Fülcimpa (az ideológia malomkövei)

Nemrég Magyarországon járt a Dalai Láma. Valaki a közönségből megkérdezte tőle, hogy tényleg Magyarországon van-e a Föld gyógyító szívcsakrája, konkrétan Dobogókőn, mert ha így van, és erről mindenki tudomást szerezhetne, a problémáink is megoldódhatnának. A Láma elgondolkodott, majd azt válaszolta, hogy érdekes kérdés, legutóbb Mexikóban kérdezte tőle ugyanezt egy mexikói ember egy mexikói heggyel kapcsolatban. Én is úgy fogok tenni most, mintha Magyarország lenne a világ közepe, csak és kizárólag Magyarországról fogok beszélni, de igyekszem azokat a témánkkal kapcsolatos motívumokat kiemelni, amelyek általános tanulságokkal szolgálhatnak. Vagyis arról fogok beszélni, hogy a konfliktus és megbékélés fogalmairól mi jut eszembe Magyarországgal kapcsolatban.

Egyszerre vagyok könnyű és nehéz helyzetben, mert a magyar történelem és ebből fakadóan a mai magyar közélet is tele van konfliktussal, szinte csak konfliktus van, konfliktus-áradás, konfliktus-dömping, konfliktus-hegyek, konfliktus-lavinák. Mintha folyamatos válságban élnénk, kevés a példa a nyugodt építkezésre, megbékélésre, kiegyezésre, higgadt önvizsgálatra, virágkorra. A magyar, ahogy mondani szokták, békés, jámbor, vendégszerető nép, csak valamiért Európa összes háborújához azonnal csatlakozik, biztos érzékkel kiválasztva a leendő vesztes pozícióját. Forradalmainkat leverték, az utóbbi száz évben elszenvedői és vesztesei voltunk világháborúknak, német megszállást orosz megszállás követett, ráadásul elvesztettük az 1954-es futball-világbajnoki döntőt is (nota bene hajmeresztő bírói tévedések következtében).

Húsz évvel ezelőtt az ország függetlenné vált, kezünkbe vehettük a sorsunkat, lehetőség nyílt a békés építkezésre, mégsem beszélhetünk nyugodt fejlődésről, mert a múlt feldolgozásának hiányában a feszültségek és frusztráltságok tovább öröklődtek, a társadalmi csoportok közti dialógus létre sem jön, vagy félresiklik, kudarcot vall. Ha a nemzet olyan embercsoport, melyet a közös emlékek és a közös tervek fűznek össze, akkor nálunk mintha a közös emlékek közt kevés olyan lenne, ami a közös tervek és közös remények alapja, energiaforrása, táplálója lehetne. Az emlékek, a hagyomány nem az önmeghatározás, az önismeret kiindulópontjai, hanem olyan témák együttese, amelyek újabb vitát, meghasonlást, viszályt gerjesztenek. Ezek a politikai ellentétek az utóbbi években szinte törzsi jellegűvé egyszerűsödtek és durvultak, nem véletlen (megint egy focis motívum), hogy a néhány évvel ezelőtti utcai zavargásokban sok szurkoló ultra vett részt, ezen alkalmakkor félretéve a stadionbéli ellentéteket.

Az elmúlt húsz évben tehát mintha nem sikerült volna a múltnak és a szabadság új tapasztalatának a megértése és feldolgozása. Átalakulva, új alakban tovább élnek a régi ellentétek. Nincs társadalmi közmegegyezés, továbbra is ellentmondásos múlt nehezedik ránk, hogy csak a nemzeti szocializmus vagy a kommunista internacionalizmus örökségét említsük.

Pályakezdő íróként a kommunista diktatúrában azzal szembesültem, hogy vagy behódolok a hatalomnak (ezt az utat a nyolcvanas években már kevesen választották), vagy az ellenkultúrához csatlakozom, ezen kívül nem láttam más, vonzó alternatívát. Lényegében még akkor is minden megszólalás ideológiai kontextusba helyeződött. Ha a szerelmem fülcimpájáról vagy a cipőfűzőmről akartam írni, az nem a szerelmem fülcimpájáról és nem a cipőfűzőmről szólt, hanem a szocialista realista témák és ábrázolásmód kritikájaként a hatalom egyfajta froclizását, illetve a karakán kiállásomnak a manifesztációját jelentette. Ha mégis kísérleteztem privát tárgyak önálló ábrázolásával, nemcsak a hatalom elégedetlenkedhetett, de a másik oldal is fanyaloghatott, hogy mikor a nemzet a kommunista béklyót nyögi, akkor én a szerelmem fülcimpájával bajlódom. A fülcimpa felmorzsolódott az ideológiák malomkerekei között.

A rendszerváltás megadta a nem-politizálás lehetőségét az íróknak, minden további nélkül írhattunk immár a cimpáról és a fűzőről, a mai helyzet engem mégis a 80-as évekre emlékeztet. Ebben a kényszeresen és betegesen átpolitizált környezetben nehéz a közösség, a démosz ügyeiről értelmesen, a valódi dialógus reményében beszélni. Ma is minden közéleti jellegű megszólalás szükségszerűen az ideológiai vita formáját ölti, és nagy valószínűséggel ellenségességbe torkollik. Kis túlzással: az olvasók ma is azt kutatják, hogy az író a jobb vagy a bal oldali fülcimpáról, a jobb vagy a bal oldali cipőfűzőről beszél-e, jobb oldalra húz vagy balra. Nem a gondolat minősége számít, hanem hogy ki gondolta, és milyen üzenetet lehet belemagyarázni. Kertész Imre Sorstalanságért kapott Nobel-díja nemhogy közmegegyezést vagy katarzist nem váltott ki, de még az értelmiség, sőt az írók egy része is legyintéssel vagy egyenesen kritikával fogadta, pusztán az író nyíltan vállalt liberális meggyőződése miatt.

De vegyünk egy történelmi példát, mondjuk a nemzetiségi kérdést. Próbálom egyszerűen elmagyarázni. Közép-Európa ebből a szempontból tarka képet mutat, egymás hegyén-hátán élnek itt a népek, nemzetiségek, népcsoportok. Annak idején a Habsburg Birodalomban a Magyar Királyság egyfajta primus inter pares volt a nemzetiségek közt, bizonyos előjogokkal. Nem könnyű bevallani, de ezek az előjogok olyan törekvéseket és törvényeket is szültek, amelyek a nemzetiségek beolvasztására irányultak. Ennek a ténynek a bevallása ma bizonyos körökben hazaárulásnak számít. De folytassuk a történetet: ezek a beolvasztó aspirációk a nemzetiségi mozgalmak megerősödéséhez és ellenségeskedésekhez vezettek. Az első világháború végén Magyarország elvesztette területe 2/3-át, rengeteg magyar került idegen fennhatóság alá. A területeket a második világháború elején visszacsatolták, hogy a háború végén újból elcsatolják több millió magyarral együtt. El lehet képzelni, hogy ezek az események mennyi pusztulást, emberi szenvedést okoztak, mennyi vád, fájdalom és frusztráció halmozódott fel minden oldalon a nemzeti narratívák mentén.

A többi nemzetiséggel ellentétben a zsidóság asszimilációja mintha problémátlanul folyt volna, de a huszadik század eseményei ezt az együttélést is traumatizálták, ami többek közt abban a vagylagos választ követelő abszurd kérdésben nyilvánul meg manapság, hogy kit kell jobban gyászolnunk, a Don kanyarban megölt százezreket vagy a holokauszt több százezer magyar zsidó áldozatát. Az engesztelésre és feloldozásra, az áldozatokra való közös emlékezésre, a közös és gyógyító gyászra jelenleg kevés esély látszik. Hiába gondolok egyszerre az urivi hídfőnél megölt nagybátyámra és a barátnőm holokausztban elpusztult nagyszüleire, nincs rá módom, hogy mindezt a honfitársaimmal közösen tegyem.

A huszadik században nemcsak a teljes magyarság, de a magyarságon belül minden társadalmi csoport súlyos veszteségen, megaláztatáson ment keresztül, és nem sikerült feldolgozni, kibeszélni, feloldani az ellentéteket és sérelmeket. A politika az elmúlt húsz évben olyan hatásosan, erőszakosan és sikeresen sajátította ki ezt a bonyolult, fájdalmas és felemás múltat, hogy például ugyanannak az eseménynek, mondjuk az 1956-os forradalomnak többféle, egymással akár szöges ellentétben álló értelmezései léteznek párhuzamosan, különböző ideológiai és pártérdekek mentén.

Ebben a hisztérikus légkörben nem könnyű a higgadtságát, elfogulatlanságát, függetlenségét megőrizni kívánó értelmiségi dolga. Nemrég kisebb vita zajlott az egyik irodalmi portálon, a résztvevői többnyire ismert írók, kritikusok voltak. A portál, bár lehet, hogy ebben tévedek, elsősorban baloldali vagy liberális beállítottságú írókat, olvasókat vonz. A mondat, mely kirobbantotta a vitát, így hangzik: “A kozmopolitának csak a fóbiáitól kell megszabadulnia, a nacionalistának meg a frusztrációitól, és kész a korszerű nemzettudat” (Kemény István).

Az idézetet a fórumon heves és indulatos kommentek követték, melyeknek egy része szerint a mondat első fele nyílt antiszemita kijelentés. Mások az idézet objektív elemzésére, párbeszédre próbáltak ösztökélni, jelezve, hogy mely tónus, regiszter lehet alkalmas egy ilyen beszélgetés lefolytatására. Lehet, hogy maga az idézet egyszerűsítő, bon mot szerű, felületes, de nem tagadható meg tőle a közvetítésre, a dialóguskeresésre való törekvés. Mintha valami olyasmire tenne javaslatot, hogy a feleknek önmérsékletet kellene tanúsítaniuk, “vissza kellene venniük”, önvizsgálatot kellene tartaniuk. És nincs rá egyértelmű bizonyíték, állították ezek a józanabb hangok, hogy a kozmopolita ebben a kijelentésben zsidót jelent, a kozmopolita fogalom, ha már társat keresünk neki, a liberálissal állhat rokonságban, a liberálisnak is lehetnek fóbiái, függetlenül attól, hogy zsidó vagy sem. Igazi beszélgetés mégsem tudott kialakulni, a felek mereven és sértetten védték álláspontjaikat.

Az idézet ezen a fórumon balról kapott pofonokat (a jobb arcára), de nem kétséges, hogy egy másik site-on fordítva is történhetett volna: a mondat második felét a nemzeti érzelmeket ért támadásként értelmezőktől a bal arcára kapott volna pofonokat (jobb oldalról).

Ebből a példából is érzékelhető talán, hogy az ilyen vitáknak milyen fontos eleme a nyelv, maguk a szavak, a fogalmak. A felek ebben a vitában már a szavak jelentésében sem tudtak megegyezni, így a lényegi beszélgetés el sem kezdődhetett. Az elmúlt száz év történelmi viharai, rendszerváltásai során sok alapvető fogalom jelentése ellentmondásossá vált, szétzilálódott, ami nehézzé teszi a pontos, félreértéseket kerülő fogalmazást. Pozitívumnak nevezhető, hogy a fórumozók érzékelték ezt a nyelvi aspektust, lévén a szavak művészei, irodalmárok. Nem könnyű a dialógus elkezdése egy olyan nyelven, amiben például a patrióta és a hazafi szinonimák jelenleg egymás ellentétei, mert az egyiket a bal, a másikat a jobb oldal sajátította ki. Egy ilyen bonyolult és mérgezett nyelvi térben nyilvánvalóan csak végtelen óvatossággal és elővigyázatosan szabad fogalmazni.

Elhangzott a vita végén egy javaslat, miszerint a meglévő elavult, alkalmatlan fogalmi rendszert egy újra kellene cserélni az új párbeszéd reményében. Ezt az ötletet én nehezen kivitelezhetőnek tartom. Ez a nyelv hordozza a történelmünket, önmaga történetét is, ezek a bármennyire is kompromittálódott fogalmak kötnek minket az emlékeinkhez, a hagyományainkhoz, a kultúránkhoz, a mítoszainkhoz, ezen a nyelven kerülhetünk közelebb önmagunkhoz. Nem hiszem, hogy egy kvázi mesterséges nyelvvel új korszakot lehetne nyitni. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a következő nemzedéknek, a fiataloknak elege lesz ebből a meddő ellenségeskedésből, szekértáborosdiból, és új paradigmák mentén fogalmazzák meg magukat. Ahogy a vita egyik fiatal hozzászólója írta, ha nem is új fogalmakkal, de a meglévő fogalmak újraértelmezésével, új keretbe helyezésével lehetne előrelépni. “Új elbeszélésmódok, új kérdések megtalálása, folyamatos korrekció és önreflexió, a szavak óvatos és felelős tovább használása, tovább alakítása” (Vári György) – erre lenne szükség. Azt is el tudom képzelni, hogy az internet új nyelven megszólaló és demokratikus kultúrája segíthet felülírni ezeket a mozdíthatatlannak tűnő ellentéteket.

Összességében tehát elmondható, hogy ma Magyarországon a közösség iránt felelősséget érző, közvetíteni próbáló értelmiséginek komoly nehézségekkel kell szembenéznie. Ha valaki közéleti témákról, társadalmi kérdésekről független elfogulatlansággal akar írni, könnyen belekényszerülhet egy merev és butító politikai logikába. Egyfajta bátorság szükséges tehát a megszólaláshoz, mert minden szó gyulladásban lévő pontokat érinthet. Tudni kell, hogy aki ebben a helyzetben megpróbál középen maradni, azt könnyen árulónak vagy valamelyik oldal ügynökének tekinthetik, a lövészárkok közötti senkiföldjén két oldalról lőhetnek rá, és a végén nem független és hiteles, hanem köpönyegforgató erkölcsi halott lehet belőle.

Itt szeretném megjegyezni, hogy nem feltétlenül gondolom kötelezőnek, hogy egy író a haza vagy az emberiség gondjait “direktben” a vállára vegye. Azt hiszem, hogy aki jó művet ír, az a témától függetlenül nemzete és az emberiség kultúráját gyarapítja, erejét, ellenálló-képességét növeli, az önismeretet és a megbékélést szolgálja. A megfelelő összetettségben és mélységben ábrázolt emberi viszonyok hiteltelenítik a politikai szemlélet leegyszerűsítő sémáit. Vagy másképpen: egy belülről ábrázolt világnézeti mentalitás politikai hovatartozástól függetlenül minden olvasó számára érthetővé és megélhetővé válhat. Tavaly megjelent regényem, az Arc és hátraarc a 70-es években egy magyarországi laktanyában játszódik. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a könyv nem kizárólag a kommunista, de minden valaha volt és jövőben lehetséges diktatúra ellen érvel. Törekedtem rá, hogy ne lehessen primer politikai magyarázatok felől értelmezni.

Ma Magyarországon leginkább olyan művek születnek, amelyek a társadalmi feszültségekről áttételesen szólnak. A politikában dúló indulatok, a jelen kuszasága és az élesben politizáló művek kudarca visszariasztja az írókat attól, hogy ilyesmivel kísérletezzenek. Leginkább még a színpad viseli el az ilyen fajta megszólalást, a színpad a leginkább alkalmas a jelen ellentétes energiáinak drámai megjelenítésére.

Azt gondolom, hogy a közvetítést vállaló értelmiséginek nagyon kell rá ügyelnie, hogy megőrizze a hitelességét. Ha nem akarja a fölösleges viták számát szaporítani, nagyon ismernie kell a szemben álló felek, közösségek, társadalmi csoportok gondolkodásmódját, kultúráját, emlékezetét, értékpreferenciáit. Tudnia kell, hogy ebben az elmérgesedett helyzetben nem lehet gyors sikerre számítani. Tehát: hitelesség, empátia, közeledés és közelítés, fokozatosság, türelem, nyelvi tudatosság.

A cél nyilván a demokrácia kultúrájának közös elsajátítása, a megbocsátásra, a párbeszédre, a közös tervek létrehozására, neadjisten az iróniára és öniróniára való képesség kialakítása lenne. Mindez nem fog egyik napról a másikra bekövetkezni, ha csak váratlanul ki nem derül, hogy mégiscsak Dobogókőn van a Föld gyógyító szívcsakrája – erre ebben a pillanatban kevés jel mutat.