Jobbkanyar

Jarosław Kaczyński a huszonöt évvel ezelőtti szolidaritási mozgalom helyszínén, a gdański hajógyárban tartott novemberi nagygyűlésen a következőket mondta híveinek: “mi most is ugyanott állunk, ahol egykor. Ők viszont ott, ahol régen a ZOMO”. Mi alatt természetesen pártját, a Jog és Igazságosság (PiS) pártot, és a PiS-vezette kormányt értette; ők alatt pedig az ellenzéket. A ZOMO a hírhedt kommunista rohamrendőrség nevének rövidítése, amely szimbólumává vált az 1981-ben, a Szolidaritás elnyomásakor bevezetett szükségállapotnak. Kaczyński kijelentése heves tiltakozást váltott ki azok körében, akik a kommunizmus alatt tagjai voltak az ellenzéknek, ugyanakkor ma szembenállnak a PiS politikájával. Kaczyńskit azonban láthatóan nem zavarja, hogy többek szerint ismét túllőtt a célon. A lengyel miniszterelnök újra és újra becsmérlő, kategorikus kijelentésekkel támadja az ellenzéket, hívei pedig buzgón követik. A PiS bírálatának fő célpontja a liberális értelmiség, a sztrájkoló orvosok, az újságírók és jogászok, sőt, néha egyenesen arra céloznak, hogy maguk az alkotmánybírák gördítenek akadályokat az ország érdekében álló változások elé.

A PiS-vezetők nem válogatják meg a szavaikat: megosztó, olykor kifejezetten sértő retorikájuk szerint az ellenzék becstelen, hazafiatlan, és kizárólag önös anyagi és politikai érdekei vezérlik. Ugyanakkor ez nem pusztán szóhasználatbeli kérdés, hanem rávilágít a PiS politikájának lényegére. Ez a politika a világ dichotomikus felosztására épül, ahol a mi egyenlő a jóval, az ők pedig maga a gonosz. Küldetéses politika ez, a misszió lényege pedig nem más, mint a lengyel állam és közélet átszabása a PiS-vezetők ízlésének megfelelően. A PiS hazafias, elkötelezetten antikommunista és szociálisan érzékeny konzervatív pártként jeleníti meg magát, és a felmérések szerint jelentős, 30 százalék körüli támogatottságot élvez. Körülbelül ugyanekkora bázissal rendelkezik a magát jobboldalinak nevező Polgári Platform (PO). A baloldal mindössze 10 százalékos támogatottságú, a liberálisok pedig gyakorlatilag láthatatlanok a felmérésekben. Vagyis a lengyel politikában kifejezett jobbra tolódás figyelhető meg, legalábbis azóta, hogy az évtized elején zuhanásnak indult az akkori kormányzópárt, a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) viszonylagos népszerűsége. Vajon minek tudható be ez a jobbra tolódás? A válaszhoz szükségesnek látszik a lengyel jobboldal céljainak és belső felépítésének részletesebb áttekintése.

A morális megújulás

A PiS a “morális megújulás” jelszava alatt került hatalomra, ami szerintük elengedhetetlen a Negyedik Köztársaság (Czwarta Rzeczpospolita) létrejöttéhez. A Negyedik Köztársaságnak az 1989-ben kikiáltott, a PiS szerint megfeneklett Harmadik Köztársaságot kellene felváltania. Ismeretes, hogy a pártvezető Kaczyński-fivérek felmenői aktívan részt vettek az ellenállásban a náci uralom idején, ők maguk pedig az 1989 előtti ellenzéki mozgalom fontos szereplői voltak. Szerintük a demokratikus átalakulás még nem fejeződött be, ugyanis a Harmadik Köztársaság lehetővé tette az államszocializmusból eredő kétes kapcsolatrendszerek továbbélését. Azért virágozhat a korrupció, a fehérgalléros bűnözés és a szervezett bűnözés, mert nincs meg a kellő elszántság a kommunista múlttal való leszámolásra. Jarosław Kaczyński a PiS legmeghatározóbb figurája, akinek a párttagok jelentős része személyes lojalitással tartozik. Több vezető PiS-politikus részt vett a kommunizmus alatt az ellenzéki mozgalomban, túlnyomórészt vidéken. Az elmúlt néhány évben azonban sokan háttérbe szorultak, mivel a két Kaczyński nem csupán a korábbi kommunistákkal áll szemben, de Wałesa körével, és a balközép Szabadság Unióval is. A konzervatív arculat és az elszánt korrupcióellenesség olyan fiatal aktivistákat is a párthoz vonzott, akik a kommunizmus alatt még gyerekek voltak.

Jarosław Kaczyński beszédeiben és nyilatkozataiban előszeretettel használja az układ (‘elintézés’, vagy inkább ‘összejátszás’) szót, ami alatt egyes politikusok, titkosszolgálati vezetők, üzletemberek és bűnözők rejtett, informális kapcsolatrendszerét érti – és természetesen akkor használja, ha negatív színben akarja feltüntetni politikai ellenfeleit. A PiS-politikusok a kritikára, miszerint az układ vádját konkrétumok említése nélkül, alaptalanul használják, rendre azzal válaszolnak, hogy az efféle kétes ügyletek nehezen megfoghatók, s épp ez bizonyítja mélyen beágyazott, titkos és szervezett természetüket. Hatalomra kerülésekor a PiS az egész privatizációt gyanúsnak találta, meggyőződésük szerint a folyamat haszonélvezői kizárólag egykori kommunisták voltak. Felvetették, hogy minden 1989 utáni vagyongyarapodást ki kellene vizsgálni, a választások után azonban már nem hozakodtak elő ezzel az ötlettel. Ugyanakkor kiterjedt korrupciót sejtve kezdeményezték egy, a bankprivatizáció folyamatát vizsgáló parlamenti bizottság felállítását. A bizottság szimbolikus célpontja Łeszek Balcerowicz volt, aki azonban megtagadta a vallomást, arra hivatkozva, hogy a bizottság nem kapott teljeskörű mandátumot, ezért alkotmányellenesen működik – ezt a tényt egyébként később az Alkotmánybíróság is megerősítette.

A titkosszolgálatok, kivált a katonai hírszerzés és elhárítás (WSI, Wojskowe Służby Informacyjne, Katonai Felderítő Szolgálat) központi helyet foglal el a Kaczyński-fivérek elképzelésében a Harmadik Köztársaságban rejtőző gonoszról. Mivel 1989 után ezen a területen nem történtek meg az átvilágítások és a reformok, ezért szerintük ez a rejtett hálózatok melegágya, amely behálózza az üzleti életet és a médiát is, és egyeseket gazdasági és politikai előnyökhöz juttat. A PiS programjának központi eleme a WSI feloszlatása, új katonai hírszerzés és elhárítás létrehozása, és egy új korrupcióellenes ügynökség felállítása. Papíron már mindkét kezdeményezés megvalósult. Lengyelországban tehát nem csupán a kommunista politikai rendőrség vélt vagy valós ügynökeinek szidalmazása szerepel állandó napirenden, mint Közép-Kelet-Európa legtöbb országában, de a rendszerváltás utáni titkosszolgálatok is rendszeresen megkapják a magukét.

Mindazonáltal igazságtalan volna a PiS egész programját a történelmi összeesküvés elméletére redukálni. Figyelembe véve a párt hivatalos okmányait, az új alkotmányra vonatkozó, a parlament összetétele miatt megvalósíthatatlan választási ígéreteit, illetve a 2005-ös kormányra kerülés óta hozott intézkedéseit, egy tágabb értelemben vett nemzeti-konzervatív programról beszélhetünk. A PiS szerint a társadalom összetartóereje a hazaszeretet és a katolikus hit hagyományain nyugvó morál; büszkék nemzeti történelmükre és igyekeznek kiharcolni Lengyelország helyét az Európai Unió szuverén államainak sorában. A párt nem EU-ellenes – ez amúgy sem volna bölcs dolog, tekintetbe véve, hogy az ország a közeljövőben jelentős EU-pénzekhez juthat, és mivel a lengyel társadalom nagyobbik része EU-párti –, azonban erős fenntartásokat fogalmaz meg az európai partnerek motivációit illetően, és türelmetlen az unió tényleges egyesítő folyamataival szemben. Programjuk fontos mozzanata a “történelempolitika” (polityka historyczna), a nemzeti identitást és közös célokat erősítő folyamatos múltelemzés és múltértelmezés. Lech Kaczyński már Varsó polgármestereként nagy népszerűségre tett szert, amikor létrehozta az 1944-es náciellenes felkelésnek emléket állító Varsói Felkelés Múzeumát. A párt hatalomra kerülése után a Kulturális Minisztérium neve Kulturális és Nemzeti Örökség Minisztériumára változott, amelybe PiS-közeli fiatal értelmiségieket toboroztak.

A PiS-től távol áll a hagyományos liberális politikai ideológia és értékrend. Kevéssé toleránsak a kisebbségekkel, különösen a szexuális mássággal szemben, érzéketlenek a nőkkel kapcsolatos kérdésekben, türelmetlenek a civil szervezetekkel, és általában a civil társadalommal, és előnyben részesíti az erős központi irányítást. Az emberi és állampolgári jogok védelme és kiterjesztése nem szerepel előkelő helyen a programjukban. Nem úgy a törvényszegőkkel szembeni kíméletlen fellépés, ami szerintük alapvető. Az igazságszolgáltatás, ahogy ők fogalmaznak, legyen gyors és szigorú, hiszen a törvénynek az áldozatot és nem az elkövetőt kell megvédenie. A PiS több vezetője, maga Lech Kaczyński elnök is nyíltan nehezményezi, hogy az EU-normák miatt nem alkalmazható halálbüntetés. Szerintük a bűnösnek büntetés jár, nem rehabilitáció. Az igazságszolgáltatás megszigorítása miatt a büntetésvégrehajtási intézetekben komoly problémává vált a túltelítettség, olyannyira, hogy Lengyelországot már több európai testület elmarasztalta a börtönökben uralkodó, az embertelenség határát súroló állapotok miatt.

Megosztott jobboldal

Támogatottságát tekintve a második legnagyobb párt a Polgári Platform (PO), amely jórészt osztja a PiS által vallott konzervatív értékeket, azonban kevésbé nacionalista, és vezetői árnyaltabb formában fejezik ki vallási preferenciájukat, mint a PiS, amely rendszeres vendége a szélsőséges vallási nézeteiről ismert jobboldali kábeltévének, a Trwamnak. A PO kifinomultabb, urbanizáltabb, civilizáltabb arculattal jellemezhető, valószínűleg azért, mert más társadalmi réteget céloz meg. 2001-ben alakult meg, azután hogy jelenlegi elnöke, Donald Tusk, elvesztette a Szabadság Unió vezetéséért folytatott választási küzdelmet, és néhány hívével együtt elszakadt a párttól. Többségében a Liberális Demokrata Kongresszus (Kongres Liberalno-Demokratyczny, KLD) emberei követték, amely párt 1994-ben a Demokrata Unióval összeolvadva hozta létre a Szabadság Uniót. Szintén csatlakozott a PO-hoz az 1997 és 2001 között kormányzó koalíció, az AWS (Akcja Wyborcza Solidarność, Szolidaritás Választási Akció) néhány tagja. A párt irányultsága kereszténydemokrata, bázisuk pedig a kommunistaellenes, a Szabadság Uniónál konzervatívabb szavazók, akik ugyanakkor támogatják a piacgazdaságot, az általános modernizációt és a viszonylagos kulturális nyitottságot. A PO különösen népszerű a vállalkozók és az értelmiségiek egy részének körében.

A két nagy párt közt a legnyilvánvalóbb különbség a gazdaságpolitikában érhető tetten. A PO nyitott és radikálisan piacpárti: választási kampányának fő mondanivalója az alacsony jövedelemadó és az általános adócsökkentés volt, jelszavuk pedig a “3 x 15”, vagyis a személyi jövedelemadó, a vállalkozási adó, és az áfa is legyen 15 százalékos. (Mondanunk sem kell, hogy egy ilyen adócsökkentés a legtöbb közgazdász szerint teljesen valószerűtlen lett volna.) Noha a Polgári Platform gazdasági téren közel áll a liberalizmushoz, emberjogi kérdésekben azonban sokkal kevésbé rugalmas. Ezt bizonyítja többek közt az egykori ügynökök átvilágításával kapcsolatos álláspontjuk, amely még a PiS-nél is távolabb helyezi a pártot a politikai liberalizmustól. (Az átvilágítás kérdése egyébként is problematikus, ezért erről később még részletesen szólunk.)

A két nagy párt elveinek rokonsága miatt a 2005-ös választások előtt kinyilvánította, hogy győzelem esetén kormánykoalícióra lép. Ám csalódniuk kellett azoknak, akik csak azért szavaztak rájuk, hogy hozzájáruljanak egy ilyen jobbközép koalíció létrejöttéhez, mert a koalíció mégsem valósult meg. Hogy miért nem, az a mai napig kérdés. Az eltérő gazdaságpolitikai nézetek bizonyára szerepet játszottak. A PiS-vezetők sosem érdeklődtek különösebben a gazdasági kérdések iránt, és nem rendelkeztek jelentős gazdasági szakértői gárdával, már ha egyáltalán volt ilyen szakemberük; kampányukban a társadalmi szolidaritást hangsúlyozták. A választások után a PiS lefékezte a privatizációt, és megkezdte a kormány gazdasági pozícióinak megerősítését, kivált a többségi állami tulajdonban maradt vállalatokban. Ezzel együtt a két párt szakítása a választásokat követően más okokra vezethető vissza. Az elnökválasztás közvetlenül a parlamenti választások után következett, és Lech Kaczyński a PiS, illetve Donald Tusk a PO vezetője közt rivalizálás alakult ki az államfői posztért. A két párt ádáz harcba bonyolódott, amelyben semmilyen érzelmi és személyes következménytől nem riadtak vissza. A PiS egyik propagandafőnöke például azzal vádolta Tuskot, hogy el akarja titkolni, hogy a nagyapja a második világháború idején a Wehrmachtban szolgált – ami természetesen egyet jelentett azzal, hogy Tusk nem elég jó lengyel az elnöki posztra. Ahogy azt már több független szakértő megállapította, a lengyel politika még mindig nem professzionális, amennyiben a személyes gyűlölködés továbbra is meghatározó. Másfelől az is elég valószínű, hogy miután az autoriter vezetőként ismert Jarosław Kaczyński rájött, hogy pártjának csupán orrhossznyi előnye van a PO-val szemben, inkább úgy döntött, hogy nem a nagy vetélytárssal, hanem kisebb, gyengébb pártokkal osztja meg a hatalmat. Így találta meg a populista, antikapitalista Önvédelem (Samoobrona) pártot, és a szélsőjobboldali Lengyel Családok Ligáját (LPR). Ez utóbbi feje, Roman Giertych, az Összlengyel Ifjúságot (Młodzież Wszechpolska) is vezette, amely amellett, hogy nevét egy világháború előtti antiszemita mozgalomtól kölcsönözte, retorikáját és rituáléit tekintve erősen fasisztoid szervezet volt. Andrzej Leppernek, az Önvédelem vezetőjének a meghívása a koalícióba kockázatos lépés volt Jarosław Kaczyński részéről, hiszen Lepper és környezete igen rossz fényt vet a PiS-re. Az Önvédelem vezetése hírhedten cinikus politikai nézeteket vall, többüket már elítéltek politikai huliganizmus miatt, néhányukat csalásért is. Az utóbbi időben olyan hírek is érkeztek, miszerint a párt aktivista munkát kínált nőknek szexuális ellenszolgáltatás fejében, és nyílt szexuális zaklatás is történt. Lepper ugyanakkor, mivel neki magának csekély a támogatottsága, minden lózung ellenére végsősoron azt teszi, amit Kaczyński elvár tőle. Az LPR felé történő közeledés ennél összetettebb jelenség, valószínűleg egy átfogó, a teljes lengyelországi jobboldal konszolidálására törekvő terv része volt. Jarosław Kaczyński többször kinyilvánította, hogy létre kíván hozni egy széles politikai mozgalmat vagy pártot, amely a képviselné a konzervatív és kereszténydemokrata értékeket, valamint az ellenzéki liberális és balközép politikai erőket. Tehát célja nem kizárólag az LPR bevonása volt, hanem a lengyel társadalmi-politikai élet egy jelentős szegmensének, a Radio Maryja hallgatóságának a megnyerése is. Ez, a Tadeusz Rydzyk atya által vezetett, társadalmi mozgalommá szélesedett műsorszolgáltató meglehetős népszerűségnek örvend az alacsony iskolázottságú, vidéki idősek körében.

Átvilágítás

Lengyelországban, akárcsak a legtöbb poszt-kommunista országban, az átvilágítás az egyik olyan kérdés, amely leginkább megosztja az értelmiséget, a politikát, és egyre inkább a katolikus egyházat is. Csaknem minden hónapban felröppen a sajtóban egy-két új név, akikről azt állítják, hogy a kommunista titkosrendőrség ügynökei voltak. Egészen a tavalyi évig két törvény szabályozta az átvilágítást. Az egyik, a Nemzeti Emlékezet Intézetére (IPN) vonatkozó törvény, megengedte az áldozatoknak (jogi értelemben azoknak, akiket a kommunista titkosrendőrség megfigyelt), hogy betekintsenek a róluk szóló aktákba, és megtagadta a hozzáférést a titkosszolgálati emberek és a kollaboránsok számára.1 Kutatók és újságírók is hozzáférhettek az iratokhoz. A másik törvény kötelezte a közszereplők egy részét, hogy nyilatkozzanak múltbeli szerepvállalásukról. A kommunista titkosszolgálattal való együttműködés önmagában nem minősült bűncselekménynek, azonban a hamis nyilatkozat igen (lex retro non agit).

Az átvilágítás-pártiak szerint azonban ez kevés. Szerintük csak úgy lehetséges a múlttal való szembenézés és a valódi igazságszolgáltatás, ha kiterjesztik az átvilágítandó személyek körét, nyilvánosságra hozzák az ügynökök nevét, és a biztonsági aktákat mindenki számára hozzáférhetővé teszik. Úgy vélik, a besúgás morálisan elítélendő bűne alól csak a teljes őszinteség és az ezt követő megbocsátás oldozhat fel – némelyek egyenesen Jézus szavait idézik, mondván “az igazság szabaddá tesz”. Az átvilágítást ellenzőket jobb esetben erkölcsi kétszínűséggel, a múlt eltorzításával vádolják, rosszabb esetben azzal, hogy közösséget vállalnak a bűnösökkel. (A Gazeta Wyborcza napilap az efféle kritikák állandó célpontja.)

Az átvilágítást ellenzők viszont rávilágítanak az igazságos átvilágítás lehetetlenségére, amennyiben a kommunista titkosszolgálatok által készített dokumentumok természetüknél fogva elfogultak, ráadásul hiányosak is (ugyanis a rendszerváltás közeledtével a titkosszolgálatok vezetőinek utasítására rengeteg iratot megsemmisítettek). Szerintük a kommunista rezsimmel való kapcsolat, de még az együttműködés is nagyon sokféle lehetett, ezért az egyes esetek és összefüggéseik gondos elemzése nélkül nehéz ítéletet alkotni. Az ellenzők több folyamatban lévő átvilágítási procedúrát kifogásolnak, mivel ezekben sérül a törvény előtti egyenlőség és az ártatlanság vélelmének alapjoga. Erkölcsileg elfogadhatatlannak tartják a vélt vagy valós ügynökök médiabeli leleplezését és meghurcolását, hisz ezeknek az embereknek lehetőségük sincs a védekezésre, így a folyamat inkább “átvilágítási lincseléshez” hasonlít. Az ilyen leleplezéseknek kevés közük van a valósághoz, sokkal inkább a mindennapos politikai harcok eszközei, céljuk pedig az ellenfél táborának lejáratása, legyen szó élőkről vagy akár holtakról. Az átvilágítást ellenzők szerint a “felejtés és megbocsátás” lenne a helyes magatartás.

Az átvilágítást támogatók és ellenzők tábora nagyjából megfelel a jobb és baloldalnak (pontosabban a liberális baloldalnak), ennél azonban egy fokkal bonyolultabb a helyzet. Az egykori kommunisták ellenzik az átvilágítást, ugyanakkor ez számukra nem érzelmi kérdés, hiszen párttagokat ritkán szervezek be, róluk pedig úgyis mindenki tudja, hogy támogatták a rezsimet. Az egykori ellenzék tagjai közül pedig nem csak a liberális baloldali érzelműek ellenzik az átvilágítást, de olyanok is, akik a rendszeres letartóztatások során saját bőrükön tapasztalhatták meg a beszervezésnek való ellenállás nehézségét.

A katolikus egyház, és főként az egyházi vezetés végképp paradox helyzetbe került. Közismert a lengyel egyház nyílt szembenállása a kommunista rezsimmel, ami – különösen az 1970-es és 1980-as években – erősen hozzájárult az állami ellenőrzésen kívüli nyilvános szféra és később a civil társadalom kialakulásához. Politikai értelemben az egyház természetesen közelebb áll a jobboldalhoz, mint a liberális baloldalhoz, amelyet erkölcsi relativizmussal vádol. Az egyházi vezetés, bár meglehetősen enigmatikusan és metaforikusan fogalmaz a témában, azért egyértelműen ellenzi az átvilágítást, kivált a saját berkein belül. Ez nem meglepő, tudván, hogy az egyházi személyek állandó megfigyelésnek és zaklatásnak voltak kitéve. Másfelől viszont folyamatos kapcsolatban álltak a hatóságokkal, és becslések szerint körülbelül 10 százalékuk jelentett is. A vonakodás ellenére az egyház átvilágításának problémája egyre inkább előtérbe kerül. Történészek és újságírók az IPN archívumai alapján egyre több olyan esetet tárnak fel, amelyekben papok jelentettek. Szokatlan álláspontot képvisel az egyházon belül Tadeusz Iaskowicz-Zaleski atya, aki kulcsszerepet játszott a ’80-as évek ellenzéki mozgalmában, amiért keményen üldözték, és fizikailag is súlyosan bántalmazták. Az atya, felettesei nyomása ellenére könyvet ír a titkosszolgálatok és az egyház viszonyáról, bírálva az egyházi vezetést azért, hogy igyekszik szőnyeg alá söpörni a problémát (a könyv hamarosan megjelenik). Az atya szerint a múlt eltorzítása káros az egyházra nézve, mivel rombolja hitelét. Bizonyság erre a közelmúlt nagy vihart kavart eseménye, Stanisław Wielgus egynapos érseksége. A korábban Płock érsekeként működő Wielgus január 7-én, vasárnap, felavatásának napján mondott a le varsói egyházmegye érseki tisztéről, miután kiderült, hogy eltagadta a ’60–’70-es évekbeli ügynökmúltját. Az esemény drámaiságát fokozta, hogy az érsek a gyülekezet előtt, teljes ceremoniális díszben olvasta fel lemondó beszédét, és hívei közül többen sírva fakadtak. A lemondást minden bizonnyal az előző éjszakai egyeztetések során kényszerítette ki a Vatikán, a lengyel egyház – és talán maga a lengyel elnök. Wielgus többször is úgy nyilatkozott, hogy nem írt alá egyezséget a belüggyel, amivel nemcsak a lengyel nyilvánosságot vezette félre, de a pápát is. Mivel a vonatkozó iratokat megsemmisítették, ezért nincs kézzelfogható bizonyíték arra, hogy tartós együttműködése a belüggyel okozott-e bárkinek tényleges kárt. Ám az, hogy a megállapodás részeként külföldi útlevelet kapott, nem vall túl erős egyéniségre. Felettébb kínosak voltak az elmúlt időszak magyarázkodásai és hazugságai, és az, hogy Wielgus az utolsó pillanatig ragaszkodott a Varsói érseki poszthoz. A Wielgus-ügy remélhetőleg ráébreszti az egyházat, hogy létszükséglet számára a hitelesség visszaszerzése, és talán növeli az átvilágítást támogatók táborát is.

Visszatérve a szűkebb értelemben vett politikához, a PiS és a PO is támogatja az átvilágítást, és olyan megoldást sürget, amely tovább megy annál, mint amit a ’90-es évek törvényei megengednek. Azonban a PO radikálisabb álláspontot képvisel: a teljes nyilvánosság számára lehetővé tenné a korlátlan hozzáférést a titkosszolgálati aktákhoz, tekintet nélkül a magánélet védelmére, a megszerzett információk felhasználási céljaira stb. Bár a PO nincs beszélő viszonyban PiS-szel, mégis nekik köszönhető, hogy 2005-ben végül elfogadták a két korábbi törvényt kiváltó, új átvilágítási törvényt. Az új törvény, amelyet fiatal PiS tisztségviselők terjesztettek be, igen széles politikai és szakmai kör, körülbelül 400 ezer ember számára teszi kötelezővé az átvilágítási procedúrát. Azoknak, akik beletartoznak ebbe a körbe, és 1972 augusztusa előtt születtek, kérniük kell az IPN-től a múltjukról szóló igazolás kiállítását.

Ha a titkosrendőrségi aktákban fellelhető bármely, vélhetően az átvilágított személytől származó információ, úgy az illető “személyes informátornak” minősül, függetlenül attól, hogy tudatában volt-e, mikor, kinek adott információt. Az illető nevét nyilvánosságra hozzák, és ártatlanságának igazolására, illetve az IPN-minősítés cáfolatára kizárólag polgári jogi perben van lehetőség. A törvény a teljes nyilvánosság számára hozzáférhetővé teszi az átvilágítás alatt álló személyek aktáit – s mint ilyen, nem teszi lehetővé az ártatlanság vélelmét, a törvény előtti egyenlőséget és a magánélet védelmét. A törvényt megszavazták, noha széles körben bírálták, a liberális értelmiségiek mellett olyan korábbi ellenzékiek is, akik áldozatai voltak a kommunista üldözésnek. Végül még Lech Kaczyński is elbizonytalanodott a döntés helyességét illetően, és a törvény aláírását követően bejelentette, hogy ő maga fog benyújtani egy módosító javaslatot.

Folt az imázson

A kormány megalakulása után a PiS igyekezett megszilárdítani a hatalmát, még bizonyos törvények megkerülése árán is – példa erre a független médiafelügyelet átszabása a párt igényeinek megfelelően. A PiS-kormány jelentős személyi változtatásokat hajtott végre a közigazgatásban – ehhez el kellett törölnie az útjában álló közigazgatási törvényt –, és a többségi állami tulajdonban maradt cégek igazgatótanácsaiban. A személycserék lényegében a PiS-hez való lojalitás alapján történtek. A közelmúltan például Lech Kaczyński a Nemzeti Bank elnöki posztjára Sławomir Skrzypeket nevezte ki, aki ugyan nem rendelkezik a szükséges végzettséggel, viszont régóta működik együtt Kaczyńskivel mint varsói főpolgármester-helyettes. A PiS nem csinált titkot a személycserékből, és ahogy az már lenni szokott, a kormány körül megjelentek az opportunista, karrierista elemek. A nyilvánvaló központosító intézkedések, és kivált az Önvédelemmel és az LPR-rel kötött koalíció csúnyán belerondított a morális megújulást hirdető párt imázsába.

Amilyen hatékonynak bizonyult a PiS a konszolidációban, olyan kevéssé jeleskedik a kormányzásban, és az ország előtt tornyosuló kérdések megválaszolásában. A PiS külpolitikája és gazdaságpolitikája, és általában véve a modernizációval kapcsolatos álláspontja éles bírálatok tárgya. Ami a külügyet illeti, megromlott a kapcsolat Németországgal, Lengyelország legfontosabb uniós partnerével. Ezután hiába hangsúlyozza a PiS a lengyel–amerikai kapcsolatok fontosságát, hisz Amerika érdeklődése érezhetően lanyhult a Németországgal rossz viszonyban álló Lengyelország iránt. A PiS-nek valójában nincs értékelhető külpolitikája, csupán időről-időre tett hangzatos kijelentésekre futja.

Nincs ez másként a gazdaságpolitikával sem. A vezetők gazdasági kérdésekben homályosan fogalmaznak, és nem látni körülöttük olyan embert, akinek határozott elképzelése volna a jövőt illetően. Zyta Gilowska pénzügyminiszter, egykori PO-tag, sem áll a helyzet magaslatán gazdaságstratégiai kérdésekben. A fejlesztéssel, például a kutatással, innovációval kapcsolatos kérdések fel sem merülnek. Ami a gazdaságpolitikát illeti, elhalasztották a költségvetés reformját, amelyre pedig égető szükség volna. Úgy tűnik, mintha a modernizációs politika kizárólag az EU-s pénzek lehívására alkalmas projektek kidolgozására korlátozódna. Választási kampányában a párt hangsúlyozta a társadalmi szolidaritást, valójában azonban alig tesz valamit a szociálpolitika terén, és az egészségügyi reform is megakadt.

Alapvető probléma a kompetens személyek hiánya. A Kaczyński-fivérek modern államról alkotott elképzelése meglehetősen idejétmúlt, leginkább a múlt század első felének félautokrata modelljeire emlékeztet. Lech Kaczyński érdekfeszítő interjút adott a Gazeta Wyborczának az 1926. májusi Piłsudski-féle puccs 80-adik évfordulója alkalmából2. Nagy kár, hogy a jelennel és a jövővel kapcsolatban érezhetően kevesebb mondanivalója akad.

A Kaczyński-ikrek sohasem érdeklődtek különösebben a világ dolgai iránt, idegen nyelveket nem beszélnek; nem véletlen, hogy a The Economist egyszer “jóravaló, de provinciális” emberekként jellemezte őket. Kevés kivételtől eltekintve ugyanez igaz többi PiS-vezetőre. Az ő respektjük azonban még mindig fényévekkel nagyobb, mint koalíciós partnerüké, különösen az Önvédelemé. Felettébb kínos, hogy a PiS tisztogatási akcióját a közszférában legalább annyira motiválta az előző kormányhoz közeli tisztviselőkkel szembeni bizalmatlanság, mint a hataloméhes koalíciós partner nyomása. Számos kulcspozícióba megfelelő tapasztalat nélküli emberek kerültek, a szervezetek pedig intézményi emlékezet nélkül maradtak.

Az erkölcsi csorba és a vitatható kormányzati tevékenység ellenére a PiS a szavazók nagy hányadának bizalmát élvezi, felmérések szerint 30 százalék körüli a támogatottságuk. A magyarázat részben gazdasági: az elmúlt évben Lengyelország magas fejlődési mutatókat produkált, az ország érzi a beáramló EU-s pénzek kedvező hatását. A PiS fő jobboldali riválisa, a PO szintén meglehetős népszerűségnek örvend, azonban a két párt szavazótábora kissé eltér. A felmérések és a 2006. novemberi helyhatósági választások alapján a PiS támogatói az idősebb, alacsonyabb iskolázottságú vidéki szavazók, míg a PO-t inkább a fiatal, magasabb iskolázottságú, a világ és a modernizáció kérdései iránt nyitottabb városi rétegek támogatják. A PiS a nagyvárosok többségében elvesztette a polgármesteri székért folytatott harcot. Különösen nagy veszteség Varsó, ahol Hanna Gronkiewicz-Waltz a PO színeiben megverte Kazimierz Marcinkiewicz korábbi PiS-miniszterelnököt, az ország legnépszerűbb politikusát. Az eredmény alátámasztja, hogy a provinciálisabb PiS-szel szemben a PO nyitottabb a világra.

Miért jobbkanyar?

A két nagy párt támogatottsága, illetve a Radio Maryja és az LPR népszerűsége arra utalhat, hogy a lengyel társadalomban a jobboldali szavazásra hajlamosító értékek és attitűdök uralkodnak. Ezen értékrend központjában a közösségi kötelékek, mint a család, a nemzet, a katolikus valláson alapuló társadalmi szolidaritás és a tényleges igazságszolgáltatás áll, szemben a formális jogi folyamatokkal. A felvilágosodás eszméjében fogant Nyugatot többnyire erkölcsi relativizmussal vádolják, csekély szerepet tulajdonítanak az állampolgári jogok, és az egyéni szabadság védelmének, valamint a formális jognak a modern társadalmak működésében. Általános liberalizmusellenesség jellemzi a mindennapokat és a politikát is. Ez a mentalitás egyenlőtlenül oszlik el, és nem szükségképpen takar jól artikulált ideológiai nézeteket, de elég erős ahhoz, hogy tükröződjék a választói preferenciákban, és a próba–visszacsatolás módszerével alakuló politikában. A megállapítás, miszerint a lengyel társadalom jobbra tolódott, nyilvánvalóan elméleti, bizonyítása empirikus adatokat igényelne. De tegyük fel, hogy a kijelentés valóban igaz. Adódik a kérdés, hogy mi lehet ennek az oka. Az egyik magyarázat a mélyen húzódó, a múltból eredő okokat hangsúlyozza: a társadalmi tradíciókat, az agrárjelleget és a vallást. Elvégre az 1950-es évek iparosításáig ez egy paraszti társadalom volt, a konzervatív nézetek pedig főleg a vidéket és a kisvárosokat jellemzik. Lengyelország Európa legvallásosabb országainak egyike. A katolikus egyház szerepe, különösen vidéken igen erős, és a lengyel katolicizmus túlnyomó részben rituális és anti-intellektuális természetű. Ez bizonyos fokig tudatos egyházi munka eredménye, mivel az egyház ebben a közegben tudta leginkább átvészelni a kommunizmust. Eszerint a magyarázat szerint Lengyelország hirtelen nyitása a Nyugat felé, az ezt követő felgyorsult társadalmi változások, valamint a nyugati tömegkultúra beáramlása mind hozzájárult a hagyományos értékek és attitűdök újbóli megszilárdulásához.

A másik magyarázat kiindulópontja, hogy a lengyel társadalom a gazdasági átalakulásokért szociális értelemben nagy árat fizetett. A lakosságot érzékenyen érinti a magas munkanélküliség, az egyenlőtlen jövedelmek, a társadalmi kirekesztődés és a növekvő szegénység. Szociológiai felmérések szerint a lengyel társadalom egyre inkább megosztott, nemcsak a jövedelmek tekintetében, de abban is, hogy az egyes rétegek milyen eséllyel képesek bekapcsolódni a fejlődésbe, és hasznukra fordítani a modern életformát. A leszakadók és önjelölt vezéreik, többek közt, Lepper, mindezért a gazdasági változásokat és azok végrehajtóit okolják. Az első számú célpont Leszek Balcerowicz. A populisták, főleg az Önvédelem, megállás nélkül skandálja, hogy “Balcerowicz mondjon le”. Egy másik, durvább fordulat volt régebben a “Balcerowicz a lengyel gazdaság Dr. Mengeléje”. Ezek a szólamok megtalálják a maguk közönségét. Másfelől, a liberalizmus fogalmának (és a liberális jelző és főnév jelentésének) teljes legitimitásvesztése a lengyel politikai diskurzusban az 1990-es évek elejéig nyúlik vissza, amikor a gazdasági liberalizmus és a sokkterápia következtében a viszonylagos szociális biztonságban élők széles rétegei érezték úgy, hogy kicsúszott a lábuk alól a talaj.

A kétféle értelmezés természetesen nem zárja ki egymást, és egyik sem alkalmazható mechanikusan vagy automatikusan. Végsősoron az attitűd, a percepció és az értékrend legalább annyira formálódik a közvetlen tapasztalat, mint a kimondott, leírt és elektronikus formában közvetített ideológiák által. Márpedig az elmúlt években ez utóbbiak is érezhetően jobbra tolódtak. Populáris vonalon ott a már említett Radio Maryja, amely nem csak rádiócsatorna, hanem újság, kábeltévé (Trwam) és magánegyetem is. Jóval kifinomultabb jobbratolódás figyelhető meg az értelmiség körében: egy egész új tudósgeneráció írja tanulmányait és könyveit a közösségi, köztársasági és konzervatív értékrend jegyében – számukra, képletesen szólva, fontosabb hivatkozási pont Platón és Carl Schmidt, mint Locke és Mill. Míg a Gazeta Wyborcza a liberális és baloldali irányt képviseli, addig a két másik nagy napilap, az újonnan alapított Dziennik, és főként a Rzeczpospolita a konzervatív jobboldalhoz áll közel. A PiS kormányra kerülése óta a jobboldali értelmiség nagyobb teret kapott a közszolgálati médiumokban is. És amióta Roman Giertych LPR vezető megkapta az oktatási tárcát, az iskolákban is terjedni kezdtek a konzervatív nézetek. Ennek szélsőséges példája a közelmúltból, hogy Mirosław Orzechowski oktatási miniszterhelyettes támadást indított Darwin tanai ellen a kreacionizmus jegyében. Giertych szerint a lengyel iskolák fő problémája diákok körében dúló erőszak, ami ellen ő az egyenruha és szigorú fegyelmezési módszerek újbóli bevezetésével kíván harcolni.

A jobbra tolódás nem jelenti, hogy a “másik oldal”, a középtől balra elhelyezkedő politikai csoportok elnémultak volna, vagy hangjuk kizárólag a Gazeta Wyborcza vezércikkeire korlátozódna. A nyitottabb irányzatok hetilapja a Polityka, és kisebb részben az egyházközeli heti magazin, a Tygodnik Powszechny. A centrista irányzatokat képviseli a TVN magántelevízió. Baloldalinak számít a Trybuna napilap és a Przegląd hetilap. Mindazonáltal a liberális baloldalnak két fő problémája van. Az egyik a jól körvonalazott társadalmi program hiánya. Harminc évvel ezelőtt ez lehetett volna a jóléti állam, mostanra azonban ez nemigen járható út, hiszen ez a vonal több rombolással járna, mint építéssel. Ezt az ideológiai űrt a baloldal Nyugaton és Közép-Európában is valamiféle homályos, az általános rendezettségről, nyitottságról, az emberi jogok, a másság és a kisebbségek tiszteletéről szóló üzenettel próbálja kitölteni. Mindez természetesen szemben áll a jobboldali értékek többségével, s emiatt a jobboldal erkölcsi relativizmust, és a saját közösség lenézésének szándékát szimatolja. A másik probléma, hogy a balközép értelmiségi diskurzusban megfogalmazott eszmék nem jelennek meg a felmérésekben és a választási eredményekben. A liberális Demokrata Párt (a korábbi Szabadság Unió) 2001-ben és 2005-ben sem érte el a parlamenti bejutáshoz szükséges 5 százalékos küszöböt, és gyakorlatilag eltűnt a politika színpadáról. Az ok részben a sokkterápiában betöltött szerepük, részben a tömegkommunikációban való járatlanságuk volt. A Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD – a “posztkommunisták”) 2005-ben csupán a szavazatok 11 százalékát tudta megszerezni, más kisebb baloldali pártok, például az SLD-ből kivált Lengyelországi Szociáldemokraták, pedig be sem került a parlamentbe. Az SLD a többi kormányzópárthoz hasonlóan csak egy ciklus erejéig tudta megtartani a hatalmat. Látványos, 40 százalékról történő bukásuk több okra vezethető vissza. Egyrészt identitásválsággal küzdöttek: miközben szociáldemokratának kiáltották ki magukat, a neoliberalizmushoz közel álló politikai gyakorlatot folytattak. Másrészt tevékenységüket beárnyékolta a korrupció és a cinizmus, különösen Leszek Miller elnöksége alatt, és valójában ez okozta, hogy végleg kikerültek a jelentős politikai erők sorából. Több korrupciós botrány is kipattant, az egyik ilyen, amikor a párt regionális vezetői fülest adtak bűnözőknek közelgő letartóztatásukkal kapcsolatban. A legnagyobb vihart kavaró ügy Rywingate néven vált ismertté. (2002-ben Lew Rywin, az ismert filmproducer, felkereste a Gazeta Wyborcza napilapot is kiadó Agora médiacsoportot, és arra célzott, hogy befolyásos kormányzati körök küldték, akik segítségével kedvező médiatörvényt tud keresztülvinni – 17,5 millió dolláros megvesztegetési díj fejében. Rywin ezért végül letöltötte börtönbüntetését.) Az ügy kivizsgálására parlamenti bizottságot állítottak fel, s bár a kihallgatások során – amelyeket hónapokon át, napi több órában lehetett követni a televízióban –, nem sok minden derült ki magáról az esetről, azonban az SLD tagjai a közvélemény szemében arrogáns, cinikus és erkölcstelen emberek benyomását keltették. A botránysorozat megosztotta az SLD-t, amelyből végül kivált egy új párt, a Lengyelországi Szociáldemokraták, az SLD-t pedig alapjaiban átszervezték. A dolgok pillanatnyi állása szerint a baloldal szervezetlen, szétszórt, alig mobilizálható, és képtelen világossá tenni a céljait. Mindezek figyelembevételével nehéz megmondani, hogy a jobbra tolódás mennyiben reflektál a lakosság nézeteinek és attitűdjének változására, és mennyiben a nemzeti-konzervatív program alternatívájának a hiányára adott válasz.

Záró megjegyzések

Összességében a nemzeti-konzervatív program népszerűsége magyarázható azzal, hogy a lengyel társadalom jelenéről és jövőbeli lehetőségeiről nincs meggyőző alternatív elképzelés. A társadalmi programok, amelyek az államszocializmus végfázisának és összeomlásának idején egyesítették és mozgósították a lengyel társadalmat, mára elhasználódtak. Az első ilyen program az 1980–81-ben létrejött, majd 1988–89-ben rövid időre újra feltámasztott szolidaritás programja volt, amely a piac, a társadalmi felelősségvállalás és a jóléti állam valamiféle keverékét javasolta. Ezt 1989 második felében gyors ütemben felváltotta a korszak neoliberális eszméinek pontos másolata, az átalakulás programja, amely a ’90-es évek elejének fő mozgatóereje volt. Bár a gazdasági változások pozitív hatásai aligha vitathatók, azonban az átalakulás nagy vérveszteséggel és csalódással járt, ezért hamar népszerűtlenné vált. Ezt követte a csatlakozási program. Tíz éven át, az 1990-es évek közepétől 2004-ig a lengyel társadalom fő feladata az uniós csatlakozáshoz szükséges különféle követelmények teljesítése volt. Végül elérkezett a nagy nap, Lengyelország az Európai Unió tagja lett.

Azonban az út végén sokszor nem csupán öröm vár, de valamiféle csalódás is, különösen, ha az út veszélyekkel járt: a célhoz érve a valóság földhözragadtabb, mint ahogy az álmainkban elképzeltük. Ez történt az EU-csatlakozással is. Ráadásul Lengyelország és a többi kelet-európai ország éppen akkor lépett be az Unióba, amikor mintha Európa is egy kicsit bizonytalan volna saját jövőjét illetően, ezért nem sok iránymutatást tud nyújtani az új tagállamoknak. Ám a hezitáló Európa nem az egyedüli probléma. Napjainkban a világnak sokkal súlyosabb problémákkal kell szembenéznie a globalizáció, a környezetvédelem, és a nemzetközi biztonság terén, s mindez az egyéneket és a társadalmakat is aggodalommal és félelemmel tölti el. Mivel ezekre a kihívásokra napjainkban kevés adekvát válasz létezik, így nem meglepő, ha sokan úgy tesznek, mintha ezek a problémák nem is léteznének, és inkább egy képzelt közösség akolmelegében keresnek menedéket.