Kataklizma, anarchia és kötődés

A legmulatságosabb történetet a válság kapcsán egy barátnőmtől hallottam, akinek egy sebészeti műtéten kellett átesnie. Azt mesélte, hogy az altatóorvos, mielőtt elaltatta volna, mosolyogva fölé hajolt, és azt mondta: “Legalább nem úszott el minden pénze Bernie Madoffnál.”

Akasztófahumor járja át mostanában a New York-i társalgást, sokszor szerepel benne az a fordulat, hogy “legalább”. “Legalább nem rúgtak ki az állásomból”, mondja egy szerkesztő barátom, akinek a cége komoly “átszervezésen” ment át. “Legalább a tulaj nem emelte fel a lakbért”, mondja egy másik barátom, akinek a lakáslízingje a következő hónapban jár le. (Még a tűzálló New York-i ingatlanpiacon is gyakorlatilag befagytak az árak, növekednek a készletek, és az ingatlanügynökségek arról beszélnek, hogy árverésre bocsátanak lakásokat.) Vagy amit egy olyan barátomtól hallottam, aki egy éve van állás nélkül: “Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, hogy rosszul járt. Most mindenki rosszul járt.”

A közhangulat New York-ban különösen komor; senki sem beszél másról, csak a gazdasági helyzetről. És bár az igaz, hogy Barack Obama jelenleg a jó szándék hullámlovasa, ez még nem jelenti azt, hogy az emberek meg volnának győződve arról, hogy az elnöknek a gazdaság fellendülését célzó tervei meg tudnák fordítani azt, ami elkerülhetetlen – és természetes – folyamatnak kezd tűnni.

Ráadásul a bezárt üzletek, üres éttermek, az építtetők elfogyott pénze miatt félig megépült luxus bérházak csontvázai mellett vannak finomabb, személyes jelek is: a pincérek kevesebb borravalót kapnak, vagy épp semennyit sem, boltosok kezdenek könyörögve nézni a nem vásárló vevőkre, akinek pedig fölösleges szobája van, kiadja vadidegeneknek.

Egyes szakértők nagyon rémültnek tűnnek. Peter Goldmark, aki New York Állam költségvetési hivatalának vezetője volt a 70-es években, nemrégiben ezt mondta: “És még nem is tört ki igazán a vihar. Olyasmiket fogunk látni, amit el se tudunk képzelni. John Tepper Marlin, New City volt vezető közgazdásza pedig így nyilatkozott: “Aggasztanak az olyan emberek, akik annyira kétségbe vannak esve, hogy nem félnek saját életük elvesztésétől. Félek, hogy olyan kétségbeesetté válnak, hogy hajlandók lesznek más emberek életét is veszélyeztetni.”

Kataklizma, anarchia – olyan kifejezések, amelyek a 30-as évek eleje óta.nem szerepeltek a szóhasználatunkban.

Nem titok, hogy Obama elnök segélyprogramjainak ellenzői igazából az államosítástól félnek. Nevezhetik bárhogyan – kommunizmusnak, szocializmusnak, a “svéd modellnek” –, a bankok államosításának ötlete halálra rémiszti az amerikai pénzügyi intézményeket, és ez arra utal, hogy az új Obama-féle költségvetés elfogadtatása hosszúra nyújtott folyamatnak ígérkezik.

A “szabadságuk” esetleges megnyirbálása ellen küzdve az amerikai jobboldal újra azt a mítoszt terjeszti, ami a Reagan-években terjedt el az amerikai gazdasági közfelfogásban, vagyis hogy a kormányzat nem tud bánni a pénzzel.

Ennek a közismert bölcsességnek a hatására az Obama-kormány továbbra is mindent elkövet, hogy elkerülje a bankok állami kézbe vételét. Legutóbb egy arra irányuló közös állami és privát tervezet finanszírozását ajánlotta, hogy 2 milliárd dollár értékben vásároljanak fel “mérgezett követeléseket” – és ezzel a kétségbeesésbe kergessék a Paul Krugmanhez hasonló liberális közgazdászokat. “A hivatalban lévők még mindig nem hajlandók szembenézni a tényekkel – írja. – Nem akarnak szembenézni a pénzintézetek szörnyű helyzetével, nagyon nehéz ugyanis megmenteni egy lényegében fizetésképtelen bankot anélkül, hogy legalább egy időre átvennék. És az időleges államosítást láthatólag még mindig elképzelhetetlennek tartják.”

Két indok is van arra, miért nem helytálló az a mítosz, hogy a kormány képtelen bánni a pénzzel: először is az amerikai kormány a pénzintézetek irányítása terén több ízben is hiteles munkát végzett az elmúlt században; másodszor a jelenlegi válság során máris államosítottak kisebb bankokat, minden héten kettőt.

A New York Times gazdasági szakértője, Joe Nocera vázolta fel ezt a folyamatot a legújabb cikkében, rámutatva, hogy a megtakarítások és kölcsönök 80-as évekbeli válsága idején a kormány “állami kezelésbe vett bankokat, lecserélte a csúcsmenedzsmentet, kiszedte a rossz követeléseket, és aztán remekül működtette, majd eladta a felgyógyult bankokat a magánvásárlóknak.” Még zavarba ejtőbb, hogy túl azon, hogy Svédország és Japán is hasonló taktikához folyamodik, hogy kisegítse a bankjait, még a Nemzetközi Valuta Alap is folyamatos nyomást gyakorolt olyan országokra, mint Thaiföld (1997-ben) és Oroszország (1998-ban), hogy pontosan ezt tegye.

Nem kell hozzá gazdasági varázslónak lenni, hogy lássuk, a vállalati érdekek miért állnak ellen az államosítás gondolatának. Az államosítással a bankok és pénzpiacok szabályozása jár együtt – vagyis egy olyan húzás, amit az EU bankjai éppen megléptek, de amit a jelenlegi kormányzat nyilvánosan még nem hozott szóba – és ezzel egy csomó ember, aki egy rakás pénzt keresett az elmúlt harminc évben, ezután kénytelen lesz jóval kevesebbet keresni. Nem számít, mennyire tiltakozik a kongresszus és a privátszektor (márpedig bizonyosan tiltakozni fognak), csak idő kérdése, hogy az amerikai kormány elszánja magát a sajtóban csak “zombiként” emlegetett bankok feltámasztására: csak az államosítással kényszerülnek rá újból a bankok kölcsönök nyújtására, és csak akkor indulhat újra a pénz körforgása.

Egy pozitív hatása van a visszafogottabb várakozásoknak: a New York-i élet őrült irama kissé lelassulni látszik. A New York-iak kezdenek több időt szánni egymásra. Apró, de valódi jelek utalnak arra, hogy az emberek – mindkét nembeliek – jobban összetartanak. A pincérnők a kávéházakban a főnökök vállának dőlve nézik az üres asztalokat, és csevegnek. A telefontársaságok alkalmazottai időt szakítanak rá, hogy elmagyarázzák, hogyan lehet olcsóbban hozzájutni a termékeikhez. A minél többet szerzés parancsáról a hangsúly eltolódott egy jóval szerényebb kívánság felé – hogy valahogy megéljünk, és esetleg kellemesebbé tegyük az életet.

De ezekkel a kisebb elvárásokkal együtt jár egy furcsa érzés is: a nosztalgia. Még ha az embernek nem is volt része a gazdagságban, mégis hiányolja. A hírek, hogy például olyan elegáns ruhaüzletek, mint a Fifth Avenue-n lévő Saks komoly pénzügyi nehézségekkel küzdenek, vagy hogy a broadwayi musicaleket le kell venni a műsorról, mert a vállalati kiadások nem engedik meg, hogy 200 dollárt lehessen költeni egy jegyre, váratlanul elszomorítja az embert. Hová lett a régi dicsőség?

Valamelyik nap meglátogattam egy barátomat a UBS banknál, a Grand Central Station mellett, a Met Life Building harmincadik emeletén.. Amíg vártam rá, kinéztem az ablakon a nagyszerű felhőkarcolók tömegére, amelyeket az elmúlt 80 évben építettünk – és amilyeneket lehet, hogy egy jó ideig nem fogunk tudni megint építeni. Ez a gondolat kimondottan elszomorított. Az én városom volt az első, amelyik elkezdett ilyen óriásokat építeni, hogy mernek leállni!

Csak ekkor vettem észre, hogy az UBS várótermében lévő hatalmas vázába, amelyben mindig friss virág szokott lenni, most művirágokat tettek.