Merkel multikulturalizmus-kritikája

“A multikulturalizmus teljes csődöt mondott”. Angela Merkel német kancellár sommás kijelentése az etnikai kapcsolatok németországi kudarcát illetően sokak szerint megfelelő adag realitást adott hozzá a vitához. Magam már jóval azelőtt a multikulturalizmus bírálója voltam, hogy divatba jött volna ez a szerep, de Merkel kritikáját véleményem szerint óvatosan kell kezelni. A kancellár ugyanis nem annyira a multikulturalizmust, mint inkább a bevándorlást és a bevándorlókat támadja.

Merkel kijelentése annak a széleskörű vitának a keretében hangzott el, hogy mi a török bevándorlók helye Németországban. Németországban bestseller lett Thilo Sarrazinnak, a Bundesbank volt elnökségi tagjának Németország felszámolja magát című könyve, amely azt állítja, hogy Németország az iszlamizálódás miatt a végső hanyatlás korszakába lépett. Horst Seehofer bajor miniszterelnök, akinek pártja, a Keresztényszociális Unió (CSU) a hárompárti kormánykoalíció egyik tagja, nemrég a muzulmánok bevándorlásának leállítását sürgette. Kristina Schröder családügyi miniszter elítélte a török közösségek németellenes “xenofóbiáját és rasszizmusát”. A tartományi választásokra készülő Merkel maga is csatlakozott a gyűlölethadjárathoz.

Merkelnek egy tekintetben igaza van. A német multikulturális politika katasztrofális volt, és fel kellett hagyni vele. De a multikulturalizmus kudarca nem a bevándorlókon múlott. A bevándorlók csoportjai ártalmasnak és destruktívnak tartották, és aktívan szembeszálltak vele. Ahhoz, hogy megértsük ennek okát, vetnünk kell egy pillantást a második világháború utáni bevándorlás történetére.

Más nyugat-európai országokhoz hasonlóan Németországban is óriási munkaerőhiány volt a háború utáni években, és aktív munkaerő-toborzó politikát folytattak kezdetben Olaszországban, Spanyolországban, Görögországban, később Törökországban. A külföldi munkások nem szándékoztak bevándorolni, még kevésbé állampolgárrá válni, egyszerűen vendégmunkásként jöttek, akik haza szándékoztak térni, ha már a német gazdaságban nincs szükség szolgálataikra.

Az idő múlásával azonban az átmeneti szükséghelyzet mindinkább állandó jelenlétté vált. Ennek oka részben az volt, hogy a német gazdaságnak továbbra is szüksége volt munkaerejükre, részben pedig az, hogy a bevándorlók, és még inkább az ő gyerekeik végleges otthonnak tekintették Németországot. A német állam azonban továbbra is kívülállóknak tekintette őket és nem volt hajlandó állampolgárságot adni nekik. Németországban jelenleg négy millió török származású ember él, de közülük alig félmilliónak sikerült állampolgárságot szereznie. És nemcsak az első generációs bevándorlóktól tagadják meg az állampolgárságot, hanem már Németországban született gyerekeiktől is.

A német politikusok a helyett, hogy nyitott társadalmat teremtettek volna, ahol a bevándorlókat egyenlőkként kezelik, az 1980-as évektől a multikulturális politika eszközeivel kívánták kezelni a “török problémát”. A bevándorlók nem kaptak állampolgárságot és valódi státust a német társadalomban, ehelyett “megengedték” nekik, hogy megőrizzék kultúrájukat, nyelvüket és életmódjukat. E politika következtében párhuzamos közösségek jöttek létre. E politika lényege nem annyira a sokféleség tiszteletben tartása volt, mint inkább egyfajta eszközrendszerként szolgált, hogy el lehessen kerülni a közös, befogadó kultúra létrehozását.

A török közösségek a multikulturális politika következtében veszélyes mértékben zárttá és befelé nézővé váltak. Miután a törököket semmi nem ösztönözte őket arra, hogy részt vegyenek a többségi nemzet életében, sokan azt is szükségtelennek tartották, hogy megtanuljanak németül. Az első generációs bevándorlók többnyire világias mentalitásúak voltak, és a kisebbség is csak enyhén volt vallásos. Jelenleg viszont a Németországban élő török felnőttek közel egyharmada jár rendszeresen mecsetbe, vagyis lényegesen többen, mint akár Nyugat-Európa más országaiban, akár Törökország legtöbb részén. Az első generációhoz tartozó nők még alig hordtak fejkendőt, a lányaik közül sokan viszont már újra hordanak.

A törökök többsége amellett hogy elszigetelődött a német többségi társadalomtól, eltávolodott attól a közösségtől, amelyből annak idején kivált és az iszlám hagyományos intézményeitől is. A németországi törökök második nemzedéke erősödő vallásossága és befelé fordulása miatt egyre jobban elszigetelődött a németországi és a törökországi társadalmi szerkezettől, így közülük némelyek nyitottabbá váltak a radikális iszlamista tendenciák irányában. Ez magyarázza az Afganisztánban tevékenykedő német dzsihadistákról szóló híreket.

Németország multikulturális politikája azzal a következménnyel járt, hogy a bevándorlók jobb esetben közömbösek, rosszabb esetben nyíltan ellenségesek lettek a német többségi társadalommal szemben. A németek is egyre jobban szembefordultak a törökökkel és részben a kirekesztett bevándorló közösségek értékeivel és hitével szemben határozták meg magukat. A kirekesztett bevándorlókat könnyen bűnbakká lehetett tenni Németország szociális problémáiért. Egy nemrég közzétett közvélemény-kutatás szerint a németek több mint egyharmada úgy látja, hogy Németországot “elárasztják a külföldiek” és több mint a felük “kellemetleneknek” tartja az arabokat.

Németország más úton jár afelé, hogy multikulturális társadalommá váljon, mint Nagy-Britannia. Nagy-Britanniában a bevándorlók nem vendégmunkásként érkeztek, hanem mint brit alattvalók. Így nem az állampolgárság megadásának megtagadásával rekesztették ki őket a többségi társadalomból, hanem a rasszizmus révén. A brit hatóságok reakciója a kirekesztésre azonban ugyanaz volt, mint a német hatóságoké: arra buzdították a kisebbségi csoportokat, hogy juttassák kifejezésre saját identitásukat, fedezzék fel saját történelmüket, fogalmazzák meg saját értékeiket, éljenek a saját életmódjuk szerint.

Németországban hivatalosan megtagadták az állampolgárságot a bevándorlóktól, így alakult ki a multikulturalizmus politikája. Nagy-Britanniában a multikulturális politika támogatása vezetett oda, hogy a kisebbségi közösségekhez tartozó embereket de facto nem állampolgárként kezelték, hanem egyszerűen, mint valamely etnikai csoport tagjait. A következmény mindkét esetben – ahogy gyakorlatilag valamennyi nyugat-európai országban – az volt, hogy széttöredezett társadalmak jöttek létre, a kisebbségi csoportok eltávolodtak a többségi társadalomtól és a bevándorlókból bűnbakot csináltak.

A kialakult zűrzavar egyik oka, hogy a multikulturalizmusról folyó vitát összemosták a bevándorlásról folyó vitával. Az egyik oldalon Angela Merkelhez hasonlóan sokan azt állítják, hogy a bevándorlás következtében megszűnt a társadalom egysége. A másik oldalon sokan úgy érzik, csak úgy tudják megvédeni a kisebbségi jogokat, ha a multikulturális politikába kapaszkodnak. Mindkét oldal téved.

A bevándorlás kedvezően hatott a nyugati társadalmakra, segített abban, hogy nyitottabbá, vibrálóbbá, kozmopolitábbá váljanak. A társadalmak nem a bevándorlás, hanem a bevándorlókkal szemben alkalmazott multikulturális politika miatt váltak széttöredezettekké. Ahhoz, hogy kiutat találjunk a kialakult zűrzavarból, először is külön kell választani a multikulturalizmusról szóló vitát és a bevándorlásról szóló vitát. Itt az idő, hogy eltemessük a multikulturalizmust és dicsérjük a bevándorlást.