Dojcsland. A németek képe a lengyel irodalomban

A hetvenes évek közepén az Egyesült Államokba látogató lengyel beszélgetésbe elegyedett egy amerikaival. Elhangzott az archetipikus kérdés: “Hová való vagy?”, mire emberünk azt felelte: “Lengyelországba”. “És az merre van?” – firtatta beszélgetőtársa. “Európában”, válaszolta emez. “De mégis merre?” “Oroszország és Németország között.” “Hiszen ott nincs semmi!”, kiáltott fel az amerikai. Szótlanul itták ki a kávéjukat.

Idegenek itthon

1981-ben, a lengyel Szolidaritás mozgalom okozta földindulás közepén jelent meg Jan Józef Lipski Két haza, két patriotizmus című esszéje.1 A szerző a kollektív identitás új alapokra helyezése mellett szállt síkra.

A megújulást azért tartotta Lipski igazán fontosnak, mert szerinte a megalománia és a xenofóbia erős jelenléte a lengyel nemzeti tudatban a szomszédok iránti gyűlölet és sértettség csapdájában tartja a társadalmat. A megalománia miatt nevetünk a cseheken, lenézzük a primitív oroszokat, felhánytorgatjuk az ukránok kegyetlenkedéseit, a xenofóbia pedig folyamatosan újratermeli a németek iránti gyűlöletet és reprodukálja a zsidókkal szembeni legostobább előítéleteket. A megalománia nevében tüntetjük el a honi történelem véres foltjait, vagyis az ukránok, litvánok, csehek vagy zsidók kárára elkövetett bűneinket, és hirdetjük morális ártatlanságunkat. Kétségkívül erősítheti a közösség kohézióját, ha gyűlöl mindent, ami idegen, csakhogy az ilyen közösség nem veszi észre, hogy mérgezett habarcs tartja össze. A mérgezett anyag a közösséget is átjárja: ha gyűlöli a németeket, könnyen fölébe kerekedhet az, aki németellenes indulatokat szít; ha gyűlöli az oroszokat és az oroszságot, sosem fedezheti fel saját kultúrájának orosz elemeit, és sosem fogja megérteni önmagát. A megalománia és a xenofóbia nemcsak az idegen elutasítását, hanem a saját szféra beszűkítését is jelenti. Az idegentől elhatárolódó közösség csak úgy tudja meghatározni önazonosságát, ha kinyilatkoztatja, mi nem akar lenni és kivel nem áll szóba. Az ilyen közösség hallani sem akar arról, hogy mennyi idegen és heterogén elemet olvasztott magába.

A múltba forduló, sérelmi patriotizmussal szemben Lipski a lengyel hagyományban fellelhető kritikus patriotizmus mellett áll ki. Ez a patriotizmus nem zárkózik el a keserű önvizsgálattól és számvetéstől, amely egyaránt figyelembe veszi a nemzeti közösség nemes és kevésbé nemes, olykor nemtelen cselekedeteit. Nem tér ki a hazaszeretet elől, de mindig rákérdez, az milyen tettekre buzdít és kit rekeszt ki. A reflektált patriotizmus nem kérdőjelezi meg a heroikus hagyományt, de nem szűkíti a múltat pusztán a győzelmekre, felelőssége tudatában a nemzeti büszkeségre okot adó események mellett a dicstelen és szégyenteljes történéseket sem hagyja említés nélkül.

Lipski meggyőzően érvelt amellett, hogy az idegenség bennünk van, nem csupán az általunk elutasított rossz alakjában, hanem a bennünket formáló mindennapos kulturális hatások következtében is. Tehát valamennyi kísérlet, amely a nemzeti közösséget az idegen kizárása által határozza meg, önáltatáshoz és gyűlölködéshez vezet. A megalománia és a xenofóbia nemcsak az idegenség ellen irányuló viselkedést modellálja, hanem a közösségen belüli viszonyrendszert is, így a közösség valamennyi tagja egységes identitáselvárásoknak rendelődik alá, a közösségi kohézió pedig csupa negatívumon alapszik.

Lipski így fogalmazott: “A patriotizmus a haza szeretetéből táplálkozik, és szeretethez kell vezessen, minden egyéb megnyilvánulása etikai kibicsaklást jelent.” Ezt a keresztényi gondolatot a következőképpen lehet a mindennapok nyelvére lefordítani: ha jobban szót akarunk érteni egymással, jobban meg kell ismernünk magunkat. Ennek érdekében szóhoz kell juttatnunk a bennünk meglévő idegenséget, a mellettünk létező idegenségnek pedig esélyt kell adnunk arra, hogy teljes mértékben megnyilatkozzék. Vagyis a lengyelek belső viszonyrendszerét nem lehet átalakítani anélkül, hogy az oroszokkal és németekkel szembeni beállítódásunkon ne változtatnánk.

Idegenek haza!

Néhány hónappal Lipski esszéjének megjelenése után Lengyelországban bevezették a hadiállapotot. 1982 januárjától minden “hónapfordulón” – január 13-án, február 13-án, március 13-án az emberek az utcára vonultak, hogy kikiabálják magukból a kommunizmus iránti gyűlöletüket, a hatalom bűneit, megemlékezzenek a hadiállapot áldozatairól, hogy tiltakozzanak.

A tüntetések helyszínét szoros rendőrkordon zárta körül. Az állomány jól felfegyverzett, tagbaszakadt, válogatott emberekből állt. “Zomósoknak” hívták őket, mert ezt a betűszót adta ki a leggyűlöltebb rendfenntartó alakulat, a rendőrség motorizált alakulatai nevének rövidítése. A kommunista állam izomagyú, hosszú gumibotokkal felfegyverzett lovagjaival szembenálló tömeg ezt skandálta: “ZOMO – Gestapo! ZOMO – Gestapo!” Míg csak torokkal bírták, egyre hangosabban, egyre dühödtebben. Gyakran már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a rendőrök a magasba emeljék gumipallosukat, és a kisebb csoportokra szakadó tömeggel összecsapjanak. Ha a tüntetőknek mégis sikerült néhány száz métert megtenniük, akkor minimális politikai programjukat is világgá kiáltották: “Ruszkik haza! Ruszkik haza! Ruszkik haza!”

Furcsa bekiabálások voltak ezek. A zomósok mindig fiatalok voltak. Köztük lehetett a szomszéd fiú, az unokatestvér vagy az iskolatárs. Vér voltak a vérünkből, hús a húsunkból. A “Gestapo” tehát nem azt jelentette, hogy németek lennének, hanem azt, hogy ugyanúgy bánnak a lengyelekkel, ahogy a németek tették a II. világháborúban. A tüntetők ezt a fajta magatartást igyekeztek száműzni a közösségből. Ezek a becsmérlő bekiabálások egyrészt arra utaltak, hogy a ZOMO fellépése éppoly idegen a mai lengyelség számára, mint a Gestapo módszerei voltak a német megszállás alatt. Másrészt arra utaltak, hogy a hadiállapot forgatókönyve és a kommunista hatalomgyakorlás rendszere keleti import, eszmeileg és kulturálisan egyaránt idegen emberek műve. A két jelszó nagyjából annyit jelentett, hogy a hadiállapot alatt a lengyel identitás számára ugyanannyira idegen erő képviselői ütlegelték a tömeget, mint az egykori Gestapo, egy éppúgy idegen hatalom nevében, mint az orosz kommunizmus.

A hadiállapot – a lengyel társadalom egyik legnagyobb háború utáni traumája – tehát nem saját elnevezésekkel operált. A felhasznált nevek a nemzeti közösségen kívülre helyeztek minden rosszat, miközben a lengyelséget a történelmen átívelő, kollektív mártíromság dicsfényébe emelték. Mindkét jelszó azt sugallta, hogy negyven évvel a háború után továbbra is a német és orosz agresszió fenyegetésében élünk. E tudat erős anakronizmusa megmutatta, hogy nagyon is időszerű volna másfajta diagnózisokat felállítani, másfajta felismerésekre jutni. A világháborús sztereotípiák újrahasznosítása egyúttal rámutatott, hogy előbb a “Gestapo” és a “ruszki” fogalmát2 kellene újradefiniálni ahhoz, hogy a rendőröket és funkcikat kifejezőbb névvel lehessen illetni. A kollektív identitás ugyanis mindig a külső és belső idegenséggel3 szemben határozza meg magát.

Majdnem zsidók

A hadiállapot után Andrzej Szczypiorski A szép Seidenmanné című regénye jelentette az első újradefiniálási kísérletet. A könyv jelentősége azonban nem a történelem újraértékeléséből, hanem az idegenség fogalmának szentimentális átrendezéséből adódik.

A bennünket érdeklő német-lengyel viszonylatban Szczypiorski szerepe legalább annyira nyilvánvaló, amennyire kétértelmű. Kétértelműsége abból adódik, hogy a lengyel-német párbeszéd újraindítását a zsidók és az oroszok kontójára képzelte el. A szerző egyszerű eszközökkel élt. Egy szépséges zsidó nő történetét beszélte el, akit éppen egy zsidó adott föl a Gestapónak. Szomszédai a nő megmentésére szövetkeznek, a szolidaritási lánc legvégén pedig Johann Müllert találjuk, a németet, aki bemegy a Gestapóra, és Irma Seidenmann ismerősének mondva magát kimenekíti az asszonyt a pribékek kezéből. Évekkel később, 1968-ban a Lengyelországban hatalmon lévő kommunisták kirúgják Irmát a munkahelyéről, majd nemsokára az ország elhagyására kényszerítik. Ezáltal Szczypiorski nemcsak azt mondta ki, hogy a németek közt rendes emberek is voltak, és hogy az 1945 utáni kommunisták antiszemiták, de egyszersmind korlátozta a nacionalizmus szerepét a lengyel történelem értelmezésében. A 20. századi lengyel történelem nacionalista olvasata a következő érvelésen alapult: ha két nemzet is ránk tört, és bűnös terveinek megvalósításához lengyelellenes ideológiát vetett be, létünk alapját a nacionalista patriotizmus kell hogy jelentse. Az író a nemzetről a totalitarizmusra helyezi át a hangsúlyt, megdöbbentő módon úgy állítja be a németeket, mint akik szövetségeseink lehetnek a totalitarizmus ellen folytatott háború utáni küzdelmünkben. Mert a háború utáni németek már nem nemzeti szocialisták, hanem a velük született perfekcionizmusuk révén – tökéletes demokraták.

Szczypiorski tehát olyan történetet mondott el, amelyben a lengyelek már majdnem olyanok, mint a zsidók: elszenvedték saját üldöztetésüket, de összehasonlíthatatlanul nagyobb szenvedést jelentett számukra, hogy látták, amint a zsidókat üldözik és gyilkolják. A kettős sebzettség, a zsidók iránti részvét és a saját áldozatok nagy száma miatt a lengyelek hosszú évekkel a háború után is beletemetkeznek az emlékezés fájdalmába és a németek iránti gyűlöletbe. Ezt a megfeleltetést használta ki a szerző egy lényeges módosítás végrehajtására. A regény ugyanis arról igyekezett meggyőzni, hogy miután bennünket hasonlóan nagy távolság választ el a németektől, mint a zsidókat, kétszeresen is megsebzett áldozatként megpróbálhatjuk áttörni a korlátokat, hogy a történelemben új fejezetet nyitva párbeszédet kezdjünk a halálos ellenséggel. Ennek az a feltétele, hogy eloszlassuk azt az általános vélekedést, amely minden németet bűnösnek vagy bűnsegédnek tart.

Germanus sedens

Szczypiorski regénye magán viseli a szentimentalizmus minden hibáját, mégis sok jó származott belőle. Elfogadottá tette, hogy a háborúról a civilek perspektívájából lehessen írni, a háború áldozatai közé egy németet is beemelve tudatosította, hogy az emberi kapcsolatok alakulása a háborút követő világban összefügg azzal, hogy miként beszélünk a háborúról, és diszkvalifikálta a nacionalista gondolkodást. Korábban mellőzött tapasztalatokra hívta fel a figyelmet, kísérletet tett azok nemzeti határokat átlépő ábrázolására, utat nyitva további civil narrációk megjelentetéséhez. Míg az európai tudatban a háború hadműveletek, kémtörténetek és partizánakciók láncolataként csapódott le, a civil tapasztalat mellékes volt. A harc és a gyilkolás helyett a túlélésre, az életben maradáshoz szükséges javak megszerzésére koncentráló szereplők szempontjait bemutató művek – például Grass A bádogdob, Vercors A tenger csendje, vagy Białoszewski Napraforgók ünnepe. Emlékezés a varsói felkelésről című kötetei – radikálisan megváltoztatták a háborús időszak optikáját, és hatottak a nemzetkarakterológiai elképzelésekre. Katonák nemigen vegyülhetnek az ellenség katonái közé, de nem ritka a különböző – gyakran ellenséges – nemzetekhez tartozó civilek összekeveredése. Előfordulhat az is, hogy egyesek valamilyen okból elszigetelődnek a háborútól. Egy ilyen történelmi pillanat elevenedik meg Stefan Chwin Hanemann4 című regényében. Az író a címszereplő, egy német orvos történetét beszéli el, aki Danzigban a kórbonctan professzora, de miután a háború előtt rejtélyes körülmények közt elveszti kedvesét, Luiza Bergert, összeroppan. A végzetes napig Hanemann abban a meggyőződésben vizsgálta a tetemeket, hogy megbúvik bennük valamilyen immateriális, a halál törvényeinek alá nem rendelt rész, de amikor a boncasztalon kedvesének holttestével szembesült, megértette, hogy a halál mindent magával ragad. Világnézeti válságon megy keresztül, feladja állását, és az időt karosszékben ülve, céltalan töprengéssel tölti. E melankolikus révületből még a danzigi németek tömeges exodusa sem ragadja ki 1945-ben. Hősünk akkor ocsúdik fel, mikor a házába menekültek telepednek meg.

Mennyiben módosított Chwin a németség ábrázolásán és a német-lengyel viszonyon? Mindenekelőtt visszaemelte a lengyel kultúrába a Heine és Kleist költészetéhez kapcsolható, Caspar David Friedrich képeit idéző melankolikus német alakját, feledésbe merült hagyományt élesztve újjá. Ennek lényegét a sebezhető ember ábrázolása adta, aki az elemek hatalmával szembesülve felismeri saját törékenységét. Az erős létezés, amely a háborgó tenger vagy a magas hegyormok látványát idézi meg, a hős homályos megvilágosodása révén a semmi megtapasztalásába fordul. A melankolikus orvos inkább hisz a semmi, mint a valami bizonyosságában, és önnön törékenységének felismerése megbénítja. A passzivitást választva behódol a semminek, s hátat fordít mindennemű tevékeny életmodellnek. Viselkedésével nemcsak a porosz junker eszményt vagy a hitleri tetterőt kérdőjelezi meg, hanem az életigenlést is visszautasítja. Maga választja az idegenséget, idegen marad a létezés számára, maga lesz a létezés cáfolata. Míg Szczypiorski náci jegyeiktől tisztította meg a németeket, Chwin demilitarizálta őket.

A gyenge német, a mélabús Germanus sedens irodalmi megformálása nemcsak azért volt fontos, mert a német hagyomány feledésbe merült tartományára utalt. Rámutatva Hanemann és Hamlet rokonságára, hatékonyan kérdőjelezte meg a minden németben fenyegető hódítót látó gyakorlatot. Azáltal, hogy hőse, Hanemann, a háború végén egy lengyel városban marad, Chwin a német polgári lakosság – 1945 utáni, a lengyel nyilvánosságból sokáig száműzött – sorsának bemutatását kezdeményezte.

Germanus sacer

Ugyanabban az évben, mikor a Hanemann napvilágot látott, Olaszországban megjelent Giorgio Agamben Homo sacer. Il potere sovrano e la nuda vita5 című műve, amelyben a szerző egy alapvető antropológiai hagyományt mutat be, az ókori görög gondolkodástól a 20-21. századig. Gondolatmenete a puszta létezés (zoé), és a jó, társadalmilag beágyazott élet (biosz) szembeállításából indul ki. Agamben olvasatában erre a distinkcióra hivatkozó minden politikai rendszer a társadalomra veszélyes hatalmi modellt tart fenn. E módszer egyaránt jelen volt a görög és római köztársasági hagyományban, a középkori monarchiákban, a totalitárius rezsimekben és demokratikus rendszerekben.

Minden hatalom védi saját szuverenitását. Nem akkor jár sikerrel e téren, ha szabályokat foganatosít, hanem akkor, amikor olyan erős már, hogy dönthet a saját maga szabta szabályok felfüggesztésről is. Ennek a jog eszközeivel leginkább szentesített módja a rendkívüli állapot bevezetése. A rendkívüli állapotot éppen az egyértelműség hiánya jellemzi, mivel nem lehet különbséget tenni jogsértés és jogkövetés között, lehetetlen megmondani, hogy egy adott cselekedetet kegyetlenkedésnek vagy a jog érvényesítéséhez vezető eszköznek kell-e tekinteni. Az értelmezhetetlenség eme szférájában, amely felfüggeszti a törvények hatályát, illetve újakkal váltja fel azokat, a puszta létezés példáival szembesülhetünk. Olyan életről van szó, amelyet ki lehet oltani, de ezt nem lehet áldozatként értelmezni. Ez a homo sacer, a megszentelt ember. Puszta létezése olyan mértékben lesz törvényen kívüli, amennyire a törvénynek és a hatalomnak erre szüksége van: ha a hatalom nem tudna rendkívüli állapotot bevezetni, vagyis felfüggeszteni a szabályokat, amelyeket korábban maga állapított meg, és ha nem tudná megőrizni a puszta létezéseket a zavaros időszakban, nem definiálhatná magát hatalomként. Fordítva is igaz, a kivétel határozza meg a szabályt, a kirekesztett testesíti meg a társadalmat, a hadiállapot határozza meg a jogelveket, és a puszta létezés köti össze a szuverenitás struktúráját az áldozat struktúrájával. A totalitárius államokban a rendkívüli állapot állandósult. A koncentrációs tábor vált a szervező terévé. A muszlimok egyszerre váltak a törvény hatálya alól mentes puszta létezéssé és a törvény által meghatározottakká. Másképpen fogalmazva a táborokban lézengő élőhalottak nem a totalitárius állam működésének melléktermékei voltak, hanem hatalmának lényegét fejezték ki, amely a lágerek formájában újra, bár nem utoljára nyilvánult meg.

A koncentrációs táborok felszabadítása és a háború befejezése után a rendkívüli állapotot elsősorban a német lakosságra vonatkoztatták. Az elv, amely ezt lehetővé tette – ha Agamben koncepciójából indulunk ki –, a következőképpen ragadható meg: a lengyel és a szovjet hadsereg kvázi állami struktúrát alkotott, amelynek elvi alapja a németek elleni harc volt. Ez a szabály (biosz) lehetővé tette a közösséghez tartozás meghatározását (aki a németek ellen harcol, teljes jogú állampolgár) és egyben az ellenséget is kijelölte. A Szovjetunió és Lengyelország területén élő német polgári lakosságot viszont éppen ezen elv szellemében lehetett egyszerre beemelni (civil volta miatt) és kirekeszteni (német volta miatt). A németség tehát olyan jogrend hatálya alatt találta magát, amely a jog felfüggesztését szentesítette. Ezért a rendkívüli állapot puszta létezésre (zoé) kárhoztatta. A Germanus sacer pusztán biológiai lénnyé vált, meg lehetett ölni, de nem lehetett áldozatként felmutatni. Elpusztításáról nem készült feljegyzés, nem járt érte elismerés.6

Mikor a lengyel és orosz csapatok a németek által megszállt területekre érnek, kezdetét veszi a német civil lakosság többhónapos pokoljárása: a rablások, tömeggyilkosságok, a nők megerőszakolása, a gyűjtőtáborok normává lesznek a háború utáni kivételes állapotban. Számos lengyel írás született e tárgyban – dokumentarista, publicisztikai, szépirodalmi művek egész sora. A hallgatás megtörését és a beszédmódok sokféleségét egyaránt fontosnak tartom bennük. Ezek a változatos szövegek úgy beszélnek a nacionalizmus világáról, hogy megakadályozzák a nacionalista szempontok érvényesítését.

Ha a nemzeti hovatartozás kérdését háttérbe szorítjuk, akkor a háborút elsősorban emberi testek történeteként fogjuk látni. Minél kevésbé van felfegyverezve, annál nagyobb veszélyben van. Az ilyen testekkel rendelkezni lehet, kiszolgáltatottak, nem fejtenek ki ellenállást. Például a női testek. A háború utáni rendkívüli állapotban kegyetlen sors várt rájuk: tömeges erőszaktétel után megölték és hátrahagyták őket a városok utcáin, hogy aztán gyerekeiket és férjeiket hajtsák oda a tömegsírok kiásásához, a szerencsésebbek pedig szexuális nyersanyagként létezhettek tovább.7 Kelet-Poroszországban számos példát találunk nők tömeges öngyilkosságára közvetlenül a szovjet hadsereg bevonulása előtt (előfordult, hogy egy kisváros női lakosainak többsége végzett magával a megbecstelenítéstől való félelmében). Döntő szerepet játszott ebben az ún. Nemmersdorf-szindróma. Ezt a kelet-poroszországi kis falut, amely ma a kalinyingrádi körzetben fekszik és Majakovszkojének hívják, már 1944 őszén elfoglalták az oroszok, de néhány órával később a Wehrmacht visszaverte őket.8
9 A faluban akkor már csak halottak voltak. “Az első portánál egy szekér állt, rajta négy meztelen, keresztre feszített nő, odaszegezett kézzel (…) A pajta bejáratánál két meztelen nő volt odaszegezett kézzel, (…) a házakban hetvenkét nőt és gyereket találtunk, meg egy férfit, mind halottak voltak. Szinte mindenkit bestiálisan meggyilkoltak, alig néhányukkal végzett tarkólövés. Pelenkás gyerekeket is láttunk, akiknek valamilyen kemény tárggyal szétverték a koponyáját.”10 Nemmersdorfban a bosszúállás szelleme tombolt: a német férfiak és asszonyok ugyanarra a sorsra jutottak, mint korábban a lengyelek, oroszok és zsidók. Az a tudat, hogy a katonák az övéikért álltak bosszút, és hogy az erőszak a szexuális hadviselés része, melynek során asszonyaik megbecstelenítésével a férfiakra mérnek csapást, hosszú évekre némaságot parancsolt a meggyalázott német nőkre, megaláztatásuk említése csak szégyent hozhatott rájuk. Több mint negyven évbe tellett, míg előálltak a feltételek Európa kommunikációs kultúrájában a német nőkön esett erőszak kibeszélésére, és körvonalazódott egy olyan narráció lehetősége, amely nem stigmatizálja a nőket. E művek lengyelül megjelenő fordításai tudatosították, miféle szakadék húzódott a háború és a béke közt. Úgy tűnt, ebben a szakadékban az idő áramlik és ugyanakkor egyhelyben áll.

A puszta létezésre kárhoztatott, kiszolgáltatott testekké degradált németeken elkövetett bűnöket a lengyel emlékezet mint hihetetlent tartja számon. A hihetetlen nem azt sugallja, hogy kitalált, fantasztikus vagy nem mindennapi esetekről lenne szó: nagyon is mindennapiak azok, csakhogy nem kerültek nyilvánosságra. Mindennaposaknak tekinthetők a németek rémtettei a háború alatt, vagy az oroszok ázsiai kegyetlenkedései,11 és mindennapos volt a lengyelek áldozatos helytállása. A lengyelek fellépése a német lakossággal szemben nagyon közel állt ugyan a háború gyakorlatához (az öléshez), de nem kapcsolódott a háborúhoz, és nem katonák ellen irányult. Ezek az esetek rettenetes voltuknál fogva lettek “hihetetlenek”. A hihetetlent pedig el kellett fojtani. Évek múltán visszatért, de mint minden elfojtás, horrorisztikus alakban tört felszínre.

Horrorisztikus felfogásban komponálta meg Janusz Rudnicki a łambinowicei tábor parancsnokának vallomását12 – ebben a táborban 1945-46 folyamán mintegy 60 ezer német, sziléziai, illetve a németekkel való együttműködéssel gyanúsított személyt tartottak fogva. A foglyok 80 százaléka meghalt a táborban. Válogatott módon ölték meg őket – fogvatartóik egymással versengtek a szadizmusban és megalázásban. Ignacy Szypuła szenvtelenül számol be a történtekről: “Földeltek el olyanokat is, akik csak elájultak, oszt fölocsúdtak, ahogy a homokot rájuk lapátolták. Eszeveszetten ordítottak, a sírásók ilyenkor mindig nagyon siettek az elhantolással. Ha ma valaki megkérdené, hogy hallom-e ezeket az ordításokat, hát nem hallom. Nincs bűntudatom.” Az egész monológ gyilkolásról, erőszakról és kínzásokról szól, amelyekre azért került sor, mert a lehetőség adva volt. A parancsnok képzeletét betöltik a személyesen látott vagy hallomásból ismert háborús rémtettek és lágertörténetek. A németek halálát úgy beszéli el, ahogy összezavarodott emlékei és fantáziája diktálják. A foglyok az ő fejében, aki élet és halál urának tudta magát, egyetlen tehetetlen, alaktalan testként jelennek meg, amelynek határát csak kínzás rajzolhatja körül. De az összevert, megsebzett, felnégyelt, meggyalázott, összezúzott testek annál inkább deformálódnak, minél nagyobb indulat fűti a pribékeket. Az állandó gyilkolás energiája nem tölti el erővel a hóhérokat, akik a világot a németektől, a németeket a németségüktől akarják megtisztítani. Anyagi természetű ellentmondásba ütköznek: rá kell jönniük, hogy nem lehet kafkai értelemben a bűnt a büntetés által meghatározni, mint ahogy a kínzás által sem lehet körülhatárolni testeket. A rendkívüli állapot jogosítványaival felruházott pribékek kezén a német kollektív test amorffá vált. A test, amire az ítéletet akarták bevésni, oszló masszává mállik. Szypuła csapdába került: a koncentrációs tábor csak halált termelhet, így a halál segédeinek nem ad megelégedést, csak ürességet. Rudnicki elbeszélését nem lehet a lengyelek németellenes bűneit feltáró munkának tekinteni,13 de érdemes felfigyelni a rémület nyomaira, amit az általa ábrázolt események valószínűsége vált ki. Az író rémülete a negatív állításokban manifesztálódik: a narrátor nem bújik ki a beismerés alól, sőt túlzásokba esik, tobzódik a részletekben, látványos arroganciájának egyedüli alapját a meggyilkolt és megkínzott áldozatok száma adja. A táborparancsnok felfogásában a legyilkolt németek száma a német bűnök nagyságát bizonyítja, amelyekkel szemben csak kegyetlen bosszúnak lehet helye.

Rudnicki hősének mindenképpen szörnyetegnek kellett lennie: ha Szypuła kisebbítené bűneit, könyörögne, mentegetné embereit vagy megbánást tanúsítana, akkor továbbra is bűnösnek találnánk, de – a németekkel ellentétben – vezeklő bűnösnek. Ezzel szemben vallomásának leltárszerű pontossága, előadásának expresszív szadizmusa, és hogy áldozatait még ennyi év múltán is meg akarja alázni, tényleges újdonságot vitt a lengyel-német kapcsolatokba. Mindenekelőtt az ártatlanságról való lemondást. A lengyel irodalom a bűnök megvallásával mintegy lemond az ártatlan áldozatként beállított lengyelség mítoszáról, és a belőle következő sérelmi retorikáról. Ez nem jelenti a sérelmek szóvátételének visszavonását, de jól mutatja a végbemenő szemléletváltást. Az ártatlanság helyébe a bűnök valóságossága lép, ami annak az elismerését jelenti, hogy a lengyel táborok német foglyai is joggal tarthatnak számot elégtételre. Az egyenlőség elvének ez a sajátos bevezetése nem jelenti a német bűnök relativizálását, inkább rámutat, hogy nincs ellentmondás aközött, hogy valaki egyfelől német volt, másfelől pedig hogy jogtalanul bántalmazták. Nyilvánvaló, hogy a munkatáborokról szóló lengyel szövegek a jóvátétel igényét kétoldalú igényként fogják fel. E szövegek a kölcsönös vádaskodást a párbeszéd hiányára vezetik vissza, és felvetik a “hogyan tovább” kérdését. Ennek tükrében Rudnicki elbeszélése nacionalizmus-ellenes és leszámol az olyan illúziókkal, hogy a nacionalizmuson való túllépés automatikusan megteremtené az együttélés új formáját.

A vád egyszerű: foglyok nacionalista szempontok szerinti kiválasztása a náci, később pedig a lengyel táborokban 20. századi stratégiaként értelmezhető, az állam szentesítette a nemzeti szempontú szelekció gyakorlatát, miközben kompromittálta ideológiai alapvetéseit. De a nacionalizmus meghaladása még nem old meg semmit, az a természetesség, ahogy a lengyelek átveszik a koncentrációs táborok intézményét, és habozás nélkül követik a hitleri módszereket is, azt bizonyítja, hogy a modernitás a kegyetlenkedés számára a hóhérok és áldozatok nemzetiségétől független feltételeket teremtett. Ha ebből a történetből bármilyen tanulság levonható, akkor az nem más, mint hogy a lengyelek és németek – kölcsönösen elismerve az általuk okozott sérelmeket –, el kell jussanak odáig, hogy a sérelmek regisztrálását ne tekintsék az együttélés megalapozására alkalmasnak. Kritikusan kell emlékezniük a saját maguk által létrehozott intézményekre. Közös emlékezés révén el lehet jutni a konfliktusokkal terhelt múlt közös ellenőrzéséhez, hogy az immáron nemzetek feletti intézményekben soha ne verhessen gyökeret az erőszak.

Irdatlan nagy mulasztás

Cezary Konrad Kęder Posztnatális alkotói antológia című prózakötetében szerepel egy elbeszélés, amelyben ismerős jelenettel szembesülünk: egy kisváros lakóit katonák parancsolják ki házaikból és hajtják brutálisan az állomáshoz, aztán beterelik őket a marhavagonokba, és rájuk csapják az ajtót. Ordítások, ütések hangja, sírás, zuhanó testek, a menet útvonalát jelző elhagyott bőröndök.

Lehetne ez egy Auschwitzba érkező zsidó transzport 1942-43 táján. Vagy a lengyel lakosság oroszországi kitelepítése 1940-41-ben. Ám ezúttal az író, bár nagyon általánosan, a részletek szándékos mellőzésével, mégis egy másik pillanatról számol be: a sziléziai németek kitelepítéséről 1945-ben. Nem állt szándékában, hogy a nem németeket érő atrocitásokra fókuszáljon, saját szerepét inkább a provokálásban látja, rá akar mutatni, hogy történelmi képzeletünket mennyire uralják a sztereotípiák.

Komolytalan, gúnyolódó hangvétele ellenére Kęder nagyon is komoly témához nyúlt. Történészek számításai szerint 1945-48 közt mintegy 9 millió embert telepítettek ki. A kényszerű népvándorlás hasonló forgatókönyvek szerint zajlott, de később nem mindenkinek volt joga emlékezni rá. A lengyel-német viszony egyik sarkalatos kérdése a szenvedésekre való emlékezés és a róluk való beszéd szabadsága. Az elmúlt fél évszázad során egyre teljesebb képet kaphattunk szinte minden nemzet szenvedéseiről, a német kivételével, mert a németek kitelepítéséről való beszédet tiltották, még maguk a németek is. Az utóbbi húsz év lengyel irodalmában több tucat, a lengyelség exodusát bemutató könyv jelent meg, emléket állítva a Belorusszia (Aleksander Jurewicz: Lida, Az Úristen nem hallja a süketeket; A világvége előtti nap), Litvánia (Stefan Chwin: Egy tréfa rövid története; Zbigniew Żakiewicz: Meglátni, megőrizni az időben, Adam Zagajewski: Idegen szépség) vagy Ukrajna (Olga Tokarczuk Utolsó elbeszélések) földjéről kiűzötteknek. De a Hanemann megjelenéséig nem sok teret szenteltek az akkoriban zajló egyidejű transzfereknek,14 hiszen mialatt kitelepítették a keleti területek lengyel lakosságát, a németek kitelepítése is végbement. Mégis úgy tűnik, hogy irodalmunk a háború utáni tapasztalatok teljességének tükrözésére törekszik, és egyre gyakrabban villant fel deportálási jeleneteket, enged teret a deportáltak sorsát bemutató elbeszéléseknek. Szó esik mindenkiről, akit a kitelepítések hulláma érintett. És ha mindenkiről, akkor a németekről is.

Azt mondhatnánk, hogy a németek kitelepítésének elbeszélése a német irodalom feladata volna. De éppen az a felfogás, hogy a társadalmak mindenekelőtt nemzetiek, vezetett a két világháborúhoz, és miatta fojtották a szót azokba, akik hangot adtak volna a németek szenvedéseinek. Hiszen a kitelepített németek története összefüggött a németek által elindított történelmi eseményekkel, így a későbbi szenvedéseket és áldozatokat egyszerűen a bűnösök számlájára írták. A vezeklés jegyében a németek hallgatást parancsoltak magukra. A hallgatás következményeit igyekezett Günter Grass Ráklépésben15 című regényében bemutatni. Három német nemzedéket vonultat fel: az első a fiatalságát Hitlernek adta, és kelet-poroszországi szülőföldje elvesztésével fizetett érte, a második nemzedék fiatalsága arra ment rá, hogy az erő akarását a kollektív vezeklés akarásába fordítsa át, majd demokratikus, pacifista, mindennemű követeléstől elhatárolódó társadalom építéséhez fogott, ezért nem engedte nyilvánosan szóba hozni a kitelepítések történetét; a harmadik, legfiatalabb nemzedék nem akarta átvenni a szülők bűntudatát, ezért büszkeségre való okot és sérelmeket, hősöket és mártírokat keres a múltban. Grass rámutat, hogy a (a nagyszülők nemzedékét ért) megaláztatás örökségét a gyermekek visszautasították, de az unokák elfogadták. Az unokák nemzedéke meg akarja adni a nagyszülőknek a tiszteletet, de közben a nacionalizmus és a terror felé fordul. A regény azt mondja ki tehát, hogy a liberálisok háború utáni nemzedéke fanatikusokat nevelt fel, nem mintha ez lett volna a célja, de a liberálisok leegyszerűsített történelemképpel dolgoztak, amely szerint mindenki, aki belekeveredett a háborúba, bűnös volt. Aki a bűntől a büszkeségig kíván eljutni, erőszakhoz folyamodik.

A regényben megjelenik az Öreg – Grass alteregója. Az öreg író, aki tudja, hogy nem teljesítette kötelességét, és nem írt igazságos elbeszélést. “Emészti magát az Öreg. Azt mondja, voltaképp az ő nemzedékének tiszte lett volna, hogy megfesse a kelet-poroszországi menekültek szomorú sorsát: menetelés nyugat felé télvíz idején, halál a hóviharban, elhullani az út szélén, beleveszni lékekbe, ha a Frisches Haff befagyott vizén bombazáportól vagy szekerek súlya alatt töredezni kezd a jég. És mégis egyre több ember jön Heriligenbeinből az oroszok bosszújától rettegve, a végtelen hómezőkön át… Menekülés… Fehér halál… Sohasem lett volna szabad, sóhajt az Öreg, hallgatni ennyi szenvedésről, a témát megkerülni, és a jobban fésültek kezére játszani pusztán azért, mert saját bűnünk irtózatos, a beismerő töredelem pedig mindennél fontosabb volt az azóta eltelt esztendőkben. Irdatlan nagy ez a mulasztás.”16

Nem csupán a német irodalom feladata jóvátenni ezt a mulasztást. Egyrészt azért nem, mert ez a mulasztás összefügg a szenvedésekről való hallgatás parancsával, és így mindenkit terhel. Másrészt közös ügyről van szó, mert a kitelepítettek útja Németországban ért ugyan véget, de cseh, lengyel, orosz, román vagy magyar területről vezetett oda. Harmadrészt azért, mert ez a feladat általános jellegű, a német deportálások történetének közzététele sokkal fontosabb folyamat része, mint a sérelmek kölcsönös felhánytorgatása.

A deportálásokról szóló könyvek segítenek megérteni, hogy a háborút követő európai rend alapját nem a háború befejezése, hanem a kitelepítések és az államok etnikai homogenizációja jelentette. Szükség volt tehát olyan narratívára, amely elmondja az otthonok elvesztésének fájdalmát, a javak hátrahagyásából adódó anyagi ellehetetlenülést, százak és ezrek elpusztítását, az út során elszenvedett hatalmas kínokat, hogy létrejöjjenek a feltételek egy újfajta antropológia számára, mely az egyetemes felé fordul, de e sajátos történelmi tapasztalatban gyökerezik. Egy ilyen antropológia középpontjában éppen az elüldözött áll.17 Azt a helyet foglalja el, amelyet addig a régen helyben lakó és gyökeret vert lakosnak tartottak fenn. Függetlenül attól, hogy toleráns, az idegenek iránt jóindulattal viseltető szomszédként, vagy az identitás reguláit megszabó akarnokként jellemezték, az ő története a deportálásokkal véget ért. Ettől a pillanattól kezdve az irodalom a gyökértelen elüldözött megjelenítésén munkálkodik. Mikor a kitelepítés már nem történelmi esemény többé, hanem az emberi létezés velejárója, maga a letelepedés válik eseménnyé. Ebből a perspektívából a történelem késleltetett és előrehozott deportálások láncolatának tűnik, saját megtelepedésünk, pillanatnyi állapotnak, jogi státuszunk a hatalom birtokosai által kijátszható kártyának. Az elűzöttek sorsát középpontba állító új antropológia, a kényszerű vándorlások antropológiája lesz: a vándorlás megkezdése váratlanul érte a kitelepítetteket, befejezésével kapcsolatban nem voltak elképzeléseik.

Miért van szükségünk a németekre?

Az elmúlt negyedszázad lengyel irodalma meglehetősen nagy figyelmet szentelt a németeknek és a németségnek. A háborús optikát a megszállás mindennapjainak ábrázolása váltotta fel, majd az elűzetésekre és kitelepítésekre összpontosult több figyelem. Ezekben a szövegekben a kitelepítések jelentik a 20. század második felének legfontosabb tapasztalatát. E tapasztalatok prizmáján megtörik minden nacionalista vagy áldozatközpontú érvelés, lengyel és német egyaránt, ami új kategóriák bevezetését teszi szükségessé. Új antropológiai szemlélet lehetősége merül fel, melynek középpontjában a kitelepítésekkel szemben védtelen ember áll, aki önmagát áthelyezett hazájához képest határozza meg. Másképpen fogalmazva, könnyen megállapítható, hogy ki robbantotta ki a háborút, de nagyon nehéz megszabni, hogy kinek nincs joga a szenvedésre és vigaszra.

A lakosság hibrid identitása és az általa benépesített területek rétegezett identitása jelen van az irodalomban is, amely újabb és újabb utakat nyit a múlt felé. Az egyik út a levéltárak és a visszaemlékezések feldolgozásával bővíti a történelmi ismereteinket. A kitelepítések és a német polgári lakosság számára létesített koncentrációs táborok azt jelentették, hogy miután a németek “elbántak a lengyelekkel”, a lengyelek is, noha szűkebb keretek közt, de nem kevesebb kegyetlenséggel “elbántak a németekkel”. De a sebzett emlékezet ilyen retrospektív jellegű megnyitása is végeredményben visszavetítés, mivel az általam javasolt olvasat azon a véleményen alapul, hogy a németek bármiféle ábrázolásának egyaránt az a célja, hogy egy másfajta Lengyelország elképzeléséhez vezessen. Nem következhet be változás azonosságtudatunkban az idegen identitásokhoz fűződő viszonyunk megváltoztatása nélkül. Másokat saját magunkkal kapcsolatos elképzeléseink függvényében ábrázolunk. Minél kevésbé nacionalisták azok a németek, akiket bemutatunk, annál nehezebben tarthatók a nemzeti kategóriák a Lengyelországra és a lengyelekre vonatkozó elgondolásainkban. Mire jó hát, ha a lengyel irodalmi szövegekben németekről olvasunk? Arra, hogy megszabaduljunk a “németek” gyűjtőnév igézetétől, ami nem csak a megnevezetteket határolja be, hanem a megnevezők világnézetét is beszűkíti. Ha megszabadulunk “a német” elnevezéstől, amely nemzeti kategória, etnikai és történelmi címkét aggat emberi közösségre; ha kiszabadítjuk az embereket a németekkel kapcsolatos sztereotípiák és a német identitás csapdáiból, magunk is felszabadulhatunk.

Felszabadulni annyit jelent, mint az etnikai alapú nemzeti identitást, honpolgári nemzeti identitással felváltani. Eljutni a közös nyelvet beszélők közösségétől a kommunikációs nehézségek terepén létrejövő és fejlődő közösségig. Az ezekkel a nehézségekkel szembesítő irodalom – és ebben látom létjogosultságát –, megmutatja, hogy lehetséges egy másfajta történelem. Akár az a lehetetlen történelem is, amely a milliók lemészárlását követi normális együttélés formájában. A németekre tehát azért van szükségünk, hogy egy más múltszemlélet felé indítsanak. A németekkel kapcsolatos komplexusunk újfajta kötelékek létrehozását implikálja.