Fővesztett forradalom

Mondom, azon a kedden délután a körutakon egyetlen emberfolyam, jöttek a Váci úton, jöttek a Bajcsy-Zsilinszky úton, de a Marx téren sokan nem tudták eldönteni, hogy akkor merre. A feltorlódott villamosok ott maradtak, ahol elakadtak, az üres kocsikban égtek a villanyok. Lehettek vagy nyolcvanezren, akik a nagy útkereszteződés partjain rekedtek, énekeltek, kiáltoztak, követeltek, vizionáltak, szónokoltak. Mintegy félmillióan már a Parlament előtt. Követelték, hogy az oroszok menjenek haza, követelték, hogy Nagy Imre beszéljen. Lassan besötétedett. Jöttek a Margit hídon Budáról, végig a Balassi Bálint utcán, jöttek ki a térre a Falk Miksa utcából, az Alkotmány utcán már nem jöttek, mert ott a tömeg masszívan beállt, de jöttek a tér túlsó oldaláról, a Nádor utcából, jöttek végig a rakparton, a városban akkor már jobbára leállt a forgalom. Kórusban követelték, hogy a kupola tetején oltsák el a csillagot, az egész tér átvette és követelte. “Oltsák el a csillagot.” Az iskolából jövet én is az utcán töltöttem a délutánt, most ott álltam a téren a tömegben. Minden követelést nem vett át a tér, de ezt igen. Mindössze néhány hete szerelték fel a kupola tetejére, s igazán szép munka volt. A jókedvű követeléstől visszhangozott, ritmusától dübörgött a tér. De mintha nem lenne, aki meghallaná, csúcsaival és csipkéivel komoran, némán és sötéten magaslott a Parlament. Talán a kupolateremben égett némi fény. Talán meg is hallották, jobbnak látták engedni a népakaratnak. Mégis az óriási tér közvilágítását kapcsolták ki, nem a csillagot. Felhördült a tömeg, morajlott, félő volt, hogy nekimennek az épületnek, és puszta kézzel szedik szét. Azonnal tüzek gyúltak, újságokat, röplapokat gyújtottak és emeltek a magasba. Mint a futótűz, a gyorsan kilobbanó fények áthullámoztak a fejek felett. Ünnepélyes lett a csönd, a tűzhullámok szépsége néhány pillanatra mindenkit elvarázsolt. Valószínűleg ekkor hagytam el a rajztáblámat a fejesvonalzómmal. Aztán odafönn kihunyt a rubin fényű csillag, a moszkvai Kreml híres csillagának kicsinyített mása volt. Teljes lett a téren a sötétség. A puha és meleg estében az ősznek volt már némi fanyar, ködös éle, érzett a folyó fémes illata. A tömeges némaságnak ólomsúlya van. A tér egy ideig nem merte elhinni, hogy teljesítették követelését, mikor is az első világraszóló győzelem üdvrivalgásától kísérve ismét meggyújtották a közvilágítást.

Valaki kijött a bal oldali erkélyre, amit persze nem lehetett észrevenni, de jött a hír, hogy valaki kijött az erkélyre. Hiába beszélt, nem lehetett hallani. A tömeg ordított, hogy nem lehet hallani. Közben elterjedt, hogy Nagy Imre úton van. Mert az erkélyen a valaki azt mondta, Nagy Imre úton van. És az erkély mellvédjén szerelni kezdték a mikrofont, majd néhány nagy, tölcséres hangszórót akasztottak ki az épület homlokzatára, próbálgatták, kocogtatták, mondták, mikrofonpróba egy, kettő, három, ami a teret övező épületek homlokzatáról visszaverődött. Ettől még vidámabb lett, örömében felnevetett a tér. Aztán mégis úgy tűnt, hogy az örökkévalóságig ezzel fognak baszakodni, ezzel a szereléssel, időhúzásra kell nekik. Zúgott a tömeg, csattogott, elégedetlenkedett, nyugtalankodott, nem maradt türelme, gócok keletkeztek, csoportok, türelmetlen szónokok hangoztatták a véleményüket. Ami megint új élmény lett a városnak, ismeretlen minőségű egyidejűség és többhangúság. Nem lehetett előre látni, hogy mi keletkezik, melyik követelés terjed ki az egész térre, mi lesz belőle, minden máris történt.

A helyi jelentőségű esemény a tömegben jelentőséget kapott. Vagy nem kapott. Volt, ami terjedt, s volt, ami megmaradt magányos kiáltozásnak. A Szalay utcából kikanyarodott a térre egy emberekkel megtömött teherautó, de a Kúria előtt elakadt. Ők a platóról a trónörököst követelték, Ottót akarták a trónra, a királyságot állították volna vissza, a Habsburgokat. Az Alkotmány utca torkolatában megrekedt tömeg furcsa módon utat nyitott, menjenek. Voltak transzparenseik, Ottóról egy óriási képük. Ismeretlenek jelentek meg. Hiszen egymásnak majd mindenki ismeretlen volt, de néhány perc múltán ismerős. Először is tudtad, honnan jött, valamilyen okból mindenki erre volt kíváncsi, honnan jöttél. És tudtad, hogy a közvetlen közeledben kinek miről mi a véleménye. Majd mindenki mondta. Ettől az is beszédes lett, aki mélyen hallgatott. Népnevelőkre emlékeztettek az ismeretlenek, semmit nem mondtak magukról, hanem arról akarták meggyőzni a közelebbről ismerősöket, hogy a sok zsidó miatt van így. Engem is győzködött egy fiatalabb férfi, távolabb egy másik, egy harmadik. Ki a zsidóval a hatalomból, ez lett volna a javallatuk. Ahol én álltam, senki nem válaszolt. Megint jött egy, mert nem tudta, hogy jártak már itt. Nem válaszoltam. Mintha levegőnek néznék, nem válaszoltak, mintha nem hallanák.

A főlépcsőről hullámokban érkező ujjongásból aztán tudni lehetett, hogy Nagy Imre megérkezett. Zúgott a tér, elhallgatott, hallani akarta, jól hallja-e önmagát, megint felzúgott. Valaki a hangszórókon át be is jelentette, hogy megérkezett. Ettől kezdve emlékezetem néhány ponton eltér mások emlékezetétől. Amikor kilépett az erkélyre (mások úgy emlékeznek, hogy egy ablakban jelent volna meg), valamilyen lámpával ügyetlenül megvilágították, de valamiben megbotlott. Talán a magas küszöb, talán a zavara, hiszen ennyi ember előtt még nem beszélt, esetleg alkati alkalmatlansága egy ilyen szerepre, vagy az erkélynek egyszerűen túl meredek a padlata. Azóta is mindig szerettem volna közelebbről megnézni az erkélyt. Én legalábbis úgy emlékszem, hogy beszéde alatt ketten tartották az erkély ajtajában. Ezért volt tőle oly távol a mikrofon, s ezért lehetett olyan rosszul érteni. Mások úgy emlékeznek, hogy az ablakban tartották volna ketten. De ragaszkodom a saját emlékezetemhez. Ebben az ügyetlen fénycsóvában annyit lehetett látni, hogy valaki kilép, megbotlik, lerepül a kalapja, ő maga egy pillanatra eltűnik. Nevetés csattant a tér felett, mert nevetséges volt, de nem az egész tér nevetett, hanem a nevetés foltjai, s azonnal a tömeges szégyen csöndje csapta el. Forradalomban nincs szcenírozás. Hiába vár rád a város, hiába vagy te a Nagy Imre, olyan vagy, mint bárki más. Minden emóció tömeges volt a gyöngéd őszi estén, illetve kizárólag a tömegesség legitimálhatott vagy fojthatott el saját emóciót. Azóta sem értem, hogy délután háromtól éjfélig miért nem voltam éhes, miért nem voltam szomjas, miért nem kellett vizelnem.

Az volt az első szava, hogy “elvtársak”. A megszólítás egy ideig visszhangozott volna még, de a tömeg azonnal rádördült, füttykoncerttel válaszolt rá. “Nem vagyunk mi elvtársak.” Nemhogy egyformán gondolkodott, nemhogy azonos szavakkal, hanem egy időben volt rá válasza. S akkor bármilyen erős legyen a Nagy Imre bolsevista szocializációja, hiába erősködik még egyszer ezzel a hülye elvtársazással, ez nem ment. Volt egy forradalmi nyelv a tizenkilencedik századból, ezen kellett volna megszólalnia. “Fiatal barátaim”, most valami ilyesmivel próbálkozott, de a tér az atyáskodását sem fogadta el. “Polgártársak”. Diadalordítással jutalmazták, holott a szó alig jött ki a torkán. Lám, kijött, rávezettük, sikerült neki, s akkor ez a fordulat is rögtön a nagy diadalokhoz tartozott. Konfirmáltuk a polgári forradalmak hagyományos nyelvhasználatát. Beszédét aztán a sok visszhangtól, recsegéstől, helyesléstől, ellenkezéstől, a sok örömteli és ellenséges füttyögéstől alig lehetett érteni. A téren állva nem volt az embernek olyan érzése, hogy a forradalom megtalálta volna a vezérét.

A forradalom első, mondhatni jóindulatú és kedélyes szakaszának – amelybe bőven belefért a rendőrségi és honvédségi alakulatok tömeges dezertációja, a fegyvergyárak raktárainak megnyitása, Mikus Sándor Sztálin-szobrának rituális ledöntése és felfűrészelése, a rádió Bródy Sándor utcai épületének megrohamozása (még ott álltam a téren, amikor a Nádor utca felől közeledett a hír, hogy “lőnek a rádiónál, lőnek a rádiónál”), később pedig az első komoly tűzharcok is – vérfürdő vetett véget. Ez csütörtökön történt. Volt egy jóbarátom, aki ott volt az Astoria Szálló előtt, amikor a tömeg egyszerűen nem mozdult az úttestről. Föltartóztatott egy orosz tankoszlopot. Ez a vezénylő tisztet arra késztette, hogy bújjon elő. “Mit akartok itt, minek jöttetek ide? Miért nem mentek haza?” – kiáltozták neki magyarul és oroszul. A tiszt azt ordítozta vissza, hogy meg kell szabadítania a várost a fasiszta banditáktól. Nem volt nehéz meggyőzniük, hogy itt nincsenek fasiszták, nincsenek banditák. Diákok vannak, munkások vannak, hivatalnokok vannak, tudósok vannak. “Hát nem hallod, hogy oroszul beszélünk veled?” A tiszt kétségbeesetten védekezett, hogy akkor őket becsapták. Erre a tömeg ünnepelte az oroszokat, magyar zászlókat erősített a tankokra, amit a megzavarodott orosz sorkatonák békés szándékaik jeleként meg is engedtek. Ebben a pillanatban a Rákóczi úton egy másik szovjet tankoszlop közeledett, s amikor a tömeg észrevette, hogy azok is magyar zászlókkal vannak fellobogózva, kitört az örömujjongás. “Győzött a forradalom! Menjünk a Parlamenthez!” Aznap, csütörtökön, tényleg futótűzként terjedt el a városban, hogy az oroszok is velünk vannak, átálltak. Ma is fel tudom mondani a tizenhárom nap kronológiáját. Még ma sem tudom elfojtani a romantikus tombolhatnékomat, hogy mindenki velünk van, az egész világ velünk van. Az ember nem lehetett ott egyszerre mindenütt, de a hírek, a történetek és a csodásnál csodásabb legendák mind elérték. Aki hallotta, átélte és fantáziált, használta az empatikus készségét, bizonyára innen a sokféle változat. A forradalom ismer egy olyan többes szám első személyt, amely nemhogy kizárná az egyes szám első személyt, hanem minden tulajdonságával együtt befogadja, felissza. Barátom ment a Parlamenthez, ahol szintén orosz harckocsik fogadták, a tömeg itt is fölmászott a harckocsik tetejére, hogy a katonákat és önmagát ünnepelje. Ekkor dördültek a sortüzek. A teret övező épületek tetejéről géppuskáztak bele a tömegbe. Akkoriban úgy tudta a város, hogy a gyűlölt Államvédelmi Hatóság emberei tették, kutatók szerint Szerov tábornok parancsára lőttek odafentről. Azok odalenn futottak, hogy az árkádok alatt találjanak menedékre, amíg az óriási téren csupán sebesült és halott maradt.

Másnap, pénteken, a kora délutáni órákban Dulles külügyminiszter az elnök leszerelési tanácsadójával értékelte a magyarországi helyzetet. Stassennek már a Nemzetbiztonsági Tanács ülésén az volt a javaslata, hogy a csatlós országokat Ausztriához hasonlóan tegyék semlegessé. Tegyük gyorsan hozzá, hogy a magyarok ez időben igen erősen reménykedtek, vajha a nagyhatalmak úgy kezelnék őket, mint Ausztriát. Közelítsenek Tito elnökön keresztül, javasolta a külügyminiszternek Stassen, vagy használjanak más diplomáciai csatornát, de tudassák az orosszal, hogy a csatlós államok semlegessége az Egyesült Államok számára nem elfogadhatatlan. Dulles kételkedett, hogy ilyen messzire kéne menniük. Stassen javaslatát azzal hárította el, hogy a magyar felkelőkben nem szeretne olyan benyomást kelteni, mintha a State Department a hátuk mögött egyezkedne az oroszokkal. Az egykori iratokból azonban úgy tűnik, mintha a külügyminiszter a diplomáciai minimumnál is kevesebbet óhajtott volna tenni. S amikor egy óra múltán Eisenhower elnök telefonon hívta, akkor inkább retorikai megfontolásból mondhatta az elnöknek, hogy végtelenül nehéz eldönteni, az ügyet miként is kezeljék. Tudta, hiszen másnap, szombaton, dallasi beszédében igen világosan elmondta, miként kezeljék.

Bármilyen erősek voltak azokban a napokban a kollektív emóciók, nyomukban bármilyen bőségesen buzogott fel Európa és Amerika nagyvárosaiban a forradalmi tettvágy, Dulles külügyminiszter realitásérzéke oly biztosan működött, mint egy alvajáróé. Nem egy hozzám hasonló korú férfit ismerek, egy dánt, egy hollandot, egy svájcit, egy franciát, aki társaival együtt szervezkedni kezdett, fegyvert akartak vagy szereztek, hogy elinduljanak. Szülői pofonok tartották vissza őket, illetve a holland harmadmagával el is jutott Bécsig. Dulles retorikai szempontból megfontolt tétovasága és pragmatizmusa a mai napig sok gondot okoz a magyaroknak, de azokban a kritikus napokban a nagyhatalmi erőegyensúlynak és a nemzetközi szerződéseknek jobban megfelelt, mint bármely érzelmileg kívánatos akció. Nagy Imre a következő hét csütörtökjén engedett a forradalom dinamikájának, ünnepélyesen és kétségbeesetten bejelentette, hogy Magyarország felmondja a Varsói Szerződést és deklarálja semlegességét, amivel néhány órára boldoggá tette honfitársait, csak éppen sem a deklarációnak, sem a boldogságnak semmiféle nemzetközi realitása nem volt, foganatja sem. Hiszen az amerikai külügyminiszter az előző szombaton elég világosan és árnyaltan fogalmazott. Megtehette, Dallasban szakmai közönség előtt beszélt. Beszédében mindenekelőtt rögzítette pozícióját, miszerint az Atlanti Charta és az Egyesült Nemzetek Nyilatkozata valamennyi szövetséges felet kötelezi, hogy mindazon helyeken érvényesítsék a szuverenitás és az önrendelkezés jogát, ahol korábban erőszakkal elvették ezektől a nemzetektől. Világosan kijelentette, hogy Kelet-Európában a megszállás egyik fajtáját pusztán egy másik váltotta fel, imperialistának nevezte a szovjet elnyomást. Nem hagyott kétséget afelől, hogy az Egyesült Államok szimpátiája azokat a hazafiakat kíséri, akik a szabadságot a saját életüknél többre tartják. Ám afelől sem hagyott kétséget, hogy ezzel kapcsolatban az Egyesült Államok felelősségének hol vannak a határai. Ezeket a nemzeteket, értsd a magyarokat és a lengyeleket, az Egyesült Államok nem tekinti potenciális katonai szövetségesének, és a gazdasági kapcsolatok feltételeként semmilyen konkrét társadalmi berendezkedést nem kíván. A semlegesség lehetőségét a nyilvánosság előtt természetesen meg sem említette, ám bejelentette, hogy az Egyesült Államok más államokkal együtt az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte a magyar kérdést.

A demokratikus világ a retorika szintjén nem csak akkor, azóta sem tudta eldönteni, hogy miként vélekedjen a magyar forradalomról vagy mit kezdjen vele, a praxis szintjén viszont jókor eldöntötte. Dulles pénteken és szombaton mindenképpen fején találta a szöget. A hatalmi realitás nem először került szembe az érzelmek realitásával. S ha e retorikai tétovaságtól a forradalmi gondolkodás aufklérista hagyománya rendült meg (ami a külügyminiszter szavait sem hagyta érintetlenül), akkor a nagyhatalmi erőegyensúly és a szabadkereskedelmi érdek realitásába rendült bele, mert ütköztek.

Ami Európa keleti régióiban nem volt elkerülhető, mármint a többször félbemaradt polgári forradalom tisztességes befejezése, Európa nyugati és északi régióiban nem volt többé aktuális, befejezett tény volt, és Amerikában sem volt többé műsoron. Habár erkölcsi és emocionális hagyományát mindezen helyeken ápolják, és abban a pillanatban sem tagadták meg, az ebből eredő kötelezettségeket nem lehetett volna nem a szabadkereskedelmi érdek és nem a nagyhatalmi erőegyensúly, tehát éppen a polgári rend ellenében, a harmadik világháború veszélyének felidézése nélkül végrehajtani. Ami a politikai praxis szintjén első lépésben a nagyhatalmi status quo egyszerű megerősítését jelentette, az második lépésben Európa nyugati felének végleges szeparációjához és Európa keleti felének végleges izolációjához vezetett. A demokratikus Európa rövid távon igen jól járt a saját szeparációjával, s a maga rövidlátó módján a mai napig profitál belőle. Sikerült leválasztania gazdaságilag fejletlenebb régióit, s immár kulturális vagy akár földrajzi szinten véglegesíteni a hatalmi tömbökre vonatkozó jaltai egyezményt. A leválasztás aktusával nem csökkentette, hanem növelte a demokratikus Európa gazdaságának mobilitását.

A vasárnapi hajnalon, amikor a szovjet hadsereg a sebtében lecserélt tankhadosztályaival ismét bevonult az immár téliesen ködös Budapestre, hogy bemutassa a világnak, miként lehet ízzé-porrá zúzni egy nagyvárost, amelynek még a második világháború pusztításaiból sem sikerült feltápászkodnia, Európa kettészakításának hidegháborús műve bevégeztetett. Nem véletlen, hogy az immár ötvenéves érzelmi és erkölcsi tartózkodás a magyar forradalom definíciós vitáját azóta is mindenütt függőben hagyta. Forradalom volt-e vagy népfelkelés, szabadságharc-e, zendülés, esetleg tényleg ellenforradalom, netán éhséglázadás. Nem megalapozatlan kérdések. Nekem ugyan a pályámat, a sorsomat szabta ki ez a két hét a maga formátumával, mégis őszintén megértem az értetlenséget, a tanácstalanságot és a tartózkodást, amely körülveszi. Ez nem a közöny műve, nem a történelmi emlékezet kínos kihagyása, hanem inkább olyan jellegű óvatosság, amivel az érzelmileg nem helyénvaló vagy az erkölcsileg kétes dolgok felé fordulunk.

A magyar forradalom nemcsak külföldön él bizonytalanul a köztudatban, hanem a magyar közvélekedésben legalább annyira.

Forradalmak általában nem tüntetnek az intelligenciájukkal, inkább természeti jelenséghez hasonlítanak. Földrengéstől vagy villámcsapástól sem kérdezed, tudja-e, hogy mit tesz. A magyar forradalomról ezzel a megszorítással együtt sem lehet azt állítani, hogy kivételesen reflektív, beszédes vagy különösen intelligens tömegmozgalom lett volna. Ami nem előnyös és nem hátrányos, hanem genealogikus tulajdonsága. Így kell elfogadni, alkati tompaságával és szótlanságával együtt elemezni. Nem tudta, később sem tisztázta, hogy mit tett és mit mikor miért tett. Szótlanságára, tompaságára, esetenkénti autizmusára a megtorlás évei sem adnak elégséges magyarázatot. Ugyanerre a szabad külvilág sem volt többé kíváncsi, s ezért a hiányzó analitikus műveleteket külső szemlélői sem végezték el. Nem mintha a magyar forradalom ne rendelkezett volna azon kritériumokkal, amelyeket a forradalmak teoretikusai egy intelligensen működő forradalom szükségszerű tulajdonságainak tartanak. Vagy legalábbis én úgy szeretném látni, hogy rendelkezett ilyen kritériumokkal. Volt egy viszonylag hosszú, mintegy másfél évig tartó elméleti és politikai szempontból igen tartalmas előkészítő fázisa, s ezt a munkát felkészült értelmiségiek végezték el. Tegyük hozzá, hogy jobbára fiatal értelmiségiek, csaknem kizárólag kommunista értelmiségiek. Az aktív résztvevők átlagos életkora a későbbi szociológiai elemzések szerint 36 év volt, mintegy 80 százaléka volt tagja a kommunista pártnak. Mintegy harmada korábban tagja volt az antifasiszta ellenállási mozgalomnak, s ugyanennyien járták meg a diktatúra börtöneit és internálótáborait. A lazán összetartozó, azonos politikai körből származó, hasonló szakmai képzettségű értelmiségi csoportok spontánul szerveződtek egy vitakör köré, amit előbb Bessenyeiről, később Petőfiről neveztek el. Akarták vagy nem akarták, természetes módon kapcsolódtak a felvilágosodás nagy reformnemzedékéhez, amely előkészítette az 1848-as magyar forradalmat. Szellemi párhuzam, emocionális és történeti tradíció világos volt előttük. Munkájuk metodikáját nem a forradalom előkészítésének, hanem a magyar társadalom reformista átalakításának igénye szabta meg, de mindenképpen a szocialista társadalomszervezés modelljének keretében. Elemeztek, bíráltak, feltártak, javaslatokat tettek. Tudták, hogy a fennálló rend gyökeres megváltoztatásának programjával kell előállniuk.

A mélyreható reformokat a sztálinista diktatúra pártelitje és titkosszolgálata ellenében kellett megtervezniük. Érvelésükben a kommunista pártellenzék szerepében maradtak, nem beszélve arról, hogy még a saját sztálinizmusuktól és a saját kommunista dogmatizmusuktól is meg kellett volna szabadulniuk. Hatásuk egyre nőtt, ezzel arányosan veszítettek munkásmozgalmi kötöttségeikből, erősödött mozgalmuk nemzeti jellege. Megrendezték a közgazdászok, a történészek, a pedagógusok, a filozófusok vitáját, vitát rendeztek irodalomról, agrárgazdaságról, műszaki fejlesztésről. Az interdiszciplináris jellegű vitáknak inkább érzelmi, indulati és retorikai hozadéka volt, szellemi hozadéka nem. Ennek az lehetett az oka, hogy a résztvevők nem látták át világosan, hogy a változtatás szándékának és metodikájának hol a helye a magyar történelemben, s milyen jellegű mozgásokhoz és szociális mozgalmakhoz kapcsolódhat a külvilágban vagy éppen mitől kéne elhatárolódnia, de többféle szakma szempontjából, és egyre többen belátták, hogy az országot a szocializmus és a kommunizmus nevében politikai dilettánsok és közönséges bűnözők irányítják. Azt is belátták, hogy sajtószabadság nélkül nincsen változás, a sajtó szabadsága viszont nem ismeri a pártérdeket vagy a pártirányítást. Mozgalmi, illetve pártpolitikai kötöttségeik keserű poharát fenékig kellett üríteniük. A júniusi sajtóvitára megtelt Tiszti Házat biztonsági okokból lezárták, de az utcán rekedt tömeg betörte a kapukat, hogy legalább a lépcsőházban és az előcsarnokban jelen legyen. A változtatás igénye egyre magasabbra emelte őket, a nagy program mégsem készült el, ami valószínűleg nem időhiánnyal magyarázható. Ma már látható, hogy a munkásmozgalom története és a világtörténelem között leginkább legjobb koponyáik nem tudtak különbséget tenni, s így aztán a nemzet függetlenségéért folytatott mozgalom elemi, és az adott helyzetben egyáltalán nem veszélytelen realitását sem tudták hová tenni.

A tömegmozgalom, amely Budapest utcáin azon a kedden bemutatkozott, magába szippantotta, majdhogynem nyomtalanul tüntette el a kommunista értelmiségi mozgalmat. Volt egy hangosító kocsijuk, ez a tömegben szabályosan elveszett, s ezt a tényt szimbolikus jelentőségűnek kell tartani. Nem csak a kész programjuk hiányzott, egyszerűen más jellegű népmozgalom jelent meg az utcán, mint amit ők előkészítettek, habár azt sem lehet mondani, hogy a népmozgalomnak ne lettek volna igen erős munkásmozgalmi kötöttségei. Az értelmiségi mozgalomnak voltak ugyan jelentékeny vezető személyiségei, de nem voltak olyan kiemelkedő alakjai, akik a tömegmozgalom szempontjából látták volna át az előzményeket és a következményeket. A forradalomnak volt géniusza, de nem volt ember, aki ennek hangot adott volna, holott a géniusznak a magyar társadalom tagoltságának megfelelően egyszerre több jelentékeny hangra, több jelentékeny alakra is szüksége volt. Az értelmiségi mozgalom és a forradalmi népmozgalom egyszerűen nem bizonyult kompatibilisnek.

A magyar forradalom helye azért is maradt bizonytalan a köztudatban, mert egyszerre aratott győzelmet és vereséget, s az ilyen jellegű kétértelműséget eleve nem szívesen veszi be az elme. A respublika géniuszának fényes győzelme a diktatúrával szemben, s a demokráciák halálos veresége az önkényuralmi rendszerek brutális hatalmi gépezetével szemben. A magyarok ma sem örülhetnek úgy e győzelemnek, hogy vereségük minden pusztító és önpusztító következményével ne kéne számolniuk. Ezt sem veszi szívesen az elme. Mások viszont a magyar republikánusok és demokraták vereségének láttán nem érezhetnek anélkül lelkifurdalást, hogy fel ne mérnék az önkényuralmi rendszerekkel szemben mindenkor védtelen demokráciák alkati gyengeségének okait. Ezt viszont nem teszi szívesen az elme.

Egy ilyen jellegű, kölcsönösséget és közösséget igénylő számvetés ma nincsen műsoron, és valószínűleg nem is lesz műsoron. Ma a demokratikus világ úgy vélekedik, hogy egészen másutt tart, mint ahová a forradalmak vezették, prioritásainak jellege pedig különben sem szellemi, hanem inkább gazdaságszervezési és pénzügyi, nem a szabadsággal, hanem az esélyegyenlőséggel, nem a testvériséggel, hanem a boldogságra való joggal, az öröm elvével foglalkozik, habár a demokráciák sérülékenysége mára ettől még nagyobb lett.

A magyar forradalom azoknak az egyre finomodó lázadásoknak, zendüléseknek és tömegmozgalmaknak a sorozatában, amelyekkel a leigázott európai népek igyekeztek kitörni a jaltai egyezménnyel megteremtett izolációból, hogy visszatérhessenek az alkotmányossághoz és az önrendelkezéshez, mintaszerű helyet foglal el az európai forradalmak történetében. Jelentősége nem tagadható. Az eltelt ötven évben ennek ellenére homályos maradt, hogy miben állna ez a nagy jelentősége.

Szerintem meg lehet és meg kell magyarázni előtörténetéből, a nagyhatalmak jórészt teljesen értelmetlen és elhibázott hidegháborús politikájának, a szervezetlen izoláció és a szervezett szeparáció történetének részeként, vagy meg lehet magyarázni utótörténetéből, olyan eseményként, amely nem hoz ugyan létre egy új állapotot, de a továbbiakban cezúraként viselkedik. A magyar forradalom minőségi változást erőszakolt ki a nagyhatalmak egymáshoz való viszonyában. Véget vetett az élesben vívott hidegháborús állapotnak, csökkentette az atomháború veszélyét, és a két szembenálló fél számára elfogadható minimumként kikényszerítette a békés koegzisztencia korszakát. De nem a respublika és nem a demokrácia győzelmével erőszakolta ki, hanem a vereségével. A magyar forradalom memento maradt, olyan negatív tapasztalat, ami az európai praxis része, amit azonban éppen a realitásérzék nem óhajtott megtartani a tudat felszínén vagy a köztudatban, hanem száműzte, dialógusképtelenné tette.

Jelentőségét szerintem épp ezért meg lehet és meg kell magyarázni az európai és észak-amerikai forradalmak és szociális mozgalmak történeti hagyományának részeként. Ami még kínosabb eredményhez vezet. Azt kell mondani, hogy a magyar forradalom az utolsó európai forradalom. A forradalmak több évszázadra nyúló korszakának romantikus és idealista történetében a mindenki számára kínos és véres lecsengés. Nincs tovább, a magyar forradalom ezért halott, a magyarok emelhetnek neki annyi emlékművet, amennyit akarnak. Halott marad. A megtorlások éveit túlélte, de a békés koegzisztencia hamis idilljét nem. S ilyen értelemben az európai politikai gondolkodás számára nem csak jelentős cezúra, hanem jelentős veszteség. A pragmatikus gondolkodás ellenpontja és örök vitapartnere vérzik el vele. A forradalmi változások hagyománya nélkül marad a konformitás és az opportunitás európai hagyománya, az udvari költészet és a manierizmus, s ennek az önmagában csúfos hagyománynak a jegyében nem tud sem a respublika, sem a demokrácia sérülékenységéről gondolkodni az ember. Különböző opportunista ideológiák és konformista ideák udvari költői vették át a vezető szólamot a politikai filozófiában is.

Némi túlzással úgy lehetne kifejezni, hogy 1956 októberében Európa és Észak-Amerika népei és legitim kormányai úgy döntöttek, hogy a forradalmi változások korszaka egyszer s mindenkorra véget ért. Amiben igazuk volt. A szociális és a politikai jellegű elégedetlenségeket a világháború elkerülése végett az egyes rendszereknek valamiként integrálniuk kell, ez lett a korszakalkotó parancsolat. Igen nagy sajnálkozások közepette, vérző szívvel, erkölcsi felelősségük teljes tudatában, sem diplomáciai eszközökkel, sem önkéntesekkel, sem fegyverekkel nem támogatták a magyar demokrácia fővesztett és mintegy másfél évszázadot késett forradalmát. Ennek a szuezi válsághoz az égvilágon semmi köze nem volt. Csak az ostobább magyarok vigasztalhatják magukat azzal, hogy az Egyesült Államoknak és a demokratikus Európának néhány hajó miatt nem jutott volna a figyeleméből rájuk. A világháborús veszélyen kívül is jó okuk volt rá, hogy ne tegyenek semmit. Ha támogatják a magyar forradalmat, akkor a következő lépésben kiderült volna, hogy a kapitalizmus és a szocializmus dichotómiája (a szintén alaposan megkésett) orosz imperializmus ideológiai hisztériáitól függetlenül is érvényben maradt. A magyar forradalom ugyanis minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem volt antiszocialista forradalom, minden antikommunista excesszusa ellenére, első lépésben még antikommunista sem. Antisztálinista forradalom volt, világos, plebejus volt, ez is világos, függetlenséget akart, nem akarta az orosz impériumot. Demokratikus forradalom, amely nem tűri sem az idegen uralmat, sem az egyeduralmat, sem a kollektivizmusok önkényuralmát. Egy pillanatra se tessék elfelejteni, hogy abban az emlékezetes évben a keresztényszocializmus és a szociáldemokrácia hagyományaival együtt intakt volt még a munkásosztály; az agrárproletariátus a maga igen erős szociális mozgalmaival legalább annyira. Legalábbis első lépésben a köztulajdonra és a munkás önigazgatásra építette volna hát a berendezkedését. Visszaadta volna a kisüzemet, de a gyárat nem. A kisbirtokot azonnal a földosztás szerint osztotta vissza, illetve osztotta volna viszsza, a nagybirtokot és az egyházi nagybirtokot viszont nem. Berendezkedése legalábbis első lépésben az antikapitalizmust és az antifeudalizmust tartotta műsoron. Ez volt és ez maradt a legönállóbb és legerősebb intellektuális hozadéka, amit jelentős teoretikusok részvétele nélkül, néhány nap alatt, fővesztetten hordott ki magából. A megtorlások ellenére, még januárban, a nagy országos sztrájkok idején is a munkásönigazgatás mellett kardoskodott. A tulajdonlás korlátozása a nagy demokráciák számára különösen elidegenítően hathatott. Már csak értetlenségük miatt is hagyniuk kellett, hogy történjék, ami történik, vérezzen ki, de a probléma valószínűleg el sem jutott igazán a tudatukig.

Patetikus felhang és szomorúság nélkül mondom, hogy e kettős kivérzés jegyében telt el az életem. Azóta nemcsak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó kis színjátékai, önveszélyes elfogultságai és védtelensége láttán sem tudom a fejem némán elfordítani.