Farmerek meseországban

Ha meg akarjuk érteni Lengyelország jelenlegi helyzetét a világban, először meg kell vizsgálnunk, milyen állapotban van Európa egésze. Európa helyzete viszont szorosan összefügg a demokrácia ügyével. Ki merem jelenteni, hogy a demokrácia jövője és Európa szorosan összefügg egymással. Az utóbbi időszakban meglepően kevés figyelmet szenteltek ennek a témának, és nem véletlen, hogy francia értelmiségiek, köztük Pierre Rosanvallon és Pierre Manent részéről tapasztalhattuk a legnagyobb érdeklődést. Ez ahhoz a kérdéshez is kapcsolódik, hogy milyen kötelék fűzi össze ma Európát és Amerikát. Az európai-amerikai viszonyról évekkel ezelőtt nagy vita zajlott, de a kérdés most lett igazán aktuális. Az európai politikai válság szorosan összefügg az euró válságával, amely véleményem szerint egyben filozófiai válság is. Úgy hiszem, hiba lenne az euró problémáját kizárólag gazdasági problémaként kezelni, hiszen összefügg az európai politikai filozófia hanyatlásával, amely Franciaország kivételével az egész térséget érinti. A Lengyelországgal kapcsolatos kérdéseket is csak ebben a kontextusban érdemes tárgyalni.

Hol vannak a politikusok?

Európa és a demokrácia problémáját vizsgálva mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy a demokrácia fogalma maga is jelentős átalakuláson ment át, aminek következményeit bizonyosan meg fogjuk tapasztalni az elkövetkező években vagy akár évtizedekben. Ez az átalakulás szinte lehetetlenné teszi, hogy egyáltalában Európáról beszélhessünk. Az elmúlt tíz-húsz évben tátongó lyuk keletkezett a demokráciában. Akadozik az önkorrekció, az a folyamat, amelynek során a demokráciák tanulnak saját próbálkozásaikból és hibáikból. Azt mondhatjuk, hogy Francis Fukuyamának bizonyos értelemben sajnos igaza lett, amikor 1989-ben azt írta, hogy a liberális demokrácia eljövetele a történelem végét jelenti. Az európai politikai vezetők ugyanis hagyták magukat meggyőzni erről, és nem látták értelmét, hogy további erőfeszítéseket tegyenek, ha egyszer már minden el van rendezve. Ma már világos, hogy teljesen hibás diagnózisban hittek. A délszláv térségben lezajlott háborúk és a liberális demokrácia leghétköznapibb problémái egyaránt ezt bizonyítják. Ennek a tévedésnek a következménye, hogy nem mutatnak érdeklődést a demokrácia politikai aspektusai iránt, mint ez az utóbbi húsz évben láthatóvá vált. Ennek nyomán mindinkább megszűntek politikusnak lenni, bár továbbra is így hívjuk őket, de valószínűleg csak jobb szó hiányában. Angela Merkel, Nicolas Sarkozy, korábban Tony Blair vagy Aleksander Kwaśniewski és most Donald Tusk lényegében mind egyformák. Feladták, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyek komoly kockázatokkal járnak, a közjót szolgálják és elősegítik a demokrácia fejlődését. Ők is megszűntek politikusnak lenni. Orbán Viktor sokkal inkább politikus – legalábbis megpróbál az lenni –, bár a magam részéről természetesen nem osztom a nézeteit.

A demokrácia létrehozása vagy talán “bevezetése” a második világháború után rendkívüli jelentőségű dolog volt. Az első világháború, a két világháború közötti időszak és a második világháború megtanított minket valamire, ami ritka a történelemben. De mit tanultak a demokráciák az ezt követő időszakban? A huszadik század második felében Franciaország, Olaszország és más demokráciák rendkívül súlyos válságokon mentek át, amelyek hatására korlátozták a politikában résztvevő pártok számát és választási küszöböket vezettek be. Az emberek azt is megértették, hogy a demokrácia csak úgy valósítható meg, ha a kormányok hajlandók fontos és több nemzedékre kiható döntéseket hozni. Ilyen volt például a Marshall-terv. Ilyesmire nem volt korábban példa, és amikor bevezették, senki nem tudta, hogy kell csinálni. Ennek ellenére sikeresen megvalósították, mégpedig egy fölülről lefelé irányuló stratégiával. Ezt gyakran elfelejtjük: a Marshall-terv kormányzati projekt volt, amely bő húsz évig tartott. Létrehozta a jóléti államot és megvetette egy harminc évig tartó jólét alapját Nyugat-Európában. Mindez egyetlen politikai döntésen múlott, azon, hogy a jóléti államot választották a liberális állammal szemben.

Később ezt egy másik politikai döntéssel felülírták, amikor olyan lépések mellett döntöttek, amelyek a liberális állam létrehozását célozták. Margaret Thatcher ezzel a döntéssel bebizonyította, hogy politikus, mivel nem kizárólag a gazdasági reformok lebegtek a szeme előtt, ezek inkább az általa hozott politikai döntés következményei voltak. Margaret Thatcher és Leszek Balcerowicz, a 90-es évek lengyel gazdasági reformpolitikusa között számos hasonlatosságot fedezhetünk fel. Balcerowicz nagyon eredményes, kiváló, bátor és kemény volt, de nem volt politikus, nem foglalkozott azzal, hogy reformjai milyen további következményekkel járnak. Thatcher sokkal átfogóbb célokat tűzött maga elé. Meg akarta változtatni a társadalmat, és olyan mélyreható átalakításokat hajtott végre, hogy még Tony Blair is az ő nyomdokain járt. Vannak olyanok – így például John Gray – akik szerint reformjai rossz irányba vitték a társadalmat, valójában lerombolták a szociális infrastruktúrát. Nem vitás mindazonáltal, hogy politikai döntést hozott, még akkor is, ha mind többen megkérdőjelezik ennek helyességét. A bírálatok két véglet között oszlanak meg: az egyik szerint az államnak határozottabban fel kell lépnie a bankszektor és a pénzpiacok védelmében, a másik szerint egyértelmű álláspontot kell képviselnie abban a tekintetben, hogy milyen államra van szükség, jóléti vagy liberális államra. Mindkét álláspontnak sok híve van, mindkét álláspontnak megvoltak a maguk pozitív hozadékai, de ma már mindkettő meghaladottnak tekinthető.

Más szóval akárhogy vélekedünk is a két nagy európai projektről, vagy akármelyik pártján állunk is (valójában ma már nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármelyik pártjára is álljunk, mivel mostanra mindkettő irrelevánssá vált), nem vitás, hogy vákuum jött létre. Jelenleg semmiféle európai projektről nem lehet beszélni, és ez űr rendkívül lehangoló. A probléma az Európai Bizottság szintjén is jelentkezik. Jacques Delors az 1990-es években összeállított egy szöveget, amelyben vette a bátorságot, hogy figyelmeztesse Lengyelországot és különösen Magyarországot: ne lépjenek a neoliberalizmus útjára, mert ez nem járható Európa számára. Európához hagyományosan közelebb áll a jóléti állam modellje, vagy legalábbis valamifajta “szociális államé”, mint a neoliberalizmus állam modellje. Nem véletlen, hogy Tadeusz Mazowiecki, Lengyelország első nem-kommunista kormányfője a szociális piacgazdaság német modelljét próbálta meg másolni. A későbbiekben azonban Lengyelország nem tett semmilyen tudatos kísérletet arra, hogy valamelyik politikai utat válassza. A vákuum azt jelenti, hogy amikor Európához viszonyulunk, valamelyik speciális pénzügyi szervezethez viszonyulunk, amely a maga módján kezeli a gazdasági kérdéseket, noha ez komoly kételyeket ébreszt.

A probléma az, hogy az Európai Bizottság és az Európai Parlament számos alacsony szintű direktívát fogad el, amelyek gyakran hasznosak, néha azonban meglehetősen abszurdnak tűnnek. Mindennek során meglehetősen hatékonyan működnek ugyan és javítják életminőségünket, de továbbra is hiányzik mindenfajta politikai kezdeményezés annak érdekében, hogy bármilyen magas szintű európai demokratikus projektet valósítsanak meg. Márpedig ez kellene, hogy legyen a Bizottság és minden olyan intézmény célja, amelynek feladata az európai közösség további építése. A Bizottság azonban valójában nem csak ebben vallott kudarcot, hanem abban is, hogy Herman van Rompuy megválasztásakor és egyéb hasonlóan fontos döntések meghozatalakor megmutatta: nem törekszik arra, hogy megadja a hangot az Európai Unió számára vagy meghatározza, mik a közös európai értékek.
Mindez szükségképpen bizonyos következményekkel jár. Egyes országokban nemcsak a nemzetállam megerősödését, hanem egyenesen a klánosodás jeleit tapasztalhatjuk. Németországban az elmúlt két-három évben mind erősebbé válik az a felfogás, hogy ők “nagy nemzet”. Márpedig nem kétséges, hogy egy német tizenöt évvel ezelőtt kínosnak találta volna, hogy ilyesmit állítson. Emellett Radosłav Sikorski lengyel külügyminiszter tizenöt évvel ezelőtt nem engedte volna meg magának, hogy úgy beszéljen a németekről, ahogy 2011 decemberében Berlinben tette, amikor azt mondta, hogy jobban fél egy passzív, mint egy erős Németországtól. Ilyet semmiképpen nem mondott volna. Hasonló tendenciákat tapasztalhatunk más országokban is. Noha jelenleg semmilyen komoly fenyegetésről nem lehet beszélni, az olyan kijelentések, hogy mit jelent igazi finnek vagy igaz szlováknak lenni – és hasonlóra Ausztriában, Dániában, sőt Franciaországban is van példa – jól jelzik, mi történhet egy olyan világban, ahol hiányzik a politikai gondolkodás.

Hol van a Nyugat?

Vegyük például az Egyesült Államokat. Ha visszaemlékszünk arra, milyen lelkesedés övezte Barack Obama elnökké választását, láthatjuk, hogy továbbra is Amerika a társadalmi változások kútforrása. Noha politikusai meglehetősen középszerűek (mint ezt a republikánus elnökjelöltek versengése is megmutatta 2012-ben), és az elnökjelölti vita leginkább praktikus kérdések körül forgott, Amerika továbbra is képes a demokratikus megújulásra. Az amerikaiak erőfeszítéseket tesznek, hogy megoldásokat kínáljanak bizonyos problémákra, amelyeket a demokrácia felvet, és ehhez egyebek között a konzultáció eszközeit használják. Európában viszont ezekről a kérdésekről csak Franciaországban folytatnak komoly vitákat, ahol folytatódó eszmecsere zajlik a részvétel és a képviselet válságáról. Lengyelországban Andrzej Waśkiewicz az egyetlen író, aki foglalkozik a kérdéssel és diskurzust próbál kezdeményezni a képviselet kérdéséről. Ezen kívül semmilyen szinten nem folyik vita a kérdésről, azon túlmenően, hogy lehurrogják a parlamenti képviselőket, amire mindenütt akad példa.

Mindennek az az oka, hogy a Nyugat, mint közös politikai tér fogalma hanyatlóban van. Ha a Nyugat veszélybe kerülne, nem kizárt, hogy felébredne, de jelenleg minden jel szerint már nem tekinthető működő entitásnak. Még az iráni kérdés sem képes életet lehelni bele, miután Franciaország számára Irán nem élet-halál kérdése. Ez messzire ható következményekkel jár, mivel a második világháború óta Európa csak a Nyugat keretein belül létezett. A Nyugat – azaz az atlanti kapcsolat – nélkül Európa először az Egyesült Királyságot vesztené el. Ha Nagy-Britannia elvész, akkor Európa azzá a megosztott kontinensé válik, amit Fernand Braudel “a vodka és a bor Európájának” nevez. Más szóval egyik felén a relatív stabilitás és fejlődés Európájává, a másik felén a zűrzavar és a bizonytalanság Európájává.

Hol van a valóság?

Az Egyesült Államok valószínűleg pragmatikusan fogja kezelni a demokratikus modellt, nagy ívű eszmék nélkül, de új erőt adva a demokratikus struktúráknak. Arra azonban kicsi az esély, hogy ugyanez történjen Európában is. Mindebben a filozófia és az euró közötti kapcsolat fedezhető fel. Az euró árfolyam-ingadozása sajátos módon a posztmodern filozófia következménye. És ezt csak félig tekintem tréfának. Távolról sem értek egyet Leszek Kołakowskival abban, hogy a posztmodern gondolkodást, úgy ahogy van, ki kell dobni a szemétbe. Ez egyáltalán nem igaz, egyes elemei ugyanis rendkívül fontosak kulturális szempontból. Általánosságban tekintve azonban a posztmodern gondolkodás rendkívül kedvezőtlen hatást gyakorolt a filozófiára, mert megkérdőjelezett valamit, ami a nyugati filozófia alapját képezi, és ami bizonyos mértékig az amerikai filozófia sarokköve, legalábbis Richard Rorty tanítványai körében. Más szóval a posztmodern gondolkodás megkérdőjelezte az objektív világ létezését. Isaiah Berlinnel egyetértve azt mondhatnánk, hogy az objektív világ létezését először a romantika kérdőjelezte meg azzal, hogy elismerte az egyén nézőpontját. A romantika kora előtt nem ismerték a világ szubjektív érzékelésének a fogalmát. Tény, hogy mindannyian másként látjuk a világot, de azt azért érezzük, hogy ugyanarról a valóságról beszélünk. A posztmodern szemlélet ezt vonta kétségbe.

Ma az olyan filozófusok, mint Peter Sloterdijk, Chantal Mouffe és Slavoj Zizek okozzák a legnagyobb kárt. Természetesen nem kívánom hallgatásra kárhoztatni őket, de amikor azt mondom, hogy kárt okoznak, azt értem ezen, hogy saját magukat lövik lábon, amikor kijelentik, hogy vége a filozófiának, mint tudományos diszciplínának. Az elmúlt évtizedben számos könyvet írtak a posztfilozófiáról, a filozófia jövőjéről és más hasonló spekulatív témákról. Ha meghirdetjük a filozófia végét, és helyettesítjük valamivel, amit “narratívának” hívunk, akkor innentől nem az objektív világ létezésének problémájáról beszélünk. Emlékszem Jacques Derrida megjegyzésére 2001. szeptember 11. után. Mi volt ez? – kérdezte. Igen, mi volt ez pontosan? A terroristák leromboltak két hatalmas épületet. Mit lehet erről mondani filozófiailag? Nem sok mindent. Ha nem ismerjük el a tényt, hogy 2001. szeptember 11-én két terrorista repülőgép egyenesen belerepült két épületbe Manhattanben, és ennek súlyos politikai következményei voltak, akkor valóban ezer és egy dolgot lehet mondani arról, ami történt, és végül valamiféle narratíva fog ebből kikerekedni. De a narratíva fikció. Nabokovnak igaza volt, amikor egyszer azt mondta: “tarts ki épp olyan hűségesen a narratívád mellett, mint a valóság mellett”, de ő író volt, így mondhatott ilyen dolgokat. Irodalmi szempontból jelentősnek és bölcsnek tarthatjuk megjegyzését. De egy politikai tényről vagy a közös európai fizetőeszközről nem mondhatjuk, hogy fikciók. Ebben az értelemben mondom, hogy az euró kérdését kizárólag posztmodern módon közelítettük meg.
Görögország, mint bejelentették,132 milliárd eurónyi tőkeinjekcióban részesült. Ez azt jelenti, hogy nagyobb összeget kapott, mint Lengyelország éves költségvetése. Ez nem tekinthető a valóság objektív kifejeződésének. Ez már a fikció birodalma. Őrültség, hogy a Bank of Scotland vezérigazgatója azt tervezi, hogy több millió font összegű jutalmat vesz fel azok után, hogy a bankot az államnak kellett megmentenie a csődtől. Mindez csakis színtiszta irrealitásnak fogható fel, mert a reális világban ezek az emberek éppúgy a börtönben végeznék, mint azok, akik loptak vagy hamisan tanúskodtak stb. Az Eurocsoport tanácskozásai lényegében ugyancsak a fikció világába tartoznak. Valójában arról van szó, hogy megpróbálják elejét venni annak, hogy a dolgok egyetlen drámai eseményben kulmináljanak. Ezért inkább sok kisebb eseményt próbálnak előidézni, nehogy úgy tűnjék, mintha valami szenzációs történne. A cél az, hogy elkerüljék a pánikszcenáriót, ami a Lehman Brothers csődje vagy az 1929-es tőzsdekrach esetében történt.

A görög utcai demonstrációk résztvevőinek teljesen igazuk van. Amióta Görögország csatlakozott az eurózónához, meg sem próbálta senki meggyőzni a görögöket arról, hogy bármilyen politikai víziója lenne, hogy választásuk lenne a liberális és a jóléti állam között, vagy akár valami más modellt választhatnának. Következésképpen az egymást követő görög kormányok minden további nélkül megtehették, hogy rosszul használják fel az uniós alapokat anélkül, hogy ezért bárki megfeddte volna őket. A görögök elégedettek voltak. Nem kellett nagyon átérezniük, hogy Európához tartoznak, miközben a kreatív könyvelést láthatóan elnézte nekik a többi ország, így nem volt okuk rá, hogy különösebb bűntudatot érezzenek emiatt. Akkor tehát ki hibázott? Szerintem Európa volt a felelős, amennyiben egyfajta fantáziavilágként kezelte a dolgokat, és a görögök eladósodását éveken keresztül úgy fogta fel, mintha ez egyáltalán nem volna fontos. Az Európai Bizottság tudatában volt a problémának, de úgy képzelte, hogy a “végén minden rendbe jön”. De csaj a tündérmesékben szoktak “a végén rendbe jönni” a dolgok. Az Európai Bizottság fellépése hasonlóképpen olyan jellegű volt, mint amikor valaki úgy akarja felgöngyölíteni a történetet, hogy semmi másra nem alapoz, mint arra a meggyőződésre, hogy valahogy túl fogja élni a gazdaság. De a görög gazdaság versenyképessége egyre kétségesebb.

Megdöbbentő módon egy fikciónak lehetünk tanúi. Erről van szó akkor is, amikor olyan drámai eseményeket tapasztalunk, mint amikor Norvégiában egy őrült lövöldözni kezdett, és a norvégoknak rá kellett jönniük, hogy mégsem egy teljesen biztonságos, nyugodt világban élnek, és valami alapvetően rossz dolog történhet velük. Abszurdnak tűnhet, de valami tragikusnak kell történnie ahhoz, hogy ezt ténylegesen megértsük. Az ehhez hasonló kivételes esetektől eltekintve Európa továbbra is egy posztmodern valóságban létezik, különösen a pénzügyek terén.

És ez a lényeg: az eurót körülvevő posztmodern történet valamilyen módon a posztmodern filozófia következménye vagy egy olyan világszemlélet kifejeződése, amelyben elveszett az objektivizmus. Mert ha az objektív univerzum szempontjából vizsgálnánk a dolgokat, ahogy harminc vagy negyven évvel ezelőtt tettük, akkor abban a pillanatban veszélynek tekintenénk a görögök eladósodását. Azonnal megértenénk, hogy ijesztő dolgok történnek. Nem vagyok nagy csodálója a leninizmusnak, de abban azért hiszek, hogy létezik odakint egy objektív világ, ami különböző nézőpontokból elemezhető. Mert ha azt állítjuk, hogy nem létezik, akkor a saját narratívánk túszává válunk, és vesztett ügyünk van, mert többé semmit sem tehetünk.

Mi köze van mindehhez a lengyel helyzetnek? Lengyelország meglehetősen sajátos jelenség. Országunk gazdasági stabilitása bámulatba ejtő, ami Leszek Balcerowicznak köszönhető (akit persze azért nem kell idealizálni). Balcerowicz reformjainak köszönhető, hogy az emberek elkezdtek hinni a pénz jelentőségében és a vállalkozásban. Nagyon sok lengyel ennek nyomán vált vállalkozóvá. Nemrég találkoztam egy középiskolai tanárnővel Biała Podlaskából, akinek a tanári állás mellett két üzlete is van, a férjének meg egy harmadik.

A lengyelek mindenekelőtt hisznek egy olyan objektív valóságban, amelyben pénzt lehet keresni. Ebben messze megelőzik a többi európait (vagy legalábbis egyes európaiakat). Ez az első tulajdonság, ami megkülönböztet minket másoktól. A második az, hogy a lengyelek nem valamiféle normának tekintik Európát, hanem inkább olyan helynek, ahol jól lehet élni, nyaralni, üzletet kötni, könnyen lehet utazni, venni, eladni, stb. Ezért az euró válsága bizonyos értelemben keveset számít Lengyelországban. Ebben objektív okok is szerepet játszanak, így például a termelés minősége, az elérhető távolság és a színvonal, ami arra ösztönzi az európai vállalatokat, hogy inkább Lengyelországba vigyék a termelést, mint Ázsiába.

Amíg a lengyelek kitartanak meggyőződésük mellett, hogy a vállalkozás reális világa létező valóság, éppúgy, mint a reális munkavállalók és a reális pénz, addig Lengyelország haszonélvezője lesz az európai válságnak. Ehhez azonban a lengyel kormánynak legalább két jelentős reformot kell bevezetnie: a nyugdíjreformot és a Mezőgazdasági Társadalombiztosítási Alap (KRUS) reformját. Ez a minimum. E két reformra ahhoz van szükség, hogy az ország hosszabb ideig szilárdan megálljon a lábán. A nyugdíjreform emellett jelentős szerepet játszhat abban, hogy javuljon külföldön a Lengyelországról alkotott kép. Emellett természetesen további reformokra is szükség van a dereguláció terén, és az igazgatási rendszer, elterjedtebb nevén a “bürokrácia” komolyabb átalakítása érdekében. A közigazgatással mindenhol a világon bajok vannak, de a lengyel rendszer annyira rossz, hogy teljes átalakításra szorul. Ha ezt sikerül véghezvinni, abból Lengyelországnak csak haszna származhat. Amíg a valóság talaján állunk, tudni fogjuk, mikor hibázunk, és lesz merszünk ezt elismerni. Akkor képesek leszünk arra, hogy egy külső megfigyelő szemével lássuk a tényeket és ne narratívákra építsünk.

Engem újra és újra bámulatba ejt, hogy a lengyelek mennyire immúnisak a narratívákkal és a fikciókkal szemben. Ehhez az adta meg a megfelelő kezdőlökést, hogy az első reformokat kiválóan megtervezték. A Mazowiecki-kormány után nagyon jó miniszterelnökünk lett Jan Krzysztof Bielecki személyében, őt pedig egy hasonlóan jó kormányfő, Hanna Suchocka követte. Ezután a posztkommunista Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) vette át az ország irányítását, akik nem csináltak semmit, így sok bajt sem okoztak. De a változásokat már nem lehetett megállítani, és a lengyelek a német eszményt kezdték követni (illetve azt amilyennek a németeket gondolták: munkabíróknak, az otthon rendjére és tisztaságára sokat adóknak, törvénytisztelőknek). Ez az eszmény a fejlődő civilizáció minden pozitív tulajdonságával rendelkezett.

Mindez egy olyan mentalitás kialakulásával járt, amely paradox módon a mezőgazdasági munkássághoz, mint a gazdasági és politikai szférában megjelenő társadalmi csoporthoz köthető. Ez fontos fejlemény volt, mert e csoport tagjai rendkívül pragmatikus emberek, képesek akár a törvényeket is semmibe venni, és nem áll távol tőlük a nepotizmus és a primitivizmus sem. Mindenesetre hasznosnak bizonyult, hogy ez a csoport domináns helyzetbe került az üzleti életben és fontos pozíciókat szerzett, egyebek között tulajdonosi pozíciókat. A gazdák szerencsére nem hisznek a narratívákban és a posztmodern mesékben. Ennek következménye az a nagyon pragmatikus megközelítés, aminek tanúi lehettünk. A mezőgazdasági munkásság, amely bizonyos időszakokban tehertételt jelentett Lengyelország számára, eltűnőben van, mint társadalmi csoport, így nem lesz szükség nagyobb forradalmi felfordulásra.

A Balcerowicz által megadott kezdőlökés, a kezdeti időszak jó kormányzása, plusz az, hogy a lengyelek a legkisebb hajlamot nem mutattak arra, hogy elveszítsék a kapcsolatot a valósággal, sőt a paraszti hagyományokból fakadóan nagyon is a valóság talaján álltak, sajátos világot hoztak létre Lengyelországban. Lehet, hogy ez a világ alapvetően retrográd, és elképzelésem sincs arról, hogy fognak állni a dolgok húsz év múlva. Az a generáció, amely most huszonöt év körül van, már nem Balcerowicz reformjainak a terméke, szemben azokkal, akik jelenleg a gazdaságot irányítják. A Balcerowicz-generáció már nem lesz itt sokáig, és nehéz megmondani, milyenek lesznek azok, akik utánuk jönnek, milyen lesz a következő nemzedék, hogyan fogja érinteni őket a munkaalkalmak csökkenése, milyen hatással lesz rájuk ez és más tényezők, és milyen lesz maga Lengyelország. A visszaesés, amely ma az országot jellemzi (és sokkal kevésbé érinti a gazdaságot, mint a lelkiállapotunkat), pozitív módon járul hozzá a fejlődéshez. “Pragmatikus realizmusnak” nevezném, amely a Balczerowicz nevéhez fűződő hagyomány és a mezőgazdasági eredetű népesség előretörésének kombinációjából jön létre. Ennek következménye, hogy Lengyelország ma szokatlan helyet foglal el Európában. Addig, amíg a vezetők új és minőségileg különböző nemzedéke ki nem alakul Európában, minden bizonnyal nem is fog változni ez a helyzet.