Határhelyzet És Átmenet

Elöljáróban
A történeti folyamatok bonyolultságát jelzi, hogy meglepően sokféleképpen lehet leírni, s értelmezni például azt a folyamatot, amely Magyarországon (és bizonyos eltérésekkel a többi kelet-közép-európai országban) zajlott le az elmúlt másfél évtizedben. Egyik értelmezés sem ad teljes körű magyarázatot, de többségük fontos mozzanatokra mutat rá. Ha figyelembe vesszük e mozzanatok sokaságát, feltételezhetjük, hogy együttesen és mozaikszerűen már meglehetősen hiteles képet rajzolnak ki erről az összetett és ellentmondásos folyamatról.

A tudományos kutatás szempontjain túl azért is fontos ezeknek az értelmezési kísérleteknek a számbavétele és meghatározása, mert szertelenül keringenek és veszélyesen csaponganak a köztudatban s közbeszédben. S minthogy többségük csak egy-egy részmozzanatot emel ki az elmúlt másfél évtized történetéből, igen alkalmasak arra, egyfelől, hogy különböző politikai erők igazolják velük törekvéseiket, s másfelől, hogy – minden más értelmezést eleve kizárva – tévhitté torzuljanak, és politikai szenvedélyek forrásaivá váljanak.

Az alábbiakban csak vázlatosan tudom felsorolni a legismertebb értelmezési kísérleteket, azzal a megjegyzéssel, hogy mindegyik külön-külön alapos további elemzésre szorul, és dolgozni kell egy olyan komplex értelmezésen, amely megfelelően súlyozza, és valamiféle rendszerbe állítja e részelemzések által feltárt tényezőket. Elemzésem tárgya Magyarország, de úgy vélem, hogy az itt megfigyeltek sok tekintetben megvilágítják azt, ami a többi kelet-közép-európai országban történt az elmúlt másfél évtizedben.

Értelmezési Kísérletek

Függetlenség és új függőség

Fontos mozzanata volt az elmúlt másfél évtizednek az, hogy kiemelkedtünk a gyarmati-félgyarmati sorból és újra független állammá váltunk. De bármennyire is jelentős változás volt ez, viszonylag csekély a magyarázó ereje. Mert egyfelől igaz ugyan, hogy visszanyertük tényleges állami szuverenitásunkat, és kiszabadultunk a szovjet függőségi rendszerből, másfelől azonban tény az is, hogy az elmúlt másfél évtizedben függetlenségünket erősen beszűkítették új tényezők: az EU, Amerika világpolitikai hatalma, és a globális gazdaság erőinek összessége. Korlátozott szuverenitásunkat egy más jellegű korlátozott szuverenitásra váltottuk át. A függőség-függetlenség fogalom-párjával tehát, mint magyarázó elvvel, körültekintően kell bánnunk. Pontosan meg kellene határoznunk, hogy mit vesztettünk-nyertünk a réven és a vámon; miben lettünk függetlenebbek, s hol keletkeztek, s optimálisan hogyan kezelhetők, az új függőségek.

Geopolitikai helyváltoztatás

Egy az előbbivel némileg rokon magyarázat szerint az elmúlt másfél évtizedben egy adott érdekszférából (Szovjet birodalom, Varsói szerződés, KGST) egy másik érdekszférába (amerikai-európai “birodalom”, NATO, World Bank, IMF) került át az ország. Ennek az áttagolódásnak a gazdasági-társadalmi, politikai, kulturális problémáival küszködött az ország az elmúlt években.

Ez az egymást váltó két érdekszféra minőségileg más, de abban hasonlítanak egymásra, hogy nehéz volt kezelni az előzőt is, nehéz kezelni a jelenlegit is. A szovjet gazdasági szféra rosszul működött, így a komoly károk mellett csak viszonylag kis hasznot lehetett húzni belőle. A nyugati függőségi rendszer sokkal hatékonyabb, nagyobb lehetőségeket kínál, de jóval bonyolultabbak az erőviszonyok és élesebb a verseny.

Magyarország jól startolt, majd az utóbbi években veszélyesen lemaradt ebben a versenyben. Igaz, a nem gazdasági jellegű javak terén elért óriási nyereség – például a személyes szabadság exponenciális növekedése – a váltás mérlegét még így is messze a pozitív irányba billentette (különösen akkor, ha a rendszerváltás úgynevezett veszteseinek milliós tömegét figyelmen kívül hagyjuk).

Rendszerváltás

Részben belső indíttatásból, részben erős külső nyomásra, az ország 1989-ben hozzálátott az államszocialista rendszer és a szétzilálódó tervgazdaság, illetve zárt gazdaság demokratikus politikai rendszerré s nyitott piacgazdasággá való átalakításához, és a világgazdaságba való bekapcsolásához – elszenvedve ennek szinte minden lehetséges nehézségét s nyomorúságát, és kihasználva a megnyíló lehetőségek egy bizonyos, nem jelentéktelen hányadát. Ezt sokan s méltán sikertörténetként értelmezik.

Befejezetlen rendszerváltás

Mások is elismerik azt, hogy intézményi szinten a rendszerváltás gyorsan előrehaladt. Létrejöttek a demokratikus politika és a piacgazdaság alapvető intézményei, és hosszú halogatás után előbb-utóbb talán elindul az egészségügy és a közoktatás intézmény-rendszerének, valamint az államigazgatásnak az átalakítása is.

Ámde, ha a tényleges rendszerváltás szerves része nemcsak az intézmények átalakítása, hanem az intézményeket működtető gazdasági-társadalmi-politikai erő- s tulajdonviszonyok, valamint érdekhálózatok átalakítása is, akkor a folyamat még nem fejeződött be, s ebben az értelemben már valószínűleg nem is fog befejeződni. Az ancien régime és a nouveau régime sajátos, zagyvalék keveredése következett be, ami egyfelől lehetővé tette a békés átmenetet, másfelől azonban a fejlődést gátló zavarok s konfliktusok forrásává vált. Más megfogalmazásban:

Kiegyezés/paktum
A szovjet nyomás csökkenése, és a hazai kommunista párt elbizonytalanodása lehetővé tette azt, hogy az államszocialista uralkodó elit mértékadó körei kiegyezzenek egy sajátos “koalícióval”: az ellenzéki értelmiségiekkel, illetve a párttal szemben egyre kritikusabbá váló, korábban a párt érdekszférájába tartozó szakértelmiségiekkel, reformközgazdászokkal, menedzser-csoportokkal, potenciális vállalkozók-kal. Ha nem is olyan jól átgondolt, de – a spanyol, portugál, ír példához hasonló – paktumot kötöttek egymással. Ma a volt szocialista uralkodó osztály és egy felemelkedő új polgárság szövegsége, küzdelme és látens (egyesek szerint cinkos) kooperációja uralja az országot.

Még egy másik megfogalmazásban:

Az elmaradt forradalom
Tény az, hogy, a tulajdonviszonyok, kialakult hatalmi- s érdekrendszerek, kapcsolati hálók és privilégiumok, valamint a társadalmi torzulások-igazságtalanságok teljes körét érintő rendszerváltás elmaradt. – Vannak, akik ezt elfogadják, részben arra hivatkozva, hogy az európai történelem sikeres polgári forradalmai sem voltak “teljes körűek”. Mások nem fogadják el, és a hatalom konvertálásáról beszélnek. Nem hogy forradalom nem volt, úgymond, de még igazi rendszerváltás sem volt. Mert a hajdani államszocialista uralkodó osztály – politikai hatalmát gazdasági hatalomra konvertálva – megőrizte, illetve nagymértékben megerősítette gazdasági majd később politikai hatalmát is.

“Forradalom, felülről”

Ez persze önellentmondás, de a szakma mégis használja e fogalmat. Azt jelenti, hogy a vezető rétegek indítanak el és vezérelnek le olyan folyamatokat, amelyek tényleges forradalmakhoz hasonló, gyökeres politikai-társadalmi átalakulásokhoz vezetnek. Ez a magyarázat azonban erősen sántít, mert egy valódi forradalom – a gazdasági-politikai változásokon túl – minden valószínűség szerint a megtörténtél jóval nagyobb mértékben átalakította volna a társadalom szerkezetét és hatalmi viszonyait. – Lengyelországban a társadalom széles tömegei jóval nagyobb szerepet játszottak a fordulat előkészítésében – bár végül a paktumot ott is elit-csoportok kötötték meg –, s lehet, hogy ez az oka annak, hogy a lengyel pártszerkezet még ma is sokkal változékonyabb, labilisabb, mint a magyar.

Burzsoá forradalom

Nem polgári, hanem burzsoá forradalom játszódott le nálunk az elmúlt másfél évtizedben. Különféle külső és belső erők szétzilálták, szétrobbantották az államszocialista rendszert, majd igen gyorsan kialakult egy “nagypolgárság”, a szocialista rendszer vezető apparatcsikjaiból, vörös és zöld báróiból és klientúrájukból, valamint a politikai és gazdasági életbe máshonnan felemelkedő újgazdagokból, újhatalmasságokból s klientúrájukból. Ez az új burzsoázia úgy viselkedik, mint tizenkilencedik századi elődje: gyors meggazdagodásra, maximális profitra törekszik, s ezzel rendkívül igazságtalanná torzította a társadalom struktúráját. Tisztelet a remek kivételeknek, szociálisan meglehetősen érzéketlen. Tevékenységét csak a huszadik század második felére kialakult emberjogi normák és a jóléti társadalom szelleme, s az ezt még mindig képviselő nyugati demokráciák jelenléte tartja valamelyest kordában.

Ellenforradalom

Még szélsőségesebb értelmezés az, hogy 1989 után a megfelelő pozícióban lévők, vagy abba kerülők többsége nem a jóléti állam kiépítésének útját választotta, mint például a szlovének, hanem – megfosztva a társadalmat az önvédelem minden lehetőségétől – kiszolgáltatta az országot (a neokonzervatív, neoliberális ideológia jegyében) a nemzetközi gazdasági-pénzügy erőknek és saját mohóságának. Haszonélvezőként elősegítette az ország “újragyarmatosítását. (És itt megjelennek a globális konspirációt emlegető teóriák is.) Igaz, ezzel gyors gazdasági fejlődés indított el, és a “lecsorgás” reagani elve alapján juttatott a javakból a középosztálynak is, de a társadalom alsó harmadát-felét újra reménytelen proletár nyomorba taszította. A jelenlegi “megszorító intézkedések” – nem szándékuk szerint, de hatásukban – tovább erőstik ezt a folyamatot.

A demokrácia tündöklése és bukdácsolása
Sikertörténetként indult. Már a kerekasztal tárgyalások során körvonalazódott, majd 1989-től kezdve gyorsan kiépült egy plurális jellegű demokrácia intézményrendszere, a különféle autonóm hatalmi központok egymást egyensúlyozó, viszonylag jó összjátékával. A kilencvenes évek közepe óta azonban megindult a még igen törékeny demokratikus rend rongálódása. A) Parlamenti-választási demokráciából nem sikerült szélesebb körű, társadalmi demokráciává, s különösen nem interaktív, “posztmodern” demokráciává fejlődni. B) A politikai mező éles szétszakadása miatt a plurális demokrácia egyre inkább “váltakozó egypártrendszerré” silányult. C) A politikai pártok oligarchizálódtak, és jelentős mértékben elszakadtak társadalmi bázisuktól. D) Lelassult a polgárosodás folyamata, egy felvilágosult, felelősségteljes polgárság kialakulása. E) A politikai pártok által szított ellenségeskedés egyre inkább megmérgezte, megmérgezi a társadalom tudatát; fokozza a látens agressziókat, és erősíti az erős központi hatalom és egy karizmatikus vezető iránti alattvalói vágyakat. F) A politikai osztály és a közigazgatói kar egy része korrumpálódott, s következésképpen a hazai és külföldi gazdasági csoportok túl nagy befolyásra tehettek szert az ország irányításában. G) A kiélezett választási küzdelmek következtében mindkét oldalon tért hódított a demokráciát eltorzító populizmus. H) A jelenlegi gazdasági válság veszélyesen fölerősítette a “reformdiktatúrára” való hajlandóságot. I) A kormány körül kialakult “bizalmi váláság” már a demokráciába vetett hitet s bizalmat is kikezdte. – Ez így, együttesen nagyon rosszul fest, és mindent el kell követni a folyamat megfordítása érdekében. De messze eltúlzottak és károsak azok a próféciák, amelyek már a hazai demokrácia válságát vagy akár összeomlását jósolják. Mert egyfelől Európai Uniós tagságunk garancia a demokratikus intézményrendszer sérthetetlenségére (rongálni, feszegetni lehet, de felszámolni nem), másfelől a jelenlegi válságnak épp az lehet az egyik pozitív hatása, hogy felgyorsítja a társadalom önszerveződését és felelősségteljes polgári társadalommá való válását.

Hármas feladat, siker, válság
Vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy az elmúlt másfél évtizedben az országnak egyszerre három igen nehéz feladatot kellett, kellett volna sikeresen megoldania. Először is, államszocialista rendszerét át kellett építenie demokráciává és piacgazdasággá. Másodszor, integrálódnia kellett az Európai Unió politikai, gazdasági, társadalmi intézményrendszerébe. Harmadszor, integrálódnia kellett a globális gazdaságba. – A kilencvenes évek vége felé úgy látszott, hogy az ország mind a három feladatot sikeresen elvégzi. Az utóbbi hat-hét évben azonban váratlanul megindult a lejtőn lefelé, elért eredményeinek egy részét elherdálta, és fokozatosan súlyos válságba süllyedt bele.

Evolúció, trial and error folyamat
Mások arra figyelmeztetnek, hogy nincs szükség nagy elméletekre, és indokolatlan a hisztéria az elmúlt másfél évtized problémáival kapcsolatban. A társadalmak állandóan változnak, alakulóban vannak. E folyamat egyes szakaszai evolúcióként, fejlődésként is leírhatók, de ezekben a szakaszokban is rengeteg probléma merül föl. Ezeket a problémákat hol sikerül megoldani, hol nem, gyakran újra kell próbálkozni, más megoldásokat kell keresni. A demokratikus rendszerek a fejlett országok többségében is küzdelmek és konfliktusok, válságok és föllendülések, megtorpanások és újrakezdések során alakultak ki. Az elmúlt másfél évtizedet Kelet-Közép-Európában is ilyen trial and error folyamatnak kell tekinteni, és különösebb hisztéria nélkül legfeljebb arról lehet és indokolt vitatkozni, hogy a megoldáskísérletek átlagosan mennyire voltak sikeresek.

A kilencvenes években úgy látszott, hogy a gazdasági fejlődés terén Magyarország – kelet-közép-európai viszonylatban – megközelítette a lehetséges optimumot, ámbár a szabadpiaci modell szélsőséges változatában rejlő veszélyek és romboló erők már akkor is jelen s láthatók voltak. Az elmúlt öt-nyolc évben azután, a politikai és gazdaságpolitikai hibák sorozatának következtében az ország messze elmaradt az optimumtól és mára súlyos válságba süllyedt. Jó volt az indulás politikailag is – gyorsan kiépült a demokrácia intézményrendszere –, de az immár több mint egy évtizede folyó “törzsi” háború a politika teljesítményét immár a pesszimum közelébe nyomta le. A társadalmi átalakulás, mint fentebb már említettem, eleve lassabb volt a szükségesnél és lehetségesnél. Bővebben:

Egyenlőtlen fejlődés

Viszonylag gyors politikai-gazdasági váltás és – ezzel szemben – a társadalmi megújulás lassúsága jellemezte Magyarországon az elmúlt másfél évtizedet. Erős külső nyomás és a megnyíló lehetőségek szívóereje gyökeresen átalakította az ország politikai és gazdasági rendszerét. A társadalmi megújulás azonban elmaradt, vagy legalábbis messze e folyamatok mögött kullogott s kullog. Igaz, jelentős társadalmi csoportok, rétegek mozgásba lendületek, alkalmazkodtak a helyzethez, s kihasználták az új lehetőségeket. Az emberek többsége azonban veszélybe került, megzavarodott, elvesztette tájékozódási képességét, rövidtávú túlélési technikákba menekült, elszenvedte a változásokat, nem volt s nincs ereje s talán lehetősége sem arra, hogy felelősségteljes polgárok gyülekezetévé cseperedjen. A társadalom önszerveződése, ami nélkül demokrácia nem működhet jól, még alig-alig indult el. – Mindezek következtében könnyű zsákmányává vált a párt-mágusoknak, akik hiú reményekkel kecsegtették, és félelmetes ellenségképekkel riogatták, s tartották, tartják pórázukon.

Rossz folytonosság (Kádár redivivus)

Egyre több szakértő látja úgy, hogy – mutatis mutandis – a Kádár-rendszer gazdasági gyakorlatának, politikai mechanizmusainak és emberi magatartásformáinak számos eleme túlélte az elmúlt másfél év egyébként jelentős változásait. A kialakult politikai rendszer a “váltakozó egypártrendszer” egyre több jellegzetességét mutatja; a kamarillapolitika bevett gyakorlattá vált; a döntésfolyamatok továbbra is homályosak; a döntésekben való társadalmi részvétel lehetősége minimális; az autonóm intézmények egymást egyensúlyozó kölcsönhatása gyengül; az esélyegyenlőség inkább romlik, mint javul; a klientúrák elkényeztetése erősödik; nyugalom minden rendben van, bízz bennünk – szólal meg a síron túlról a kádárizmus szirénhangja – igaz, jön egy-két szűköcske esztendő, kicsikét és szeretettel megszorítgatjuk a nadrágszíjacskádat, de hamarosan minden jóra fordul, csak maradj csendben, hajtsd le szépen a fejedet; aki nincs ellenünk, a velünk van…

Sodródás – irányítottság

Vita folyik arról is, hogy az elmúlt másfél évtizedben a kelet-európai országok milyen mértékben tartották a kezükben s irányították gazdasági-politikai-társadalmi folyamataikat, illetve mennyiben volt az átmenet tehetetlen sodródás. – A külső hatásoknak, a nyugati hatalmaknak és a globális folyamatoknak mindenképpen nagy sodró ereje volt. Az országok váltakozó sikerrel tutajoztak ebben a sodrásban. A legsikeresebben a szlovének álltak ellen a sodrásnak, a kedvező áramlatokat előbb a magyarok, majd a balti államok és Szlovákia használta ki a legjobban. Az utóbbi öt-hat évben – az eltorzult politikai küzdelmek, a politikai osztály felelőtlensége és sorozatos rossz gazdasági döntések eredményeképpen – Magyarország egy zátonyokkal teli mellékágba sodródott be.

Vannak, akik mindezeknél a tényezőknél fontosabbnak tartják az elmúlt másfél évtized alakulásában, alakításában a hosszú távú folyamatokat

Elmaradottság

Erősen fékező és zavaró tényező volt az elmúlt tizenöt évben, hogy Magyarország (és a közép-kelet-európai országok többsége) még mindig benne van az évszázados elmaradottság csapdájában, a gyors felzárkózás kényszerében és neurotikus állapotában; még mindig küszködik a későn indult és eltorzul kelet-európai modernizáció örökségével (túlzott központosítás, gömböccé dagadt állam, tőkehiány, túlhierarchizáltság, úrhatnámság, szétzilált, passzív társadalom, formális demokrácia demokraták, demokratikus társadalom nélkül, stb.). E folyamatok s problémák feltárása, ismerete és intenzív kezelése nélkül az ország vezetésének kapkodó, mindig csak az épp aktuális problémákkal foglalkozó, lázas tevékenysége szükségképpen alacsony hatásfokú.

Akadozó polgárosodás

A polgárosodás lassúsága, meg-megszakadása is komoly forrása jelenlegi problémáinknak s kerékkötője fejlődésünknek. Igaz, az 1820-as években megindult a köznemesség polgárosodása; 1867 után kibontakozott egy szélesebb körű polgárosodás és gyarapodott a parasztpolgárság; a két háború közt a “kisfixes” családok és az 1970-es, 80-as években a munkás- és parasztcsaládok százezrei emelkedtek föl a kispolgári-polgári lét szintjére; felnőtt egy elsőgenerációs szakértelmiségi réteg; 1989 után kialakult egy új burzsoázia. – De ugyanakkor, a Szabadságharc után másfél évtizedre megtorpant köznemesség polgárosodása, majd 1867 után részben elkanyarodott a dzsentrifikáció irányába; a Trianoni békében
elvesztettük az ország polgárvárosainak többségét, majd 1944-45-ben elvesztettük az ország legpolgárosultabb két közösségének, a zsidóságnak és németségnek jelentős hányadát; 1948 után megszakad a polgárosodás folyamata; 1989 után válságba került a kádári kispolgárság és megindult újraproletarizálódása. Ha hozzávesszük mindezekhez azt, hogy a feudális struktúrák és függőségi viszonyok egy része 1945-ig továbbélt, s hogy az ország lakosságának mintegy harmada sínylődött proletársorban vagy szolgaságban egészen az 1970-es évekig, akkor nem csodálhatjuk, hogy az elmúlt másfél évtizedben lassan és nehezen alakult ki, amennyiben kialakult, az az autonóm s felelősségteljes polgári szellem és magatartás, amely nélkül az ország nem válhat igazi európai országgá.

Globalizáció

Vannak, akik azt fejtegetik, hogy a legfőbb kihívás, és a problémák legfőbb forrása ma a globalizáció. Meg kell oldani számos belső problémát is, de az igazi küzdelem, tudva-öntudatlan a globalizáció kíméletlen erőivel s hatásaival folyik. Az olyan még gyenge, cseperedő gazdaság, mint például a magyar, különösen ki van szolgáltatva ennek a romboló-építő viharnak. A veszélyt fokozza az, hogy a kelet-közép-európai társadalmak túlzottan belegabalyodtak saját problémáikba. Nem látják a fától az erdőt, s az erdő ez esetben az a világtörténeti változás, amely most a világban végbemegy; gazdaságilag, a politikai rendszerekben, a nemzetközi erőviszonyokban s kapcsolatokban, a kultúrában, a mindennapi civilizációban. Nem látják, vagy legalábbis nem veszik elég komolyan azt – legfeljebb időnként alibiként emlegetik –, hogy a nyugati országok is küszködnek szuverenitás-problémáikkal, demokratikus intézmény-rendszerük akadozásával, a gazdaság és a világgazdaság átalakulásával, a szociális védőrendszerek szakadozásával, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével, a globális proletariátus kialakulásával, civilizációjuk gyors átalakulásával. Pedig sokat tanulhatnának a nemzetközi példákból, és mérsékeltebb hisztériával s több szakértelemmel foglalkozhatnának saját problémáik megoldásával. Jellemző, hogy a legkülönfélébb szakterületeknek van, gyakran nem is egy kutatóintézetük, korunk egyik legnagyobb kihívásával, a globalizációval viszont csak sokfele elszórva foglalkozik egy-egy kutató, kutatócsoport. Holott épp egy ilyen jelenségnél volna nélkülözhetetlen a széleskörű, multidiszciplináris együttműködés.

Folytonosság

Nem kell különböző filozófiákra vagy tudományos elméletekre hivatkoznunk ahhoz (Bergson, folyamat-filozófia, kvantum-fizika, string-elmélet, stb.), hogy a történelem sem állapotok sorozata, hanem folyamatok folytonos egybefonódása és kibomlása, s bár ezek a folyamatok létrehoznak konstellációkat, mozgó struktúrákat, “Gestalt”-okat, amelyeknek van bizonyos állandóságuk (például “törzsek”, városok, “államok”, “korszakok”, “civilizációk”, de ezek az alakzatok is állandóan tovább változnak, beleolvadnak a történelmi folyamatba, átmennek más formákba.

Ha ez így van – s lehet, hogy így van –, akkor tulajdonképpen önkényesen beszélünk egy feltételezett, 1989 és mondjuk 2010 közötti átmenetről, az “államszocializmus”-nak nevezett alakzat és a “demokratikus piacgazdaság”-nak nevezett alakzat közti átmenetről. A magyar társadalom és a magyar állam évszázadok óta folyamatos változásban volt, ezernyi részfolyamat alakította s alakítja ma is, s még az olyan markáns eseményeken is, mint mondjuk a Magyar Köztársaság kikiáltása volt 1989. október 13-án, egy pillanatnyi megtorpanás nélkül tovább fut az idő s a változásfolyamat. Nincs ennek az “átmenetnek” fix kezdő- vagy végpontja, nem tudjuk megmondani, hogy 1956-ban, a hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas években “kezdődött”, és nem tudjuk meghatározni a feltételezhető “végpontját” sem, mert a célképzet, a nyugati típusú “demokratikus piacgazdaság” is folytonosan változik, változva tovább fut előttünk, s lehet, hogy mondjuk 2050-ben már egy egészen más történeti “alakzat”-hoz közelítünk majd.

Sok minden következik ebből. Többek között például az, hogy valóban egy hosszú távú, bonyolult folyamat részeként kell vizsgálnunk ezt a korszakot. Vagy az, hogy lehetséges: az “államszocializmus – “demokratikus piacgazdaság”, mint az elemzés két végpontja, rossz keret, nem a legfontosabb változásfolyamatokra irányította, irányítja figyelmünket. Lehet, hogy fél évszázad távlatából visszanéz majd valaki, nem ez az “átmenet” lesz a domináns meghatározója e korszaknak. Hanem mondjuk az – s erre már utaltunk az imént –, hogy a globalizáció szökőárja, vagy a nyugati civilizáció földrengésszerű átalakulása ezekben az években érte el ezt a felkészületlen, törékeny országot. Vagy valami egészen más, amit ma még nem tudunk érzékelni s megfogalmazni.

Az átmenet-elemzések többsége, mint látható, elsősorban gazdaságtörténeti, politológiai és szociológiai módszerekkel dolgozik. Folytathatnám még felsorolásukat, de inkább egy kevésbé ismert megközelítésmódot mutatok be. Egy kiváló kultúrantropológus, Victor Turner híres “liminalitás-elméletének” fényében próbálom meg elemezni azt a változásfolyamatot, amelynek az elmúlt másfél évtizedben a magyar társadalom tárgya és szereplője volt. Azért választom ezt a modellt, mert Turner kifejezetten az emberek és embercsoportok megújulásának lehetőségeit s módozatait elemzi. S az igazi kérdés nálunk is az, hogy – a politikai és gazdasági intézmények mellett – milyen mértékben sikerült megújulnia a magyar társadalomnak is, illetve, hogy mik a lehetőségek s teendők e téren a következő években, évtizedekben. (Az elemzés során eszmetörténeti, pszichológiai, szociálpszichológiai momentumok is felmerülnek majd.)

Az Átmenet Mint “Liminalitás”

Híres könyvében, a The Ritual Process-ben (A rituális folyamat, 1969)1 Turner azt fejtegette, hogy vannak az emberi közösségek, társadalmak életében olyan átmeneti korszakok, “liminális” helyzetek-folyamatok, amelyek során föllazulnak vagy széthullnak a korábban kialakult, megmerevedett társadalmi-életformabeli-gondolkodásbeli struktúrák, és beindul egy romboló/teremtő folyamat: eltűnnek a társadalmi, rangbeli, vagyonbeli különbségek, magánérdekek, és kialakulhat egy puritán szellemű, alkotó energiával teli közösség, “communitas”, amely valamiféle alkotói lázban új formákat, megoldások, emberi kapcsolatrendszereket teremt. (A liminalitás állapotát Turner “antistruktúrának” is nevezi.)

Turner szerint erre a sajátos állapotra, a liminalitás teremtő káoszában való létre elsősorban olyan embercsoportok képesek, amelyek egy nagyobb emberi társadalom peremén, vagy benne elszigetelten élnek. Ilyen “marginális közösségek” lehetnek egy hajdani törzsi beavatási szertartás, a dionüszoszi ünnepségek vagy egy modern karnevál résztvevői, vallási közösségek; a permanens liminalitás állapotába élhetnek szerzetesrendek, hippy közösségek, szubkultúrák, próféták, alternatív művészek és így tovább. Ezek a közösségek és liminális korszakok – Turner szerint – szimbólumokban, mítoszokban, új gondolatokban, a világ új, sajátos látomásaiban gyakran igen gazdagok. S forrásává válhatnak a fennálló társadalmi rend, a kialakult és megmerevedett struktúrák, gondolkodásmódok, emberi kapcsolatrendszerek megújulásának.

Turner ezekre az alternatív közösségekre összpontosítja figyelmét,2 de nem zárja ki annak lehetőségét sem, hogy egész társadalmak átmehetnek ilyen liminális korszakokon. Például egy az adott társadalom környezetének hirtelen megváltozását követően, egy háborúban vagy mondjuk egy nagy természeti katasztrófa idején. De ezeket az eseteket nem elemzi alaposabban, és így nem kerít arra sem sort, hogy megkülönböztesse a liminalitásnak ezt a két típusát.

Pedig igen jelentős különbségek lehetnek közöttük. A Turner által említett sajátos, és részben marginális, zárt közösségek esetében a liminalitás valóban gyakran elősegíti, elősegítheti a közösségi szellem, az alkotószellem, az emberi szolidaritás, az új gondolatok, a teremtő energiák felbuzgását. Az egész társadalmat érintő, gyakran mélyreható válsággal együtt járó átmeneti korszakok azonban gyakran másképp alakulnak. Az eredeti gazdasági-politikai-társadalmi struktúra összeomlása és az új struktúra kialakításának rendkívüli nehézsége olyan nagy terhet róhat az adott társadalomra, amely szétzilálja e társadalmat, és eltorzítja e társadalom tagjainak tudatát, magatartásrendjét. Nem alakul ki a “communitas”, nem tűnnek el, hanem megnövekszenek a társadalmi különbségek, kiélesednek az ellentétek, nem igazán buzognak föl az alkotó energiák, nem a közösségi szellem, hanem a magánérdekek ricsaja hatja át a társadalmat. Az adott ország, az adott társadalom olyan mély válságba süllyedhet, amelyből hosszú időn át egyáltalában nem, s később is csak igen nagy nehézségek árán tud kivergődni, anélkül, hogy igazán megújulna, anélkül, hogy a korábbinál egy minőségileg jobb és jobban működő struktúrát képes volna létrehozni. Vagyis más szóval a liminalitásnak, liminális átmenetnek van egy inkább pozitív és egy inkább negatív változata.

Megítélésem szerint a kelet-közép-európai országok elmúlt másfél évtizedbeli története valahol a liminalitás e két típusa közé helyezhető el. Átmeneti állapotban vannak. Egy minden problémája ellenére inkább pozitív, mint negatív modell kiépülése felé haladnak, de az igazi társadalmi, gazdasági, politikai megújulás sok eleme hiányzik még, és valószínűleg még jó ideig hiányozni fog e folyamatból, a térség minden országában.

Éppen ezért tanulságos lehet a kelet-közép-európai átmenet ellentmondásos folyamatát egybevetni a turneri pozitív liminalitás modelljének néhány mozzanatával. Erre vállalkozom az alábbiakban. Hogy a megoldandó problémák jól kirajzolódjanak, az indokoltnál talán valamivel sötétebb és élesebb kontrasztokkal dolgozom.

Struktúrák közötti átmenet

A kelet-európai országok az átmenet során klasszikus értelemben vett turneri “liminális helyzetbe” kerültek. Kiestek a szocialista rendszer “struktúrájából”, és elindultak egy új struktúra: a demokratikus-kapitalista rendszer struktúrája felé. Az államszocializmus intézményeit szét kellett törniük, majd hozzá kellett látniuk az új intézményrendszer kiépítéséhez; s végül, a romokon és káoszon átjutva be kell majd illeszkedniük az új struktúrába. Veszélyes vállalkozás. Egy metaforával élve: a szilárd – bár már meglehetősen ingatag – talajról el kellett rugaszkodniuk, be kellett ugraniuk egy ismeretlen, örvénylő folyóba, és most, a következő években ki kell kapaszkodniuk a másik parton. Nem minden országnak sikerül ez majd egyszerre és egyformán jól. Magyarország esélyei pillanatnyilag nem különösebben jók.

Káosz

Turner számos példán mutatta be, hogy a liminalitás többnyire átmenet káosszal jár. A régi intézmények, kapcsolathálók szétzilálódnak, az újak meg csak lassan alakulnak ki. Az előbbi metaforát tovább bontva, úgy próbálnak az új EU tagországok kimászni ebből a kissé mocsaras zűrzavarból, mint a televízióban látható afrikai állatcsordák, mikor átúszva a folyót próbálnak felkapaszkodni a meredek túlparton. A szlovén gnú-knak már sikerült, az észt antilopok is már-már kikapaszkodtak, a szlovákok, lettek utánuk tolonganak – sajnos a magyar kafferbivaly épp most csúszott vissza a síkos partoldalon, az örvénylő árba, amelyben még krokodilusok is leselkednek rá. Kevés vigasz, hogy a román és bolgár igyekvők még a folyó közepén tempóznak.

A beavatók

A liminalitás átmeneti állapotában fontos szerepet játszanak a “beavatók”: esetünkben nem a Turner által leírt törzsi társadalmak vénjei, varázslói, hanem a nem kevesebb (mágikus ás nem mágikus) hatalommal rendelkező brüsszeli Bizottság, az IMF, a World Bank, a Wall Street, s még néhány hasonló intézmény. Úgy is viselkednek, mint a hajdani beavatók: szigorúak, olykor kíméletlenek, titkolóznak, örök igazságokat kántálnak, ellentmondást nem tűrnek, megszégyenítenek, a kasztráló késsel fenyegetnek, ha kell, megkötik kezünket, lábunkat, és mindezt abban a szent hitben, illetve azzal mentegetve-kendőzve, hogy minden a mi érdekünkben történik: a beavatási rituálé végeztével felnőtt embereként lépünk majd be a felnőtt Európába s világba. Az esetek többségében sikeres lehet ez a folyamat, ámbár a hivatásos beavatók a világ számos pontján már sok országot, társadalmat, embercsoportot tettek tönkre, nyomorítottak maradandóan meg. Mi talán jobban járunk.

Sámánok és próféták

Az átmeneti, liminális korszakban általában felerősödnek a társadalomban az irracionális hajlamok, gyengül a racionális elemző- és ítélőképesség. Ebben a légkörben általában megjelennek a sámánok, akik elvarázsolják híveiket, illetve a próféták, akik apokalipszisről vagy egy eljövendő Új Jeruzsálemről prédikálnak. Nálunk Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc van megáldva ilyen képességekkel. Bár időnként inkább úgy festenek, mint a varázsló inasai, s csak reménykedhetünk, hogy adott esetben eszükbe jut majd az özönvíz leállítására hívatott jelszó is.

Tricksterek

Megjelennek az átmeneti korszak zűrzavarában a “tricksterek” is, azok az okos és ravasz gnómok, akik fontos szerepet játszottak s játszanak számtalan civilizáció mítoszvilágában, rombolva és teremtve, az ártatlant játszva és ravaszkodva, az embereket becsapva vagy kisegítve, a világot felforgatva máskor meg újra alakítva; nem lehet tudni róluk, hogy a javunkat vagy pusztulásunkat akarják; trükkjeikkel elbolondítják vagy elkápráztatják, szerencsétlenné vagy boldoggá teszik az embereket.3 Van trickster jellege még olyan kiváló politikusnak is mint Tony Blair: ő a sármos, mosolygós trickster. A tengeren túl Schwarzenegger a hétmérföld-csizmás óriás-trickster. Európában Milosevics, Meciar, a Kaczynszki testvérpár, Berlusconi, Putyin pályázhatna jó eséllyel erre a minősítésre. Nálunk is felbukkant ez a típus, több példányban is, de óvatosságból az olvasó fantáziájára bízom azt, hogy kikre gondolok.

Rendcsinálók

Turnernél a rendcsinálók a liminális közösségeken kívül, a hivatalos társadalomban jelennek meg. Nálunk, mivel itt, most, Kelet-Európában az egész társadalom átalakulásáról, átmenetéről van szó, a társadalmon belül ütik fel a fejüket, és azt hiszik, hogy az átmenet szükségszerűen bonyolult és kaotikus folyamatában szigorú rendeletekkel, adminisztrációs eszközökkel, s ha kell, karhatalmi erővel lehet és kell mindenáron rendet teremteni. “Rendnek muszáj lenni”, úgymond, s ha rend lesz, máris átértünk a túlsó partra, a rendes európai országok kies tájaira. – Rendre természetesen szükség van, de csak olyanra, amely nem fojtja el a liminális korszak spontán, teremtő erőit. Arról nem is szólva, hogy a rendcsinálás önmagában még nem oldja meg az ország gondjait. Mert egy ráncba szedett ország is lehet szegény, topoghat egy helyben, vagy süllyedhet bele, vigyázzállásban, az európai periféria mocsarába.

“Communitas”

Itt nem stimmel a turneri hasonlat. Ő ugyanis azt írja elemzésében, hogy amíg az emberek eredeti, “normális” világukban voltak, elsősorban individuumokként, személyes érdekeik alapján cselekedtek. Amikor megtalálják a helyüket az új struktúrában, új világban, újra individumokká, “individualistákká” válnak. De a köztes, liminális korszak veszélyekkel teli, kaotikus világában egymásra szorulnak, összefognak, “communitas”-szá alakulnak, felerősödik bennük az összetartozás és a közös cselekvés szelleme. Turner valóságos himnuszát zengi e communitas-oknak. – Ennek a közösségképződéseknek nálunk az elmúlt másfél évtizedben, a nagy átmenetben, nem vagy alig volt nyoma. Épp ellenkezőleg: a közösségi szellem és összefogás, a közösségi szolidaritás szinte teljes hiánya jellemezte, s jelentős mértékben jellemzi még ma is a magyar társadalmat. Üveges szemekkel, közönyösen néztük a kilencvenes évek elején azt, hogy másfélmillió polgártársunk az utcára kerül, s önmagunk szorongásaiba belegabalyodva közönyösen nézzük ma is, hogy tíz- vagy százezrek vesztik el a munkájukat; szinte a kisujjunkat sem mozdítjuk értük.

Nemcsak morálisan visszataszító ez, hanem jövőnk szempontjából is ijesztő. Mert azt jelenti, hogy ebből a szempontból a “beavatás”, az új világhoz való felnövekvés nem sikerült. Ami azért különösen nagy baj, mert egy szétzilált társadalomnak – amelyben az emberek elvadultak egymástól – nincs igazán helye az európai társadalmak közösségében. A társadalmi szolidaritás, az emberek egymás közötti bizalma ugyanúgy nélkülözhetetlen eleme egy európai társadalomnak, mint a kiegyensúlyozott költségvetés vagy a villámgyors, elegáns, tiszta, percnyi pontossággal közlekedő vonatok. S talán még az Euró gyors bevezetésénél is fontosabb.

A kreativitás és hiánya

Említettem, Turner szerint a liminalitás korában felbuzognak az emberek, az emberi közösségek alkotó energiái, új gondolatok, kezdeményezések, kísérletek teszik gazdaggá és izgalmassá a kort, és termékenyítik, termékenyíthetik meg az egész társadalmat. Az alternatív vallási közösségben élők megújult hite, a hippy közösségek, a flower power, a New Age mozgalmak új értékei, a pop kultúra új dallamai, harmóniái, formái kézenfekvő példák erre. – Ebből a szempontból nagy csalódás a kelet-európai átmenet. Vagy legalábbis a magyar átmenet, hogy csak a saját házunk előtt seperjünk. Megszégyenültünk, amikor egy kiváló külföldi szakember – kissé fölényesen, de nem alaptalanul – megállapította, hogy a kelet-európai átmenetek semmi újat nem alkottak, nem találtak ki új modelleket, intézményeket, nem hoztak új felismeréseket, nem adtak új válaszokat; mindent a nyugatról másoltak le. Igaz, nem jöhet el két-három évtizedenként a film-, a zene- és a képzőművészet reneszánsza, s igaz az is, hogy az irodalmi alkotások terén nem kell szégyenkeznünk. De ami az új gondolatokat, a világ újraértelmezési kísérleteit, vagy akár csak a közgondolkodást illeti, szívszorongató az elmúlt két évtized sivársága. Különösen akkor, ha nyolcvanas évek szellemi pezsgéséhez hasonlítjuk.

A néma társadalom

Turner a communitas-t eleven, zsibongó, gazdag eszmecserében élő közösségként írja le. A mai magyar társadalom ezzel szemben – legalábbis a közélet tartományában – inkább mintha néma volna, vagy épp ellenkezőleg: morog, szitkozódik, kiabál. Mintha elfelejtette volna, hogyan kell emberi hangon, csendesen, higgadtan vitatkozni-beszélgetni egymással. Meg sem igazán tanulta. Mert nem sok lehetősége volt arra, hogy megtanulja a civilizált közbeszédet. Évszázada heccelik urai egymás ellen, szembefordították a “magyart” és a románt, svábot, cigányt, szlovákot, szerbet, a keresztényt és a zsidót, a katolikust és a protestánst, ahogy szembefordítják most, úgymond, a “baloldaliakat” és “jobboldaliakat”. Persze az embereket érdekeik s hiteik is szembefordítják egymással, de ezeket az érdekeket és hiteket meg lehetne értelmesen s higgadtan is vitatni, ha a pártpolitika az értelmes beszédben, s nem a ricsajban volna érdekelt.

Identitás és identitásvesztés

Amikor egy adott világ, adott társadalmi struktúra összeomlik, az emberek jelentős hányadának, ha nem többségének identitástudata megsérül, megzavarodik. A társadalmi környezet megváltozása, az emberi kapcsolathálók szétszakadozása, a bizalmi válság, a munkahely elvesztése, a szakmai tudás leértékelődése, a migrációs kényszer gyengíti, rombolja az emberek önképét, önazonosságát. Ez a folyamat Magyarországon drámai erővel játszódott le az elmúlt másfél évtizedben.

Igaz, megindult az új identitások keresése is. Ez azonban manapság igen nehéz feladat, lassú folyamat. Sokaknak egyelőre még nem is sikerült. Benne ragadtak az identitászavar, identitásvesztés fájdalmas és bénító állapotában. Mások – kínjukban – részidentitást dolgoztak ki maguknak, és ehhez kötődnek, foggal-körömmel. Ez a részidentitás lehet a még csak homályosan sem igazán megfogalmazott jobb- vagy baloldaliság, felekezeti hovatartozás, lehet egy erős nemzettudat. Forrása lehet az identitásnak a foglalkozás is, vagy az a pozíció, amelybe kerültek. A foglalkozás, ha igazi hivatástudattal jár, dús forrása lehet a tartalmas azonosságtudatnak. A pusztán a pozícióhoz kötődő identitás viszont többnyire üresen kong. Nehéz az új, európai identitás megteremtése azért is, mert össze kell egyeztetni a nemzettudattal, és ma már össze kell egyeztetni a világpolgársággal, a globális polgári tudattal is. Ez még a nyugati társadalmakban élőknek sem megy könnyen.

A Turner és mások által leírt természetes népeknél a beavatási szertartás végén kész identitás várta a beavatandókat: új nevet kaptak, és megkapták a törzs felnőtt tagjainak jogait, kötelességeit, öntudatát, azonosságtudatát. A mai beavatók azonban, Brüsszelben és másutt, egyáltalában nem törődnek a kelet-európai társadalmak identitásproblémáival. Nem vagy legfeljebb csak közvetve segítik őket, elsősorban a piaci játékszabályok és a demokratikus eljárásmódok tanítgatásával. Ennél is nagyobb baj az, hogy a hazai politikai osztály – az értelmiség és a sajtó nagy részének támogatásával – épp ellenkezőleg: túlontúl sokat, és túlontúl torz módon törődik az identitással. Az utóbbi másfél évtizedben, szerencsétlen és torz módon, az identitáskérdés került a politika, vagy legalábbis a politikai diskurzus középpontjába. A politikus urak és hölgyek – és értelmiségi, sajtóbeli kardhordozóik – arról vitatkoznak, hogy ki a jó, s ki a rossz magyar, ahelyett, hogy azon dolgoznának, minden lehetséges eszközzel, hogy Magyarország és a magyar társadalom mihamarabb igazi európai országgá s társadalommá váljon.

Látomás és vakság

Turner szerint a liminális állapotba-helyzetbe került közösségekre általában – és például nemcsak kora keresztény vagy a hasszid közösségekre – jellemző a látomásosság, az, hogy a múltról és jelenről, a világmindenségről, az emberi lét mélységeiről igazi, nagy felismeréseik, látomásaik vannak. Ezzel szemben ma a magyar társadalomra – durva hasonlattal élve – inkább a vakság jellemző. Vakság, mert ha hátrafordul és visszafelé néz, a múltba, sötétséget lát vagy legfeljebb homályos zűrzavart. Nem, vagy nem igazán tudja, hogy mi történt vele az elmúlt évtizedekben, században: a világháborúk, Trianonok és Yalták, halál- és fogolytáborok századában; a forradalmak és ellenforradalmak, véres és napfényes kádárrendszerek, az ide majd odahúzó katonai szerződések századában; a szörnyeteg és emberarcú szocializmus, az emberarcú és szörnyetegarcú globális kapitalizmus világában; a szegénység, gyarapodás és újra elszegényedés korszakaiban; a sikeres vagy elfuserált rendszerváltások századában; a jogok és jogtalanságok, remények és reménytelenségek korában; az Európán kívüliség és belüliség, a fényes és sötét jövő huszadik és kora-huszonegyedik századában. Senki nem magyarázta el neki, hogy mi történt vele és a magyar társadalommal az elmúlt másfél évszázadban vagy másfél évtizedben.

Progresszió és regresszió

Turner az átmenetet “progresszió”-ként írja le, vagyis olyan folyamatként, amelynek során egy ember vagy embercsoport előre és feljebb lép, gyermekből felnőtté válik, megtalálja a helyét a világban, előre halad az életpályáján, érettebbé, bölcsebbé, életerősebbé válik. – A kelet-európai átmenetekben keveredik ez a két mozzanat. Magyarországon is. Az ország rekordidő alatt betegeskedő államszocialista rendszerből működőképes – bár komoly problémákkal küszködő – demokráciává és meglehetősen jól működő piacgazdasággá alakult át. Részévé vált a nyugati világnak, tagja lett az Európai Uniónak és a NATO-nak, bekapcsolódott számos nemzetközi hálózatba, évtizedek stagnálása után lendületesen beindult a gazdaság fejlődése, megerősödött az emberi jogok védelme, és így tovább. Igaz, vannak területek, ahol nem sikerült előre lépnünk, sőt. A jóléti állam szocialista változata megroppant, a javak elosztása igazságtalanabb lett, a korrupció nem csökkent, csak átalakult s talán inkább növekedett, az államháztartás eladósodott, és így tovább. De nem ezekről a megtorpanásokról s visszafordulásokról akarok itt szót ejteni. Hanem arról a széleskörű és veszélyes regresszióról, amely az elmúlt években a magyar társadalom tudatában és magatartásformáiban zajlott le. Lehetséges, hogy ez az elmúlt másfél évtizedben lezajlott átmenetnek egyik legfontosabb tünete, nagy magyarázó erővel rendelkező mozzanata. Lezárva az átmenet turneri elemzését, érdemes e regresszió elemzésének külön fejezetet nyitnunk.

A Nagy Regresszió

A pszichológusok, úgy tudom, akkor beszélnek regresszióról mint kóros folyamatról, amikor valaki nem tud szembenézni önmagával vagy a világgal, és védekezésképpen valamilyen korábbi magatartásformába, tudatállapotba húzódik vissza. Az elmúlt másfél évtizedben ez történt a magyar társadalommal, vagy legalábbis a emberek jelentős hányadával. Egy egyre inkább összekuszálódó világban képtelenek voltak szembenézni az előttük feltornyosuló feladatokkal. Megtorpantak, hátrahőköltek, visszahúzódtak.

E tömeges regresszió számos formája figyelhető meg a mai magyar társadalomban. Mielőtt azonban felsorolnék közülük néhányat, hangsúlyoznom kell, hogy többségük nem sajátosan magyar jelenség: jelen van más társadalmakban, a fejlett nyugati társadalmakban is. De nálunk különösen veszélyessé teszi két tényező. Egyfelől az, hogy hosszú évtizedeken, ha nem évszázadokon át olyan politikai-gazdasági-társadalmi helyzetben voltunk, amelyben az emberek többségének alig-alig volt lehetősége arra, hogy autonóm, szabad, felelősségteljes polgárrá nőjön fel. Másfelől, egy bonyolult átmeneti folyamat kellős közepén vagyunk, s ebben a folyamatban különösen fontos volna – szinte fontosabb, mint egy már kialakult, fejlett országban –, hogy nagyon is tudatosan, felnőttként, céltudatosan viselkedjünk. Nem engedhetnénk meg magunknak a regresszió fényűzését. De sajnos, megengedjük.

Az alább felsorolt regressziós tünetek tehát meglehetősen általános emberi-társadalmi tünetek, de mi hazai vonatkozásban elemezzük őket. Kezdjük.

Regresszió a bogárreflexbe

Sokan vannak közöttünk, akik ijedtükben bezárkóztak, begubóztak, moccanni sem mernek. Nem akarják látni, hallani azt, ami körülöttük történik. Elhessegetik a külvilágot, elhessegetik még önnön gondolataikat is. A csigareflex ugyanennek a regresszió-típusnak valamivel szelídebb formája. Sok embertársunk vált szuper érzékennyé: a csigaházból időnként óvatosan kinyújtják a nyakukat, hogy aztán ijedten, érzékenyen és sértődötten újra visszahúzódjanak a csigaház sötét, párás melegébe.

Depresszió

“Rosszkedvünk telén” – mondhatnánk Shakespeare-rel. Volt nekik, is, van nekünk is elég okunk a rosszkedvre. Ma, sokkal kevésbé költőien, inkább úgy szokás mondani, hogy a “depresszió” népbetegséggé vált nálunk (és vált, talán kisebb mértékben, másutt is). A depresszió sok esetben valóban betegség, de manapság sokan már-már önszántukból húzódnak be a rosszkedvű tompultságnak ebbe a menedékébe.

A pánik is regresszió: “elvesztem a fejem”, vagyis elvesztem életem fölött az ellenőrzés képességét, amelynek kiépítésén évezredeken át dolgozott az emberiség. Regrediálok egy korábbi védtelenebb, tehetetlenebb állapotba. Ugrálok, csapkodok, mint a megrémült majomsereg.

Gyakori formája a regressziónak a paranoia: a bizalmatlanságba, a mindenki-mindenkinek-az-ellensége állapotba való visszazökkenés is. Hobbes a “társadalmi szerződés” megkötése előtti, félelemmel teli, ősi állapotként írta ezt le. Talán nem véletlen az, hogy a társadalmi szerződést mi még nem kötöttük meg.

De visszahátráltak sokan a dzsungelba is, vagy legalábbis abba a hitbe, hogy dzsungelben élnek. Egy olyan világban, ahol nincs törvény, nincsenek jogok és kötelességek, csak erőszak van. Ahol az erősebb az úr. Nap mint nap erősítik bennük ezt a hitet az újsághírek, amelyek az erősebbek és erőszakosabbak diadalairól adnak folyton folyvást hírt. És közvetve ezt a hitet erősíti az a számtalan TV-film is, amelyekben estéről estére izomkolosszusok verik, rúgják, marcangolják agyon egymást a legnemesebb vagy nemtelenebb kőkorszaki hagyományok szerint. És mi – akárcsak a világon mindenfele sokan – gyönyörűséggel teli borzongással nézzük őket.

A regresszíós folyamattal értelmi vakság is együtt jár. Vannak, akik a bezáruló értelem, a “closed mind” szindrómájára utalnak ezzel kapcsolatban. Vagyis arra, hogy az emberek tudata rugalmatlanná válik; gyengének, bizonytalannak érzik magukat ebben a zűrzavaros átmeneti korszakban, és – ahelyett, hogy a turneri modell szerint izgatottan keresnék az új gondolatokat, megoldásokat – görcsösen kapaszkodnak eddigi, készen kapott “igazságaikba”, anakronisztikussá váló hiteikbe, tévhiteikbe. Nem merik elengedni a fogódzkodókat, az új gondolatokat meg sem akarják hallani, képtelenek váltani, pánikszerűen ragaszkodnak a maguk meggyőződéséhez. Mindenki más csak tévedhet, vagy szánt szándékkal, gonosz szándékkal, hamisítja meg a tényeket.

Regresszió a családba

A regresszió egyik leggyakoribb formája – mindenhol a világban, de talán nálunk most, a jelenlegi helyzetben különösen – a családba való visszahúzódás. Sok olyan ember van manapság, akinek, Kosztolányi Dezső szavaival élve, “határa kertfal, tyúkól, pincegádor…”, aki nem lát túl, és nem is akar túllátni ezen a kertfalon, aki nem törődik, nem tud, nem akar, nem mer törődni a világgal. Családjában és családja körül pörög olyan serényen, hogy ne kelljen egy pillanatra se kitekintenie egy “idegen világba”.

Veszélyesebb ennél a regresszió a nyájba, a Yonesco-féle rinocérosz- hordába. Ez volt a 20. század legnagyobb, legszégyenteljesebb, legpusztítóbb regressziója. Százmilliók érezték gyengének vagy akár senkinek magukat, és “csatlakoztak a hadhoz”, menekültek bele a nyájmelegbe, pótolták nem létező személyiségüket nyájszemélyiséggel, s váltak gyakran, akarva-akartlan gyilkos hatalmak cinkosaivá. 1989 után volt valami halvány esélye annak, hogy négykézlábról két lábra álljunk, vállalva a független, felnőtt, autonóm emberi lét kockázatát és veszélyes örömét. De csalódtunk. A szétzilálódó világ új félelmei és a félelmekből fakadó gyűlöletek nagyon hamar betereltek minket, vagy legalábbis közülünk sokakat, valamelyik új keletű nyáj, mozgalom, párt, világnézet, horda karámjába. Személyiségük, személyiségünk, függetlenségünk, polgári méltóságunk siralmasan összetöpörödött.

Vissza lehet hátrálni a múltba is. Többféleképpen. Lehet ez a múlt egy hajdan volt vagy hajdan sem volt “aranykor”; például a Kádár-rendszer, a Horthy korszak, a dicsőséges nemzeti múlt aranyködbe vesző homálya. Ha azért merülnénk el a múltba, hogy erőt gyűjtsünk a jövőre, akkor nem is volna ez rossz stratégia. Csakhogy többnyire üres nosztalgiákról, a jövő építését akadályozó múltbeli roncsokba kapaszkodásról van szó.

Rokon ezzel a gyerekkorba való regresszió. A gyermekded felelőtlenségbe, nyafogásba, duzzogásba való visszasüllyedés. A hatvanas-hetvenes években írtam az akkori magyar társadalom kényszerű infantilizálódásáról, a felelősségteljes, autonóm polgári magatartás elsatnyulásáról (vagy elrejtőzéséről). 1989-ben azt hittem, hogy végre valahára túl vagyunk ezen a négykézláb mászkáló, gügyögő, hátulgombolós állapoton. Tévedtem. Virágzik hazánkban az új-infantilizmus. Számos jele van ennek.

Ilyen infantilis vonáspéldául a zsörtölődés, duzzogás. Sokan vagyunk ebben az országban, akik folyton folyvást csak duzzogunk, zsörtölődünk, ahelyett, hogy felnőtt emberként megpróbálnánk valamit változtatni a világon. Vannak, akik a regresszió kellemesebb formáját választották, választják: zsírpárnák pólyájába bújnak. Szorongásukat halászléba, makaróni-hegyekbe, csokoládékrémekbe fojtják. Vagy gondoljunk a megannyi televíziós műsor butácska gügyögésére, a játékok, társasjátékok, sportjátékok, találós kérdések mindent elöntő divatára (a nyugati civilizáció történetében nem volt még olyan kor, amelyben a felnőttek nap mint nap ennyit játszottak volna). De utalhatok a fogyasztói civilizáció egy másik meghatározó jegyére, a hedonizmusra, az élvezetek hajhászására; az örömelvűség, a minden áron való örömszerzés és azonnali vágykielégítés hajdanában inkább csak a gyerekekre jellemző magatartására. Mindezek világjelenségek, de mint említettem, nálunk negatívabb szerepet játszanak, mint a fejlett, polgárosodott országokban.

Visszamenekülhet az ember az ösztönök világába is. A szexuális forradalom például minden bizonnyal felszabadulás volt, áttörése azoknak a korlátoknak, amelyekkel a nyugati civilizáció túlzottan is visszaszorította a szexuális vágyakat. Másfelől azonban megvolt s megvan benne a regresszió mozzanata is, a regresszióé egy civilizáció előtti állapotba. Mert tudvalevő, hogy a civilizáció fogalmában elidegeníthetetlenül benne van a szabályozó, korlátozó, “visszanyeső” momentum. S következésképpen egy olyan “civilizáció”, amely napi huszonnégy órán át hirdeti a vágyak már-már korlátlan kielégítésének lehetőségét s parancsát, legalábbis ebből a szempontból megkérdőjelezi önmaga civilizációs jellegét. Persze minden civilizációban voltak olyan hosszabb-rövidebb korszakok, hetek, napok, hónapok (dionüszoszi ünnepek, “karneválok”, stb.), amikor az ösztönök kiszabadulhattak e szabályozó rendből, de a mai fogyasztói civilizáció “örökös karnevál” jellege, amelyről sok kiváló tudós ír, már-már szétfeszíti az adott civilizáció kereteit. Nem tudom, hogy nálunk, Magyarországon, erősebb-e például a szex-kultuszban a regressziós mozzanat, mint nyugaton, de a szexuális szabadság mindenképpen kapóra jöhetett s jöhet azoknak, akik az élet gondjaival és szorongásaival szemben menedéket keresnek.

Lehetőség van arra is, hogy az ember – ha az élet problémái nagyon kínozzák – megszabaduljon önmagától, személyiségétől, énjétől. A legegyszerűbb alkohol segítségével regrediálni ebbe az én-nélküli állapotba. S minden bizonnyal a hazai alkoholizmus magas foka is tünete annak a Nagy Regressziónak, amelyet itt elemzünk (ámbár itt már inkább a regresszió évszázados gyakorlatáról van szó – hiszen korábbi korszakainkban is bőven volt oka az embereknek az öntudatlan bódultságba hátrálni a világ megannyi baja, nyomorúsága elől). De vannak szelídebb s nem kevésbé hatásos módszerek is. Megszabadulhat az ember a személyiségétől úgy is, hogy föladja, lerombolja, vagy mondjuk “szétszórja”. Ez utóbbinak például az a módja, hogy – ha az ember nem akar felnőtt személyiségként szembenézni az élettel, az élet lehetőségeivel és problémáival, akkor – a szó szoros értelmében szétszórja, illetve pontosabban “szétszórakozza” az életét és önmagát. Ez ma különösen könnyű, mert korunk civilizációja, a fogyasztói civilizáció, a nap huszonnégy órájában erre ösztönöz minket: feledkezz meg magadról és a világról, ne törődj semmivel, élvezd az életet, szórakozz, szórd szét magad az élet színes forgatagában.

A világ sokak számára – nálunk és másutt – olyan kuszává, bonyolulttá és érthetetlenné vált, hogy a felvilágosult értelem és ráció több évszázados kibontakozása után felerősödött bennük a hajlandóság arra, hogy visszameneküljenek az irracionalitás félhomályába. A parapszichológia, az asztrológia, a mítoszok, a New Age típusú irányzatok és művek óriási divatja jelzi a felnőtt racionalitásnak ezt az apályát.

Hogy csak egy példát említsek, az Amazon elektronikus könyváruház az “okkult” címszó alatt a következő témaköröket sorolja föl, s mindegyiken belül könyvek sokaságát ajánlja: földön kívüli lények, asztrál sugárzások, aurák és színek, vitatott tudás, termésforgók, kultuszok és démonizmus, ESP, kabbala, mágia, metafizikai jelenségek, okkultizmus, parapszichológia, rózsakeresztesség, sátánizmus, sámánizmus, spiritizmus, természetfelettiek, ufók, megmagyarázatlan misztériumok, bájitalok, boszorkányság.4

Mint látható, az irracionalitás divata megint csak nem magyar sajátosság – mi is a nemzetközi irracionalitás-ipar termékeit fogyasztjuk –, de jelenlegi nehéz helyzetünkben fontos volna némi önmérsékletet tanúsítanunk, mert nálunk most különösen szükség volna minden épkézláb gondolatra, rációra, értelmes, higgadt együttgondolkodásra.

Ha nem is a maga számára, de a többi ember számára veszélyesebb stratégia az, ha valaki az agresszió állapotába regrediál. Tör, zúz, rombol, másokon, a világon veri le tehetetlenségének, frusztrációinak kínját. Ez a kőkorszakbeli dühök világába való visszahátrálás az egyik legelterjedtebb regresszió típus nálunk manapság. Kisebb-nagyobb mértékben majdnem mindannyian szenvedünk benne. Csörtetünk a tömegben, mint őseink a bozótban, már-már dühödt orrszarvúként rohannánk neki az előttünk araszoló autónak, a “plafonra mászunk”, ha valami nem történik azonnal a kedvünk szerint, gyilkos indulatoktól majd fölrobbanunk, ha valaki keresztbe tesz nekünk.

Regressziós tünet a jövő-vakság is. Eltakarjuk a szemünket, nem akarunk, nem merünk előre, a bizonytalan, ismeretlen jövőbe nézni. Bele lehet menekülni a közönybe, a reménytelenségbe is. Ha nem látunk semmiféle kiutat, semmi lehetőséget, akkor a hiábavaló reménykedés fájdalma ellen beburkolózhatunk az önként vállalt, hitvallássá tett reménytelenségbe. “Nincsen remény” – kesereghetünk együtt a költővel, és máris enyhül a kín. Ha ezt a tompult reménytelenséget filozofikus rezignációvá tudjuk nemesíteni, akkor még büszkék is lehetünk magunkra.

Vissza lehet vonulni a cinizmus bástyái mögé is. Ha sikerül elhitetni magunkkal, hogy nincs és nem is lehet semmi érték, semmi jó, semmi tisztesség, semmi emberség a világban, mindenki lop, csal és hazudik, akkor nem fáj annyira az értékeknek és értékes embereknek a hiánya. A cinikus öngyógyításnak ez a kísérlete mindenképpen regressziónak tekinthető, ha hiszünk azoknak a filozófusoknak – a filozófusok egy nem elhanyagolható hányada ebbe a csoportba tartozik – akik szerint mindennek ellenére van a világban lehetőség tisztességes, szabad, méltósággal teli életre.

Vissza lehet menekülni a mártir-tudat kellemes állapotába is. Emlékszünk még, az ötvenes-hatvanas években sokan vállalták a mártíriumot nálunk is, a térség többi országaiban is. Életüket, biztonságukat, karrierjüket áldozták föl egy szent ügy védelmében. Mára azonban megfakultak vagy eltűntek a szent ügyek, a gonosz hatalmak is puha angóra kesztyűt húztak karmaikra, simulékonyak és udvariasak, nehéz fogást találni rajtuk. Nem nagyon van lehetőség és szükség igazi mártíriumra. Ennek ellenére sokan húzódnak vissza a mártír tudatba, az ártatlanul szenvedő nemes lelkű ember szerepébe, akinek a szenvedés jutott osztályrészül. Hajdanában a mártíromság vállalása új világot építő bátor tiltakozás volt egy rossz és bűnös világ ellen. Ma a világ elől menekülő ember szerepe ez, azé, aki valamiféle glóriával akarja kárpótolni magát a kudarcokért.

Az angolszász szakirodalom “self-handicappingnek” nevezi az önbénítás regressziós stratégiáját. Akkor beszélnek erről, amikor valaki maga állít akadályt magának. Gondoljunk például egy olyan sportolóra, aki nem készül fel kellőképpen egy következő versenyre. A nem megfelelő felkészülés csökkenti ugyan a siker esélyét, de egyúttal kézenfekvő mentséggel is szolgál arra az esetre, ha kudarcot vall az ember a versenyen. Ez az önbénítás, vagy másképpen kifejezve a sikerorientáltsággal szemben a kudarckerülő magatartás választása a hetvenes-nyolcvanas években is sokakra jellemző volt Magyarországon és valószínűleg egész Kelet-Európában. Érhető módon, mert egyfelől kevés lehetőség volt az igazi sikerre, másfelől a sikernek, az átlagból való kiemelkedésnek megvoltak a maga veszélyei. A kudarckerülő lavírozás sok esetben bölcs stratégia volt.

Az elmúlt másfél évtizedben a lehetőségek sokasága nyílt meg az emberek előtt. Ez jó is, meg rossz is. Mert egyfelől nagyobb az esélye és kisebb a veszélye a sikernek. Másfelől azonban most már nincs, vagy kevesebb a mentség is. Az esetleges kudarc okát önmagában kell keresnie az embernek. S hogy ezt a fájdalmas megszégyenülést elkerülhessék, sokan hajlanak az önbénításra: ahelyett, hogy minden megtennének a siker érdekében, inkább a körülmények sújtotta, tehetetlen, szerencsétlen ember állapotába húzódnak vissza.

Visszahúzódhat az ember a kiskertbe is, a paprikabokrok, sarkantyúvirágok, barackfák közé. Zseniális húzása volt a Kádár rendszernek, hogy sokszázezer családnak osztott ingyen vagy fillérekért, nem szántóföldet, hanem kiskertet. Nem földreform volt ez, hanem valóban zseniális “agyreform”. Izgága, keserű, türelmetlen, kiszámíthatatlan, politizáló, kritizáló, változást követelő, az utcán, kocsmában tengő-lengő-összeröffenő, boldogtalan proletárokat alakított át szinte egy csapásra békés, kiszámítható, boldog kispolgárokká. Mert akinek kertje van, az nem ér rá utcán, kocsmában tengeni-lengeni, politikáról vitatkozni, elégedetlenkedni, rendszert szidni; az már nem kiszámíthatatlan, izgága elem, hanem kiszámítható kertész, mert kiszámítható például az, hogy ekkor meg ekkor a barackfákat kell metszenie, a szőlőt permeteznie (ami nem halasztható el holmi zajongó tüntetésért); de ideje sincs, mert deszkát-téglát kell hajszolnia, hogy felépíthesse a szerszámos kamrát vagy a kis hétvégi kalyibát. A kiskerttulajdonos már nem a politikai változást, hanem az esőt vagy a napsütést várja; nem ér rá “gyülekezni”, legfeljebb egy két percre támaszkodik rá az ásójára és vált néhány szót a szomszédjával, és akkor sem a politikáról vitatkozik, hanem arról, hogy melyik gyomirtó szer a jobb; már nem a rendszert szidja, hanem a pajort meg a vakondokot; a diófa alatt issza meg a maga kis borát, nem a füstös és izgága kocsmában. Vagyis az öntudatos, harcos, politizáló proletár vagy polgár önként és békésen visszavonul egy ősi állapotba, a kertész hajdani idilli-édenkerti világába. (Arról itt most nem szólok, hogy ez a visszahúzódás csak közéleti szempontból regresszió. Mert a kiskert – más szempontból – a felnőtt, felelősségteljes, gondolkodó emberi személyiség kiváló iskolája.)

Befejezésül megállapíthatjuk, hogy a társadalmi méretű regresszióval – mint súlyos patologikus jelenséggel, és mint a másfél évtizedes átmenet egyik fontos következményével, tünetével s magyarázó elvével – mindenképpen komolyan kellene foglalkoznia az ország polgárainak, szakértőinek, vezetőinek. A nagy ívű gazdasági programok, még ha lennének is ilyenek, akkor sem tudnák önmagukban elhozni – rosszkedvünk tele után – jókedvünk tavaszát.

A másfél évtizedes magyarországi (s részben általában közép-kelet-európai) átmenetnek számos jelenségét, alkotóelemét, áramlatát és egyben magyarázó elvét soroltuk föl a fentiekben. Valószínűsíthető, hogy egymással összefonódva, s különböző mértékben, valamennyi szerepet játszott e bonyolult folyamat alakításában. A kutatók hol egyiket, hol másikat emelik ki fő magyarázó elvként. Úgy vélem azonban, hogy külön-külön is alaposan, az eddiginél alaposabban meg kell vizsgálni őket, de együttes elemzésük rajzolhat majd föl igazán árnyalt képet e korszakról, e bonyolult átmenet folyamatáról.