Emlékezetdömping

Az emlékezet világméretű diadalmaskodásának korát éljük. Húsz vagy huszonöt éve minden ország, minden társadalmi, etnikai csoport, családi egység mély változáson volt kénytelen átesni a múlthoz fűződő hagyományos kapcsolatait illetően.

A változás sokféle formát öltött: a történelem hivatalos verzióinak kritikája és a történelmi elfojtások felszínre törése; a megszüntetett vagy kisajátított múlt visszakövetelése; a gyökerek kultusza és a családfakutatások virágzása; a megemlékező szertartások tömege; a múlt bírósági rendezése; mindenféle múzeumok elszaporodása; a levéltárak megnyitásával járó érdeklődés fellángolása; újfajta kötődés ahhoz, amit az angolok “heritage”-nek, a franciák “patrimoine”-nek neveznek. Bármilyen kombinációban álljanak is össze ezek az elemek, egy mélyről jövő emlékezethullám zúdult rá a világra, amely mindenütt szorosan összekapcsolta a (képzelt vagy valódi) múlthoz való hűséget és a hovatartozás-érzést, a kollektív és az egyéni öntudatot, az emlékezetet és az identitást.

Posztgaullizmus és a francia múlt átértékelése

Talán Franciaország lépett be elsőként a szenvedélyes, konfliktusokkal terhes, már-már megszállott emlékezésnek ebbe a korszakába. Aztán a fal leomlása és a Szovjetunió eltűnése után Kelet-Európa “megtalált emlékezete” következett. Majd a latin-amerikai diktatúrák bukásával, a dél-afrikai apartheid rendszer végével és a Truth and reconciliation commissionnal megjelentek az emlékezés világméretűvé válásának jelei és a múlttal való leszámolás igen eltérő, bár összehasonlítható formái. Az a francia sajátosság, amelyet első lépésként szeretnék megvilágítani, három fontos jelenség merőben véletlenszerű találkozására vezethető vissza. A 70-es évek közepén járunk, s a három jelenség látszólag független egymástól, összhatásuk azonban a történelmi öntudattal rendelkező Franciaországot az emlékező öntudatba taszította bele. Ha kicsit szorosabbra vesszük a kronológiát, még az is tartható, hogy 1975 volt az az induló év, ahol a leginkább megfigyelhető módon keresztezték egymást a gazdasági válság következményei, a de Gaulle utáni korszak hanyatlása és a forradalmi eszme kifáradása.

A gazdasági válság, amelyet 1974-ben az olaj árának drasztikus emelkedése váltott ki, maga is világméretű volt: minden fejlett ipari államot érintett. Franciaország számára azonban azért volt különösen húsbavágó, mert a válság egy harminc éve tartó, gyorsuló növekedésnek, intenzív iparosodásnak és urbanizálódásnak vetett véget, s ezek a folyamatok a maguk lendületével brutálisan elsodortak teljes hagyományrendszereket, egész tájegységeket, foglalkozásokat, szokásokat, olyan életformákat, amelyek Franciaországban sokkal hosszabb ideje léteztek változatlan formában, mint az összes többi szomszédos iparosodott országban. Franciaország csak a növekedés visszaesése láttán mérte fel hirtelen a fejlődés okozta károkat, és azt is, hogy véglegesen kihúzták alóla mindazt, ami egészen a második világháborút követő időkig bázisa és támasza volt, mindenekelőtt mélyen gyökerező paraszti alapjainak ezeréves stabilitását.

Bár a parasztság végét a szociológusok és a történészek már tizenöt évvel korábban leírták, hirtelen ismét szinte a bőrén érezte mindenki, olyan fájdalmasan, mint egy amputálást: mert ez a par excellence “közösségi emlékezet” végét is jelentette. 1975 volt az az év, amikor a mezőgazdaságban foglalkoztatott aktív népesség aránya a kritikus 10 százalékos küszöb alá esett, holott a háborút követő időszakban közel 50 százaléknyi volt még. Ugyanebben az évben vált nyilvánvalóvá – olyan könyvek váratlan és döbbenetes sikere nyomán, mint Pierre-Jakez Hélias Le Cheval d’orgueilje, amely egy hagyományos breton falu krónikája, Emmanuel Le Roy Ladurie könyve, a Montaillou, egy okszitán falu életrajza, vagy a Georges Duby és Armand Wallon szerkesztette Histoire rurale –, hogy a “paraszti emlékezet” már csak néhány érzékeny vagy tudós ember közvetítésével létezik. A parasztság vége, amelyet hamarosan a latin misézés eltűnése követ, valóban elszakítása volt annak a köldökzsinórnak, amely Franciaországot – a történész Jacques Le Goff szavaival – a maga hosszú, nagyon hosszú középkorához fűzte; a későbbiekben ez alapozta meg azt az egyre növekvő érdeklődést, amelyet a középkor és emlékei azóta is folyamatosan kiváltanak a nagyközönség körében.

Nem tarthatjuk kizártnak, hogy ez a távoli múltban gyökerező képzelőerő segítette hozzá, pontosan 1974-ben, Valéry Giscard d’Estaing-t a köztársasági elnökséghez. Miféle rejtett paraszti Franciaországot testesített meg ez a fiatal és ragyogó képességekkel megáldott közgazdász, aki a nagypolgársághoz tartozott, lelke mélyéig európai volt, hirdetője a politikai élet “feszültségmenetesítésének”, és aki a maga hétéves elnökségét a “változás”, azaz a modernizáció jegyében kezdte meg? Valószínű, hogy az új elnök friss lendülete, hangsúlyozottan technokrata és párizsi modora nem volt idegen az elvesztett és megtalált mélységekbe könnyedén alámerülő franciáktól; ám hogy közben mégis minden a felszínre került, az általános meglepetésre 1980-ban derült ki, abban az évben, amelyet a köztársasági elnök maga javasolt a kulturális örökség évének.

Annál is inkább, mert Giscard d’Estaing megjelenése, aki minden területen világos szakítást jelentett a gaullista hagyománnyal, bizonyára hozzájárult a de Gaulle-utániság következményei iránti lelkesedéshez – és ez volt a második nagy horderejű jelenség. A következmények számosak voltak, éppoly erőteljesek, mint amilyen alattomosak, és még korántsem tanulmányozták őket érdemük szerint. A nemzeti múlt újraértelmezésénél – a sematikus megkülönböztetés érdekében – három hullámot vehetünk számításba.

Rövid távon a “Felszabadító” halála 1970 novemberében azonnal előidézte, hogy véget ért a háború “ellenálló”-értelmezésének monopóliuma, amelyet de Gaulle tábornok Párizs felszabadítását követően azonnal kikényszerített; eszerint minden francia, egy maroknyi áruló és megtévedt kivételével, fellázadt a német megszállás ellen. Általában három jelét szokták említeni annak, hogy megkezdődött a Vichy-Franciaország sötét emlékének térhódítása: az ellenálló szervezetek felháborodott reagálása, amikor Pompidou elnök kegyelemben részesítette a milicista Touvier-t (1971); Marcel Ophüls (betiltott) filmje, a Le Chagrin et la Pitié (1972), amely a kevéssé hősies Franciaországot mutatta be, és Robert Paxton könyve, a La France de Vichy (1973), amely szakított a hivatalos történetírással.

Hosszabb távon a posztgaullizmus a múlt mélyebb megismerését képviselte. Az ötödik köztársaság intézményeinek túlélését látva – ezekről kezdetben azt hitték, a Tábornok személyére voltak szabva, ám François Mitterrand, aki ellenzékből még a legnagyobb ellensége volt ezeknek, mihelyt hatalomra került, átvette őket –, igazolódott az az előérzet, hogy de Gaulle tábornok megnyerte történelmi fogadását, azoknak az intézményeknek a kiegyensúlyozását, amelyeket az abszolút monarchia bukása a forradalomtól kezdődően megrontott. Arról az előérzetről van szó, amelyet François Furet 1978-ban, Gondoljuk újra a francia forradalmat című könyvében ezzel a híres mondattal fogalmazott meg: “A francia forradalom véget ért.” Az utolsó két évszázad is simán beilleszkedett a nemzetállam hosszú távú és kontinuus történetébe. Az egész monarchikus múlt pozitív értelmű újraértékelése vette kezdetét. Capet Hugó valószerűtlen ezeréves évfordulója 1987-ben, majd Chlodvig ezerötszázadik születésnapja 1996-ban minden várakozással ellentétben nagy közönségsikernek bizonyult, méghozzá ennek a jelszónak a jegyében: Franciaország ezeréves!

Még ennél is általánosabban: amikor a nemzet nagy alakjainak utolsó figurája felemelkedett a csúcsra, ez az egész arcképcsarnokba új életet lehelt. Lehetetlen nem kapcsolatba hozni a “nagy ember” újraértékelését a történelmi életrajzok újbóli megjelenésével: a műfaj, hosszú száműzetés után, felvirágzott az utóbbi években; de ugyanerről szól a franciák megújult érzékenysége “egy sajátos Franciaország-kép iránt”: nemcsak az ország történelméről van itt szó, hanem a tájairól, a konyhájáról, a borvidékeiről és a hagyományairól. Minden bizonnyal ez az érzékenység magyarázza a szélsőjobboldal és Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontja nyílegyenes emelkedését, de a baloldalon ugyanez fejeződik ki abban, hogy gondot fordítanak a nemzet újralegitimálására, miközben szívesen hangsúlyozzák a forradalmi eszme hanyatlásának oltalma alatt, hogy a marxizmus megbukott.

És ez a harmadik, kevésbé megragadható jelenség, de a súlya talán ennek a legnagyobb, mert jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a franciák újraalakítsák a viszonyukat a saját múltjukhoz. A marxizmus intellektuális összeomlása, a Szovjetunió radikális hitelvesztése, annak a kommunista pártnak a gyors hanyatlása, amely alig néhány évvel korábban még a választók egynegyedét tudta mozgósítani, befolyásának elvesztése a francia értelmiség nagy részénél – ezek a szóban forgó évek legjelentősebb fejleményei. Az összképhez tartozik, hogy 1975-ben még hatalmas siker volt Alexander Szolzsenyicin könyvének, a Gulág-szigetcsoportnak a fordítása. A jelenség ez esetben is messze túllépi a nemzet kereteit, de az erős és mélyen sztálinista kommunista párt léte erőteljes hangsúlyt adott neki Franciaországban. Egy ilyen országban, amely 1789 óta a forradalom hazája volt, a forradalmi eszme vége, amely korábban a történelmi idők és a jövő közt a legerősebb orientációs erő volt, szükségképpen csak a múlt iránti érzelmek gyors átalakulását hozhatta magával. A forradalmi típusú időfogalomban tudjuk, mit kell megtartani a múltból, hogy előkészíthessük a jövőt; azt is tudjuk, mit kell eltörölni, elfelejteni belőle, szükség szerint lerombolni. A történelmi időt a szakítás szándéka uralja. A szakítás gondolatának elértéktelenedése adta vissza a hagyomány gondolatának legitimitását. Nem arról a hagyományról van szó, amelynek mi vagyunk az örökösei és folytatói, hanem arról, amelytől valójában sohasem szakadtunk el, és már pusztán ennél fogva is értékessé, titokzatossá vált, s amelynek bizonytalan tartalmát nekünk maguknak kell felfedeznünk. A kulturális örökség kultusza rohamosan terjedt ezekben az években, és ennek nincs más magyarázata. Ez a titka: a forradalmi gondolat által vezérelt történelmi idő eltűnése visszaadta a múltnak a maga szabadságát, bizonytalanságát, jelenbeli súlyát, anyagi és szellemi értelemben egyaránt.

A nemzeti emlékezet eszméje

Ez a három fontos jelenség – amelyek nem kizárólagosak, de a leghatásosabbak és talán a legelsők is – váratlanul összekapcsolódott, és megteremtette a nemzeti “emlékezet” gondolatát. Új gondolatról van szó, amely nem régebbi, mint harmincéves, de azóta is egyfolytában növekszik és gazdagodik. Az emlékezetmozgalom, amelyre én a “megemlékezés korszaka” elnevezést javasoltam, olyan általános, olyan mély és olyan erőteljes, hogy talán érdemes elgondolkoznunk az okairól – még akkor is, ha netán általánosságoknál és közhelyeknél nem jutunk többre. Úgy látom, hogy az emlékezet korszakának diadala két olyan nagy történelmi jelenség eredőjeként értelmezhető, amely rajta hagyta nyomát ezen a korszakon: egy időbeli és egy társadalmi jelenségről van szó. Ezeket szeretném kiemelni, és vitát kezdeményezni róluk.

Az elsőt talán helyes lenne “a történelem felgyorsulásának” nevezni. A megnevezésnek, amely Daniel Halévytől származik, világos az értelme: a leginkább kontinuus és állandó jelenség már nem az állandóság és a kontinuitás, hanem a változás. És a változás egyre gyorsul, egyre gyorsabban billen ki eredeti helyéből a múlt összes eleme, miközben maga a múlt egyre erőteljesebben távolodik. Az emlékezet megszervezése érdekében fel kell mérni ezt a fordulatot, amely megtörte a történelmi idő egységét, a szép és egyszerű linearitást, amely a jelent és a jövőt a múlttal egyesítette.

Minden társadalom, nemzet, csoport, család kialakít magának egy képet a jövőjéről, és ez a kép diktálja neki, mit tartson meg a múltból, hogy előkészíthesse az eltervezett jövőt, amely így az eddig csak összekötő kapocsként működő jelennek is saját értelmet ad. Némileg sematikusan megfogalmazva: a jövőt három alakban lehet megkonstruálni, s ezek a múlt arcáról kialakított képet is uralják. Elképzelhetjük a jövőt, mint a múlt restaurálásának formáját, mint a haladás egyik formáját és mint a forradalom egyik formáját. Ma ennek a három olvasati sémának a felülvizsgálata folyik, hogy újra megszervezhető legyen egyfajta “történelem”. Vagyis teljes a bizonytalanság atekintetben, hogy milyen lesz a jövő. És ez a bizonytalanság arra kényszeríti a jelent – amely ráadásul a megőrzés korábban elképzelhetetlen technikáival rendelkezik –, hogy emlékezzen. Nem tudjuk, hogy utódainknak miféle tudásra lesz szükségük rólunk ahhoz, hogy megértsék önmagukat. A jövő anticipálására való képtelenségünk viszont azt a kényszert szabja ránk, hogy áhítatosan gyűjtögessük, némileg differenciálatlanul, azokat a látható nyomokat és materiális jeleket, amelyek egykor (talán) majd tanúsíthatják, kik vagyunk vagy kik lehettünk. Más szavakkal, itt a vége a történelem mindenféle teleologikus értelmezésének – vége annak a történelemnek, amelynek ismerjük a végét –, s ez terheli meg a jelent az “emlékezés kötelességének” parancsával, amelyről oly sokat hallunk már. Paul Ricoeur barátunkkal ellentétben, aki hangsúlyozottan távolságtartó ezzel az elkoptatott megfogalmazással szemben, és inkább az “emlékezetmunka” kifejezést kedveli, én a magam részéről elfogadom, azzal a feltétellel, hogy sokkal szélesebb értelmet adunk neki a szokásosnál: sokkal tágabb, mechanikusabb, materiálisabb, az örökséghez jobban kötődő értelmet, mint a szokásos morális értelem. Olyan értelmet, amely nem az adóssághoz, hanem a veszteséghez kapcsolódik, a kettő ugyanis teljesen különböző.

A “történelem felgyorsulásának” ugyanis van egy brutális következménye a jövőre nézve is, mégpedig az, hogy a teljes múltat eltávolítja – mintha el lennénk vágva tőle. Egy angol demográfiatörténész híres megfogalmazása szerint ez az a világ, amelyet elvesztettünk – “The world we have lost”. Többé nem vagyunk otthon benne, csak közvetett jelekkel szól hozzánk, ráadásul ezek a jelek is titokzatossá váltak, amelyeket meg kell fejtenünk, mert ezek rejtik a titkot, hogy kik vagyunk mi, azaz “identitásunk” titkát. Ezzel a múlttal már nincs közvetlen kapcsolatunk. Csak dokumentációk, levéltárak, emlékművek rekonstrukciójával tudjuk fellelni, s ez alkotja az “emlékezetet”, amely maga is művi, és a mai megnevezését jelenti annak, amit egykor egyszerűen csak “történelemnek” hívtunk. A szavak igen mély és súlyos értelemvesztésének vagyunk itt tanúi, ami maga is a korszellem kifejezője. Az “emlékezet” olyan általános értelmet kapott, és annyira eláraszt mindent, hogy egész egyszerűen kiszorítani látszik a “történelem” szót, és a történelem kutatását is az emlékezet szolgálatába állítja.

Így tehát “a történelem felgyorsulása” véleményem szerint az emlékezet megjelenésének két következményeként összegezhető:

Egyfelől itt van a felhalmozódás mint következmény, amely a veszteség érzéséhez kötődik; ez felelős azért, hogy az emlékezet funkciója így felfúvódott, és hogy az emlékezet intézményei és eszközei túlzottan elszaporodtak: múzeumok, levéltárak, könyvtárak, gyűjtemények, számítógépes állományok, adatbankok, kronológiák stb.

Másfelől egy megjósolhatatlan jövő és egy saját kuszaságának, homályának átadott múlt közt a jelen önjáróvá válik, úgy tűnik fel, mint önmagunk megértésének központi kategóriája, noha ez a jelen is történelmi már, amelyet megkettőzött a saját önképe és a saját valósága. A történelmi kontinuitásnak és az időben korlátozott kontinuitásnak ez a robbanásszerű megjelenése adja meg szerintem az emlékezetnek a maga aktualitását: a múlt többé nem garancia a jövőre, s ez az elsődleges oka az emlékezet előléptetésének: ő a dinamizáló tényező és a folyamatosság ígérete. Egykor létezett összetartozás a múlt és a jövő közt, és a jelen csak az összekötő kapocs volt. Ma összetartozás a jelen és az emlékezet között van.

A történelem “demokratizálása”: különféle kollektív emlékezetek

Ennek az emlékezetdömpingnek a második oka, amely ezúttal társadalmi, ahhoz kapcsolható, amit a történelem “demokratizálásának” nevezhetünk. Azoknak a népeknek, etnikumoknak, csoportoknak, sőt egyéneknek az erőteljes felszabadítási, egyenjogúsítási mozgalmáról van szó, akik a mai világot működtetik; egyszóval a kisebbségi emlékezetek mindenféle formájának gyors felvirágzásáról, mert a kisebbségek számára a saját múltjuk visszaszerzése szerves része saját önazonosságuk megerősítésének.

A kisebbségi emlékezetek alapvetően háromfajta dekolonizációs folyamatból származnak. A világméretű dekolonizációból, amely történelmi öntudathoz és emlékezetszerzéshez, illetve -gyártáshoz juttatta az addig a gyarmati elnyomás etnológiai álmában vegetáló társadalmakat. A klasszikus nyugati társadalmakban a belső dekolonizációból, amely a már az integrálódás útjára lépett szexuális, társadalmi, vallási, vidéki kisebbségeket érintette. Az ő számukra saját “emlékezetük” – azaz valójában történetük – megerősítése egyfajta módja volt annak, hogy elismertessék a különbözőségüket a többségi társadalommal, amely ezt addig megtagadta tőlük, csakúgy, mint a jogot ahhoz, hogy ápolják a másságukat, és hűek legyenek már felbomlóban lévő identitásukhoz. Van végül egy harmadik típusú dekolonizáció, amely a 20. századi totalitárius rezsimek – kommunisták, nácik vagy egyszerűen csak diktatúrák – eltűnésével virágzott fel: az ideológiai dekolonizáció, amely kedvező feltételeket kínál a felszabadult népeknek ahhoz, hogy ismét felfedezzék a saját hosszú távú, hagyományos emlékezetüket, amelyet ezek a rezsimek kisajátítottak, elpusztítottak vagy meghamisítottak: ez a helyzet Oroszországban, Kelet-Európa, a Balkán, Latin-Amerika vagy Afrika országaiban.

A kisebbségi emlékezetek robbanásának az lett a következménye, hogy mélyen megváltoztatták a történelem és az emlékezet egymáshoz való státusát és kölcsönös kapcsolatukat. Pontosabban fogalmazva: hogy felértékelték magát a “kollektív emlékezet” fogalmát, amely addig alig volt használatos.

A történelemhez viszonyítva, amely mindenkor a hatalmasok, a tudós vagy szakmai autoritások kezében volt, az emlékezet olyan újfajta kiváltsággal és presztízzsel rendelkezik, amelyet a népi és tiltakozó követelésektől kapott. Eleve úgy jelent meg, mint a megalázottak és megsértettek, a szerencsétlenek revánsa, azoknak a története, akiknek nem volt joguk a nagybetűs történelemhez. Az emlékezet eddig is magáénak mondhatta, ha nem is az igazságot, de legalábbis a hűséget. Ami új benne, hogy “igazabb” igazságot követel magának, mint a történelmi igazság: a megélt tapasztalat és az emlékek igazságát.

Minden történelem mint tudományos rangra igényt tartó diszciplína, mindmáig épp ellenkező módon született: az emlékezet alapján, de az emlékezettel szemben, mert az emlékezetet individuálisnak, pszichologikusnak, megtévesztőnek tekintette. A történelem a közösséghez tartozik, az emlékezet az egyénhez. A történelem egy, az emlékezet pedig már fogalmilag is többféle, hiszen lényegét tekintve individuális. A kollektív emlékezetnek már az ötlete is teljes felfordulást feltételez. Az egyéneknek megvolt a maguk emlékezete, a közösségeknek meg a maguk történelme. A gondolat, hogy a közösségeknek is van emlékezetük, mély változást eredményez az egyének társadalmi helyzetében, illetve a közösséghez fűződő kapcsolataikban: ez a titka ennek a másik misztikus sikernek, amely némileg magyarázatra szorul: az identitásról van szó, ami nélkül nem érthetjük meg az upsurge of memoryt.

Az identitásfogalom hasonló és párhuzamos értelemváltozáson ment át, mint az emlékezet. Individuális kategóriából közösségi kategória lett, és szubjektív kategóriából formálissá és objektívvé vált. Az identitás hagyományosan az egyént jellemzi, azt jelöli, ami egyedi benne, olyannyira, hogy alapvetően adminisztratív és rendőri jelentést kapott: az ujjlenyomataink kifejezik az “identitásunkat”, “identitásunkat” jelölő személyi igazolványunk és okmányaink vannak. A kifejezés csoportkategóriává vált, külső meghatározása annak, akik vagyunk. “Senki sem születik nőnek, csak azzá válik”, írta Simone de Beauvoir egyik híres meghatározásában. Ez lehetne a meghatározása minden identitásnak is, amelyet önmagunk megerősítése érdekében hoztunk létre. Az identitás, mint az emlékezet is, egyfajta feladat. Köteles vagyok azzá válni, ami vagyok: korzikaivá, zsidóvá, munkássá, algériaivá, feketévé. A kötelezettségnek ezen a szintjén születik meg a döntő kapcsolat az emlékezet és a társadalmi identitás közt. Ebből a szempontból mindkettő ugyanannak a mechanizmusnak engedelmeskedik: a két szó gyakorlatilag szinonimává vált, és egyesülésük jellemzi a történelmi és társadalmi dinamika új rendjét.

A franciák nagy közös családregénye: a hon megszentelt története

Ez az átalakulás, melynek során a történelmi öntudatból társadalmi tudat lesz, Franciaországban rendkívül intenzív módon ment végbe, hiszen az ország hagyományosan lényegi és meghatározó kapcsolatban áll a múltjával, a történelmével. A III. köztársaság idejétől ez a viszony központi helyre került, mert a történelem vált a társadalmi és politikai kötelék lelkévé. Az iskolán keresztül – lásd Ernest Lavisse kisiskolás tankönyveit és az olyan híres gyerekkönyveket, mint a Tour de la France par deux enfants – rögzül a nemzeti közösség nagy elbeszélése: hatalmas saga ez, sokféle és variálható változatban, amely azonban mindenkinek a rendelkezésére áll, és amely minden egyedit a saját képére gyúr át – legyen az egy adott vidékhez tartozásból eredő, családi, nyelvi, vallási, társadalmi, szexuális sajátosság –, ha nem látszik illeszkedni a nagy nemzeti történetbe. Volt tehát egyfelől egy geszta, egy nagy erejű, eposzi lélegzetű elbeszélés a maga lentjével és fentjével, nagy pillanataival és megpróbáltatásaival, személyiségek, jelenetek, szellemes riposztok, cselszövések, dátumok, jók és rosszak kimeríthetetlen tárházával, egy lélegzetelállító családregény, amely Vercingétorixszal és az alésiai csatával indul, hogy eljusson a köztársaság és az emberi jogok győzelméig, miközben útba ejti a keresztes háborúkat, XIV. Lajost, a felvilágosodást, a forradalmat, a napóleoni hőskölteményt, a gyarmati hódításokat, az 1914-es háború nagy megpróbáltatásait, amelyeknek végül de Gaulle lesz az örököse. És voltak másfelől az egyéni sajátosságok és személyes hűségek. Egyik oldalon a kollektív és nemzeti történelem. Másikon a magánemlékezetek. Szent történelem, mert ugyanolyan természetű, mint a vallási katekizmus, amelyet le akart győzni; megszentelt történelem, mert a haza története, s a haza azt is megérdemli, hogy az ember feláldozza érte az életét; egy legenda, amely azonban hatalmas, az integrációt, a kohéziót és a társadalmi felemelkedést segítő mozgatóerőként működik. A másik oldalon meg ott vannak a csoportemlékezetek, azaz a kisebbségi emlékezet: a munkásoké, a zsidóké (akkoriban izraelitáknak nevezték őket), a royalistáké, a bretonoké, a korzikaiaké vagy a nőké. A hagyományos francia identitás erre a megoszlásra épült és erősödött meg egy évszázada; ez az öntőforma tört össze egy kettős mozgás következményeként: egyrészt belül szétporladt a nemzeti projektet hordozó mítosz, másrészt megtörtént minden kisebbség felszabadító erejű tehermentesítése.

Ez a kettős mozgás párhuzamosan fejlődött ki, majd a sorsdöntő 1970-es, 1980-as években rohamtempót vett fel: Franciaország ekkor valóban nagy erejű változáson esett át. Ebben áll a hegemonikus, zsarnoki, már-már kínzó “nemzeti emlékezet” megjelenésének titka: a történelmi öntudat társadalmi tudattá alakult át. A nemzeti identitás helyébe és szerepébe a társadalmi identitások kerültek. A Franciaország nagyságához és sorsához fűződő hagyományos hitet belülről aknázták alá: az európai, világ- és gyarmati háborúk – az 1914-18-as, az 1939-1945-ös, az algériai háború – nemcsak tényleges hatalomcsökkenéssel sújtották Franciaországot, hanem alattomos módon alapjaiban vonták kétségbe a klasszikus nemzeti modell érvényességét és csalhatatlanságát. Mindez azzal járt, hogy felszínre került az összes elfojtott nemzeti érzés (a nagy forradalmi terrortól az algériai háború idején elkövetett kínzásokig); azzal, hogy valamennyi nemzeti hálózat és formáció válságba került, egyházak, szakszervezetek, pártok, családok; azzal, hogy bizonytalanná vált a pedagógia üzenet természete; azzal, hogy nehezen volt meghatározható a decentralizációs nyomás és az európai közösségbe való beilleszkedés egyensúlyi helyzete. Ebben az időszakban indult meg óriási erővel a belső dekolonizáció és a csoportidentitások emancipációja, amely a nemzeti integráció útján lévő minden egyes kisebbséget eljuttatott a saját történelem – saját “emlékezet” – akarásáig, hogy végre, mint mondták, saját tulajdonukba vehessék saját történetüket, és a nemzettől is követelhessék annak elismerését. A zsidók esete megvilágító erejű példa lehet itt számunkra. Harminc évvel ezelőtt még szinte szó sem esett “zsidó emlékezetről”. Még Vichy emléke sem elsősorban az antiszemita törvényhozáshoz kötődött, és nem is a francia állam felelősségéhez a deportálásokban és a kivégzésekben. Ma ennek épp az ellenkezőjét látjuk, és a “zsidó közösség” – ismét egy kifejezés, amelyet korábban nem használtunk – folyamatosan követeli a köztársasági elnöktől, hogy ismerje el ezt a felelősséget. Amit Jacques Chirac meg is tett 1995. július 16-án Vel’ d’hivben, ott, ahová a zsidókat az 1942-es nagy razzia után összezsúfolták. Amit Franciaországban “nemzeti emlékezetnek” hívnak, nem más, mint ennek a történelmi emlékezetnek a mély átalakulása, s ebben a csoportemlékezetek tömeges megjelenése, bomlasztó és mindent elárasztó munkája játszotta a döntő szerepet. És ha eljutottunk erre a pontra, fontos volna, természetesen, hogy előbbre lépjünk az újfajta emlékezet belső rendjének a leírásában. Én már megpróbálkoztam ezzel is a Lieux de mémoire bevezetőiben és következtetéseiben.

A múlt nem egyirányú utca – nemzeti ünnepeket koordináló bizottság

Végezetül tehát érjük be itt annyival, hogy kiemeljük az emlékezet legújabb térhódításának néhány közvetlen és azonnali következményét. Én két alapvető következményt látok.

Az első, hogy rendkívül intenzív lett a múlt politikai, turisztikai, kereskedelmi felhasználása. Jól megfigyelhető ez például a megemlékezések számának nyílegyenesen emelkedő görbéjén, különösen Franciaországban. Az 1989 és 2000 közt eltelt évtizedet akár a megemlékezések korának csúcspontjaként is felfoghatjuk. Keretbe foglalta ezt a forradalom 200. évfordulója, amely a már így is erőteljes jelenségnek megadta a maga történelmi, politikai, nemzeti, vallási, ideológiai és szimbolikus dimenzióit, illetve a 2000. év megünneplése. Minden egyes év hozzátette a magáét a megemlékezések sorához, a Dreyfus-ügytől Chlodvig 1500. születésnapjáig, az 1918-as fegyverszünet 80. évfordulójától a rabszolgaság eltörlésének 150. évfordulójáig. Azt hiszem, Franciaország az egyetlen ország, amely húsz évvel ezelőtt felállított egy nemzeti ünnepeket koordináló bizottságot. A megemlékezések elszaporodásának sokféle oka van, de valamennyi ilyen ünnep azt bizonyítja, hogy a múlt többé nem egyirányú utca, és hogy a jelen, amelyet megkettőz a saját történelmi tudata, szükségképpen felhatalmazást ad a múlt többféle lehetséges verziójának felállítására.

Az emlékezet új rendjének második következménye az, hogy megfosztja a történészt attól a monopóliumtól, amellyel a múlt értelmezésében hagyományosan rendelkezett. Egy olyan világban, ahol volt kollektív történelem és voltak egyéni emlékezetek, ő volt az, aki egyfajta kizárólagos ellenőrzési joggal rendelkezett. Egy évszázada az úgynevezett tudományos történetírás meg is erősítette ezt a kiváltságot. Egyedül a történész volt jogosult a tények megállapítására, a bizonyítékok kezelésére, az igazságosztásra. Ez volt a foglalkozása, ez adta a rangját. Ma azonban a történész koránt sem egyedüli szereplője a történelem előállításának. Megosztja ezt a feladatot a bíróval, a tanúval, a médiával, a törvényhozóval. Egy okkal több, hogy ma hangosan és erőteljesen szembeállítsuk az “emlékezés kötelességével” a “történelem iránti kötelességet”, amit néhányan már húsz vagy huszonöt éve hangoztatunk.

Mert az igazi probléma, amelyet ma az emlékezet szakralizációja felvet, az, hogy vajon az egyenjogúsítás és a felszabadítás pozitív elve, amely az emlékezetet élteti, hogyan, miért és mikor fordul át, és válik a bezárkózás egyik formájává, a kirekesztés motívumává és harci fegyverré. Az emlékezet visszakövetelése elvileg egyfajta felhívás az igazságosságra. Következményeit tekintve azonban gyakran vált gyilkosságra való felhívássá. Talán eljött a pillanat, amikor az emlékezet ellen is meg kell indítani azt a pert, amelyet egy évszázaddal ezelőtt Nietzsche folytatott le a történelem ellen, és újra el kell mondani, amit ő elmondott a Korszerűtlen elmélkedésekben, csak éppen a “történelem” szót kell lecserélni az “emlékezet” szóra: “Van az álmatlanságnak, a kérődzésnek, a történelem [értsd: emlékezet] iránti érzéknek egy olyan foka, amelyen túl az élőlény meginog, végül elpusztul, legyen szó egy egyénről, egy népről vagy egy civilizációról.” Az emlékezetnek erre az üzenetére nekünk magunknak is emlékeznünk kell.