Literary perspectives: Hungary

A magyar irodalmi könyvkiadás szezonja nem év elejétől év végéig tart, hanem az év közepén, júniusban megrendezett Ünnepi Könyhvetek tagolják. Ez még akkor is így van, ha manapság már a legtöbb könyvet karácsony előtt adják el, és a kiadók is hosszú ideje inkább az év végére időzítik a szélesebb közönségnek szánt, úgynevezett sikerkönyvek megjelentetését. Az irodalmi kritikusok változatlanul a Könyvhét utáni hónapokban tekintik át az éves termést, ilyenkor szaporodnak meg a könyvrecenziók a napilapokban, az az írókkal készített interjúk a rádióban és a televízióban.

A legutóbbi – 2004 júniusától 2005 júniusáig terjedő – irodalmi szezonban a legnagyobb várakozás Závada Pál (1954), Rakovszky Zsuzsa (1950) és Spiró György (1946) új regényeit előzte meg. Nem ok nélkül, és mint utólag látható, nem is érdemtelenül. Még akkor is, ha a körülöttük támadt hírverés némileg méltatlanul szorított a háttérbe két másik művet, Grecsó Krisztián (1976) és Schein Gábor (1969) egy-egy regényét, amelyek minőség tekintetében legalábbis összemérhetőek velük, azonban hiányzanak belőlük a lektűrhöz szokott közönség megnyeréséhez alkalmas regiszterek.

Závada Pál első regénye, a Jadviga párnája (1997) volt évtizedek óta az első, irodalmi teljesítményként is értékelhető mű, amelyiknek sikerült a lektűr-olvasókat is meghódítania. Megjelenésétől mostanáig feltehetően több mint százezren olvasták, és film is készült belőle. A három elbeszélő részben egymást tükröző, részben egymást kommentáló naplóbóbejegyzéseiből kibontakozó szerelmi történet helyszíne egy dél-alföldi, szlovákok lakta nagyközség, amelyben a szerző szülőhelyére, Tótkomlósra ismerünk. Osztatní András jómódú parasztgazda 1915-től 1937-ig örökíti meg felesége, Jadviga iránti viszonzatlan szerelmét, gazdálkodásának hétköznapjait, a kisebbségi szlovák közösség dilemmáit a változó politikai erőtérben, és egy archaikus vonásokat őrző zárvány-kultúra szokásait. Halála után Jadviga beleír a megtalált naplóba: részben az András által lejegyzett eseményeket kommentálja a saját nézőpontjából, részben pedig a férje halála után történteket rögzíti. A szöveg harmadik rétege és végső elrendezésekisebbik fiuk, Miso műve, és – szellemi, erkölcsi és fizikai értelemben egyaránt – a család végső lepusztulását szemlélteti. A testvéri féltékenységtől frusztrált, a politikai változásokban elnyomorodott, végül besúgóvá vált Miso utolsó bejegyzése 1987-ből datálódik. A regény sokat nyer azzal, hogy egy olyan kisvilágot emel be az irodalomba, amelynek kultúrája enélkül elenyészett volna az ismeretlenség homályában. A kisvilág egzotikuma ugyanis az idegenség, a másság hermeneutika fátylába burkolja a regényvilágot. Az olvasó az etnográfus helyzetébe kerül: az idegenben kell saját tapasztalatára ismernie, és ezáltal minden kis részletnek súlya, jelentősége, színe, íze és jellege lesz. Mindez elsősorban a regény nyelveinek – elsősorban András és Miso nyelvhasználatának köszönhető. András kissé cirkalmas, lassú tempójú, szintaktikailag némelykor bizonytalan, de mindig érzékletes előadásmódjában egyszerre van benne az értelmes, a maga dolgaiban jól eligazodó, de lényegében autodidakta parasztpolgár és a két kultúrában otthonos, egyszersmind két nyelvi norma közé szorult kisebbségi nyelvhasználó magabiztossága és bizonytalansága. A tudálékosan tudatlan, minden kultúrából kiszakadt, sértett és gyűlölködő Miso beszédmódja nem kevésbé érzékletes – csak éppen a pusztulást érzékelteti. A regény nagy sikere azonban valószínűleg a szöveg harmadik rétegének, Jadviga bejegyzéseinek köszönhető. A részben külföldön nevelkedett, művelt fiatalasszony az ételmiségi reflexió nyelvét használva magyarázza és értelmezi a történteket. Beleírásai a regény szempontjából voltaképpen feleslegesek: mit sem veszít erejéből és elevenségéből, ha képzeletben letakarjuk ezeket a részeket. Mondhatni, inkább még nyer is. Jadviga érzelmes magyarázatai ugyanis a hermeneutikai fátylakat fellebbentve banalizálják a világot. A lektűr-olvasók azonban éppen ezt szeretik.

Závada második regénye (Milota, 2002) ugyanabban a szlovák kisebségi közegben játszódik, és részben ugyanazokat a formálási megoldásokat használja, mint az első. A művet két naplószerű, fejezetenként egymásba vágott szöveg alkotja: az 1930-ban született Milota György öreg fejjel magnetofonba mondott elmélkedései és visszaemlékezései, és a nála egy nemzedékkel fiatalabb Roszkos Erka számítógépes feljegyzései. A két szöveg viszonya azonban itt nem tükörszerű. Milota szövege messze meghaladja egy napló szokásos kereteit, és inkább a barokk kor emlékirataira emlékeztet. Magában foglalja, többek között, a méhészet világtörténetét és az alföldi szlovákság történetét az 1746-os betelepedéstől napjainkig. Erka naplója viszont inkább önvizsgáló, tépelődő confessio. A Jadviga naplójában felcsillantott írói erények ebben a regényben tisztábban érvényesülnek, és talán nem tévedek nagyot, ha felteszem, hogy mérsékeltebb kereskedelmi sikere ennek tulajdonítható. Ugyanakkor a kritika is hűvösebben fogadta, amit persze részben a korábbi nagy siker visszahatásának is tulajdoníthatunk. De lehetett benne némi része annak is, hogy Milota emlékiratának barokkos terjengését a túlságosan laza kompozíció csak hellyel-közzel tudja egyben tartani, s emiatt a regény csak igazán elszánt és tapasztalt olvasók számára élvezhető maradéktalanul.

A harmadik regény alkalmat adott Závadának arra, hogy tiszta lappal újat kezdjen, és ő meg is tette. Igaz, hogy a történet kezdőpontja és fő viszonyítási helye változatlanul a szlovákok lakta nagyközség; az is igaz, hogy az előző két regény számos mellékszereplője újra felbukkan itt, miáltal a szálak összekapcsolódnak, és utólag trilógiává fűzik össze a három könyvet. A fényképész utóélete mégis gyökeresen más, mint Závada előző két műve. A regényben három történet fonódik össze úgy, hogy az egymást követő fejezetek más-más történethez tartoznak. Az első történet azzal kezdődik, hogy 1942-ben fiatal szociográfusok érkeznek a már ismert szlovák nagyközségbe mesterük, Dohányos László vezetésével, és beszédbe elegyednek a helybeliekkel. A találkozást a falubeli zsidó fényképész, Buchbinder Miklós megörökíti. A “Holtak, rabok, miniszterek” címet viselő történet lényegében arról szól, hogyan nyüvik el vagy semmisítik meg a felvételen szereplő személyeket az 1957-ig egymást követő történelmi fordulatok: a zsidóüldözés, a magyar háborús részvétel, a német, majd az orosz megszállás, az erőszakos kommunista hatalomátvétel, az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlás. A második történet 1968 tavaszán kezdődik, és Csehszlovákia megszállásának napjaiban ér véget. Szereplői a Buchbinder felvételén látható falubeliek felnőtt gyermekei és iskoláskorú unokái. Az egyik unoka Koren Ádám, aki a regény központi szereplőjének tekinthető, a harmadik történetben ugyanis az ő egyetemi, szerelmi és baráti kapcsolatai révén szövődik össze újra a hajdani falukutatók és a falubeliek leszármazottainak élettörténe. Ezen a ponton, az erősen önéletrajzi ihletésű szereplő középpontba állításán és a történeti reflexió nézőpontjának bekebelezésén a regény kis híján rajtaveszt. A nőalakok elnagyoltsága, az anekdotikus epizódok elszaporodása jelzi, hogy a történetnek ezen a szintjén a tautologikus önértelmezés erői működésbe lépnek. Szerencsére azonban mindvégig jelen van egy másik középponti szereplő, egy névtelen, többes szám első személyű elbeszélő. Ez az elbeszélő a szerző legnagyobb, igazán eredeti találmánya: állandó, fenyegető jelenlét, valahol az antik tragédiák kórusa és a szereplőket megfigyelő titkosrendőrség testületi többes száma között. Az a gyáva és korlátolt közmegegyzés válik a regény szereplőjévé általa, amely a közelmúlt történelmi aljasságaiért a leginkább felelős.

Spiró György Fogság című, nagyszabású történelmi regénye mintha legfőképpen arról igyekezne meggyőzni olvasóját, hogy hiú dolog értelmet keresni a történelemben. A regény Tiberius uralkodásának huszonegyedik évében, i. sz. 35-ben kezdődik, és Titus uralkodásának idején ér véget főhőse, a római zsidó diaszpórában született Uriel halálával. Uri egy áldozati pénzt szállító küldöttséggel Jeruzsálembe utazik, ahol a Kajafás főpappal egyezkedő Agrippa titkos küldöttének nézik. Egy hetet a Szanhedrin börtönében tölt, majd Agrippa küldötteként Pilátussal és Herodes Antipas királlyal vacsorázik Ettől fogva a római irodalom perifériáján egymás ellen intrikáló hatalmasok játszmáinak eleinte öntudatlan, majd műveltsége és gyarapodó tapasztalatai révén egyre nélkülözhetetlenebb eszköze lesz. Miután három hónapot száműzetésben töltött egy judeai falubaban, majd mozaikrakó munkásként dolgozott Jeruzsálemben, Alexandriába megy, ahol Agrippa embereként a filozófus Alexandriai Philo családja fogadja be, a Gümnaszeionban pedig az antiszemita görög költő, Izidórosz tanítványa lesz. Túléli az alexandriai pogromot, és visszatér Rómába, ahol alexandriai zsidó barátai révén a későbbi császár, Claudius környezetébe kerül. A római zsidók azzal gyanúsítják, hogy titokban kereszténnyé vált, és amikor Claudius elrendeli a keresztények kiűzését a római diaszpórából, Urinak minden vagyonát hátrahagyva menekülnie kell. Imádott fia, Theo eladja magát rabszolgának, hogy a család nyomorúságán enyhítsen. Öt év múlva kerülnek visza Rómába, ahol már a keresztények térítenek. Miután megmaradt, butábbik fia beáll közéjük, Uri kíváncsi lesz tanításaikra. Jézus megfeszítésének történetét hallva döbbenten eszmél rá, hogy alighanem arról az idősebb, kövérkés emberről beszélnek, akivel együtt ült Jeruzsálemben a Szanhedrin börtönében. Következik Róma égése, a keresztényüldözés, a zsidó háború. Uri gyűjteni kezdi a történelmi forrásokat, egy emlékirat megírására készül, de értékes tekercseit üzlettársa elkótyavetyéli, ő pedig megvakul. Végül elborult elmével hal meg.

Spiró regénye lenyűgözően részletgazdag, fordulatos, parodisztikusan szellemes alkotás. Amellett zsidók és nem-zsidók viszonyának gyászos korszakáról szól, és ez – az antiszemitizmus megélénkülése miatt – fájdamas és sokakat foglalkoztató téma a mai Magyarországon. Nagy sikerét mégis elsősorban jól átgondolt és rutinosan működtetett elbeszélői technikájának köszönheti , amelyben egybemosódik a személytelen elbeszélő szólama a főhős általa közvetített gondolataival. Az utólagos tudással igazolható állítások így szétválaszthatatlanul keverednek egy korlátolt tapasztalatú monologikus tudat állításaival. Például egyfelől olyasmiket olvasunk, hogy “a Forum már igazi tőzsde volt, csak még nem tudták, hogy így kellene nevezi” (647.), másfelől a kereszténység terjedésére azt a magyarázatot kapjuk, hogy “beszartak a kisebbségben élő zsidók és a vegyes házasságokból valók a görög városokban” (713.). Ez az eljárás a monologikus tudatot azzal kecsegteti, hogy a tudás segítségével uralhatja a történelmet. Más szóval, az okos ember képes átlátni rajta. Márpedig ki nem az.

Rakovszky Zsuzsa első regényének (A kígyó árnyéka, 2002) főhőse, Lehmann Orsolya a hóhér kötelének árnyékában éli le életét. A történet a tizenhetedik század első felében zajlik, az akkori Magyarország két németek lakta polgárvárosában, Lőcsén és Sopronban. Az oszág nagyobbik felén a török uralkodik, a kisebbik, északnyugati részen a katolikus Habsburgok és a kálvinista Bocskai hadakoznak egymással. A városokat ostromok, tűzvészek és pestisjárványok pusztítják. Az egyik járványnak Orsolya édesanyja is áldozatául esik. Apja újra nősül, új feleségének azonban – akit szintén Orsolyának hívnak – halva születik egyetlen gyermeke. Lehmann Orsolyát elcsábítja és teherbe ejti egy könnyelmű ifjú arisztokrata. Az apa reneszánsz drámába illő tervet eszel ki lánya megmentésére – és vérfertőző vágyfantáziái kiélésére. Miután a gyermek titokban világra jön, a család Sopronba költözik, ahol már Orsolya adja ki magát apja feleségének, mostohaanyja, a másik Orsolya pedig leányuk szerepét játssza. Ez az Orsolya azonban váratlanul meghal. Apa és leánya innen kezdve nem szabadulhat a bűnös viszony látszatából, amely közös titkuk összezártságában és egymásrautaltságában valósággá is válik. A regényt az elbeszélői nézőpont, a nyelvi stilizáltság és a lélektani motiváció kivételes együtthatása teszi kiemelkedő alkotássá. Orsolya enyhén archaizáló nyelvhasználata ugyanis messze több valamiféle korhangulat felidézésénél. Egy olyan nyelvi játék terét nyitja meg, amelyben a barokk emlékiratok premodern elfogulatlansága természetesen ötvöződik a női nézőpont váratlanságával és az elfojtott vágy dinamikáját illető modern tudással.

Külső és belső, család és külvilág között éles határvonal húzódik Rakovszky új regényében is (A hullócsillag éve, 2005). A kezdetben foltszerű, lazán összefüggő, majd fokozatosan történetté szövődő epizódok híven imitálják a gyermeki tudat fejlődését a kisgyermekkor szórványos emlékképeitől az ön- és világértelmezés egyre koherensebb kísérleteiig. A történet egy vidéki kisvárosban (Sopronban) játszódik, elbeszélője és egyben főhőse egy kislány, aki megözvegyült, fiatal anyjával és Nennével, a öreg háztartási alkalmazottal él együtt a valaha jobb napokat látott család bútoraival túlzsúfolt lakásban, amelynek egyik szobáját még ki is kell adniuk, hogy megélhessenek. Az ötvenes évek első felében vagyunk, és “a volt uralkodó osztályhoz” tartozó csonka családot a háború utáni általános nyomorúságon túl a politikai elnyomás, a kisajátítás és a deklasszálódás következményei is sújtják. A regény világát ez a társadalmi igazságosság nevében elkövetett igazságtalanság osztja ketté: egyfelől vannak a “mieink”, a hajdani értelmiségi-hivatalnoki középosztály jellegzetes figurái egy letűnt kor foszló díszletei között, másfelől a méltatlanul fölébük kerekedett, műveletlen és hiányos neveltetésű “ezek”, az undok bölcsödei dadustól az anya hivatali főnökéig. Rakovszky Zsuzsa rendkívül érzékletesen idézi fel a kort és a miliőt, a történelmi fordulat ártatlan áldozatainak szenvedését és kiszolgáltatottságát, és azt, hogy – mint a könyv egyik szereplője írja levelében – “a valódi hatalom, az iróniáé és a megvetésé” továbbra is az ő kezükben van. Az olvasó elégedett sóhajjal hajthatja rá a fedelet a regény utolsó oldalára: milyen szerencse, hogy a “társadalmi igazságosság” helyreállításának ügyetlen és otromba kísérlete végleg kudarcot vallott.

Az “ezek” Schein Gábor kisregényében (Lázár!, 2004) a magyarokat (értsd: a nem-zsidókat) jelenti, az apa mondogatja, már a hetvenes években, és “a változtatás lehetetlenségének minden reményt eleve megkeserítő meggyőződése” fejeződik ki benne. Amin az apa meggyőződése szerint lehetetlen változtatni: a zsidógyűlölet. A regényt alkotó egyetlen hosszú monológ az apa életének és halálának történetét beszéli el a fiú nézőpontjából. Az emlékezet töredékességében megőrzött események felidézése a halott apa megszólítására és kiengesztelésére, a konfliktusok feloldására tett kísérletekkel váltakozik. Az elbeszélő hol egyes szám első személyben beszél magáról, és egyes szám második személyben szólítja meg az apát, hol “Péter”-ként beszél magáról, és az apának ilyenkor M. a neve. A főalakok e megkettőzése a szöveg nyelvi szervezőelvévé teszi Péter fiúságának és apátlan felnőttségének ellentétét.

Az elbeszélésből kibontakozó családtörténet a múlt századfordulón Galíciából bevándorolt ősig nyúlik vissza, de az első családtag, akinek életével részletesen megismerkedünk, M. apja, szociáldemokrata nyomdász, akinek két testvérét 1941-ben “hontalanként” a galíciai Kolomeába deportálták, hogy onnan aztán a megsemmisítő lágerba hurcolják őket. A kommunista hatalomátvételkor a szociáldemokrata pártot felszámolják, és M. apja az általa szervezett dalárda (munkáskórus) keretei között próbálja fenntartai a hagyományt. Aztán ő is beleilleszkedik az új rendbe, belép a kommunista pártba, és kinevezik a nyomda igazgatójává, majd amikor 1955-ben le akarják váltani, belehal. M. nem végez felsőbb iskolát, eleinte egy állami gazdaságban dolgozik, majd egy zöldségesboltban, és végül boltvezető lesz. Szorgalmas, megbízható munkájával kiharcolja környezete elismerését, de szeretetét nem. A munka fokozatosan a kirekesztettség tudatát feledtető narkotikummá válik számára. Péter monológja párbeszéddé, vitává, sőt viaskodássá válik azáltal, hogy az M. élettörténetéből kibontakozó értékrend és világszemlélet drámai konfliktusban összecsap a fiú értékrendjével és világszemléletével. A fiú számára elfogadhatatlan az az önemésztő bizalmatlanság és gyűlölet, amelyben a kiközösítettség évezredes tapasztalata a szülők egész nemzedékét fogva tartja a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán. Végét akarja vetni a bezárkózás és kitaszítottság nemzedékeken át nyúló láncolatának. A “zsidó sors”, amellyel Schein regényalakjai viaskodnak, egyrészt olyan élethelyzet, amelyet a Holocaust semmihez nem mérhető huszadik századi tapasztalata tesz kivételessé, másrészt annak a gyűlöletre és bizalmatlanságra csábító kétségbeesésnek a metaforája, amely felekezetre és származásra való tekintet nélkül mindannyiunkat megkísért. Az apa boldogtalan életének gonosz betegség vet véget. Az fiú választása a szeretetnek és a bizalomnak ad esélyt.

Grecsó Krisztián első kötete (Pletykaanyu, 2001), Závada első regényéhez hasonlóan elsősorban nyelvi eszközökkel ragadja meg egy kisvilág egzotikumát. Az alföldi község, ahol a kötet történetei játszódnak, a jelek szerint nincs is túlságosan messze Závada Tótkomlósától. A nyelvi kód, amelyet Grecsó írásai közegéül választ, a periféria társadalmának jellegzetes közlési formája: a pletyka Egy olyan világ nyelvi poduktuma, amelynek valósága soha nem ölthet szilárd, végleges alakot, mert számtalan nézőpontból szemlélhető, és minden nézőpontból más valóságnak látszik. A világ értelmezésére szolgáló gondolati sémák és fogalmak mindig a kultúrák központjaiban alakulnak ki, és onnan vándorolnak a periféria felé. Emiatt persze csak homályosan és elnagyoltan alkalmasak a periférikus valóság elemeinek jelölésére és tényeinek kommunikálására. Ezért teremt a periféria olyan változékony mitologikus alakzatokat, amelyekkel a fogalmi sémák és a helyi valóságtapasztalat meg nem felelésének hézagait kitölti. Ilyen mitologikus alakzat a pletyka. A nyelvi kód szerencsés megválasztásának és eredetiségének köszönhető, hogy az egymással itt-ott összekapcsolódó hosszabb novellákból álló kötet két olyan díjat is kapott, amelyet az első köteteknek ítélnek oda. A könyv egyúttal nagy kereskedelmi siker is volt, ami elsősorban egy furcsa mellékkörülménynek köszönhető. A történet az első jele annak, hogy a hírre (értsd: katasztrófákra és botrányokra) éhes kereskedelmi média befolyásával a szellemi értékek piacán is számolni kell. Az történt ugyanis, hogy a szerző szülőfalujában többen magukra ismerni véltek a kötetben olvasott pletykák szereplőiben. Néhányan közülük elegendő befolyással rendelkeztek ahhoz, hogy nemtetszésüknek nyilvánosan kifejezést adjanak. Ketten még pert is kilátásba helyeztek. A falut erre valósággal ellepték a magazinok riporterei, a szerző televíziós beszélgetőműsorok állandó szereplője lett. A perek végül is elmaradtak, mert a szerző megígérte, hogy a könyv következő kiadásában néhány kisebb szövegváltoztatást eszközöl. Ez hamarosan meg is történt.

Az Isten hozott (2005) világát olyan, a pletykától eltérő mitologikus alakzatok szövik át, mint a legendás helynévmagyarázat, a rémtörténet, a kísértethistória. A mitologikus és a hétköznapi valóság a helyi szokásokban és az “esetek”-nek nevezett bizarr csodákban szétválaszthatatlanul összebogozódik. Sáraság lakóit csillapíthatatlan szomjúság gyötri, ezért mindenhová vízzel vagy hígított sörrel teli kantát (zománcozott, füles bádogkannát) cipelnek magukkal. Ébredés után minden reggel összefüggéstelen szavakat motyognak, néha idegen nyelven, amelyek értelmét csak a szellemekkel érintkezni képes “kaliberek” tudják megfejteni. Az asszonyok különös visszatérő álmot látnak: szürkelovas fogat vágtat a falu főutcáján a Tisza felé, a saroglyában egy meggyilkolt leány, a bakon némelykor a halott Klein Ede, máskor maga az ördög. A szomjúságban, az ön tudatlan beszédben, a visszatérő rémálomban – ahogy az lenni szokott – az elfojtott múlt tér vissza. Holtan találtak egy leányt egy nappal az esküvője előtt, és az esetet vizsgáló kommunista nyomozó a koncentrációs táborból nemrég visszatért zsidó kelmefestőre, Klein Edére terelte a gyanút: ő gyilkolta meg, úgymond, a leányt, hogy vérével az építendő zsinagógát felszentelje, majd holttestét a Tiszába dobta. Kleinnek menekülnie kellett a faluból. Állítólag a hatvanas években egyszer még titokban visszatért Jeruzsálemből, hogy találkozzon ifúkori szerelmével, Pannikával, a trafikosnővel.

Minderre, és még sok másra fokozatosan derül fény a lassan kanyargó, “esetről” “esetre” araszoló elbeszélés folyamán, amely azzal kezdődik, hogy az elbeszélőt volt barátja felhívja a faluból: siessen haza, mert előkerült a titokzatos Klein-napló. 1989-et írunk, a termelőszövetkezetet felszámolták, és a téesz-iroda páncélszekrényében megtalálták a szigorúan őrzött iratot, amelyet öntudatlan állapotban fogalmazott az akkor még gépírónőként dolgozó Pannika. Senki sem tudja, mit tartalmaz, a téeszelnök ugyanis tévedésből ezt a szöveget küldte el egy beszámoló helyett a járási központba, amiből óriás botrány és nyomozás lett, majd az iratot a páncélszekrénybe zárták. Az elbeszélő ezután, miközben szülőfaluja felé utazik, felidézi gyermekkorának történeteit: miként kutatták a csodálatos “esetek” és a visszatérő rémálmok értelmét, a visszatérő szellem, Avarka Pista bácsi homályos utalásainak jelentését az általa alapított Klein Ede Egyletben, és miként derült fény arra, hogy Pannika, a trafikosnő valójában az egyik legrégebbi grófi család sarja, akinek a háború alatt azért kellett nevet változtatnia és a faluba költöznie, mert zsidókat bújtatott Budapesten; miként rendeztek vetélkedőt a sárasági árvaházban nevelt lányok, hogy ki tud nagyobb üvegpoharat feldugni a hüvelyébe, és miként nemzett gyermeket Pannikának Klein Ede, amikor 1966-ban visszalátogatott a faluba.

Az elbeszélő végül megérkezik Sáraságba, és persze kiderül, hogy a híres Klein-napló üres papírlapokból áll: van titok, ami végsőleg megfejthetetlen. De olyan is van, ami nem. A regény kettős leleplezéssel ér véget: az olvasó megtudja, hogy az elbeszélő mindvégig félrevezette: elhitette vele, hogy ő is Sáraság szülötte, holott az árvaház lenézett neveltjei közé tartozott. Az elbeszélő viszont nem sokkal ezután megtudja, hogy eredete mégiscsak a faluhoz köti, hiszen Pannika és Klein Ede titkos szerelméből született.

Talán ebből a rövid ismertetésből is érzékelhető az Isten hozott regényvilágának kivételes eredetisége. Grecsó etnografikus nézőpontja termékenyen egyesíti a megbízható valóságtapasztalatot a kreatív imaginációval. A szociografikus leírás lapos banalitását és a mitizálás hamis lényegiségét egyszerre sikerül elkerülnie azzal, hogy a valóságtapasztalatot és a mítoszt egyaránt felfüggesztő és kimozdító beszédalakzatokat hozza mozgásba. Ez a mozgás ellenőrizetlenül szóródó jelentéseket hoz létre, amelyek a represszív irodalmiság realista és antirealista burkain egyaránt képesek áthatolni. Hogy arat-e olyan zajos sikert, mint a fentebb említett művek némelyike, az még kétséges.