Életmentő hazugságok

A bevándorlás világát hazugságok veszik körül: a szükséges hazugságok, amiket a reménybeli bevándorlók éreznek kötelezőnek a révbe érés reményében; és az újságcímekből áradó hamisítások és félrevezetések, amelyek a “nem igazi” menekültek közelgő áradatával fenyegetnek.

2002. szeptember 14. éjjelén különös vihar érte el Szicília déli partvidékét. Teniszlabda nagyságú jégdarabok vertek horpadásokat a parkoló autókba, és a helybeliek azt mondták, még soha nem láttak, hallottak ehhez foghatót. Este 11 óra körül, amikor a turisták még táncoltak a Realmonte strandkávézójának teraszán, az agrigentói part mentén kiáltások hallatszottak a tenger felől. Néhány perccel később néhány fiatal afrikai mászott a vízből a strandra. Amikor meg tudtak szólalni, azt mondták a táncolóknak, hogy a hajójuk zátonyra futott úgy száz mérföldnyire a parttól, és a turisták meg is láttak a tengeren egy felborult hajót a hullámok között, az oldalába kapaszkodó emberekkel.

A helybeli halászcsónakok túl kicsik voltak ahhoz, hogy megbirkózzanak a nagy hullámveréssel, és mire a rendőrséget riasztották, és Agrigento haditengerészeti motorcsónakokat és erős keresőreflektorokat tudott küldeni, a hajó még jobban elmerült a tengerben. A fénycsóvák sugarában a szemlélők megdöbbenve figyelték, ahogy előbb az egyik, majd a másik kapaszkodó merül alá a vízbe. A következő néhány órában 95 afrikait mentettek ki a partra. Közel 30 másik odaveszett. Reggelre, mire a vihar elvonult, és a strand újra békés lett és napsütötte, nem sok látnivaló maradt, néhány ruhadarabon kívül, amit partra sodort a víz, és egy mentőmellény maradványai, amit hamar eltávolítottak onnan azok, akik a szemetet szedik össze Realmontéban. A felborult csónakok, carrette di mare, tengeri szekerek, ahogy az olaszok hívják őket, 10-12 méteres ragyogó kékre és sárgára festett arab betűs hajók látványa nem új a szicíliai partok mentén, ahová az elmúlt néhány évben menekültek tízezrei érkeztek az új élet reményében. Egy tucat utas számára épült hajók érkeznek száz vagy még több emberrel megrakva, úgyhogy ha nincs vihar, akkor is sokan odavesznek a tengeren.

A következő nyugodt napokon több test is feljött a víz színére a relmonte-i strandnál, puffadtan és lilán, a zátony éles vulkanikus szikláitól lehorzsolt bőrrel. Köztük volt egy fiatal lány teteme is, aki rendőrorvos szerint nem lehetett több 15 évesnél.

A legtöbb holttestnek neve se volt, a túlélők nem tudták, vagy nem akarták megmondani, kik voltak. Ami a túlélőket illeti, az extra communitari-t, az európai közösségen kívülieket, ahogy az olaszok a partjaikhoz érkező afrikai és ázsiai bevándorlókat hívják, úgy látszott, hogy nekik sincs nevük, vagy csak keresztnevük van, mert amikor faggatták őket, nem sokat mondtak magukról. Szívesen beszéltek, de csak az utazásuk borzalmairól, arról, hogy nem volt se ennivaló, se víz, és annak a pillanatnak a szörnyűségéről, amikor a hajójuk beleütközött a sziklazátonyba. De hogy ők kicsodák, és honnan jönnek, arról nem mondtak semmit. Akik válaszoltak a kérdésekre, másnapra már más történettel álltak elő. Csak egy kis idő múlva kezdték azt mondogatni, hogy libériaiak, de a szicíliaiak, akik hallották őket franciául beszélni, akkor is inkább azt gyanították, hogy nem az angol nyelvterülethez tartozó Afrikából, hanem a frankofon országokból jöttek. A megmenekültek között volt egy tekintélyes, világosbőrű férfi, a zsebe tele volt tömve dollárokkal. Ő egyáltalán nem volt hajlandó megszólalni, és a szicíliaiak, akik már megszokták a scafisti-ket, a szállítókat, arra a következtetésre jutottak, hogy nyilván a maffia miatt hallgat, amelyről köztudott, hogy rajta tartja a kezét a Tunéziából jövő embercsempészet nagyrészén. Akiket így csempésznek be Szicíliába, azokról azt mondják, hogy gondosan fel vannak készítve/ki vannak tanítva arra, hogy ne adjanak ki magukról semmit, szabaduljanak meg minden dokumentumuktól, hogy ne tudják hazaküldeni őket vagy a csempészeiknek a nyomára bukkanni. Útleveleket, személyazonosságikat, széttépett levél- és fényképdarabokat sokszor találnak a parton, ahogy kisodorták a hullámok a törmelékkel együtt a homok közé.

A következő néhány napban a megfúltak tetemeit elvitték a part menti temetőkbe, ahol kis rekeszeket kaptak a holtak otthont adó magas falakban. Mindegyikre ugyanaz a tábla került: “Libériai állampolgár. Vízbefúlt.

A szicíliaiak számára az volt inkább a probléma, hogy mihez kezdjenek az életben maradtakkal, akiknek mindegyike menedéket kért. Néhányat valami szállásra vittek, hogy ott várják meg beidézésüket Rómába, a belügyminisztériumba, ahol egy meghallgatás után eldöntik, hogy érdemesek-e a menekült státuszra és ezzel együtt az olaszországi tartózkodási és munkavállalási engedélyre. Mások simán eltűntek az éjszaka folyamán, feltehetőleg bekerültek Olaszország virágzó feketegazdaságába. De volt valami a vihar tombolásában és a hajótörés szörnyűségében, ami szívenütötte Realmonte lakóit, és két fiatal párnak, egy fiúnak a húgával és egy házaspárnak lakást ajánlott a faluban a Vöröskereszt helyi vezetője, miután kiderült, hogy a két fiatal nő állapotos. Realmonte védelmébe vette ezt két tizenéves leányt. És amikor megszülettek a babáik, tavasszal, adtak nekik babakocsit és kiságyat, főztek rájuk, és igyekeztek megtanítani őket arra, hogyan gondozzák a kicsinyeiket.

Később azonban megváltozott a közhangulat. A baj akkor kezdődött, amikor a bába révén kitudódott, hogy a lánynak viszonya van az állítólagos bátyjával. A szóbeszéd gyorsan elterjedt a faluban. Lehet, hogy ezek ketten nem is testvérek, pedig azt mondták? És ha nem, akkor miért nem mondták meg? Úgy találták, hogy van valami ízléstelen az ilyen hazugságban. A hajótörés hullámai elérték Szicília egész déli partvonalát. Odafent San Biagio Plataniban, a nyári legelők közelében, magasan fekvő kisvárosban a helybeli orvos és felesége meghívott 15 fiatal afrikait, hogy lakjanak náluk, amíg várnak a római idézésre. Öt nő volt közöttük, és amikor kiderült, hogy az egyikük terhes, a helybeliek éppen úgy törődni kezdtek vele, ahogy a realmonteiek tették. A férfiaknak találtak munkát. Tavaszra azonban San Biagio Platani lakói és az afrikai vendégeik közötti viszony is megromlott kissé. Dr Palumbo szerint mindenki elfogadta, hogy a látogatók eleinte nem voltak hajlandó sokat elárulni magukról. De azt hitték, hogy ez a vonakodás majd eltűnik, ha egyszer azt érzik, hogy biztonságban vannak, és elfogadják őket. Mégsem ez történt, ha lehet, ez a vonakodás csak erősödött. Az afrikaiak kezdtek mindig mást mondani a nevükről, a korukról, az utazásuk részleteiről a korábbiakhoz képest. Több lányról is az derült ki, hogy terhes, és amikor az egyik először azt mondta, hogy 18 éves, aztán hogy 25, majd 22, Dr Palumbo ezt egy ideig szórakoztatónak, de aztán enyhén bosszantónak találta; kérte a lányt, döntse el, hogy hány éves, és tartsa magát ahhoz, legalább kényelemből.

A tavasz végére nem sok maradt a jóindulatból sem Realmontéban, sem San Biagióban. A szicíliaiak egyszerűen nem tudták megérteni, hogy azok az emberek, akik iránt ők ilyen őszinte együttérzést tanúsítottak, ennyire ne bízzanak bennük, hogy viszonzásképpen megosszák velük valódi történetüket. Kihasználva érezték magukat. Már néhány bizalmas közlés is megtette volna Dr Palumbo szerint. Egyik reggel San Biagio arra ébredt, hogy három vendégük lelépett a kora reggeli palermói busszal. Áprilisra nem maradt közülük senki. Még a terhes lányok is elmentek, anélkül hogy egy is elbúcsúzott volna. Realmontéban a két pár a két babával magára zárta az ajtót, behúzta a spalettákat, kerülte a vendéglátóit, akik pedig eddigre megbántva és értetlenül, azt szerették volna, ha odébb állnak.

Nem könnyű az igazság az olyan embereknek, akik erőszak és üldöztetés elől menekülnek, vagy akár a szegénység és kilátástalanság elől. Ha a történetük az egyetlen útlevél, ha eldobták a papírjaikat, és megpróbálják újra kitalálni magukat, nehéz nem szépíteni a múlt nehézségein. A menekültek élete tele van mindenféle híresztelésekkel. Azok körében, akik a menekültstátusz megadásáról döntő meghallgatásra várnak – legyen ez az UNHCR (az ENSZ Menekült Ügynöksége), amely több mint 40 országban határoz a menekültstátusz ügyében, vagy azoknak az országoknak a bevándorlási hatáságai, amelyek ezt maguk intézik – terjed a szóbeszéd arról, hogy bizonyos nemzetiségűek inkább kaphatnak menedéket, mint mások, arról, hogy bizonyos történetek hatásosabbak, mint a többi, és hogy némelyekkel inkább lehet a meghallgatók szívére hatni.

“Jó” történetek adásvétele, olyan történeteké, amelyekkel menedéket lehet szerezni, bevett gyakorlat lett menekült körökben, olyan emberek körében, akik attól rettegnek, hogy az ő valódi történetük nem elég meggyőző. Milyen könnyen megy ezért, milyen természetes, hogy megpróbálják úgy alakítani a múltjukat, hogy több reményt nyújtson egy jobb jövőre. Az embercsempészekről, akik Nyugatra juttatják a klienseiket, köztudott, hogy ajánlgatnak identitásokat, tanácsolnak nemzetiségeket, amelyekről tudni lehet, hogy azoknak az országoknak a listáján szerepelnek, ahova a menedéket kérőket nem lehet visszatoloncolni a Menekültügyi Megállapodás “non-refoulement“/nem visszaküldhető – záradékának megsértése nélkül, amely szerint nem lehet visszaküldeni őket a veszélyt és üldöztetést jelentő helyekre.

A legutóbbi években, amikor a Nyugatra érkező menekültek száma rendkívüli módon emelkedik, és a bevándorlásügyi hivatalnokokra nehezedő nyomás, hogy utasítsanak el annyi kérelmet, ahányat csak tudnak, az a kérdés, hogy mi az igaz, és mi a hazugság, nagyon sajátos jelentőségre tett szert menekült ügyekben. A hihetőség fokmérőjén múlik most már minden. Az olyan menekülteket, akikről kiderül, hogy nem az igazat mondják, azonnal elutasítják, bármilyen megalapozott is a kérelmük. “Nem hihető” – annak feltételezése tehát, hogy a menedéket kérő hazudik – lett Nyugaton a legtöbb helyen az elutasítás legfőbb indoka. Az ügyvédek számára az lett a legfontosabb, hogy meggyőzzék ügyfeleiket: csakis az igazat mondják. Mint ahogy akár a legjelentéktelenebb hazugság leleplezése vált a bevándorlásügyi tisztviselők legfőbb törekvésévé, akik elismerik, hogy a hamis állítás “valami bizonytalanság, bármilyen apró, például az utazás módjával vagy az elindulás időpontjával kapcsolatban” lehetővé teszi nekik, hogy elutasítsanak egy ügyet. Az a tragikus, amikor a valódi történet, az igaz történet súlyosabb, mint a kitalált, és garantálná a menekültstátuszt, nem úgy, mint a hamis. Nem könnyű a menekülteknek, az biztos, de nem könnyű a meghallgatóiknak sem, akik kénytelenek ilyen éberen hazugságokra vadászni a kétségbeesett emberek történeteiben.

Hazugságok övezik a menekülteket. Az utóbbi években, különösen Európában ellenséges kampány kapott lábra azokkal szemben, akik – ahogy erre gyakorlatilag minden menekült kénytelen – papírok nélkül érkeznek Nyugatra. Bevándorlás-ellenes kampányok tisztességtelen szítói mind a statisztikákat, mind a kormánytagokat manipulálva, és rájátszva a hiszékeny nagyközönség félelmeire és aggodalmára, elkezdtek szenzációhajhász jóslásokba bocsátkozni a jövőről elkeseredett és mohó migránsok ostromgyűrűjében. Az angol Migration Watch, egy állítólag független tanácsadó testület website-ja arra figyelmeztet, hogy “legalább 200.000 de még 250.000 EU-n kívüli bevándorlóra számíthatunk évente”. Az ENSZ genfi menekültügyi bizottságában, az UNHCR-ben, ahol most éppen a nyugati országok egyre korlátozóbb jellegű menekültpolitikájával igyekeznek megküzdeni, hitetlenkedve és elborzadva figyelik a brit bulvársajtót és a menekültekkel szembeni szakadatlan kirohanásait.

Az ezredforduló körül kezdett kiélesedni a Sun, a Daily Mail és az Express bevándorló-ellenes kampánya. Olyan címekkel hoztak cikkeket, mint “Hattyúsült: a menedékre várók a királynő madarait lopják el pecsenyének” (Sun); “Az illetékes szerint a menedékjog megbontja az Egyesült Királyság egységét”(Sun); és “Egy 88 éves özvegy a kormánytisztviselő szerint a menedék kérők szálláscsinálója” (Mail on Sunday). Ahogy fokozódott az az érzés, hogy a brit média beszámolóiban elhatalmasodnak szélsőséges csoportok riogató állításai, úgy állítva be a menekülteket, mint alvilági kapcsolatokkal rendelkező, veszélyes fiatalembereket, 2003 tavaszán a 19. Cikkely jegyében vizsgálták, hogyan tájékoztat a média menekült ügyekben. A felmérésnek az volt az eredménye, hogy a statisztikai adatoknak “sokszor nem adják meg a forrását, sokszor eltúlozzák, vagy nem magyarázzák megfelelően”, hogy a bulvársajtó nem tesz különbséget a gazdasági okokból bevándorlók és a menedéket kérők között, és hogy a médiában való ábrázolás ellenségessége kellemetlenül érinti a menekülteket és szégyenkezést vált ki belőlük. Az ICAR (Menedéket kérők és menekültek információs központja) legújabb vizsgálata Angliában úgy találta, hogy az ellenséges és pontatlan beszámolók állandó ismételgetése hozzájárul a növekvő ellenérzésekhez a lakosság körében, növekvő feszültséget, sőt a faji zaklatást idéz elő. Az UNHCR és a Nemzeti Újságíró Szövetség összefogott, hogy kiadjanak egy memorandumot a korrekt tájékoztatásról, és 2003 októberében a Sajtópanaszokkal foglalkozó Bizottság irányelveket fogalmazott meg a helytelen nyelvhasználattal kapcsolatban.

Ezzel együtt folytatódnak az ellenséges és bigott beszámolók, számos esetben mellőzve minden különbségtevést menedéket kérők, menekültek, sikertelenül menedéket kérők és a gazdasági migránsok között. A legtöbb cikkben találomra használják ezeket a kifejezéseket, mintha szinonímák volnának. A Daily Mail-ben Ross Benson riportsorozatot közölt a romákról, roma inváziótól óva az EU-bővítés után. Széleskörű egyetértés van abban, hogy továbbra is a roma a legkevésbé kedvelt és leginkább lenézett európai etnikai kisebbség. 2004 januárjában a Sunday Times is felkapta a témát, és azt állította, hogy 100.000 roma indult útnak. Másnap a Sun ezt még megtoldotta azzal, hogy az Egyesült Királyságban eltöltött három hónap után ezek a romák “jogosulttá válnának egészségügyi ellátásra, oktatásra, nyugdíjra és szociális segélyekre”. A Daily Express ezek után másfél millió fölé vitte ezt a számot: “Cigányok készülnek elözönleni Angliát” . És bár két nap múlva 40.000-re korrigálták ezt az adatot, továbbra is “gazdasági katasztrófát” jósoltak. Még az Economist is “közelgő hordákról” beszélt. Január 22-én a Mail címoldala a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Tanácsának jelentésével foglalkozott, amelyik szerint Nagy Britanniának, amely ötből egyet befogadott a nyugati világban menedéket keresők közül, “nem sikerült apályba fordítani a menedék keresés dagályát”. A cikk, mint később kiderült, 2002-es számadatokon alapult, és figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy Nagy Britannia jelenleg a nyolcadik helyen áll a népesség arányához viszonyított bevándorlási tabellán, jóval elmaradva Ausztria, Norvégia, Svédország, Svájc és Írország mögött. Mindenesetre az EU-megállapodások értelmében a régi EU-tagországok egy hét éves átmeneti időszakra zárva tarthatják munkaerőpiacaikat az újonnan belépő országok előtt, és a felmérések máris azt mutatják, hogy ezekből az országokból nem is igyekeznek olyan nagyon Nyugatra.

Hazugságok, pontatlanságok, túlzások, nem igaz állítások: ebben a légkörben él ma a menekülők világa, ahol a politikai gyakorlatot nem is annyira a bizonyítékokra alapozzák, inkább a médiára és a közfelfogásra reagálnak vele, és ahol a menedéket keresők, akik az egész mai nyugati világban működő kaotikus, ellentmondásos és diszkriminatív menedéknyújtó procedúráknak vannak kitéve, tülekednek minden megkapaszkodási lehetőségért, élve minden lehetséges eszközzel. Nemrégiben Kofi Annan, az ENSZ főtitkára azt mondta az Európa Parlamentben, hogy Európa bevándorlásellenes retorikája “dehumanizálja” az embereket. “Az emberi jogok csendes válsága” tette hozzá, “a világ szégyene”.