Kundera és a bársonyos forradalom lezárulása

(Prága) – A történelem hihetetlen fintora: egy író, aki megpróbált eltűnni a művei mögött, hogy saját biográfiája ne zavarja meg a szereplői életét, most hirtelen belekerült egy olyan történetbe, amilyet talán még ő maga sem tudott volna kitalálni.

Iva Militkát egész életében önvád gyötörte: úgy érzi, hogy ő és a férje, Miroslav Dlask tehetnek arról, hogy a fiatal Miroslav Dvoráčeket letaróztatták és hosszú évekre börtönbe csukták az ötvenes évek elején. Egy fiatal történész rokonát Adam Hradíleket megkéri, hogy nézzen utána ennek a régi dolognak. A régi papírok között kutakodva az ifjú történész talál egy dokumentumot, amelyből az derül ki, hogy az “áruló” nem Militká volt és nem is már elhunyt férje, Miroslav Dlask, hanem egy akkor ismeretlen diák, mára híres író, Milan Kundera. Lélegzetelállító felfedezés. A bűn árnyéka, amely mindaddig Hradílek családjára vetült, hirtelen eltűnik, és az ifjú kutató egy olyan kulcsot tart a kezében, amely megváltoztatja az egész történetet. El van ragadtatva a saját felfedezésétől, és még nem elég tapasztalt ahhoz, hogy megkérdőjelezze ennek relevanciáját. Úgyhogy ítélkezik a történelem – és élő személyek felett. Az igazság bajnoka: Adam Hradílek.

A cikk berobban a cseh és a nemzetközi médiába és feldúlja a megvádolt híresség életét. Megdöbbenve, simán tagadja, hogy bármi köze lett volna az ügyhöz, és hamarosan kiderül, hogy a bizonyíték nem áll meg. Kundera aláírása és személyazonossági igazolványának száma hiányzik a dokumentumról, furcsa az a körülmény is, hogy az érintettek – Militká, Dlask vagy Kundera – egyikét sem hallgatták ki soha a rendőrségen.

Mindennek tetejében egy hitelt érdemlő tanú, Zdenek Pesat irodalomtörténész azt nyilatkozza, hogy Dlask bevallotta neki, hogy ő jelentette fel Dvoráceket a rendőrségen.

Mintegy epilógusként bebizonyosodik, hogy Dlask kapcsolatban állt a titkos rendőrséggel. A cseh közvélemény többsége és a média számára ez azt jelenti, hogy Kundera mentesült minden gyanú alól.

Hogy is volt ez a mi történelmünk?

Sose fogjuk megtudni, mi történt valójában a kolonkai diákszállóban 1950-ben.

A médiabotrány halványul, de a sztori megmarad. És tragikusabb, mint azelőtt bármikor. Iva Militká, aki megpróbált megszabadulni férjével közös bűnének tudatától, lehet, hogy még sötétebb árnyat vetett családja hírnevére. Egy merész ifjú kutató diszkreditálódott a szakmai körökben, és a Respekt c. hetilap jóhíre is megingott. A történet a szereplői ellen fordult. Egy író, aki olyan ragyogóan leplezte le a történelem mechanizmusának működését a regényeiben, most maga is a történelem áldozatává lett. Egy nagyon kunderás végkifejlet.

De az esetnek van egy másik szintje is. Nem a tények az igazán érdekesek itt, hanem az értelmezésük. Történészek, írók és újságírók ítélték el a megjelent cikket, mert úgy állította be az esetet, mint a jó és a rossz mitikus összecsapását. Miroslav Dvoráček hősnek lett kikiáltva, a szabadság élharcosának, Kunderát pedig úgy jelent meg benne, mint a totalitárius rezsim gonosz lakája. Jellemző az is, ahogy küldtek egy faxot Kunderának a Respekt-től, amelyben személyes állásfoglalásra szólították fel. A kérdéseket nagyon általánosan tették fel, a készülő cikkről nem tettek említést, a bennefoglalt vádról meg különösen nem. De a fax elveszett, vagy nem jutott el a címzetthez, és a cikkírók nem tettek újabb kísérletet a kapcsolatfelvételre. Jó okuk volt erre. Az ő szemükben Kundera hallgatása a bűnösségét igazolta. Mert nem az igazság kellett nekik, hanem egy bűnös.

A jók és a rosszak szembeállítást, ami a kommunista múlthoz való viszonynak a ’89-e forradalom utáni időszakát annyira jellemezte, most elutasította a cseh társadalom.

A legtöbb reagálás arra mutatott rá, hogy bárki volt is, aki feljelentette Dvoráčeket a rendőrségen, az 50-es évek elejének légkörében ezt nem lehet erkölcsi vétségnek tartani. Ráadásul a rendőrségnek csak azt jelentették, hogy egy idegen otthagyta a bőröndjét a diákszállóban: az a tény, hogy az illető titkos ügynök volt, csak az ezt követő vizsgálat során derült ki. A cikk szerzői ezt sem így értelmezték, mert ez rontott volna a jó és a rossz összecsapásának hatásosságán. Ez a megközelítés végül visszaütött. Mára a 90-es évekhez képest megváltozott a kérdés, amit a cseh társadalom tesz fel a kommunista múlttal kapcsolatban. Ma nem azt kérdezik, hogy “Ki a bűnös?”, inkább azt “Mi is volt ez a mi történelmünk?”

“Mi nem vagyunk olyanok, mint ők”

Hasonló eset történt nem sokkal a bársonyos forradalom után is. Az áldozatról akkor is azt állították, hogy besúgó volt, szintén író: Zdena Salivarová, Josef Škvorecký író felesége. Miután 1968-ban Kanadába emigráltak, megalapították a független cseh kultúra számára annyira jelentős 68 Publishers könyvkiadót. De Zdena Salivarová esete is eltér Milan Kunderáétól, és ez az, ami fontosnak látszik. Ahhoz, hogy ezt megértsük, 1989 novemberére kell visszanyúlnunk. “Mi nem vagyunk olyanok, mint ők”, ez volt a kommunista rendszer elleni tüntetések jelszava. Egy általános készséget foglalt magában arról, hogy erőszakmentesen, toleránsan fogunk eljárni: megbocsátani és elfelejteni. Egyáltalán nem volt világos, hogy ki az a “mi”, és kik az “ők”.

Míg az 1970-80-as évek “normalizációs” (konszolidációs) korszaka a cseh társadalomban nem járt erőszakos elnyomással vagy anyagi szűkölködéssel, mély nyomokat hagyott morális síkon. A varsói szerződés hadseregeinek 1968-as inváziója után nem volt kétséges, hogy a kommunizmushoz kapcsolódó illúziók és ideálok kora lejárt. Ezért aztán a kommunista rendszer, amelyet trónfosztottá tett és szigorú ellenőrzése alá helyezett a Kreml, íratlan megállapodást kötött a lakossággal. Egy bizonyos fokú formális elkötelezettséget kellett mindenkinek tanúsítania a fontos évfordulók alkalmával a szovjet zászló kitűzésétől kezdve, különböző szervezetekben való tagságon keresztül, a szigorúan ellenőrzött választásokon való részvételig. Cserébe jó állásokat kaphattak, a gyerekeiknek továbbtanulási lehetőséget, és jugoszláviai nyaralást. A rendszert, amelyet teljes szívéből elutasított a társadalom nagyrésze, formálisan támogatták a kedvezményezettjei.

Ez bizonyos morális dilemmákkal járt: az emberek kissé szégyellték magukat. És éppen ez a szégyenkezés volt az, ami lehetővé tette, segítette a rendszer fennmaradását. Tele bizalmatlansággal önmaguk és egymás iránt, az emberek elszigetelődtek. “Mi” bizonyos mértékig “ők” is voltunk.

1989-ben a kommunista kormányt leváltották azok az emberek, akik nem akarták tovább beszennyezni magukat egy ilyen kompromisszummal. Ezért a “bársonyos forradalom” nemzedékek összecsapása is volt, amelyben a fiúk lázadtak szégyenkező apáik ellen. A hatalomátvétel 89 novemberében erőszakmentes, “bársonyos” módon ment végbe, jellegzetes cseh groteszkséggel: Václav Havelt, aki egy évvel azelőtt még börtönben ült, egyhangúlag megválasztotta elnöknek egy teljes egészében kommunista parlament. Másfelől a megbukott rendszer képviselői vagy teljesen megúszták a bírósági felelősségrevonást, vagy elévültek az ügyeik a holtpontra jutás, és néhány évi halogatás után. A kommunista pártot magát nem tiltották be, még a nevét sem kellett megváltoztatnia.

Cibulka listája

Emiatt aztán a történelmi felelősség kérdése nagyon bonyolultnak tűnt a novemberi fordulat után. Még nehezebb volt megtalálni a bűnösöket. A lakosság szemében nem azok voltak az erkölcsi bűnösök, akik kimutatták amorális voltukat, hanem azok, akik eltitkolták azt. Nem a kommunista főnökök, nem a hétpróbás gazemberek voltak azok, akiknek az erkölcsi ítélkezéssel szembe kellett nézniük (“ők csak tették a dolgukat”), hanem azok, akik lejjebb álltak az erkölcsi bűnösség láncolatában: a besúgók. A téglák.

1992-ben Petr Cibulka, a rettenthetetlen, militáns antikommunista megjelentette az állambiztonság titkosügynökeinek és besúgóinak jegyzékét, amely sok ezer nevet tartalmazott, álneveket és születési évet. “Cibulka listája” rögtön bestseller lett. Hirtelen világossá vált, hogy ki volt a “mi”, és ki az “ők”. Bár senki sem tudta, hogyan állították össze a listákat, egyetlen hivatalos személy sem kérdőjelezte meg a hitelességüket. Megkezdődhetett a bűnösök elleni hajsza. Az állítólagos téglák között sok híres név volt: népszerű színészek, értelmiségiek, egyházi emberek és neves ellenzékiek. A tégla-mánia hatalmába kerítette a társadalmat. Szerencsére a népi igazságtétel sosem fajul lincselésig – végül is “mi nem vagyunk olyanok, mint ők.” Mégis, akinek a neve rajta volt a listákon, hamarosan azt vette észre, hogy ez a tény felért egy társasági becsületgyilkossággal. Elvesztették a barátaikat és a presztízsüket, olykor még az állásukat is. Másfelől sokaknak sejtelmük sem volt arról, hogyan került e nevük a listára.

Hamar kiderült, hogy az igazi “téglák” mellett a lista azoknak a nevét is tartalmazta, akik csak később megkörnyékezendő lehetséges informátorokként merültek fel (anélkül persze, hogy erről bárki szólt volna nekik). És ez még nem minden. Sokan voltak köztük olyanok, akiket zsarolással, lelki vagy fizikai nyomással kényszerítettek együttműködésre, soha nem jelentettek föl senkit. De a listák nem tárták fel a lényeget. Lehetetlen volt megtudni az igazságot. A listák nem voltak hivatalosak, és nem akadt senki, aki perre vitte volna a dolgot. Akkoriban a belügyminisztérium megtagadta a hozzáférést az állambiztonsági archívumok anyagaihoz, ahol az összes egyéni eset dokumentálva volt. A “befeketítetteknek” maguknak kellett ellátni saját védelmüket, bár senki adott hitelt a magyarázkodásuknak. A listák kipécéztek egy-egy bűnöst, és senkit nem érdekelt a mögötte lévő történet.

És itt kezdődött Zelena Salivarová-Škvorecka író és könyvkiadó tragédiája. Visszatérése az emigrációból újonnan felszabadult hazájába (amely kulturális folytonosságának fenntartásáért olyan sokat tett) diadalmasan kezdődött. A Škvorecký-házaspár az elsők között volt, akiket a legmagasabb állami kitüntetéssel – a fehér oroszlán renddel – jutalmazott Václav Havel elnök. A társadalom hálája azonban nem tartott sokáig. Pontosabban 1992-ig tartott, amikor Salivarová neve felbukkant Cibulka listáján. Bár ő tagadta, hogy bármiben vétkes lett volna, senki nem törődött sokat a magyarázatával. Senki sem kelt nyilvánosan az író védelmére, és senki nem kérdőjelezte meg a lista hitelességét. Az írónő viszonya a hazájához megromlott, beszennyezték egyszer s mindenkorra.

Két évvel Cibulka listájának közzététele után hozta ki a 68 Publishers az utolsó könyvét. Az volt a címe, hogy Osocení (A befeketítettek). Ebben Zdena Salivarová-Škvorecka összegyűjtötte azoknak a történeteit, akik – hozzá hasonlóan – megjelentek ezeken a listákon. Egy legendás könyvkiadó szomorú vége. Annál is inkább, mert a könyv alig keltett figyelmet. A nevek a listákon annál többet.

Milan Kundera neve egyetlen listán sem szerepel. A neve – majdnem megmagyarázhatatlan módon – csak egy rendőrségi jelentésen szerepel. De ez elég volt a Respekt hetilapnak ahhoz, hogy besúgással vádolják meg. De változnak az idők: amit nyugodtan, sőt bizonyos megelégedettséggel fogadtak volna a 90-es évek elején, arra most heves elutasítással reagált a cseh társadalom nagy része. A cseh társadalom reagálása arról tanúskodik, hogy már nem keresi a bűnösöket. Már nem az ítélkezésre hajlik, hanem a kétkedésre. Nem a neveit követeli a bűnösöknek, hanem a történeteiket próbálja megérteni.

Könnyen lehetséges, hogy ez az eset lesz a lezárása a posztkommunista cseh történelem egy korszakának, hogy ez a történet a forradalom lezárulását jelenti. Az is lehetséges, hogy nagyobb figyelemmel fogjuk olvasni Kundera műveit, mint eddig. Nem azért, hogy kihámozzuk belőle az életrajzát, hanem hogy többet megtudjunk a történelem gépezetének működéséről. Hogy megértsük, hogy nem egyenlíthetjük ki a számlánkat a történelemmel, és nem vehetünk rajta elégtételt. A történelem sosem volt, mindig folyik, az egyetlen, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk megérteni.

Bibl
DALOS György
“Mi az, hogy le van leplezve?
A Kundera-ügyről”
Magyar Lettre Internationale, 72

ŠKVORECKÝ, Josef
“Fedőneve: kapalács”
Magyar Lettre Internationale, 72