Irodalmi távlatok: Svédország

A mindenkori legjobb írók soha nem nemzetiek, hanem az általában világirodalomnak nevezett valaminek a részei, írja Jonas Thente a kortárs svéd irodalomról szóló áttekintésében. Itt van például Pär Thörn és Ida Börjel: két olyan svéd író, akiket muszáj folyamatosan figyelemmel tartani, és akiknek az írói munkásságát semmiképpen nem lehet csak nemzeti szinten különlegesnek vagy érvényesnek mondani.

A kortárs irodalmak nemzeti áttekintése mindig könyörtelen paradoxonba hajlik. “Az uralkodó irányzat” legjellemzőbb példáinak tekinthető alkotások ritkán nevezhetők a legmeggyőzőbb irodalmi műveknek. A tipikus könyvek pontosan abból a tényből nyerik az erejüket, hogy tipikusak – abból, hogy a kritikusok könnyedén képesek párhuzamot vonni az irodalom és a közvetlen politikai, társadalmi vagy bármely egyéb vonatkozása között. Megjelenésükkor ugyanezek az alkotások vonják magukra a legtöbb figyelmet. Remek kiindulópontot jelentenek a médiabeli vitákhoz, és a felek lelkesen vitáznak róluk, noha nem olvasták ezeket a műveket, ugyanakkor igen nagy örömmel fejtik ki róluk a véleményüket, hiszen az azokban megfogalmazott gondolatok ismerősek és időszerűek.

Egy ilyen könyv volt Sisela Lindblom De skamlösa (A szégyentelenek, 2007) című regénye is, amely egy, a szerzővel készült interjúval egyetemben tavaly ősszel a nagy svéd “kulturális vita” kezdetét jelentette. Az egész a táskák miatt volt. Elképesztően drága, egyedi gyártású, az abszurd fogyasztói társadalmat jelképező táskák miatt. A vita keretét a globalizációtól a nemi perspektívákig bezárólag az a kérdés jelentette, hogy ésszerű dolog-e 40 000 svéd koronát (azaz mintegy 4 000 eurót) kiadni egy retikülre.

A vita legtöbb résztvevője egyébként nem olvasta magát a regényt, amely amúgy egyáltalán nem volt rossz, és számos egyéb kérdést felvetett.

Lars Norén drámaíró En dramatikers dagbok (Egy drámaíró naplója, 2008) című könyve volt az a mű, amely ezen a tavaszon minden más alkotást elhomályosított. Ez a nagyon vastag, számozatlan lapokból és fekete borítóból álló kötet kritikával illette és felelősségre vonta a svéd kulturális élet számos alakját, többek között kritikusokat, kollégákat és színészeket. És noha a mű túlnyomó része arról szólt, hogy a nemzetközi viszonylatban Ingmar Bergman után a második legismertebb svéd drámaíró hogyan tekint a munkájára és miként végzi azt, a vita természetesen Norénnek az értelmiségi réteg elleni támadására összpontosult. Aligha lehetett másra számítani.

Ám igazság szerint a kezdeti vihar lecsillapodását követően még csak nem is ez volt az a téma, amely tovább foglalkoztatta a jegyzetírókat. Inkább az a tény, hogy Lars Norén naplója feltárta: az író gyengéjét a drága ruhák jelentik.
Retikült ugyanakkor nem használ.
Tudomásunk szerint legalábbis.

A Norén naplója körüli botrány szinte visszatükrözte a tavaly ősszel nagy port felvert esetet: Maja Lundgren Myggor och tigrar (Szúnyogok és tigrisek, 2007) címmel megjelent, fél-önéletrajzi regényében párhuzamba állította a nápolyi maffiát és a svéd kulturális elit patriarchális szerkezetét. Lundgren már túl volt két regényen, és sok éven át szerepelt az Aftonbladet című vezető esti lap művészeti rovatában. Regényében felfedte, hogy házasságon kívüli kapcsolatot folytatott az újság kulturális szerkesztőjével, és élvezettel leplezte le a svéd kulturális élet számos további jól ismert szereplőjét.

Az érintettek közül sokan tiltakoztak, a könyvben állított dolgokkal ellentétes tartalmú dokumentumokkal álltak elő, és általában is igyekeztek alátámasztani azt vélekedést, hogy a regény szerzőjének elmeállapota az őrület határát súrolja, és a kiadójának már csak a saját érdekében is le kellett volna őt állítania. Mindazonáltal alig egy esztendővel később megállapíthatjuk, hogy a hivatalos nemi elméleti vonal érvényesült, és Lundgren kitárulkozását széles körben egy még hitelesebb bizonyítéknak tekintik arra nézve, hogy a patriarchátus miként használja ki és hallgattatja el a nőket.

Dióhéjban így lehet összefoglalni az elmúlt esztendő nagy svéd irodalmi vitáit. Ezt leszámítva, a svéd irodalmi élet nyilvános oldalát az általában a könyveiket nagy példányszámban eladni képes népszerű művek írói és a szépirodalmi szerzők közötti időnkénti csetepaték jelentik. Az elmúlt években Svédország nem elhanyagolható jelentőségű krimiexportőrré vált Európában, és ez a tény – valamint a könyvekre kirótt forgalmi adó néhány esztendővel ezelőtti csökkentése – milliós bevételeket, és az azzal járó önhittséget hozták a népszerű íróknak. A bulvárlapok imádnak idézni az emberek kedvencei és az exkluzívabb író közötti pengeváltásokból.

Ám amint ezek a briliáns szupernóvák felrobbannak, bárki, aki egy kicsit is odafigyel, meghallhatja a háttérben a nemzeti irodalmi univerzumunk mormogását.

A bevezetőmben szinte reménytelenül próbáltam megfogalmazni, mi a tipikus a kortárs irodalomban, ugyanakkor bemutatni a legjobb könyveket, a legjobb írókat. Ennek természetesen az az oka, hogy a legérdekesebb írók soha nem nemzetiek, hanem az általában világirodalomnak nevezett valaminek a részei. Samuel Beckettet nem azért olvassuk, mert ír nemzetiségű, és Witold Gombrowiczot sem azért olvassuk, mert lengyel-argentin-német-francia származású. Azért olvasunk világirodalmat, mert az ilyen könyvek rólunk szólnak, akárhol és akármikor éljünk is.

Azonban egy kicsi és kulturális értelemben marginális, az európai térkép legszélén fekvő országtól azt várják, hogy az irodalma vagy bűnügyi jellegű legyen, vagy egzotikus. A magas művészi értékkel bíró irodalmi műveket egyik csoportba sem lehet besorolni. Így aztán van számos olyan svéd író, akiket egy országos áttekintés alkalmával kevésbé érdekesnek lehet tekinteni, mert kevésbé nemzetiek. Olyan írókra gondolok többek között, mint Lars Jakobson, Lotta Lotass, Christine Falkenland, Steve Sem-Sandberg, Willy Kyrklund, Mare Kandre, Lars Mikael Raattamaa, Ann Jäderlund, és a nevekkel még több sort is megtölthetnék. Nagy hiba lenne megpróbálni besorolni a műveiket egy nemzeti irodalmi összefüggésbe.
A jelentőségük annál sokkal nagyobb.

Ám bárki, aki ezt kívánná, úgy találja majd, hogy aránylag egyszerű összeállítani a svéd irodalom világos, lineáris történetét, amely a társadalmi fejlődésről szóló kommentár és leírás volna. A története valahogy így szólna:

Az 1960-as évek közepén Svédország – először és mindezidáig egyetlen alkalommal – az irodalmi “kúlság” középpontjában állt. Ez nyilvánvalóan nem jelent meg minden téren – például a popzenében – de sok tekintetben igen. A stockholmi Modern Művészeti Galéria az egyik legelső intézményi támogatója volt Rauschenbergnek, Warholnak és az új művészet többi képviselőjének, beleértve az olyan svéd alkotókat is, mint például Öyvind Fahlström. Az állami rádió és televízió is beszállt, számos, még ma is úttörőnek minősülő művészeti alkotást finanszírozott, miközben a nagy napilapok hasábjain teret adtak bármely újdonsággal kapcsolatos vitának vagy manifesztumnak. Leomlottak a populáris kultúra és az akadémikus kultúra közötti falak; elmosódtak a művészek és a hétköznapi emberek közötti határok.

1965-ben létrejött a helyiek által “Strömkantringen” (Megfordul a dagály) néven ismert esemény. Egy népes diákgeneráció felfedezte a vietnámi háborút, a harmadik világot és az osztálytársadalmat, és felvonult. A svéd irodalmat néhány éven belül az úgynevezett “dokumentarista írások” uralták, mivel az akut osztályharc miatt támadásokat elszenvedő szerzők otthagyták a fikciót a szubjektív, újságírói próza kedvéért, és felkerekedtek, hogy komoly társadalmi különbségeket felmutató környezetben töltsenek el egy bizonyos időt. Vagy – más alternatívát választva – olyan országokba, mint Kína, és a beszámolóikban megírták, ott milyen jól működik minden.

Noha az 1970-es években valamelyest lazult az ideológiai szorítás, sőt a társadalmi felháborodás hivatalos vonala is kapott néhány orvul leadott lövést, Svédországot mint mosolygó orgyilkost ebben az évtizedben is egyre tovább analizálták. Az irodalom középpontjába bekerült a környezetszennyezés, a pszichoanalízis, a nemi szerepek, a bürokrácia, a hamis Folkhem (Népház), továbbá a jó szándékú jólét falain megjelenő repedések.

Amikor ez az évtized is véget ért, és beköszöntöttek a nyolcvanas évek, sok más európai országhoz hasonlóan Svédországban is megjelent a posztmodernizmus és a posztstrukturalizmus. Hogy a svéd nemzeti írót, August Strindberget idézzük: Egy élet volt és egy veszekedés.

Mivel az új ötletek és az esztétikai impulzusok történetesen egybeestek a gazdasági fellendüléssel, Ronald Reagan színre lépésével és a neoliberalizmussal, az új írók szembetalálták magukat a régi kritikusok ösztönös zárótüzével, és vége-hossza nem volt az ellenségeskedésnek.

Az irodalomban egyértelműen érződött, hogy a svéd társadalmat felrázták. A művek tele voltak az ablakokon át bámuló vagy az iparterületek kihalt utcáin kavargó hóban bolyongó elidegenedett emberekkel. Rengeteg kép volt a tervezett társadalmi abortuszokról és az összetartás hiányáról – annak, aki látni akarta.

A legtöbb nyugati országban a minta szerint virágzó gazdasági helyzetben a regények városokban játszódnak, míg válság idején a helyszín vidékre tevődik át. Ami Svédországot illeti, az 1980-as évek irodalma egyértelműen a nagyvároshoz kötődik. A következő évtized folyamán a metropolisz elszigeteltebb helyszíneknek adta át a helyét. Gótikus értelemben elszigetelt helyszínekről van szó: szigetekről; apró, tengerparti közösségekről; a látóhatáron túli szállodákról.

Az 1990-es évek vége felé jött az úgynevezett novella-boom; ekkor szinte minden, az első kötetét megjelentető novellaíró falusi környezetbe, névtelen kisvárosokba vagy az erdőbe helyezte el a szereplőit. Olyan volt, mintha a svéd irodalom megpróbált volna visszajutni a társadalmi gyökerekhez, a paraszti közösségek kultúrájához, hogy megtalálja, ami még megmaradt a régi országból.

Nem maradt semmi.

***

Most pedig 2008-at írunk.

Ez még mindig a luxus retikülök évtizede, és az irodalom hangja meglehetősen gyászos és elkeseredett.

Vegyünk például egy olyan regényt, mint Hans Koppel Vi i villa (A villában vagyunk, 2008) című könyve. A Hans Koppel név valójában álnév. A svéd irodalomban megszokott dolog, hogy befutott írók álnéven jelentetnek meg könyveket, de ebben az esetben a csitt-csitt azzal magyarázható, hogy a szerző nem kíván szembekerülni a hozzá közel állókkal. Úgy vélem, ez sokat elmond arról az elnyomó társadalmi környezetről, amelyet ez a bizonyos Koppel bemutat a regényében.

Néhány évtizeddel ezelőtt egy brit szerző, J. G. Ballard leírta a jövő poklával kapcsolatos vízióit. Elvetődött Düsseldorf egyik elővárosának villanegyedébe, és az utcákat járva mindenütt ugyanazt a gondozott pázsitot látta, a tökéletesre nyírt sövényt, és egy BMW-t a autófeljárón. Ez volt a legrosszabb jövőkép, amelyet el tudott képzelni: a bénító unalom.

Koppel regényét olvasva hajlamosak vagyunk felidézni Ballard vízióját, és arra juthatunk, hogy az általa megírt jövőben élünk. A Koppel által leírtak a tökéletesen megjósolható, teljes eseménytelenséget tükrözik, a gyermekes családok életét 2008-ban egy kis nyugati országban.

Bárcsak szatirikus regénynek nevezhetném a Mi a villában-t, de hát nem az. A realista hagyományok szerint bontakozik ki, vannak benne helyszínek meg találó és mosolyt fakasztó elemzések, de mindent összevetve a robotszerű középosztálybeliek önkéntes bebörtönöztetésének lesújtó képét ábrázolják, a posztkapitalista társadalom beriasztózott, villanypásztorral ellátott, házi készítésű juhakolját.

Koppel regényének egyes szám első személyben beszélő narrátora kicsi és értelmetlen támadásokkal lázad a lombos elővárosi utcák konszenzusa ellen. Ez végül oda vezet, hogy bekövetkezik a legrosszabb, ami csak egy barbecue-apukával megtörténhet: nem állnak vele szóba a szomszédok, és a közös vasárnapi bowlingozásból is kihagyják.

Ide jutottunk.

A lázadás hallatlanul nagy kockázattal jár.

Lehet, hogy Hans Koppel regénye kiásta a csatabárdot a táplálkozási lánc csúcsán lévő feltételezett jóléttel szemben, de az efféle életmód leírása több más, az elmúlt évek kiadott regényben is megjelent. Ezek leginkább az irodalom egyszerűbb formáját képviselik, népszerű írónők bestsellerei helybéli, kommersz, meghökkentően neokonzervatív stílusban. Természetesen kisebb hullámokban itt is felbukkan bizonyos fokú elégedetlenség, főleg a nemi szerepek terén – de a végkifejletben nem marad semmi, amit meg ne tudna oldani a legszűkebb család, egy újabb terhesség, vagy egy új veranda.

Önironikusan az ipari társadalom problémáinak nevezzük mindazokat az apró bosszúságokat, amelyek tönkreteszik a mindennapi életünket: az olyan katasztrófákat, hogy a sarki kávézónkban elfogyott a tejeskávénkhoz való kardamom, vagy hogy a meleg büszkeség parádé egybeesik a középső lányunk születésnapjával.

A svéd irodalom pillanatnyilag az efféle problémákkal van tele. Unalmas az egész.

A gazdasági fellendülés és a könyveladás jelentős emelkedése bizonyos tekintetben átrajzolta az irodalom térképét. Míg a nagy könyvkiadók a konjunktúra mámorában sokak szerint teljesen elveszítették az ítélőképességüket, a kulturális tőkét néhány viszonylag újabb kiadó gyűjtötte össze, gyakran olyanok, akik vonzódnak a niche-hez, és kifejezetten a személyes érdeklődési körükbe tartozik ez a tevékenység. E fejlődésnek köszönhetően komoly mennyiségű, idegen nyelvről lefordított irodalomhoz jutottunk hozzá – újhoz és klasszikushoz egyaránt – valamint svéd klasszikusok műveinek új kiadásaihoz. Amikor a nagy kiadókat már nem érdekli, hogy kiadják a saját szerzőiket, feltűnnek újabb és kisebb kiadók, akik szívesen átveszik a művek kiadását.

Még a befutott svéd írók esetében is egyre inkább mindennapos, hogy elhagyják az eredeti nagy könyvkiadójukat, és másoknál vállalnak új projekteket. A kisebb kiadók ily módon megkapják az ahhoz szükséges komolyságot és súlyt, hogy elősegíti, hogy a kiadási programjuk iránti érdeklődés ugyanolyan ütemben növekedjen, ahogyan a nagyobb kiadóké csökken.

Manapság szerzőként egy kis könyvkiadóval is teljesen lehetséges az áttörés.

Per Thörn is jó példa erre.

2002-ben debütált saját kiadású kötetével: Kändisar som jag delat ut post till (Celebek, akiknek én vittem ki a postát). Thörn egészen egyszerűen felvette a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akiknek felismerte a nevét, amikor postásként dolgozott különböző kerületekben. Felkérte őket, hogy közreműködjenek egy antológiában azzal, amivel akarnak. Kilenc megkérdezett közül öten hozzájárultak a kötethez – egyesek rendkívül különleges stílusban. Thörn egy könyvben gyűjtötte össze az eredményeket.

Több irodalmi kísérlet is következett, többek között egy furcsa hangszalag, valamint – az OuLiPo csoport szellemében – számsorokká átalakított nevek, amelyek azután új szövegek és permutációk kiindulási alapjaként szolgáltak.

Thörn néhány hónapja kiadta Din vän datamaskinen (Barátod, a számítógép, 2008) című könyvét, amely egy újabb lépéssel távolodik el a véletlenszerűségtől, ugyanakkor abban az eltéveszthetetlen thörni stílusban mégis különleges marad. A könyv szerkezetét egy (elképzelt) számítógépmodell különböző funkciói szerint állította fel, majd szabad utat engedett a gondolatoknak. Ha például megnyomjuk a számítógép kék gombját, egy űrhajós játékkal játszhatunk. Ha megnyomjuk a piros gombot, felcsendül az NDK himnusza. Ha egyszerre nyomjuk meg a kék és a sárga gombot, az ország hőmérséklete egy fokkal megemelkedik.

És így tovább. Nehéz felfogni, de Thörn a sorok között fokról fokra felépíti Svédország és a svédek tragikomikus képét. Ugyanakkor a szöveg sehol nem tér el a látszólag szigorúan racionális hangvételtől, és olyan, mint egy tárgyszerű kézikönyv.

Thörn egy ideje a fiatal Modernista könyvkiadónak dolgozik, amely igen ambiciózus programja keretében új írók műveit jelenteti meg, és ma már a minőségi irodalom egyik legjelentősebb kiadója mind az eredeti svéd alkotások, mind a fordítások terén.

Ugyanezt mondhatjuk el az Oei editör kiadóról, amely az Oei költészeti folyóirat sarja. Meglehetősen megszokottá vált, hogy fiatalos irodalmi folyóiratok kiterjesztik a tevékenységüket, és elindítják a saját kiadóvállalatukat, és ezek a kiadók válnak a mai mainstreamen kívüli elméleti és irodalmi kötetek elsődleges kiadóivá.

Ida Börjel az Oei editör egyik szerzője. Sond (Szonda) című gyűjteményével debütált 2004-ben. Legutolsó kötete, a Skaneradio (Skane Rádió, 2006) látszólag az egyik helyi rádióállomás adásainak szövegátirata; a rádió megszólalási lehetőséget ad az elégedetlenkedő hétköznapi embereknek, akik betelefonálnak, és a bevándorlókat meg az általános erkölcsi hanyatlást szapulják.

Nehéz megmondani, mennyire autentikus Börjel látszólag eredeti beszámolója. Talán az egész az, talán egy szava sem. Ám a költői erejét nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Olyan mérvű magány érződik itt, olyan elszigeteltség, hogy az ember önkéntelenül is elfogadja azt a gondolatot, hogy minden ember egy sziget, amelyen áll valaki, és hasztalan integet egy zsebkendővel, amelyre az van írva: SEGÍTSÉG.

Börjel legutóbbi könyvében továbbra is a költészet normál körétől messze eső dokumentarista stílust alkalmaz. A kötet címe Konsumentköplagen: juris lyrik (A fogyasztói jogok törvénye: ügyvédi költészet), és a könyv, mint egy terjengős jogi szöveg, paragrafusokba van szedve. Börjel egy civilizációt kritizáló operát épít fel olyan váratlan és performatív kifejezésekből és főszereplőkből, mint “a Vevő”, “az Eladó” és “az Áru” – egy modern kori szentháromság.

A vevő által fizetendő ár

§ 14u A vevőnek mindig fizetnie kell valamennyit.

§ 14v Amennyiben a szerződésben nincs meghatározva egy konkrét ár, a vevőnek egy olyan összeget kell megfizetnie, amely ésszerű az áru jellege, a vételkori ár és olyan egyéb tényezők figyelembe vételével, mint: a napszak, az fényviszonyok az első szemügyre vétel idején, hasonlóságok más, korábbi eladókkal, az eladó makacssága és kezdeményezőkészsége.

§ 14w A vevőnek az eladó által gondosan kiszámolt és az árcédulán feltüntetett árat fizeti meg.

§ 14x Az eladónak rá kell szánnia az időt az árcédulák elhelyezésére, és nem lehet gondatlan.

§14y Magas ár: kis árcédula.
Alacsony ár: nagy.

Pär Thörn és Ida Börjel két olyan svéd író, akikre mostantól fogva figyelnünk kell; a munkájuk semmiképpen nem egy zárt körnek szól, és nem csak országon belül érdekes.
Lars Gustafsson ugyanakkor a lehető legnagyobb mértékben elfogadott svéd író. Ő a Harold Bloom amerikai irodalomtudós által javasolt nyugati kánonba tartozó öt svéd író egyike – részben talán azért, mert Gustafsson egyike annak a körülbelül öt svéd irodalmi szerzőnek, akiknek egyes műveit lefordították és kiadták az Egyesült Államokban.

Gustafsson azon néhány idősebb svéd író és kritikus egyike, akik felfedezték, hogy a science fiction mint műfaj gyakorlatilag minden szempontból megfelel a svéd értelmiség által mindig is olyannyira becsben tartott korelemzés és regény minden kritériumának. Az a probléma, hogy a svéd értelmiség idősebb generációja nagy általánosságban túlontúl művelt, kényelmes és előítéletes ahhoz, hogy bármi egyébnek tekintse a science fictiont, mint bogárszemű szörnyek elleni lézerfegyveres harcról szóló, fiúk számára írt kalandregénynek.

Talán az új idők jele, hogy az Atlantis klasszikus sorozat új kiadásában néhány hónapja egyszerre jelent meg Lars Gustafsson sci-fi gyűjteménye, a Det sällsamma djuret fran norr (A különös északi lény, 1989) és korábbi kötete, a Förberedelser till flykt (Előkészületek a repüléshez, 1967). Jorge Luis Borges és Stanislaw Lem a két nem hivatalos keresztapja e Gustafsson-novelláknak, amelyek bizonyára jobb eséllyel vonzzák magukhoz a hazai közönséget, mint az eredeti megjelenésük idején.

Tény ugyanis, hogy a huszonegyedik században reneszánszukat élik azok a műfajok, amelyeket hagyományosan lekicsinyeltek és figyelmen kívül hagytak – a science fiction, a fantasy, a rémregény, a horror, az erotikus művek, a képregény, a ponyva és a krimi. Az irodalom e megkésett kiszélesítése a szélesebb látókörű és nemzetközileg is tájékozott olvasóközönség és az érzékeny fülű új kiadók közös erőfeszítésének eredménye.

A Förberedelser till flykt előszavában Gustafsson által “fantasztikusnak” nevezett szövegek valójában nem azok, legalábbis a kifejezés teoretikus értelmében. Még kevesebb közük van a Tzvetan Todorov és más hasonló irodalomtudósok által körülírt műfajhoz, mint az általunk mágikus realizmusnak nevezett stílushoz. A mágikus realizmus olyasmi, amit Lars Gustafsson tökéletesre fejlesztett, különösen azon novelláiban, amelyek szorosan kötődnek a természetleíró költészethez. A címadó történetben mesteri egyszerűséggel és pontossággal mutatja be a tiszta, kihalt tájat, ahol ketten versenyeznek, hogy ki szállhat föl először.

A Det sällsamma djuret fran norr című, legegyértelműbben sci-fi jellegű könyvében Gustafsson egy olyan kerettörténetet alkotott meg, amely bizonyos értelemben erőteljesebb, mint maguk a novellák. Az ilyen kerettörténetek nem igazán ritkák a műfajban, és Gustafsson többek között Stanislaw Lem Kiberiáda és Clifford D. Simak Nagyváros című munkáinak a nyomát követi.

Gustafsson művében Kr. u. 40000-t írunk, és az egyes történeteket egy űrbéli nagyúr meséli magában, hogy elüsse az időt, amíg Pascal II nevű zászlóshajója az űrben száguld. Hogy a történetek még érdekesebbek legyenek, nyolc különböző szemszögből teszi mindezt.

Nyolc tiszt ül egy társaságban, és olyan történetekkel szórakoztatják egymást, amelyek látszólag mind egy elméleti filozófiai dilemmával kezdődnek, majd többnyire visszahelyeződnek a huszadik századba, egy egzotikus, félreeső, Föld nevű bolygóra.

A jellemábrázolás nem tartozik Lars Gustafsson erősségei közé, és kétlem, hogy valaha is hallotta volna a cyberpunk kifejezést. Ő az intellektuálisabb sci-fi méltóságokhoz sorolja magát, Lem, Arthur C. Clarke és a Sztrugackij-fivérek társaságába. Méghozzá igen hitelesen.

Lars Gustafsson két, most újra kiadott kiruccanása egyszerűen csak aláhúzza, hogy egy jó science fiction vagy fantasy regény még azt követően is sokáig megtartja az érvényességét, hogy a modern élet más, kisebb szeletéről szóló történetek már érdektelenek.

A keményen dolgozó Gustafsson most ősszel új regénnyel jelentkezik, amely újabb történeteket ígér a mágikus realizmus birodalmából.

Ám Svédország idei legjelentősebb irodalmi eseménye kétségkívül Magnus Hedlund Odöda, odrömda (Nem halál, nem álom, 2008) című, tavasszal kiadott könyvének megjelenése.

Hedlund legalább három évtizede a svéd irodalom egyik központi figurája – íróként, valamint elsősorban Beckett és a francia modernisták megismertetőjeként és fordítójaként. Ugyanakkor továbbra is a kulturális színtér meglepően obskúrus alakja. Úgy tűnik, mintha kérlelhetetlen és olykor koromsötét egzisztencializmusa elijesztené azokat, akik síkra szállnak amellett, hogy nézzük vidámabban az irodalom szerepét.

Nehezen tudom magam elé képzelni, ahogy Magnus Hedlund egy televízió stúdió kanapéján üldögél, és Snittet (A vágás, 1999) című regényének főszereplőjéről beszélget: ez a lobotómián átesett ember az egyéniségéből megmaradt töredékeket próbálja meg összeilleszteni. Őszintén szólva nehezemre esik elgondolni, hogyan tudna bárki is bármit hozzátenni egy ilyen regényhez. A könyv önmagáért beszél: feszes és gyönyörű próza, egyetlen fölösleges szó nélkül.

Hedlund ezzel az új kötettel teljessé teszi a Snittet című könyvvel elkezdett trilógiát. A második rész 2003-ban jelent meg Mylingen i Kov (Kísértet Kovban) címmel.

Az Odöda, odrömda című regényben egy elszigetelt, kilencven éves asszonnyal találkozunk, akinek aprócska lakásából csak egy autóparkolóra és egy hatsávos autópályára nyílik kilátás. Belső életét összezavarja a kor és a kusza emlékek. Nem tudjuk pontosan, mi a való világ része és mi csak az asszony képzeletének a szülötte, van egy lánya, aki látogatja őt, és egy ápoló a szociális szolgálattól.

Ebben a trilógiájában Hedlund – nem hivatalos mentoráéhoz, Beckettéhez hasonló – különös érdeklődéssel próbálja meghatározni az emberi lét anatómiai, intellektuális és elvi határait. Felkavaró, ahogyan ezt a témát – sőt, inkább témákat – kezeli, ugyanakkor mégis valahogy megnyugtató.

Ő Svédország egyik legértékesebb kincse, ugyanakkor a lehető legmesszebb van attól, hogy a nemzeti irodalom képviselőjének nevezhessük. Vagy talán éppen ellenkezőleg.