Kertész és kora

Ha nekem nem szól kitunõ íróbarátom, az azóta fiatalon elhunyt Hajnóczy Péter 1975 kora nyarán, hogy megjelent egy nagy mu, Kertész Imre “Sorstalanság”-a, biztosan nem bukkanok rá, túl sok érdekes regény jelent meg akkoriban tetszetõsebb külsõvel és nagy hírveréssel. Elolvastam, sürgõsen a barátaim kezébe nyomtam, õk szintén lelkesedtek, és vártuk a kritikákat. Meg is jelent három dicsérõ recenzió, de egyikben sem írták le, hogy világirodalmi alapmu született.

A második világháborút követõ kommunista fordulat a szovjet mintának megfelelõ irodalmi életet hozott létre Magyarországon: óriási példányszámban adták ki a rendszert támogató írókat, akik pedig az agitációban nem vettek részt, nem tudtak megjelenni. Sztálin halálát követõen megrendült a kemény diktatúra Magyarországon is, az addigi lelkes kommunisták közül egyesek a rendszert kezdték bírálni, és az írók szerepe az ötvenhatos forradalom kitörésében nem volt jelentéktelen. A forradalom leverése után néhány reformkommunista írót lecsuktak, másokat elhallgattattak, a kultúrpolitika lámpással kereste a fiatal, rendszerhu írókádereket, ám a korábbi állapot nem állt teljesen vissza. A Kádár-rendszer stabilizálódásával, a hosszan tartó diktatúrákban szokásos konszolidáció során egyre több “társutas” írót engedtek publikálni, amiként a “poputcsik” írók a Szovjetunióban is szóhoz juthattak a hatvanas években. A hivatalos ideológiát hirdetõ írók mesterségesen felnövesztett népszeruségét egyszerre azok is élvezhették, akik nem voltak hajlandóak a párt direktivái szerint alkotni. Óriási esemény volt a hatvanas években, amikor az addig betiltott magyar írók kötetei megjelenhettek, és a világirodalom másfél évtizedig tiltott gyümölcseit is sorozatban adták ki magyarul: Thomas Mann, Kafka, Camus, Sartre, Szolzsenyicin muvei ekkor hatottak a felfedezés erejével Kertészre, ám rajta kívül is sokan olvasták és vitatták az egzisztencializmust, amely talán az utolsó komolyan vehetõ filozófia volt a XX. században.

Színes, pezsgõ szellemi életben döntött úgy a pályán kívüli Kertész Imre, hogy regényt fog írni, és joggal remélte, hogy muve szélesköru elismerést arathat. Elsõ kötetes, ismeretlen szerzõ is számíthatott rá, hogy a muvét 5000 – 10.000 példányban kiadják. Kertészhez hasonló radikalizmussal persze tudomásom szerint senki sem vállalta az íróságot: nem volt munkahelye, alkalmi szellemi segédmunkából tartotta el magát, voltaképpen áldozatkész felesége fizetésébõl éltek ketten, hogy Kertész minden idejét a regényírásnak szentelhesse, mindazonáltal a korhangulat kedvezett e hajmeresztõ vállalkozásnak: ugyan majd mindenki nyomorban élt, de éhen nem halt senki, valamilyen fedél mindenkinek volt a feje fölött – Kertész szukös lakásának pontos leírása a “Kudarc”-ban olvasható -, s bár vállalkozni, gazdagodni nem lehetett, egyéb híján bõven jutott idõ a muvelõdésre, olvasásra, tanulásra. Az emberek még olvastak: ez volt az utolsó archaikus pillanat a képi kultúra dermesztõ robbanása elõtt.

A cenzúra már nem volt annyira súlyos, mint az ötvenes években és közvetlenül 56 után. Néhány témát, így a szovjet megszállók jelenlétét nem volt szabad emlegetni, az ötvenhatos forradalom csak ellenforradalomként volt említhetõ, a kommunista ideológiát nem volt szabad támadni, ám az írók megtanultak kihagyásosan fogalmazni, és a cinkos olvasók remekül tájékozódtak a sorok között.

Szokták orosz írók tréfásan emlegetni, hogy a XIX. századi orosz irodalmat a cenzúra tette naggyá: mivel politikai témákat nem érinthettek, az írók kénytelenek voltak elindulni a lélek mélységei felé. Az igazság az, hogy a cári cenzorok, kevés kivételtõl eltekintve, muvelt, olvasott, az irodalmat szeretõ emberek voltak, és lehetõleg segítették az írókat. Ebbõl a hagyományból a szovjet rendszerre is maradt valami: ha összevetjük pl. Bulgakov “Mester és Margarita” címu regényének elsõ szovjet, illetve Svájcban kiadott teljes orosz kiadását, láthatjuk, hogy a szovjet cenzor lényegtelen részeket húzott ki, a mu alig sérült. A cenzor megtette a magáét, húzott belõle, a regény pedig végre megjelenhetett.

Így muködött a magyar cenzorok túlnyomó többsége is, õket szemérmesen szerkesztõnek hívták. Nem mindig a szerzõ ellen dolgoztak, inkább a szomszéd lektortól féltek, aki esetleg – vagy biztosan – feljelenti õket, ha nem eléggé éberek. Persze amit a kiadói szerkesztõ a szerzõvel összekacsintva benne hagyott a muben, azt további cenzúra fenyegette: mind a két magyar szépirodalmi kiadónak volt szuperlektora, mindkettõ megbízható, párthu – egyébként a minõségre érzékeny – akadémikus, majd a kézirat felkerült a minisztérium megfelelõ ügyosztályára, ahol szintén ráütöttek egy pecsétet, kétes esetben pedig továbbküldték a párt illetékes osztályára. Az így jóváhagyott kézirat sem volt még biztonságban: a kész könyv az egész utat ismét végigjárta, mert másfél-két év alatt, amíg a kéziratból a legjobb esetben könyv lett, történhetett a világban olyasmi, amitõl a korábban veszélytelennek értékelt mu a nemzetközi imperializmus gyúanyagává minõsülhetett, és akkor nem lehetett azonnal kiadni, csak majd ha a helyzet megengedi. Sok remek könyv várt a megjelenésre akár egy évtizedet is. Magyarországon elõbb-utóbb mégis minden jó mu megjelent a szocializmus idején, a rendszerváltáskor egyetlen jelentõs mu sem került elõ az asztalfiókokból. Kizárólag a szamizdatban publikáló jelentõs költõ egy akadt, Petri György, akit a hatalom sokszor próbált a hivatalosan publikálók közé csábítani, de õ semmiféle kompromisszumba nem ment bele.

Jobb volt a helyzet Magyarországon, mint az európai szocialista országokban, irigykedtek is ránk a hatvanas-hetvenes években a csehek és a lengyelek. A hetvenes években nálunk is kialakuló szamizdat filozófiai, politológiai és szociológiai muveket publikált, szépirodalmat – Petri verseit kivéve – nem.

Kertész Imre remekmuvét az elsõ kiadó nem vállalta, a visszautasítás szövege olvasható “Kudarc” címu regényében. A szerzõ a kéziratot benyújtotta a másik létezõ kiadónak, amelynek nem egykori belügyes tiszt és meggyõzõdéses (zsidó) kommunista volt a vezetõje, hanem a kommunizmussal egészen jól megférõ, másodvonalbeli “polgári” író, és õ kiadta. Idáig a történet a korszak normális keretei között zajlott.

Még az is normális, hogy megjelent róla három dícsérõ kritika. Nagyon persze nem dícsérték: nem tartozott az elsõ muvével 46 évesen jelentkezõ szerzõ semmilyen klikkbe, már megvoltak annak a generációnak az elismert írói, közéjük bekerülni nem lehetett, a nemzedéki torzsalkodás az irodalmi élet mindenkori velejárója. Az individuumot a kelet-európai lelkiség általában csak akkor viseli el, ha a kollektívum engedelmes részének tekintheti; a magyar irodalmi termelés alá- és fölérendeltségi viszonyai feudális jelleguek maradtak, ezt a paraszti eredetu, kispolgári romantikával súlyosbított közösségi mentalitást a kommunista eszme felülrõl diktált mítosza csak erõsítette. Néhány hivatalosan elismert nemzeti vátesz alá sorolták be az újonnan érkezõket, és ha valaki eredeti hanggal, erõs saját személyiséggel jelentkezett, nem pedig valamely irodalmi nagyság fegyverhordozójaként, azt elhallgatták, muvét kiadták ugyan, de nem reklámozták. Politikai és ideológiai alapon elemezte a korabeli kritika a muveket, nem pedig esztétikailag. Kertész szemlélete egyetlen korabeli magyar ideológiának sem felelt meg: sem a hivatalosnak, sem a többé-kevésbé ellenzékieknek, amelyek a maguk kicsiny köreiben szükségképpen a hivatalosság hatalmi struktúráját képezték le, eltérõ ideológiával.

Nem írta le hát senki, hogy remekmu a “Sorstalanság”, sõt nem is igen vehették észre. Hajnóczy Péter vette észre, a muvelt, érzékeny, vagabund, margón élõ alkoholista. Jól érezte meg, hogy deviáns szerzõvel van dolga. Ezt érezték meg azok az értelmiségiek is, akik ugyan elolvasták, de elhessegették maguktól. A “Sorstalanság” kegyetlenül ironikus, tiszteletlenül tragikus szemlélete nem illett bele a magyar irodalmi etikettbe.

A “Sorstalanság” Kertész egyik nyilatkozata szerint nemcsak a nácizmusról szól, létrejöttéhez a magyar szocializmusban szerzett tapasztalatokra is szükség volt, közvetlenül azonban a magyar zsidóság útjával foglalkozik, amely Európa leginkább asszimilált zsidóságaként még a német zsidóságnál is teljesebben adta fel vallását, nyelvét és hagyományait a XIX. század során. Ezért volt akkora sokk a magyar zsidók számára, amikor az elsõ világháborút követõen egyszerre disszimilálni kezdték õket, a harmincas években egyre súlyosabb törvényeket hoztak ellenük – ezeket lázadozás nélkül betartották -, aztán sárga csillag viselésére kötelezték õket, majd szépen összefogdosták és haláltáborokba szállították százezerszámra. A lengyel vagy a román zsidókat kevésbé lepte meg mindez: õk nem asszimilálódtak igazán, és az ellenállásra is képesebbnek bizonyultak.

Magyarországon nem történt meg a szerény számítás szerint fél millió magyar zsidó kiirtásában játszott magyar részvétellel való szembenézés sem a “Sorstalanság” megírása idejéig, sem azóta, a rendszerváltást követõen pedig megerõsödött a már a pártállam idején, a nyolcvanas években felülrõl, a pártvezetésbõl a belsõ hatalmi harc céljából generált politikai antiszemitizmus. A fajelmélet ma megint olyan eleven, mint volt a harmincas években. A különbség az, hogy az antiszemitizmus csak a humán értelmiség köreiben dívik, a cigányellenesség – és általában az idegengyulölet – azonban országosnak mondható.

Kellemetlen volt és máig az maradt a “Sorstalanság” szemlélete, amelyhez hasonlót csak a zseniális lengyel író, Tadeusz Borowski – Kertész egyik kedvenc írója – alkotott két, Auschwitzról és a következményeirõl szóló remekmívu novellaciklusában, és nem állítható, hogy Borowski, Auschwitz túlélõje, aki 29 évesen lett öngyilkos az ötvenes évek elején, népszeruségnek örvendene Lengyelországban vagy a világban. Kertész, akárcsak Borowski, következetesen demitizálta a holokausztot, és a modern világ természetes folyományaként mutatta be. (Borowski a holokausztot – ezt a nagyon pontatlan, bár sajnálatosan elterjedt szót õ még nem használta – visszamenõleg a rabszolgaság teljes intézményrendszerére is kiterjesztette.) Kertész szemléletében éppen úgy nincs minõségi különbség békés hátország és haláltábor között, ahogyan Borowski szemléletében sem. Az áldozatokat egyikük sem nézi meghatottan, többségüket közremuködõnek, többé-kevésbé aktív kollaboránsnak ábrázolják. A gyilkosok az õ szemükben normális emberek, akik jól szervezett, a társadalom részérõl messzemenõen támogatott cselekményben vesznek részt. A bun az emberrel antropológiailag együtt jár, ami azonban – és muveik paradox optimizmusának ez az alapja – nem jelenti azt, hogy ne kellene bunnek minõsíteni.

Ez a szemlélet a magyar – és nem csak a magyar – szellemi irányzatokba nem passzolt és ma sem passzol bele. Kellemetlen. Kínos. Nem zsidó. Nem magyar. Nem eléggé németellenes. Gyilkos iróniával igazat mondani? Nem jó az senkinek. Nem lehet felhasználni politikailag. A lelkek a XX. századi megpróbáltatások után, a tökéletes távlatnélküliségben giccsre áhítoznak. Ki magyar giccsre, ki zsidó giccsre. A lelkek vezérre vágynak, s mert a vallásosság jóideje szünetel, kvázi-vallásokba menekülnek, legyenek azok konzervatív-soviniszta vagy liberális gondolat-töredékek. Nem illik bele a mind nyelvileg, mind koncepcióját tekintve radikális “Sorstalanság” a szokványos, könnyes zsidó üdvtörténetbe, amelynek Auschwitz a csúcspontja, úgymond “történelmen kívüli eseménye” (Heller Ágnes).

1961-tõl 1973-ig, amíg Kertész a regényén dolgozott, úgy látszott, van a magyar társadalomban hajlandóság az eredeti szellemi érték elfogadására, és az önmagukkal való szembenézésre, a tragikum átélésére a reménybeli befogadók érettek. Nagy szerencsénk, hogy Kertész hitt ebben, és csak késõbb derült ki, hogy az összes emberellenes ideológia, amit a XIX. és XX. század kidolgozott, ott lapul a lelkekben feldolgozatlanul. Azóta vadromantikus nacionalizmus dúl tájainkon ott is, ahol éppen nem dörögnek a fegyverek. Ilyen szellemi közegben Kertész regényének döbbenetes józansága és tökéletes normalitása normaszegés volt, és az is marad.