Majdnem normális - Litván irodalmi kitekintés

Alig húsz év telt el, és a litván írók, akik valamikor az igazságot hirdették parkokban és tereken összegyűlt honfitársaik ezreinek, akik valamikor hazájuk szabadságának eljövetelét jósolták, most a közélet margójára szorulva találják magukat. Akárcsak Közép- és Kelet-Európa többi írói (és intellektueljei) a vasfüggöny lehullása idején, a litván írók is nagyhatású politikai szerepet játszottak, de csak egy rövid ideig. Hamarosan más, gyakorlatiasabb egyének jelentek meg a politika színpadán, akik képesek voltak a szabadság elvont fogalmánál gazdaságilag konkrétabb és politikailag reálisabb eszméket kínálni. Azok az írók, akik továbbra is bátor, de kissé homályos metaforákkal hozakodtak elő, kénytelenek voltak belátni, hogy az ő politikai szereplésük ideje lejárt, nem volt több egy múló pillanatnál.

A litván társadalom azóta számos változáson ment át. Az 1991 januári események után – amikor a szovjet csapatok Vilniusban megöltek tizenhárom békés civil tüntetőt, akik a katonai megszállás ellen tiltakoztak, és ami után Litvániát gazdasági blokádnak vetették alá –
a korábbi “népvagyon” sietős és a legtöbb esetben igazságtalan újraelosztására került sor a “vad” kapitalizmus légkörében. Az átmenet állapotában lévő posztkommunista társadalomnak ezek az előre nem látható fejleményei természetesek voltak. A társadalmi élet az országban sajnálatos módon a szokásos mederbe került, és számos hibát is elkövettek. Az írók, akik addig nem szereztek tapasztalatot a politikai tevékenység terén, elmulasztották az ilyen tapasztalatok megszerzését a posztkommunista időszakban is.

A Sajudis (a litván reformmozgalom, amely a függetlenségi küzdelmet vezette a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején) politikai eufóriájának alábbhagyása után, amikor új társadalmi és gazdasági problémák merültek fel, az írók többsége visszatért az íróasztalához. Részt vállaltak a politikai normalizálódás folyamatában és a civil társadalom megteremtésében, de már nem játszottak vezető szerepet. Nem a demokrácia szószólóiként viselkedtek, csak átlagpolgárokként, egyes esetekben kommentálva ezeket a fejleményeket az újságokban majd később az interneten. Nem csoda, hogy az írók hangja gyengült, és már csak alkalmanként volt hallható. A média csak akkor irányította a figyelmet az írókra és az irodalomra, ha az irodalmi “céhbeliek” közül valaki valamilyen botrányba keveredett.

Pár évvel a függetlenség visszanyerése után úgy tűnt, mintha az irodalom lassú kínhalálra ítéltetett volna: a könyvek és az irodalmi folyóiratok példányszámai leestek, annak ellenére, hogy ezt az időszakot új és rendszerint rövidéletű könyvkiadók egyre nagyobb számban való jelentkezése jellemezte. Egy jó félévtized múltán az irodalmi klíma mégis javulásnak indult, és a kiadók kezdték azt mondogatni, hogy az irodalmi piac majdnem normális lett: a szépirodalmi művek eladási aránya megint növekedésnek indult, és litván íróktól évről évre egyre több regény, elbeszélés- és esszékötet jelent meg. Vége lett az arra vonatkozó panaszkodásnak, hogy a litván szerzők talán nem írtak eleget “az asztalfióknak” (tehát a soha meg nem jelenés tudatában) a szovjet-korszakban, és sok fiatal szerző bukkant fel meg az irodalom életben. Az időnkénti ingadozások dacára a litván irodalomnak stabil és nagyjából kielégítő piaca teremtődött meg.

Mi a helyzet ma? Annak ellenére, hogy a szépirodalmi művek példányszáma általában alacsonyabb, mint húsz évvel ezelőtt (és ez a tendencia általánosnak látszik minden közép- és kelet-európai országra), a piac valójában elég stabil. Az olyan irodalmi események, mint a vilniusi könyvvásár, amelyek nagy tömegeket vonzanak, kétségtelenül azt bizonyítják, hogy az irodalom továbbra is fontos.

De nehéz elképzelni, hogy pontosan húsz évvel ezelőtt egy elismert emigráns költő verseskötete majdnem százezer példányban jelent meg (és fogyott el). Egy normális nyugati nézőpontból ilyen példányszám egy verseskötet esetében minden képzeletet felülmúl. A költészet ma már jóval szerényebb mértékben fogy, de még mindig képes megtartani szimbolikus értékét és minőségét (ahogy ezt a más nyelvekre való számtalan fordítás is igazolja), és állandó olvasótáborral rendelkezik. Ugyanakkor, akárcsak a legtöbb más országban, Litvániában sem tud megélni úgyszólván egyetlen költő sem a költészetéből. Némi anyagi biztonságot nyújtanak a költészet és más irodalmi műfajok művelői számára az évenként kiosztott állami irodalmi ösztöndíjak.

A szabadságnak ára van, és ez a könyvekre is áll.

Meg nem alkuvó, sokkoló próza

Ricardas Gavelis regénye, a Vilniaus pokeris (Vilnai póker) 1989-ben jelent meg litvánul százezer példányban – amire nemigen lesz újból példa az elkövetkező évtizedekben.
Valószínűleg ez volt a lehető legnagyobb provokáció az álmos litván irodalmi légkörben a függetlenség visszanyerésének küszöbén, a Vilniaus pokeris viharos reakciót váltott ki közvetlenül a megjelenése után. Az asztalfióknak íródott (a kéziratot a szerző legközelebbi barátai rejtegették egészen addig, míg végül megjelenhetett; soha nem is fedte fel a nevüket 2002-ben bekövetkezett váratlan haláláig), az anti-narcisztikus és anti-heroikus regény nemcsak a totalitárius hatalom lényegével foglalkozott (az abszolút hatalomra és maximális kontrollra való törekvést “AZOK” képviselik, az emberiség örök ellenségei Platón óta), leírt egy új embertípust is, amely a litván kultúra és a szovjet rendszer közös produktuma. Ez a homo lithuanicus túltett a maga Nagy Testvérén (a homo sovieticus-on) korlátoltságban, béketűrésben, tehetetlenségben és gyávaságban, a nemzeti jelképekkel és a nemzeti történelemmel való destruktív és képmutató büszkélkedés jellemzi (a Litván Nagyhercegség erejének jelképét, a vilnói felső vár tornyát például úgy írja le, mint egy kornyadt falloszt). Litvánia fővárosát úgy ábrázolja, mint egy halálosan beteg, béna és bomlásnak indult városi testet, amelynek lakói idegenek egymás számára, és nyomorult életüket külső erőtől legyőzetve és a saját tehetetlenségük érzésétől áthatva tengetik. Saját impotenciájukat honfitársaik vagy a hozzájuk legközelebb állók gyötrésével kompenzálják. Még a regény főhőse is, aki egész életét annak szenteli, hogy megértse “AZOK” sötét terveit, aljas, paranoid személyiségnek bizonyul, aki mindent és mindenkit megaláz, és feltehetőleg halálos bűnt követett el (hozzátartozik a regény cselekményéhez, hogy ez a “bűntény” végül ugyanolyan rejtve marad, amilyen eleve volt).

Mindezek után nem csoda, hogy sem a (poszt)szovjet litván társadalom, sem a litván irodalom nem volt képes kiállni a próbát, amikor szembekerült Ricardas Gavelisnek ezzel a nyílt, meg nem alkuvó és sokkoló prózájával.

Húsz évvel a litván eredeti megjelenése után a Vilniaus pokerist végre lefordították angolra, és kiadták az Egyesült Államokban 2009-ben. Ha megkésve is, az angol fordítás el kell hogy vezessen e rendkívül érdekes, provokatív és mélyen tudatos író műveinek további fordításaihoz is. Ugyanakkor Gavelis kiadóinak az a szándéka, hogy újra kiadják mind a tíz regényét és elbeszéléskötetét, új lehetőséget nyújt a fiatalabb nemzedékek számára, hogy egy másfajta irodalmi, kulturális és társadalmi kontextusban olvassák a műveit.

Fekete humor és társadalombírálat

Az elmúlt évtizedben Ricardas Gavelis, Jurgis Kuncinas és Jurga Ivanauskaite halálával a litván irodalom elvesztette az írói középgeneráció három fontos, bár vitatott alakját. Rendkívül szembeszökő a szakadék a szovjet érában hírnévre szert tett írónemzedék és a fiatalabbak között, akik (bár sajnos jóval kisebb számban) a poszt-szovjet időszakban értek be. Mégse sokan akadnak, akik tagadnák, hogy a ma negyvenes éveik végén, ötvenes éveik elején járó írók hangja a legerőteljesebb. Ehhez a nemzedékhez tartozik Herkus Kuncius, aki majdnem minden évben kiad egy új regényt vagy elbeszéléskötetet. Pijoko chrestomatija (Piások kézikönyve, 2009) szellemes, körmönfont, sokszor szarkasztikus regény; posztmodern cselekményvezetésének szétszórt epizódjait főhősének alkoholvágya tartja össze. A főhős, egy fiatal poszt-szovjet konceptuális művész, beutazza Európát, különböző művészközösségekben töltve az idejét, amelyeknek a tagjai osztoznak a súlyos ivászat iránti érdeklődésében. A cselekmény fővonalát a szovjet és azelőtti időszakból vett anekdotákkal cifrázva a szerző számba veszi az ivászat kultúrájának a kommunista rezsim korszakára jellemző sajátosságait, és összeveti ezeket a mai keleti és nyugati művészek ivási szokásaival. A párhuzamok abszurditásokat tárnak fel? Az emberek akkoriban reménytelenségből ittak, mert nem volt értelme semminek, vagy egyszerűen, mert ez társadalmi szokás volt a kommunizmus idején; a mai bohém művészek azért isznak, hogy elfojtsanak egy új spirituális űrt, művészi tevékenységük értelmének hiányát. Bár a szerző időnként utal a maga moralista voltára, irodalmi szövegként a Pijoko chrestomatija-nak nincs morális tanulsága. Egyszerűen olyan szöveg, amelyet társadalmi éleslátás és fekete humor jellemez – a mai társadalom egzisztenciális ürességének ragyogóan szellemes paródiája egy nemzetközi művészközösség szűk dimenziói közé szorítva.

Egy újabb elbeszéléskötetben, Isduoti, issizadeti, apsmeizti (Elárulni, feladni, megrágalmazni, 2007), Kuncius olyan narratívát alakít ki, amelyben az idősebb nemzedék ráismerhet a szovjetkorszakbeli életére. Erről az életről azonban a szexuális erőszakról szóló beszámolók formájában mesél. Időnként profetikus hangot ütnek meg. Az egyik elbeszélésben Artyekről van szó, az ifjú pionírok táboráról a Krím-félszigeten, egy nagymama mesél itt félig alvó lányunokájának “a régi szép időkről”. Nyilvánvalóvá válik, hogy artyeki táborozása során szexuálisan kihasználta egy felnőtt – mint egy közelmúltbeli, a litván és az ukrán közvéleményt egyaránt megrázó botrányban, amikor ennek az egykor olyan híres gyermektábornak a vezetőjét tizenévesek szexuális megrontásával vádolták.

Herkus Kuncius a szovjet korszak egyik legkoncepciózusabb bírálójának tekinthető a mai litván irodalomban. Tudatosan dekonstruálja a függőség történetét, hogy megmutassa a rendszerre jellemző mentalitás kihatását a poszt-szovjet valóságra. A történelemtől nem lehet szabadulni, csak átélni és átértékelni lehet, sugallja a szerző.

A felülvizsgálás és újragondolás különösen fontos azok számára, akik sosem tapasztalták meg közvetlenül ezt az abszurd rendszert. Ezt a koncepcióját az abszurd, a groteszk irónia és időnként a posztmodern pastiche eszközeivel valósítja meg. Ebből a szempontból az egyik legfontosabb írása a Nepasigaileti Dusanskio (Nincs kegyelem Dusanskisnak, 2006), amelyben a szerző bibliai formát ad egy “mai Krisztus” – egy kommunista funkcionárius tanításairól szóló történetnek. Kuncius hősének pályáját nyomon követi attól kezdve, hogy szovjetellenes partizánokat végez ki a háború után, ahogy feljut a párt legmagasabb posztjaira,
és amíg végül elmozdítják, és kiszorul a társadalmi élet peremére. A regény Litvánia kommunista múltjának kitartó, okos és kritikus felülvizsgálata.

Sigitas Parulskist is a társadalomkritikusok közé lehet sorolni. Nemzedéke egyik vezető költőjeként szerzett magának hírnevet közvetlenül Litvánia függetlenségének helyreállítása után, aztán inkább regényeket, elbeszéléseket, esszéket és színdarabokat kezdett írni. Prózaíróként a Trys sekundes dangaus (Három perc az égben, 2002) c. könyvével debütált, amely a Szovjet Hadseregben ejtőernyősként szerzett élményein alapul. Ronald Sukenick amerikai kritikus szerint ezt inkább “dokuszövegnek” lehetne nevezni, mint tiszta fikciónak. Bizonyos formai hiányosságok és a katonai szleng túltengése ellenére ez az írás nagy figyelmet keltett, és kultikus figurává avatta a szerzőjét.

Parulskis legújabb regénye, Murmanti siena (Mormogófal, 2009), Litvánia 20. századi történelmének afféle eposza egy falu, Olandija szemszögéből. Egy volt politikai foglyot és deportáltat találnak egy szennyvízzel teli gödörben – ezzel üzen hadat a szerző azoknak az újabb nemzeties tendenciáknak, amelyek hajlamosak felmagasztalni feltételezések alapján mindenkit, aki harcolt a szovjet rezsim ellen, és akit a rendszer üldözött.

A kis falu Litvánia 20. századi történelmének metaforájává válik: Az első és a második világháború, a holokauszt, a háború utáni partizánháború, a gulag és a hervasztó szovjet évtizedek. Parulskisnak sikerül elkerülnie, hogy nosztalgiával, szentimentálisan vagy narcisztikusan ábrázolja az ellenállást a fél évszázados idegen elnyomásnak. Az elbeszélés maga azonban Kuncius regényeitől eltérően inkább modernista, mint posztmodern, a múlt század első felének nyugati családregényeit idézi. Meglepő, hogy ez az irodalmi lázadó legutolsó regényében a narrációnak mennyire hagyományos formáit alkalmazza, ami a posztmodernizmus általános kimerülésével is összefüggésbe hozható.

Parulskis számos újabb írása az esszé és a rövid próza határán mozog. Nuogi drabuziai (Meztelen ruhák, 2002), Miegas ir kitos moterys (Alvás és egyéb nők, 2005), Siaurine kronika (Északi krónika, 2008) mind esszékötetek, amelyek a valósághoz való erőteljes, kissé cinikus viszonyulását tükrözik. Ezek a könyvek mégis kétségtelenül azt bizonyítják, hogy szerzőjük a mai Litvánia legérdekesebb és legeredetibb esszéistáinak egyike.

Az esszé műfaját eredményesen műveli egy másik író is Parulski nemzedékéből, aki véletlenül költő is és német fordító: Kestutis Navakas. Gero gyvenimo kronikos (Egy jó élet krónikája, 2005) c. kötetét 2008-ban a Du lagaminai sniego (Két zsák hó) című követte, ami kissé furcsa módon meghozta neki a nemzeti irodalmi díjat (ezt a legnagyobb elismerést jelentő díjat öt évvel korábban Parulskis kapta meg). Navakas esszéi témájukban nagyon változatosak: ír a gyerekkoráról és kamaszkoráról (az első farmerjéről és a lemezeiről), külföldi utazásokról, valamikori tárgyairól, még ételekről is (hogy például mennyire szereti a tengeri herkentyűket), vagy a vidékről mint lelkiállapotról.

Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy egyes litván irodalomkritikusok és filozófusok megállapítását, miszerint az esszé volna az irodalom vezető műfaja a mai Litvániában, kissé elhamarkodottnak tartom. Bár rengeteg könyvet minősítenek esszékötetnek, ezek nagyrésze vagy a társadalmi élet jelenségeinek publicisztikai kommentálása, vagy olyan kispróza, amely eltér valamelyest a klasszikus novellaformától. Az ilyen jellegű publikációk sorából érdemes legalább futólag megemlíteni a költő Gintaras Bleizgys kis kötetét, amely Estafete (Staféta, 2009) címmel jelent meg.

Vidéki és városi

Laura Sintija Cerniauskaitét leszámítva, aki 2009-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját (majd meglátjuk, szert tesz-e ez a díj komolyabb szimbolikus jelentőségre), és a kevésbé érdekes, de nem kevésbé népszerű Renata Serelytét, kevés az olyan női író, aki fel tudná venni a versenyt a vezető férfi írókkal Litvániában. Cerniauskaite és Serelyte hasonló témákat dolgoz fel: olyan fiatalok életét, akik vidéken születtek, onnan kerültek a városba, és igyekeznek beilleszkedni az új, urbánus kultúrába.

Cerniauskaite még középiskolás volt, amikor megjelent az első elbeszéléskötete, Trys paros prie mylimosios slenkscio (Három nap és éjszaka a kedves küszöbén, 1994). Második kötetével vált ismertté, amelyben novellákat és egy színdarabot tett közzé: Liucce ciuozia (Lucia korizik, 2004). Legújabb könyve, a Benedikto slenksciai (Benediktas küszöbe, 2009) c. regény ezeket az ismerős témákat folytatja. Realista stílusban meséli el egy tehetséges fiatalember történetét, aki egy vidéki művészeti iskolában tanul, öregedő, súlyosan beteg apjához fűződő viszonyát, valamint szexuális és spirituális “beavatását” a felnőttek világába. Mint sok más mai litván regény, Cerniauskaite könyve is egy átmeneti korszakkal foglalkozik: a jelen körvonalai elég elmosódottak, és miközben kibontja érzékeny és szövevényes elbeszélését, nem igyekszik egyetemes metaforát teremteni arra, milyen az élet a társadalmi változások korában. Őszinte, becsületes és időnként elég fájdalmas beszámoló egy fiatal ember életéről egy olyan társadalomban, amely elvesztette az irányt a materiális és a spirituális javak útvesztőjében, és ahol egyre jobban erősödik a fogyasztás éthosza.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a vidékiség dimenziója ilyen domináns szerepet játszik a legújabb litván prózában, mivel az elmúlt évtizedekben indult szerzők többsége vidéken született és nőtt fel egy félig vidékies, félig urbanizált kultúrában, amely az erőltetett kollektivizálás és egyéb szovjet reformok nyomait viseli magán. A városi prózának a litván irodalomban nincsenek régre visszanyúló, erősebb gyökerei, és csak egy néhány író foglalkozott említésre méltó módon a modern városi körülmények hatásával az emberek életére. Az urbánus kód mégis egyre hangsúlyosabbá válik a fiatal és a legfiatalabb nemzedékek írásmódjában. Túl azon, hogy nemzedékváltás megy végbe a litván szépirodalomban, az is jól látható, hogy a városi élettel járó új egzisztenciális problémák egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert. A város nemcsak az elbeszélés színtere, de egyúttal a mai individuum tudatállapota is.

Nemrégiben, amikor a poszt-szovjet irodalomról tartottam előadást a Vilniusi egyetem nemzetközi nyári egyetemén, valaki ironikusan megjegyezte, hogy úgy látszik, túl sok litván író ír még mindig a múltról. Ez igaz. De az irodalom nemcsak az emberek érzéseire fogékony eszköz, hanem a társadaloméra is, amelyben élnek. Az irodalomnak sokféle célja van. Ha elszántan igyekszik reagálni mindenre, ami a jelen pillanatban történik, könnyen puszta publicisztikává válik. Az itt és most előállított irodalom önmagában is a mai életformák által felvetett metafizikai és társadalmi problémákra adott válasz. Azon tehát, hogy a litván írókat foglalkoztatja a múlt, nem kellene csodálkozni. Az irodalom egyebek között annak is egy módja, hogy reflektáljunk a saját múltunkra, és az csak természetes, hogy minden írónemzedék megpróbál választ találni az örök kérdésekre: Kik vagyunk? Honnan jövünk? És csak ha már megválaszoltuk ezeket a kérdéseket, akkor kezdhetünk spekulálni azon, hogy merre is tartunk.