London nem Párizs

LONDON – Párizsból 2005 júliusában a londoni támadások után gyakran lehetett azt a véleményt hallani, hogy az etnikai integráció “multikulturális” modellje súlyos vereséget szenvedett. A novemberi párizsi utcai jelenetek elnémították ezeket a hangokat. Jacques Chirac most “mélyreható válságról” kénytelen beszélni, és vannak más hangok is, amelyek a francia állampolgárság modelljét kérdőjelezik meg.

Amit a londoni merényletek után alig vettek tudomásul, az a tény, hogy a londoni bombáknak sok bevándorló családból való fiatal is áldozatul esett: a legkülönbözőbb etnikai hátterű muszlimok, hinduk, szikhek, zsidók és keresztények. És ami még fontosabb: olyanok, akik már vitték valamire, mert reggel 9-kor főleg olyan fiatal szabadfoglalkozásúak utaznak a metrón, akik éppen belvárosi média- vagy reklámcégükbe tartanak.

A francia külvárosokbeli zavargások után a konzervatív londoni Spectator a címoldalán Nyugat-Európa térképét hozta, ahogy azt beárnyékolja egy hatalmas iszlám félhold, alatta ez állt: EURÁBIA. Az ilyen demagógia megintcsak a brit tudatlanság tanúbizonysága. Sok algériai származású francia éppolyan kevéssé “muszlim”, amilyen kevéssé “katolikus” a franciák többsége. Bár a legtöbb ifjú utcai harcos észak- vagy nyugat-afrikai bevándorló családokból származik, mégsem templomoknak támadtak neki, hanem autóknak és iskoláknak.

Hogy Franciaországban harminc iskolát gyújtottak fel, számos kommentátort elkeserített. Holott első pillantásra könnyen adódik egy egyszerű indíték arra, hogy miért az iskolákat választják célpontnak. Egy ilyen állami szimbólum megtámadása egyszerűen sokkal kevésbé kockázatos, mint egy rendőrségi épületé. Ugyanakkor az is igaz, hogy éppen olyan intézményeket rongáltak meg, amelyek az ő javukat hivatottak szolgálni. Az elkövetők közül azonban sokan úgy jönnek ki ezekből az iskolákból, hogy nem tudnak helyesen franciául sem írni, sem beszélni, holott a francia az első nyelvük.

Egy francia szociológus eredeti módon tárta fel az etnikai kisebbségek hátrányos megkülönböztetését az álláskeresésnél. Cégek százaihoz adta be ugyanazokat az életrajzokat, de etnikailag eltérő színezetű nevekkel. A fiktív jelentkezők, ha francia nevük volt, ötször olyan esélyesnek bizonyultak, mint bevándorlókat sejtető nevekkel. A törvény szerint Franciaországban megengedhetetlen mindenfajta diszkriminálás, a gyakorlatban mégis egész másként fest a dolog, akárcsak a francia állampolgári egyenlőség sok más aspektusánál.

Egy bevándorló család gyerekei sikerrel végezhették el az iskolát, mégis tudják természetesen, hogy ha a Douale vagy az Abdel Kaarim névvel pályáznak valahová, nemigen kerülnek be az esélyesek szűkebb körébe.

Dounia Bouzar etnológus úgy véli, hogy a randalírozók nem azért randalíroznak, mert utálják a francia köztársaságot, hanem mert részt szeretnének kapni belőle. Csak akkor kenik a kereket, ha csikorog, mondta egyszer az amerikai feketék mozgalmának egyik aktivistája. Az észak- és nyugat-afrikai származású francia fiatalok nyilvánvalóan jobban el vannak idegenedve a társadalomtól, mint a színes fiatalok Nagy-Britanniában.

Republikánus egyenlőség és a sokféleség dicsérete

Birminghamban vagy Cardiffban is van magas fokú ifjúsági munkanélküliség, de a fiatal fehéreket és a fiatal feketéket érintő arányszámok Nagy Britanniában csak néhány százalékban térhetnek el egymástól. Ez jelentős különbségekre utal a francia és a brit integerációs modellben. Franciaországban minden francia állampolgárt franciának neveznek, és ennyi. Csak az számít, hogy valaki a köztársaság polgára. Az állam figyelmen kívül hagyja a kulturális különbségeket, ahelyett hogy explicitté tenné vagy hivatalosan elismerné őket.

A világi hagyomány szellemében az iskolákban nem ünneplik meg a muszlimok, zsidók, de még a keresztények vallási ünnepeit sem. Az iskola következetesen vallásmentes terület. Ezért nem szabad – a hírhedt ítélet értelmében – a muszlim kislányoknak kendőt viselniük, ami feltűnőbb a blúz alatt elrejthető keresztnél vagy Dávid-csillagnál. Ez elejét veszi egyes etnikai csoportok hátrányos megkülönböztetésének a nyilvánosság terében. Az állam hivatalból vak és néma a munkaerőpiacon és a lakáspiacon érvényesülő diszkriminatív gyakorlattal szemben – ami az érintettek számára mindennapi tapasztalat és állandó beszédtéma.

A britekre ezzel szemben az alkotmányos monarchia nyomja rá bélyegét. A régi birodalom megengedte a sok etnikai csoportnak, hogy lojális alattvalóknak érezzék és mutassák magukat. Ebből a hagyományból táplálkozik a posztimperiális briteknél “a sokféleség dicsérete”. Az állam magától értetődő feladatának tekinti, hogy figyelje és megakadályozza az etnikai diszkriminációt, legalábbis az állami szektorban.

Ezt azonban egy tömeges faji zavargásokkal és munkás-megmozdulásokkal járó fájdalmas folyamat előzte meg.

Fordulatot hozott a London Notting Hill nevű városrészében 1960-ban támadt nyugtalanság. Amikor fehér fiatalokat fiatal feketék elleni brutális támadásuk után börtönbe csuktak, a botrány kezdett elcsitulni. A rendőrség megtanulta, hogy a tüntető tömegeket ne elnéző mosollyal, hanem gumibottal csillapítsa le, és hogy ne lásson bűnözőt minden fekete fiatalban. Egy hosszú konfliktus-sorozat után Notting Hill időközben egy minden évben megrendezett “Fekete Karnevál” helyszínévé vált, amely fiatal fehérek ezreit vonzza, és mára a két közösség közti harmonikus viszony reményének jelképe lett.

De Notting Hill nem London. És közhely az is, hogy London nem Anglia. A múltban mégis Londonban élték ki az egész ország legélesebb konfliktusait. Gondoljunk csak az 1981-es brixtoni utcai összecsapásokra, amelyeknek a rendőrségi módszereket rendkívül keményen bíráló parlamenti jelentés lett a következménye. Vagy az 1985-ös ribillióra a Brandwater farmon, London északi részén, amikor a rendőrség egy feltételezett drogdílert követett, és egy közvetítő hivatalnokot a csőcselék agyonvert a tévékamerák előtt. Stephen Lawrence, egy londoni külvárosi fekete diák rasszista indokból elkövetett meggyilkolása megintcsak vitákat váltott ki az engedékeny rendőri reagálásról és az intézmények “etnikai elfogultságáról”.

De a brit vidéki régiókban is egyre-másra etnikai színezetű zavargásokra került sor az utcai harcok után, amelyekbe ázsiai és fehér fiatalok bocsátkoztak Bradfordban két évvel azelőtt, a fasiszta Brit Nemzeti Párt (BNP) igyekezett olajat önteni a tűzre. A rendőrségre azóta is minden évben bejelentések ezrei érkeznek rasszista hátterű atrocitásokról. Az utcai botrányok és egyéb incidensek mindenesetre lokalizáltak maradnak, átfogó országos méretű nyugtalanságig még soha nem fajultak ezek a dolgok.

A különböző etnikai közösségek közötti békés kapcsolatokra való törekvés tehát sosem volt maradéktalanul sikeres. A brit társadalom mindenestre azt az érzést közvetíti nagyszámú kisebbségeinek, hogy nem veszik rossznéven, ha a saját tradícióikra és sajátosságaira való büszkeségüket a nyilvánosság előtt is kifejezésre juttatják.

Etnikai pluralizmus a médiában és a reklámban

Az időnként mindig újra fellángoló zavargások ellenére Nagy-Britannia jó úton halad. Van egy liberális közvélemény, amely mindig újra mozgósítható: Az egyházi csoportok is foglalkoznak azzal, hogy áthidalják az egyes csoportok közti szakadékot.

A munkahelyi diszkriminálást a törvény bünteti, ami általában elég hatásos – már csak azért is, mert peres úton elég tetemes kártérítési összegeket kell kifizetni. A médiában és a reklámokban az etnikai kisebbségek sokkal gyakrabban és látványosabban vannak képviselve, mint Franciaországban. A nagy tévéadóknál fekete és ázsiai bemondónők, tudósítók és műsorvezetők szerepelnek.

A sok etnikai és vallási közösség a társadalom egészével való súrlódásokkal egyetemben sokszor képezi mulatságos tévésorozatok témáját. És mindig vannak olyan keserédes filmek, amelyekben az etnikai csoportok közötti feszültségeket szerelmi szálakkal és humorral enyhítik. A helyhatósági és regionális szintű intézményeknek a munkatársakat az etnikai csoportok teljes skáláját szem előtt tartva kell toborozniuk. Ez különösen vonatkozik a rendőrségre. Szeptember 11. óta a rendőrség és más biztonsági szervek még inkább igyekeznek az etnikai kisebbségek köréből jelentkezőkkel megerősíteni a soraikat. Az állami szférában és kiváltképpen az állami egészségügyben az “esélyegyenlőség” politikája érvényesül, ami részben “pozitív diszkriminációs” eljárásokat kíván meg. Egy 2000-ben hozott törvény arra kötelez minden állami testületet, hogy törekedjen a “faji egyenlőségre” és a különböző etnikai hátterű emberek közötti jó viszonyra. Helyhatósági szinten a községi tanácsokban sok etnikai kisebbség képviselteti magát.

Egy fekete fiú, akinek a családja a karibi térségből származik, mégis ötször gyakrabban hagyja félbe az iskoláit Nagy Britanniában is, mint egy vele egyidős fehér fiatal. A bevándorló családok gyakrabban kötnek ki a legrosszabb szociális lakásokban. És sokszor támadják őket fehér szegények, akiknek nincs ínyére, hogy a bevándorlók egyáltalán kapnak állami támogatást.

De még a szélsőséges fehérek is visszafogják magukat verbális szinten, és igyekeznek valamelyest logikusan érvelni. Csak ha úgy érzik, hogy nincsenek szem előtt, akkor engednek utat valódi indulataiknak. Mivel a nyilvánosság rendkívül érzékenyen reagál a rasszista megnyilvánulásokra, Nagy-Britanniát sokkolta, hogy Franciaország belügyminisztere, Sarkozy az első nyugtalanságok után “csőcselék”-ről beszélt. Mert ez nem önkéntelen indulatosság, hanem kiszámított reagálás volt a részéről, amivel a miniszter a rivális jobboldali radikális szavazótáborból igyekezett potenciális szavazók rokonszenvét elnyerni, ami, mint azóta kiderült, sikerült is neki.

A nagy probléma, amivel Franciaország politikai rendszerének szembe kell néznie, gazdasági természetű.

Angol újságok rámutattak, hogy a francia gazdaság az elmúlt években közel sem teremtett annyi munkahelyet, mint a londoni Blair-Brown-kormány radikális piaci politikája. Ez egy kissé talán önelégült és elhamarkodott kijelentés volt, mert hogy a foglalkoztatás szintje stabil marad-e a következő években Nagy-Britanniában, arról megoszlanak a vélemények. De Franciaországra nézve helytálló, hogy gazdasági szempontból a fiatalok zavargásai nem jöhettek volna rosszabb pillanatban. Mert így most nemcsak a munkaerőpiacról kell elgondolkodni, hanem az etnikai csoportok arányairól is ezen a munkaerőpiacon. Ugyanakkor, amikor új munkahelyeket kell teremteni, lesznek olyan fehér franciák, akik a jövőben elkerülhetetlenül támogatandó bevándorlók gyerekeivel folytatott elkeseredett konkurenciaharcban esetleg rosszabbul járnak.

Egy brit újság egészen nyíltan megírta, hogy Franciaországnak most rengeteg “piszkos munkára” volna szüksége, ami a munkanélkülieknek legalább arra nyújthatna esélyt, hogy munkahelyi tapasztalatokat szerezzenek, és utat találjanak a foglalkoztatottság felé. Nem annyira a biztos munkahelyekre van tehát szükség, amelyek informálisan úgyis a fehér franciák számára vannak fenntartva, hanem inkább jobb kilátásokra az ún. kötőjeles franciák, tehát algériai-franciák, mali-franciák és a többiek számára. És ezek éppen azok, akik a hivatalos Franciaország számára eddig nem jelentettek problémát, mert az állam ezekről a kötőjeles identitásokról hivatalosan nem vesz tudomást.

Muszáj tehát mostantól kezdve Franciaországban is elkezdeni a vitát az etnikai alapú hátrányokról és megkülönböztetésekről. És a régen esedékes vitát arról, hogy ezek a kisebbségek hogyan tudnák képviseltetni az érdekeiket.