitás egyik legfontosabb kifejeződését jelentette.

Nem meglepő ilyen körülmények között, hogy Európa mindent megtett, hogy saját képére formálja Görögországot. Aki ma Athén központjába látogat, azonnal észreveszi, hogyan sajátította ki magának az európai modernitás az ókori Görögországot: eltörölték a valódi múlt minden nyomát – legyen az bizánci vagy török -, és egész Athént neoklasszikus európai stílusúvá formálták át.

A szimbolikus kisajátítás százötven év múlva megismétlődött, amikor Görögország csatlakozott az EGK-hoz. Ez a lépés közelebbről nézve igazi paradoxon mind kulturális tekintetben (a görög-keleti vallású, poszt-ottomán Görögország előbb csatlakozott, mint Spanyolország és Portugália), mind földrajzi szempontból (nem határos az EGK többi országával). Ez a paradoxon azonban csak megerősíti, hogy megkülönböztetett szerepe van az európai gondolkodásban.

Miután imázsának fontos részévé vált, hogy modern ország, most elég nehéz tudomásul venni, hogy kívül áll a geopolitikai normákon. Európa korábban úgy tekintett Görögországra, mint a nemzet, az állam és a terület hármas egységét jelentő vesztfáliai rendszer megtestesülésére, majdhogynem ideáltípusára. Az ideálon persze számos folt esett a banditizmus, a nacionalista konfliktusok, a kormányzat nemtörődömsége és a politikai instabilitás következtében, de miután mindezt a török uralom örökségével magyarázták, Európa befolyásának hála lassanként feledtetni lehetett ezeket.

A Görögországgal szemben gyakorolt európai paternalizmus némi keserűséget és sok súlyos csalódást okozott, a sérelmek azonban néhány év után eltűnni látszottak. A Görögország és Európa közötti viszony így egyfajta bipoláris betegségként jellemezhető. Az ezredesek fasisztoid uralma alatt álló Görögország (1974-1981), Karamanlisz demokratikus, Európa-barát Görögországa (1974-1981), a “szocialista Görögország” (1981-1989), amelyben bővültek a szabadságjogok és a nőtt a szociális igazságosság, a “nacionalista Görögország” (1989-1999), amely vitába keveredett Macedóniáról és szolidaritást vállalt Szerbiával, és végül a “modernizálódó Görögország”, amely csatlakozott az eurózónához és olimpiát rendezett 2004-ben, pozitív és negatív értékeléseket egyaránt kiváltott. A kép ma ismét sötétebb.

A nemzet

Ha túl akarunk lépni a sztereotípiákon, először is fel kell tennünk a kérdést, hogy a vesztfáliai modell valóban alkalmazható-e Görögországra. Első látásra kevés nemzet van, amelynek történelme olyan egyszerű és átlátható, mint Görögországé. A legrégebbi idők óta létezik, néhány száz évig török uralom alatt állt, aztán 1821-ben a jelek szerint ismét magára talált, létrehozta államát, felszabadítva testvéreit és visszaszerezve területét. Ez a narratíva azonban, amit Európa boldogan elfogadott, elfedi a valójában sokkal összetettebb valóságot. Görögország jelenlegi lakossága legnagyobbrészt annak az etnikailag heterogén népcsoportnak a leszármazottja, amelynek közös vonása az volt, hogy a török birodalom görög-ortodox vallású alattvalói voltak. A 19 század közepéig a vallási hovatartozás volt őseik identitásának meghatározó eleme. Nem voltak valamennyien görög nyelvűek, sokan albán, török, vlach vagy szlavón nyelven beszéltek. Csak kis részük lakott a ma Görögországhoz tartozó területen, legtöbbjük a Balkán-félszigeten, a Fekete-tenger körül, Kis-Ázsiában vagy Egyiptomban élt szétszórtan.

Görögország egyfajta olvasztótégelyként működött, ennyiben sokkal közelebb áll Izraelhez, mint mondjuk Franciaországhoz.1 A látszólagos “etnikai” homogenitás ugyanis valójában komoly különbségeket rejt a származás, a kultúra, az antropológiai jellegzetességek terén, aminek komoly előnyei vannak a görög társadalomra nézve a rugalmasság és a nyitottság tekintetében. Az albán etnikum jelenléte például nagyban magyarázza, miért olyan sikeres az Albániából a hidegháború vége óta bevándorolt népesség Görögországban.

Bár van egy nyugati kultúrával átitatott kozmopolita elit, a lakosság döntő többsége kulturális értelemben keleti jellegű Görögországban. Nacionalista megnyilvánulásokra ugyan akad példa, de az átlaggörög fesztelenebbül érzi magát egy törökkel, egy libanonival vagy egy szefárd zsidóval, mint egy angollal vagy némettel. Az Európa-ellenes vagy nyugatellenes érzelmek, amelyek kisebb-nagyobb mértékben a különböző történelmi sérelmekből – egyebek között a kelet-nyugati egyházszakadásból, a középkori keresztes hadjáratokból vagy a náci megszállásból – fakadnak, így könnyen feltörhetnek. A Görög Kommunista Párt sokkal inkább nyugatellenes beállítottságának köszönheti befolyását, mint a marxista ideológiának.

A görögök alapvetően vallásosak, és a nemzetet két intézmény határozza meg: az ortodox egyház és az állam. Ha az állam valamilyen területen űrt hagy, azt az egyház részben vagy egészben betölti. A vallás így fontos tényező a görög társadalom rugalmasságában, amit a politika és a vallás közötti viszony terén egész más tapasztalatokkal rendelkező nyugati technokraták nehezen értenek meg.

Az állam

Amikor az IMF, az EU és az EKB szakértői 2010-ben Athénbe érkeztek, és alaposabban megismerkedtek a görög kormányzat működésével, kellemetlen meglepetésben volt részük. A nemzetközi szakértők elsősorban közgazdasági szemlélet alapján közelítik meg a kérdéseket, ezért hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy az állam nagyon különböző történelmi formákat ölthet. A görög kormányzat sajátosságait és problémáit csak akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk, hogyan jött létre az állam, és milyen feszültségek keletkeztek e folyamat során az athéni elit és a lakosság többi része között. Az állam gyengeségei a centrum és a periféria közötti kompromisszum következményei. A görög államiság első évtizedei alatt a kompromisszum abból fakadt, hogy legalább minimális szinten biztosítani kellett a politikai és katonai stabilitást az újonnan létrejött területen.

Miután az ország 1829-ben, hosszú alávetettség után végül kiszabadult a török fennhatóság alól, az államot német udvari hivatalnokok hozták létre, akik 1832-től az első görög királyt, Ottó bajor herceget támogatták. A központosítást európai zsoldosok hada kényszerítette ki, szemben az intézményi és kulturális szerkezetét a török időszak után is megőrző társadalom ellenállásával. Ez azt jelenti, hogy a társadalom decentralizált volt, és egymással összefonódó hálózatok alkották.

A modern állam kiépítése csak nagy nehézségek árán ment végbe – előrelépésekkel és visszaesésekkel tarkítva -, és két évszázadot vett igénybe, vagyis egészen a huszadik század végéig tartott. A központi hatalom annak érdekében, hogy elnyerje az importált politikai modernitásra válaszként a banditizmushoz folyamodó agrárnépesség lojalitását, állami mechanizmusokat vett igénybe, mégpedig nemcsak a represszió alkalmazásához folyamodtak, hanem a javadalmak és az előnyök elosztásához is. A fő fizetőeszköz az állami szolgálat volt. Az engedelmesség jutalma kezdetben egy poszt volt az állami szolgálatban, később a szavazatokat is díjazták.

Az athéni elit által kötött kompromisszum egyik következménye a krónikus költségvetési deficit, bármilyen szégyenletes is ez. Másik következménye a hatékony közigazgatás hiánya. A közigazgatás magasabb szintjein olyan szempontok alapján választották ki a tisztviselőket, amiknek mindenhez volt közük, csak a szakértelemhez nem. Az állami hivatalnokok inkább szinekúrának tekintették állásukat, mint teljesítendő küldetésnek. Így aztán nem is dolgoztak.

A politikai elitnek meg kellett találnia a finanszírozási forrásokat ahhoz, hogy jövedelmet tudjon biztosítani nem kevés védencének. A hatalmasra duzzadt állam fenntartására a megoldás részben az volt, hogy súlyos adókat vetettek ki a gazdaságra. Ez viszont megteremtette az adóelkerülés hagyományát, amivel sajátos felállás jött létre: állam kontra gazdaság, gazdaság kontra állam. Mivel az adóbevétel mindig kevesebb volt a szükségesnél, külföldi országokhoz kellett fordulni: korábban Európához és az Egyesült Államokhoz, ma Oroszországhoz és Kínához. A görög elit kiválóan megtanulta, hogyan lehet felhasználni az ország iránti rokonszenvet és az ország geostratégiai helyzetét annak érdekében, hogy külföldi forrásokhoz jusson. Egyfajta közvetítő szerepre rendezkedtek be a keleti kultúrával átitatott, így egyebek között az engedelmességért jövedelemre igényt tartó lakosság és a nyugati hatalmak között. Az utóbbiak politikai naivitásból és egyben geopolitikai számításból hajlandók voltak rendelkezésre bocsátani a szükséges forrásokat.

Ezt a magyarázatot természetesen lehet sematikusnak, sőt leegyszerűsítőnek minősíteni. Voltak időszakok, amikor a görög államnak sikerült komoly reformokat végrehajtania. Olyan erős politikai személyiségek dinamizáló hatása alatt, mint amilyen Karilaosz Trikupisz volt a 19. század végén vagy Elefteriosz Venizelosz és Joannisz Metaxasz a két világháború közötti időszakban, Görögország képes volt hatékonyan működni. A közelmúltban Kosztasz Karamanlisz kétszer is, 1955-től 1963-ig és 1974-től 1981-ig lehetőséget kapott arra, hogy felvegye a küzdelmet az állam krónikus gyengeségeivel. 1981 után azonban a kormányzat visszatért a korábbi rossz mederbe. Andreasz Papandreu, aki a PASOK megalapítója volt és 1981-től 1988-ig miniszterelnök, azzal tette le politikai névjegyét, hogy új európai finanszírozási forrásokat szerzett (például a mediterrán integrált programot), és hálózatot hozott létre a párton belül az európai manna szétosztására. Mivel azt a marxista elméletet vallotta, hogy a legalizmus, azaz a hatalom választások útján történő megszerzése veszélyekkel jár, komisszárokat nevezett ki a közigazgatásba, amelyről az volt a véleménye, hogy túlságosan hűséges jobboldali elődeihez. A komisszárokat a nép csak zöldgárdistáknak hívta a vörösgárdisták analógiájára, miután a PASOK színe a zöld. A régi hierarchiát eltörölték, szakértelmét és hatékonyságát megkérdőjelezték. Most, harminc évvel később, amikor az 1981 előtti generáció utolsó funkcionáriusai is nyugdíjba mennek, láthatjuk ennek eredményét.

A Papandreu-korszakot a miniszterelnök tréfás kijelentése fémjelezte, amely szerint minden politikai funkcionárius vagy köztisztviselő megengedhet magának egy kis ajándékot, ha nem lép át bizonyos határokat. A PASOK azzal, hogy eltűrte a korrupciót, elérte, hogy még nagyobb befolyása legyen a közigazgatás fölött.

Kosztasz Szimitisz, aki Papandreu utóda lett a párt élén, azzal tette ismerté a nevét, hogy ő felügyelte Görögország csatlakozását az eurózónához. Ezzel megnyíltak az utak a pénzpiacok felé. A Szimitisz-korszakban a gazdagság és a luxusfogyasztás lett a társadalmi siker fokmérője (aminek egyebek között az európai luxusautó-ipar látta hasznát). Ez nagy külkereskedelmi hiányhoz vezetett. A hitel és az európai finanszírozás azonban tompította a költségvetési deficit, a tömeges importcikk-fogyasztás és a csökkenő versenyképesség lélektani hatását.

A görög tagság az EGK-ban, az EU-ban és az eurózónában ahelyett hogy a modernizációt ösztönözte volna, érzéstelenítőként működött. Európa elnéző magatartása azzal a következménnyel járt, hogy Görögország teljesen elvesztette gazdasági és társadalmi realitásérzékét. Győzött a könnyelmű, felelőtlen és élősködő mentalitás. A választók elutasították azokat a politikai vezetőket, akik a megszorító politika szükségességét hangoztatták, és inkább azokat favorizálták, akik munkahelyeket, béremelést és korkedvezményes nyugdíjakat ígértek. Azok a politikusok lettek a befutók, akik késznek mutatkoztak eltűrni a korrupciót, az oligarchiákat és azt, hogy egyes szektorokban a szakszervezeti tagság legyen a foglalkoztatás feltétele. A beáramló források kezelése a Görögország és Európa közötti közvetítéssel megbízott állam feladata volt. Ennek következtében óriásira duzzadt és megfojtotta a magánszektort. Az európai esélyből, amit Karamanlisz erőfeszítései teremtettek meg az 1960-as és 1970-es években, gazdasági, politikai és erkölcsi katasztrófa lett.

A terület

A nemzet és az állam a vesztfáliai modellben jól definiált határokon belül helyezkedik el, amelyek meghatározzák a nemzeti területet. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a görög terület Krétától Macedóniáig és a Jón-szigetektől a Dodekanészosz-szigetcsoportig mindig is görög volt az ókortól napjainkig. Ezzel szemben ez a térség keresztút volt, ahol különböző népek, államok és birodalmak éltek, vonultak keresztül és uralkodtak.

A görög nemzetet kulturális sokfélesége ellenére a történelmi szétszakítottságot követően mára két fő intézménye – az állam és az egyház – kovácsolta eggyé a keresztény ortodox közösségre építve. A nemzeti terület azonban csak egyike a nemzet számos tereinek. Nagyon sok görög él részben vagy teljesen a görög állam fennhatóságán kívül, mivel tengeri kereskedelemmel foglalkozik, amely Görögország esetében az egész világot behálózza. Görög diaszpóra a világ minden részén fellelhető, többnyire a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarchátushoz tartozik (amelynek központja továbbra is Isztambulban van), és rendkívül dinamikus tényező a nemzetközi színtéren.

A görög tér tehát nem esik egybe a görög területtel. Sok görög számára alku tárgya, hogy ezen a területen él-e. Ha az állam túl sokat követel tőle – ha a görög politika kiábrándító számára -, akkor máshova költözik a hellén térségen belül. A nemzettel való kapcsolatot azonban soha nem szakítja meg teljesen. Az érintkezést a családi, baráti, vallási kötelékek biztosítják. Abban az időszakban, amikor az állam reformokba fogott és megerősítette hatalmát, a görögök hazatértek külföldről, ami éreztette hatását a gazdaság és a szociális haladás terén. Görögország ereje egyebek között abban van, hogy nemzeti területek vannak az államon kívül. Ez olyan stratégiai tartalék, amit meg kell őrizni.

Európa szerepe

Ha a Görögországgal kapcsolatos európai illúziókat összehasonlítjuk a történelmi és földrajzi realitásokkal, világossá válik a félreértések eredete. Európa jó szándékai sokszor csak a korrupciót és az összefonódásokat, a kapcsolatok révén történő előrejutást, az aktív társadalmi erők távozását és a valódi Európa-pártiak marginalizálódását mozdították elő. Európa, amely korábban inkább túlbecsülte Görögországot, és abból indult ki, hogy hatékony kormánya van, most alábecsüli azt a képességét, hogy az ország területén kívüli és kulturális tartalékai révén ismét magához térhet.

A görög gazdaság az EGK-hoz való csatlakozás idején fejletlen volt, de egyensúlyban volt: az adósság alig haladta meg a GDP 25 százalékát. Az uniós tagság harminc éve alatt számos dolog történt, ami a komparatív előnyök jelentős növekedését eredményezte. Az ország földrajzi helyzete, amely a hidegháború idején még marginális volt, mára centrálissá vált. A Balkán és a kelet-európai térség megnyílása révén 1989 után nagy lehetőségek nyíltak a görög vállalatok és üzletemberek számára. A globalizáció révén elhárultak az expanzió akadályai a földrajzilag szétszórtan élő görög nép előtt. Az ország rendkívül sokat profitált az idegenforgalom fejlődéséből. Végül az információs technológia elterjedése, a képalkotó ágazat létrejötte és a marketing hozzájárult Görögország mint világhírű brand megjelenéséhez.

Hogyan juthatott Görögország a csőd szélére a szilárd alapok, a rendkívül előnyös geoökonómiai klíma, Európa politikai és gazdasági támogatása ellenére? Az euró hátrányain alapuló magyarázatok nem kielégítők. A földrajzi helyzetnek sincs sok köze ahhoz, hogy az ország az eurózóna leggyengébb láncszemévé vált. A görög gazdaság rendkívül jó teljesítményre lett volna képes.

Görögország problémája nem gazdasági, hanem politikai jellegű. Az állam működési módjából fakad. Az oszmán birodalom öröksége és a modern társadalom megteremtése terén tapasztalt nehézségek traumákat okoztak, amelyek 1981 után újra a felszínre jöttek, amikor Görögország kedvezményezett helyzetbe került Európában. Az európai források ahelyett hogy elősegítették volna a politikai élet megtisztulását és a gazdaság modernizálódását, daganatok képződéséhez vezettek az ország politikai és gazdasági testén. Ezek pedig végül kioltottak vagy háttérbe szorítottak minden egészséges hatást.

Az elmondottak persze nem szüntetik meg a görögök felelősségét. Egyes politikai és szellemi vezetők nagyravágyása, ami a választók politikai éretlenségével párosult, elbizakodottsághoz vezetett. Az európai befolyás pedig csak súlyosbította a tragédiát azzal, hogy elodázta a bűnhődést.

Európa felelőssége talán politikai meg erkölcsi, és egész biztosan intellektuális jellegű. Vakság volt ez? Vagy csak ügyetlenség? Európa most kénytelen szembenézni hibáinak következményeivel, de az ebben illetékes vezetők által folytatott politikából ítélve még most sem érti. Európa és Görögország viszonya eközben mindennek következtében törékenyebbé vált. Éppen úgy, ahogy Európában is vannak, akik Görögország kizárását fontolgatják, Görögországban is erősödik az a hangulat, amely szerint az országnak meg kell szabadulnia az “európai igától”.

Nyugat-ellenes Görögország?

A görög társadalom szembesülve a válsággal, amit kénytelen elszenvedni, ismét kezd szembenézni a gazdasági “fundamentumokkal”, a politikai életben tapasztalt problémákkal és a saját felelősségével. Mozgósítani tudja az örökölt struktúrákat és a hagyományos intézményeket, amelyeket a bőkezű állam háttérbe szorított: a családot, a szomszédságot és az egyházat. A pénzcsapok elzárása nyomán visszaszorulnak, sőt el is tűnhetnek az illegális hálózatok az államon belül. A nehézségek megtisztítják a politika szféráját. Az ínség fájdalmas ugyan, de hasznos. Görögország öt-tíz év múlva ugyanazt az utat fogja bejárni, amit Törökország a század első évtizedében. Az “alkotó rombolás” meg fogja hozni gyümölcsét a komparatív előnyöknek, a stratégiai tartalékoknak és a közelmúltban sok nehézségen átment társadalom rugalmasságának köszönhetően.

Görögország a látszat ellenére nem elsősorban gazdasági szempontból jelent problémát Európa számára, hanem geopolitikai szempontból.

Az európai sajtó a maga véget nem érő idegenellenes sztereotípiáival ismét feltámasztotta az arrogáns, lekezelő, dominanciára törekvő Nyugatról alkotott képet Görögországban. Az előző kormány (2009-2011) nem sokat javított a helyzeten azzal, hogy a – valóságos vagy képzelt – nyugati diktátumokat tette felelőssé a megszorító intézkedésekért. A görög közigazgatás európai felügyelet alá helyezése kényes művelet, amit úgy kellene kezelni, mint az állam hatékony működtetéséhez való hozzájárulást. Mégis inkább elég érzéketlen módon történik, ami erőszakos reakciókhoz vezet. Végül az elkerülhetetlen privatizáció egyre inkább a nemzeti javak elkobzásának tűnik a külföldi csoportok és a nemzeti sajtót is ellenőrző görög oligarchák részéről. Vagyis ugyanazon csoportok részéről, akiket a hétköznapi emberek szenvedéseiért felelősnek tartanak.

A mostani gazdasági katasztrófa újra felveti Görögország geopolitikai orientációjának kérdését. Sokan hasonlítják a helyzetet a Ciprus elleni 1974-es török invázióhoz, ami politikai változásokhoz vezetett, de ennek nagyon nagy ára volt. Nehéz megjósolni, mikor és minek a hatására borul fel a jelenlegi kényes egyensúly Görögországban. Gazdasági csőd vagy társadalmi robbanás, esetleg konfliktus Törökországgal? Így vagy úgy, de be fog következni a fájdalmas összeomlás, aminek a nyomán aztán magasra csaphatnak az Európa-ellenes, sőt nyugatellenes indulatok.

A nyugat-balkáni térségben máig sem sikerült stabilizálni a helyzetet. Szerbia nem tudja elfelejteni a megaláztatást, amit Koszovóban kellett elszenvednie. Törökország egyre jobban elfordul a Nyugattól. Az amerikai befolyás gyengülése a Közel-Keleten és az arab tavasz növeli a bizonytalanságokat. Oroszország és Kína azon dolgozik, hogy kiépítse hálózatait és befolyását Cipruson és Görögországban. A nyugatellenes indulatok esetleges felerősödése Görögországban csak rontaná a helyzetet. Kudarc lenne Európa számára, gyengítené imázsát, ami a jelenlegi gazdasági helyzetben nem jönne túl jól.

Európának most nyilvánvalóan nem szabad újabb gazdasági engedményeket tennie. Ez csak tetézné az elmúlt évtizedekben elkövetett hibákat. Ehelyett inkább a görög néppel és a politikai vezetéssel való kapcsolatra kellene koncentrálni. A helyzetet csak akkor lehet megoldani, ha együttműködés alakul ki a felelős és legitim görög politikusok és az európai vezetők között, akik fogékonyak az európai integráció kulturális aspektusaira.

Szemben a nagy országok politikusaival, akik sokszor nem ismerik azoknak az országoknak a kultúráját, amelyeknek vezetőivel tárgyalniuk kell, a kis országok politikai vezetői általában kitűnően ismerik az európai vagy amerikai kultúrát. Ha értjük a másik embert, akkor tudjuk, hogyan kell megfogalmazni mondanivalónkat, hogy nehézség nélkül megértse, hogy olyan javaslatokat tegyünk, amiket nem nehéz elfogadnia, és tudjuk, hogyan kalkuláljunk gyengeségeivel és érzékenységeivel. Az opportunista vezetők azzal akarnak rokonszenvet kiváltani, hogy a nyugati értékek védelmezőnek próbálják mutatni magukat, szemben az elmaradott, korrupt és fanatikus néppel. A pénzügyi és egyéb támogatást, amit kapnak, arra használják, hogy növeljék politikai befolyásukat az országukban. Ezek a “nyugatbarátok” azonban ritkán sikeresek a hatalom megőrzésében, és kudarcaik, erkölcsi és politikai bűneik csak tovább táplálják a nyugatellenes erőket.

Az Egyesült Államok az 1940-es évek végén megmentette Görögországot a kommunista veszélytől és segített az újjáépítésben. Az ezredesek diktatúrájának nyújtott támogatás azonban fokról-fokra erősítette az Amerika-ellenes érzelmeket. Az ezredesek bukása nyomán 1974. júliustól reális veszély volt, hogy visszatér a nyugatellenesség Görögországba. A helyzetet az utolsó pillanatban sikerült megmenteni. Kosztasz Karamanlisz, aki önkéntes száműzetésben élt Párizsban, távolságot tartott mind az ezredesektől, mind a nyugatellenes baloldaltól, Nyugat- és Európa-barát volt. Az amerikai diplomaták nem kedvelték a figyelmeztetései, bírálatai és függetlensége miatt. Henry Kissinger tőrőlmetszett nacionalistának, a görög De Gaulle-nak tekintette. A kritikus pillanatban, amikor az ezredesek rendszere összeomlott, Karamanliszt Athénbe hívták. Giscard d’Estaing politikai és katonai támogatást nyújtott neki, aminek nagysága ma sem ismert. Karamanlisznak és a francia elnöknek sikerült ledöntenie a meg nem értés falát, ami a Kelet és a Nyugat közötti kapcsolat útjában állt. Görögországot megmentették attól, hogy engedjen a kísértésnek, amely tizenöt évvel a berlini fal leomlása előtt igen távol vitte volna Európától. A Nyugat elkerült egy súlyos geopolitikai és geostratégiai válságot a Földközi-tenger keleti térségében.

Görögországnak és Európának tanulnia kell ebből a leckéből.

Előrelépés és nyitás

Európa 2011-ben megtapasztalhatta, mennyi problémát tud okozni egy kis ország, amelynek gazdasága kevesebb, mint három század részét teszi ki az európai gazdaság egészének. Európa érdeke az, hogy ahelyett hogy haragját a görögök ellen fordítaná, magába nézzen, és megértse saját szerepét a kudarcban. A monetáris unió és a politikai akaratok sokfélesége közötti ellentmondásról szóló vita csak egyetlen aspektusa a megértési folyamatnak, és ez a vita önmagában nem vezet eredményre. Ha csak további elemekkel bővítjük a megértés hiányát az Európai Unió különböző kulturális komponensei között ahelyett hogy megértenénk ezeket, ezzel csak még távolabbivá tesszük a politikai unió kilátásait.

Európa két lehetőség között választhat: vagy folytatja a bővítési folyamatot vagy eláll ettől, és gazdasági kritériumok alapján földrajzilag körülhatárolt kisebb csoportokra bomlik. Ha a második utat követik, akkor azokkal a veszélyekkel kell ismét szembenéznie, amiket az alapító atyák el akartak kerülni.

Ha folytatni akarják az utat, megvalósítva a nagy Európa álmát, amely a Földközi-tenger térségére is kiterjed, paradigmaváltásra van szükség. Ha nagyobb kulturális sokféleséget akarnak integrálni, akkor nyitásra van szükség az eszmék és az identitások tekintetében. Ennek kétségtelenül meg kell fizetni az árát spirituális értelemben. De a változó világban, amelyben új és új hatalmak jelennek meg, amelyek a Nyugattal szembeni kulturális különbségekből merítik erejüket, nincs más megoldás, ha el akarjuk kerülni a hanyatlást, amit már 1920-ban megjövendöltek. A görög példa vizsgálata hasznos tanulságokkal szolgálhat arra, hogy kell ebben az irányban haladni.