Az egyenlotlenség propagandája

Az új szövetségi kormány túl van elso megpróbáltatásain. Ami azonban a keresztény-liberális koalíciónak látványosan hiányzik, az a szellemi építkezés. A nyolcvanas évek elején Helmut Kohl által propagált “szellemi-morális” fordulat szóba sem kerülhet. Az Angela Merkel elso kormánynyilatkozatában elhangzó igény – miszerint “a 21. század második évtizedére eljön a felelosségteljes szabadság politikája” – egyelore a levegoben lóg.

A merkeli politika meglehetosen kockázatos versenyfutás az idovel: a keresztény-liberális koalíció azt ígéri, hogy a válság idején adócsökkentések segítségével hatalmas növekedést generál az állítólagos teherviselok javára. Ám ha – mint az már most elore látható – e politika finanszírozása továbbra is kölcsönökbol zajlik, annak szükségképpen a szociálisan gyengék fogják a kárát látni.

Amikor a kassza kiürül és a gazdaság már nem képes egyedül beváltani az ígéreteket, akkor kell az ideológiának teljesíteni, méghozzá nem kevesebbet, mint a szociális szörnyuségek politikájának legitimálását. Ezzel a kulturális szféra válhat a küzdelem – mármint a kulturális értelmezési hatalomért folyó küzdelem – fo csatamezojévé. Ilyenkor jól jön, hogy a keresztény-liberális koalíció már régóta a véleményformáló és szakértoi kör olyan buzgó értelmiségi tagjaira bízhatja magát, akik önként jelentkeznek, hogy gondoskodjanak a hiányzó szellemi felépítményrol. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy éppen abban a pillanatban, amikor a köztársaság új szakaszához érkezik, és az új kormányzatnak oly nagy szüksége volna a szellemi megalapozásra, hirtelen számos “szellemi szolgáltató” ajánlkozik fel, hogy az új “polgári koalíció” jelszóadója legyen. Ezzel célzottan azt az eszmei vákuumot töltik ki, amely a legutóbbi politikai projekt, a szociáldemokrata- zöld koalíció után alakult ki az országban.

A fent említett mozgalom csúcsán, figyelemre méltó összhangban, két személy helyezkedik el: Thilo Sarrazin és Peter Sloterdijk. Míg Thilo Sarrazin a maga NPD-kompatibilis mondatokkal megspékelt, neoliberális “elit-rasszizmusával” (Gerd Wiegel)1 mindazok vulgáris ressentiment– ját hívja elo, akik nem szeretnék véka alá rejteni a “mindig új fejkendos kislányokról” formált véleményüket, addig Sloterdijk a muvelt polgárok Sarrazinja.

Sloterdijk a Cicero címu politikai magazin múlt novemberi számában megjelentetett egy “polgári manifesztumot”, amelyben kifejezetten Sarrazinra hivatkozik, és az ot kritizálókat opportunizmussal vádolja.2 Véleménye szerint “a szólásszabadsággal és a korlátlan véleménynyilvánítással takarózva a szolgalelkuség – jobban mondva a szervezett nyelvi és gondolati gyávaság – olyan rendszere jött létre, amely gyakorlatilag tetotol talpig megbénítja a társadalmi tér egészét”. Eszerint annak az igazságnak a kimondásáért, hogy Sarrazin pusztán csak “a lakosság török és arab részeinek integrációs nehézségeirol” beszélt, a “legmagasabb fokú büntetés: az egisztencia megsemmisítése” jár. Nehéz megszabadulni attól a benyomástól – folytatja Sloterdijk – , hogy szinte mindenki, aki nyilvánosan szóhoz jut, “egyenesen egy fertotleníto fürdobol” jön. Az ember azt gondolhatná, hogy “a német véleményformáló réteg gyávák ketrecévé változott, akik a ketrec normáitól való bármiféle elhajlás esetén rikácsolnak és uszítanak”.

Sloterdijk természetesen más: o, amikor kiáll Sarrazin mellett, csatlakozni tud utóbbi diskurzusához – no, anélkül hogy még csak érintolegesen is belegondolna Thilo Sarrazin emberellenes megnyilvánulásaiba. Ellenkezoleg: Sarrazin szerinte olyan elovigyázatlan volt, hogy “utalt egy bizonyos berlini török és arab milio tagadhatatlanul létezo ellenállására az integrációval szemben” – így bagatellizálja Sloterdijk Sarrazin megnyilatkozásait. Ezen csekélység miatt a hivatásos háborgók állítólag máris úgy tesznek, mintha egy
felháborodási vetélkedot szeretnének megnyerni: ki tudja nagyobb buzgalommal és tajtékzással legyozni riválisait a dicstelenségben? Az országra nézve az “opportunizmus ezen járványa”, “az általánosan elvárt rabszolganyelv” és ez a teljességgel kifacsart magatartás lenne a valódi veszély.

A “közép” reakciós szelleme

Amennyiben esetünkben pusztán két radikálisan viselkedo katedrakapitalistáról volna szó, nyugodtan hátradolhetnénk. De a ressentiment fenti kitörései nyilvánvalóan a társadalom közepének egyre regresszívebb szellemét tükrözik. Ezt világossá teszi az a roppant visszhang, mely Sarrazin megnyilvánulásait kísérte a vezeto “polgári” médiumok olvasói leveleiben. Ahogy Franz Som?merfeld elégtétellel megállapítja: “alapveto fordulat [figyelheto meg] az ország szellemi klímájában”,3 csakúgy, mint egyes befolyásos szerkesztoségek vezetoségében.

Bertold Kohler, a FAZ egyik társszerkesztoje így ujjong: “A többségi társadalom a hála hullámaival árasztja el [Sarrazint], mert általa végre valaki a szószólójává vált. Sarrazin az olyan politikusok iránti vágyat teljesíti be, akiknek még van mondanivalójuk, és ki is állnak mellette.” Az o és támogatói esetében szó sincs jobbodali radikalizmusról. Épp ellenkezoleg: Sokkal inkább az a politikai közép jut szóhoz általa, amelynek elege van abból, hogy idegengyulölonek bélyegezzék csupán azért, mert többé nem hajlandó egy olyan bukott multikulturalizmus dogmáit lenyelni, amelynek szemében minden halal vágású marha egyet jelent a kulturális gazdagodással.4

A Springer-féle Welt foszerkesztoje, Thomas Schmid “Friss levego vagy melegedo?” címszó alatt ugyanebben a hangvételben üdvözli Sarrazint a “bátorságáért, hogy olyan dolgokat mer kimondani, amelyekért csak gyalázkodás a fizetség”. Sarrazin eszerint “a berlini bevándorlók életérol a jó és korrekt szándék megszokott szóvirágai nélkül” beszél. Amennyiben úgymond pontosan és összefüggéseiben olvassuk a Lettre-interjút, rögtön észrevehetjük, hogy Sarrazin “semmiképp sem populista lázító”, hanem természetesen pusztán a nyilvánvaló igazságot mondja ki.5 És Schmid itt érkezik el valódi mondanivalójához: Nem [az igazság] kimondása szít rasszista eloítéleteket. Ellenkezoleg: a kimondás ilyen jellegu tiltása szítja mindazok elkeseredését, akik mindennapos megfigyeléseik alapján tudják, hogy igaz, amit Sarrazin mondott.

Röviden: Schmid és Kohler szerint az ország politikai radikalizálódásában valójában azok a bunösök, akik kivetnivalót találnak Sarrazin verbális radikalizálódásában. Nem kell tagadni az alsóbb rétegek és a bevándorlók által a köztársaságnak feltett nagy integrációs kérdést ahhoz, hogy felismerjük: az effajta mentegetés, amely Sarrazin bárminemu emberellenes szóhasználatát igazolja, megnyitja a kaput a kisebbségek rágalmazása elott.

A “félszocializmus” és az “állami kleptorkrácia” elleni agitáció

A visszhang mérete azonban megmutatja, hogy az, amit Berthold Kohler “középként” aposztrofál, milyen mértékben eltolódott az elmúlt néhány évben. Az évtized közepéig, Martin Hohmann és Jürgen Möllemann esetében, a társadalom és a média még kész volt a jobboldali populista támadások elhárítására (még akkor is, ha az ellenzék akkori vezetoje, Angela Merkel, meglehetosen késon lépett fel párttársa ellen).6 Ám ez a konszenzus egyre törékenyebbnek látszik. A szokásos gyanúsítottak körén (a Thilo Sarrazinnal rendszeresen szolidarizáló Henryk M. Brodertol Arnulf Baringon keresztül Hans-Olaf Henkelig és Ralph Giordanóig) messze túlmenoen, a társadalom középrétegébol határozottan tör elo az etnikai kisebbségek és a szociálisan gyengék elleni mélyrol fakadó ressentiment, aminek révén olyan önjelölt elitekrol és “teherviselokrol” szóló diskurzusok válnak lehetségessé, melyek nemrég még elképzelhetetlenek lettek volna. Végeredményben az összes ehhez hasonló állásfoglalásnak egy célja van: az egyenloség és igazságosság azon parancsának relativizálása, amely az európai jóléti államban találta meg legjelentosebb kifejezodését és amelyet ezen formájában az alkotmány garantál.7

Ezt a csapásirányt a legvilágosabban talán Peter Sloterdijk egy másik – a vita valódi nyitányának tekintheto – írása jelölte ki, amely “A gondoskodó kéz forradalma” címen az FAZ- ben jelent meg.8 A cikkben a szerzo a kizsákmányolás viszonyainak visszájára fordulásáról beszél:
Amennyiben a gazdasági értelemben vett ókorban a gazdagok egyértelmuen és közvetlenül a szegények költségére éltek, úgy a gazdasági értelemben vett modernitásban bekövetkezhet, hogy a nem termelo rétegek közvetetten a termelok költségére élnek – ráadásul félreértheto módon azt mondják nekik és hitetik el velük, hogy igazságtalanságot követnek el ellenük, és még több járna nekik.

A szerzo szerint ma a Német Szövetségi Köztársaságban “félszocializmussal” és “állami kleptokráciával” állunk szemben. Az állam a termelok kárára történo átcsoportosítás hideg szörnyetegeként muködik. Tehát az új idok új jelensége nem a szegények gazdagok általi kizsákmányolása, hanem a termelok kizsákmányolása a termelni képtelenek által.

Ám Sloterdijk nem áll meg ennél a merész kijelentésnél,9 hanem határozott politikai követeléseket vezet le belole. Véleménye szerint a teherviseloknek ellen kellene állniuk az adóállam általi kizsákmányolásnak; a normális, helyénvaló reakció tehát a “fiskális polgárháború” volna. Ahhoz pedig, hogy a társadalmilag feltétlenül szükséges szociális támogatásoknak legyen fedezetük, a jövoben az arra vállalkozóknak kellene önkéntesen beszolgáltatniuk vagyonuk egy részét.

Az most maradjon nyitott kérdés, hogy Sloterdijk – mint állítólag szkeptikus gondolkodó – hogyan jut el egy olyan pozitív emberképhez, amely szerint a jobban keresok puszta együttérzésbol adakoznának. Ha akár csak a legközelebbi múlt eseményeit vesszük figyelembe – pl. a Mid?delhoff- vagy Zumwinkel-esetet –, ezekbol leszurhetjük, hogy a jótékonyságra való átállás nem muködoképes. A sloterdijki “forradalom” következménye egy, a jól szituáltak korrekt viselkedésére bízott, összezsugorodott állam lenne.

Idoközben szakértoi részrol is megerosítést nyert az, hogy Sloterdijk orült elképzelése “a társadalom újrafeltalálásáról” – amely “a kényszeradó eltörlése […] és annak a közösségnek szánt ajándékokká alakulása” útján jön létre – egyszeruen nem muködik. Paul Kirchhof adójogász és egykori szövetségi alkotmánybíró megállapítása szerint például “[a]z olyan államnak, amely garantálja a gazdaság szabadságát, adókból kell eltartania magát. Tehát nem alapozhat az önkéntes befizetésekre, amíg nemcsak az özvegyasszony két fillérjét akarja begyujteni, hanem a fösvények pénzeszsákjait is meg akarja dézsmálni.”10

Az uralkodó “letargokrácia” elleni “politikai-pszichológiai reformációért”

Ám egy olyannyira szabad szellem, mint Sloterdijk nem akad fenn ilyen apróságokon. Valódi igényei messze túlmutatnak ezen. A Bundestag- választások után a Cicero számára írt polgári manifesztumában szellemi felépítményt szolgáltat a keresztény-liberális koalíció projektje számára: ebben nem kevesebbet követel, mint politikai- pszichológiai reformációt. Sloterdijk szerint Helmut Kohl ideje óta “letargokráciában” élünk, egy egyre csak zsírosodó, mozdíthatatlanná váló közösségben. Így a “termelni képtelenek által kizsákmányolt termelok” analógiájára az “aktív adózókat”, illetve a “tömegtranszferek kibocsátóit” zsákmányolják ki a “tömegtranszferek felvevoi”. Ezért lenne szükség az új, keresztény-liberális koalíció megalakulásakor “teherviselok új manifesztumának” megfogalmazására, mely a szabadság fogalmának egészen új helyiértéket tulajdonít. Kifejezetten e célból az FDP-t kellene megbízni, hogy véget vessen a “teherviselok rágalmazásának”: Az o objektív feladatuk gondoskodni arról, hogy a német politika teherviselo magja a jövoben ne kihasználva érezze magát, hanem végre politikailag, társadalmilag és kulturálisan is méltányolják.
Ez a feladat a pillanat parancsa. Sloterdijk szerint: “A korszellem új jelzéseket ad. Végzetes hiba lenne ezeket észre nem venni.”

Természetesen semmiféle szellem nem ad itt jeleket (legkevésbé a hegeli világszellem, amely egyetlen felismerojének oly szívesen képzeli magát a karlsruhei professzor), itt Sloterdijk önmagát adja. Ennek dacára túlságosan is készséges befogadókra talál ama új-polgári milioben, amely jó ideje borzongva fordul el a jóléti államtól: “Ebben a milioben” – ahogy Axel Honneth filozófus írja –, “a kultúrrovatok szerkesztoségi szobáiban, a bankok étkezdéiben, az építészirodákban és a reklámügynökségeknél”, amelyek a múlt század végének posztmodern évtizedeiben szocializálódtak, csak abban a kérdésben uralkodott egyetértés, “hogy a szociáldemokrata korszak jóléti mentalitásának feltétlenül véget kell vetni; a tömegek túlságosan is függok, túlságosan is ráhagyatkoznak az állam gondoskodó kezére ahhoz, hogy az effajta kultúrából bármiféle eroteljes gondolat vagy életstílus születhetne.”11 Ezért talál pozitív visszhangra a Honneth vázolta közegben Sloterdijk kulcsgondolata, amely évtizedek óta ugyanaz, éspedig az erosek önjogú úrmorálja és a gyengék rabszolga- vagy csordamorálja közötti különbségtétel eredetileg nietzschei ötlete – melyben az utóbbiak igazságosság- és egyenloségigényükkel az eroseket is lehúzzák magukhoz. Ezzel a tézissel Sloterdijk, a “transzferjövedelmu teljesítményhos” (Sighart Neckel), az idok során huséges rajongótábort gyujtött maga köré – leginkább a saját igényei szerinti elit, a Merkur és a Cicero címu havilapok környezetébol. Már a beszédes, “Dekadencia. Nem a hatalom akarása” címet viselo 2007-es különszámban szinte uniszónóban panaszkodtak a Merkur szerzoi az “alsóbb néprétegek mentalitásának” gyozedelmeskedése miatt. A posztheroista nyugati társadalmakban szerintük mindenhol megfigyelheto a “polgári gondolkodás- és életformák hanyatlása”, “azaz az önkifejezésre való törekvés megszunése”. A kiadó, Karl Heinz Bohrer, a sarrazini kitöréseket megelolegezve állítja: ami itt napvilágra kerül, az “a társadalom azon alsóbb rétegének körképe, amely a táplálékfelvételen kívül nem vágyik semmire, és amely analfabéta tudatának és az árral való sodródásának normává válásával fenyeget, hiszen nincsenek többé olyan elitrétegek és intézmények, amelyek saját funkciójuk ellátásán túl kulturális alternatívával is kecsegtetnének.”12 A Merkur szerkesztoje már-már rezignáltan kénytelen megállapítani: “a sodródás és a nyilvános elformátlanodás idoközben mindenre kiterjed, még a társadalom felsobb köreire is.” E “pizsamavilág” fellah mivolta ellenében kellene tehát kialakítani a “hatalom akarásának” új formáját.13

Bohrer mint az egyenlotlenség gondolkodója számára az aktuális vitára alkalmazva mindez annyit tesz: a Frankfurti Iskola eljelen?téktelenedett akadémiai filozofálásával szemben egyedül az új mestergondolkodó és “szabad szellem”, Sloterdijk veszélyes gondolatai tehetnek valamit; és a Merkur szerkesztoje haladéktalanul segítségére is sietett.14 A “korlátok nélküli” szabad gondolkodás propagált vágyát figyelembe véve különösen is ironikus, hogy ún. veszélyes gondolkodóink az elso komoly kritika hatására rendszerint elkezdik bagatellizálni saját jelentoségüket, és üldözött ártatlanként kezdenek viselkedni. Ilyen groteszkül hisztérikus módon védelmezte Bohrer Sloterdijkot a Habermas-tradíció állítólagos minijakobinusaival szemben, akik megkísérelték “gyilkos szándékkal agyonütni”. A Sarrazinnak szekundáló Kohler is a szabadság hiányának uralkodó klímája felett kesereg: “egyre inkább összezsugorodik az a tér, ahol a jó hírnév és az egzisztencia veszélyeztetése nélkül még bármit ki lehet mondani.” És míg ilyen módon azt sugallják, hogy Sarrazinnak tilos volna megnyilvánulnia, a gyakorlott provokátor mesterien használja ki a média mechanizmusait. Az e mögött álló módszer úgy Sarrazin, mint Sloterdijk esetében évek óta jól muködik. Válasszunk ki egy meredek állítást – amit annak idején Sloterdijk “Az emberpark szabályai” címu cikke jelentett, azt jelenti most az “antifiskális polgárháborúra” való felhívása –, és miután a bátor “tabuérintést” a média érdeklodéssel jutalmazta, “nem is így gondoltuk”-felkiáltással bagatellizáljuk saját kijelentésünket. Mindez oda vezet, hogy a végén mindig a “szabad szellem” válik a társadalom és az aljas politikai korrektség áldozatává.15 Ezért feltétlenül a vita félresiklását jelenti, ha – ahogy az néhány hozzászólásban megtörtént – puszta stílusvitává szelídítik. Amikor például az aktuális korszellem filozófusa, Richard David Precht a “megszokott bal-jobb klisén” túlmutató új filozófiáért száll síkra, csak azt nem veszi észre, hogy végeredményben mégis a jobb és a bal régi kérdéseirol beszél, vagyis az alapdöntésrol: hogyan viszonyul egymáshoz a két alapérték, a szabadság és az egyenloség.

Az egyenlotlenség gondolkodója: egy másik köztársaság alapító diskurzusa?

Emellett Sarrazin és Sloterdijk gondokodásának évek óta ugyanaz a célpontja: az egalitarizmus és a jóléti állam állítólagosan eltunyulást eredményezo egyenloségi elve. Ennek megfeleloen a Merkur egy évekkel ezelott megjelent különszáma a “Kapitalizmus vagy barbárság” címet viselte. A neo- nietzscheánusok évek óta arra törekednek, hogy megalapozzák egy nagyobb mértéku társadalmi egyenlotlenség elfogadását. Ahogy a legújabb vita mutatja: sikerrel. Az elitista véleményformálók magatartása – akik Sloterdijkben szócsövükre találtak – válság idején különösen pozitív visszhangra lel a hanyatlás tépázta középréteg körében, akik mohón kapnak a Sarrazin-féle ressentiment után.

Mindkét frakció egyetért egy olyan “polgári” kormányzásban, melynek elképzelései között az igazságosságra törekvés távolabbi követelései is megjelennek. “Növekedés, képzés, összetartás” – ez a koalíciós szerzodés címe. Míg az esélyegyenloség korábbi igénye (a javak egyenlo elosztásáról nem is beszélve) a neoliberális években már rég a méltányosságra szukült, addig a testvériség és szolidaritás egykor oly hevesen hangoztatott fogalmai mára egyszeruen összetartássá zsugorodtak. Az egyenloség igényének többé nyilvánvalóan semmilyen szerepet sem kell játszania – sem a Sarrazin-Sloterdijk-diskurzusban, sem pedig a szövetségi kormány koncepcióiban. Ezzel meg is válaszolhatnánk a kérdést, hogy a keresztény-liberális koalíció miként reagál majd a jövedelmek várható csökkenésére: az egyik – és nem a legvalószínutlenebb – válasz lehetne erre a társadalom fokozatos hozzászoktatása a gazdagok és szegények közötti rés még nagyobbra nyílásához. Az a mód, ahogy Angela Merkel a kormányprogrammal felkészítette a népet a nehéz idokre, nem sok jóval kecsegtet.

A legrosszabb esetben akár arról is szó lehet, hogy egy új köztársaság alapító vitájának vagyunk a tanúi, amelyben a korábbi paraméterek jelentosen eltolódnak. Az új “polgáriságprojekten” (Mariam Lau) dolgozók közül néhányan odáig mennek, hogy a konzervatív-liberális koalíciót “új szociálliberális koalíciónak” titulálják (Franz Sommerfeld). Ezzel a szociáldemokráciát (akárcsak a Balpártot) implicit módon feleslegesnek nyilvánítják:

A német szociáldemokrácia mindent megvalósított, ami a szocializmusban értelmes volt. A szocializmus évszázados kísérlete megbukott, miközben minden értelmes követelését maga a kapitalizmus teljesítette be. A munkásokat elismerik mint polgárokat, a konzervatívok elfogadják a jóléti államot és a legtöbb baloldali reformerré vált.16

Röviden: a keresztény-liberális koalíció eszerint a definíció szerint a német történelem végét jelenti. A baloldal régi feladatát – a szociális értékek megorzését – máris átvehetnék a kereszténydemokraták és a liberálisok.
Mindez egyúttal merészen azt is sugallja, mintha a keresztény-liberális koalíciónak mint új “szociálliberális” koalíciónak köze volna a régihez. Egykoron némely korai szociálliberális gondolkodó, mint Karl-Hermann Flach, Werner Maihofer és Ralf Dahrendorf éppen arra formált igényt, hogy olyan kapcsolatot hozzon létre a polgárság és a munkásosztály között, amely messze túlmutat az CDU/CSU és az FDP horizontján.17 Az volt a céljuk, hogy megszüntessék a polgári szabadságmozgalom és a szociális irányultságú munkásmozgalom közti szakadás rettenetes német hagyományát. Ezen a talajon szökkentek szárba az FDP legendás 1971-es freiburgi tézisei a munka és a toke politikai egyenjogúságának elképzelésérol. Manapság legfeljebb az új szövetségi igazságügyi miniszter, egykori Maihofer-tanítvány, Sabine Leutheusser-Schnarrenberger gondolkodik így a politikáról, rajta kívül hasztalan keresünk az FDP-ben bármilyen hasonló kezdeményezést. Sot, ott különösképp határozottan képviselik a nagyobb egyenlotlenség igényét, még akkor is, ha a keresztény-liberális koalíció eddig ügyesen bújt a “szociális álca” mögé.18

A szociálliberális politika leszukítése a keresztény-liberális politikára rettenetes következményekkel járna: a felso kétharmad megmaradna a CDU/CSU és az FDP – és perspektivikusan a Zöldek – kormányzati politikájának illetékességi területén, míg az alsó harmad, amelyért az SPD és a Balpárt verekedhet meg, egyre inkább kikerülne a fókuszból. Már csak ezért is felettébb aktuális marad az egyenlo jogi és szociális elbánás követelése – mégpedig éppen akkor, amikor a “teherviselo elit” parlagon hevero potenciáinak felszabadítása iránti vágy beteljesül. Mert aki Sloterdijkhez hasonlóan “az egyes személyeket állandó kreatív önmozgósításra készteti […], ellenpólusként szükségszeruen megteremti az immobil, nemkreatív, munkaképtelen alsó osztályt, amelynek kudarcát árulásként lehet elkönyvelni” – állapítja meg teljes joggal a filozófus Christoph Menke.19
Ám amilyen mértékben növekednek a társadalomban a szociális különbségek, úgy no az osztályok közötti távolság is. Ezzel pedig tovább nehezedik a társadalmon belüli szolidaritás teljesítésének osdemokratikus feladata. Ehhez mindenesetre nyilvánvalóan szükség lenne a polgárok közt egyfajta társadalmi és politikai egyenloségre, amely legalábbis abban a közös készségben áll, hogy ugyanazt a közjót szolgáljuk: ez az európai tradícióban nem utolsósorban az általános adófizetés állampolgári kötelességében nyer kifejezodést.

A “polgár” mint a baloldaliak fogalma

A jelenlegi vitáknak végso soron az a tétje, hogy elegendo-e a társadalom ellenálló ereje a szolidáris társadalom fenntartásához: “Németország, nyugati szomszédaival összehasonlítva, fiatal demokrácia – mégpedig olyan, ahol az állandó krízisek és háborús vereségek következtében a nemzeti tudat legfobb jellemzoje a törékenység” – állapította meg nemrégiben Salomon Korn, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának alelnöke.

A kérdés tehát így hangzik: ezen a, még mindig bizonytalan nemzeti tudat alapján hogyan fog viselkedni a németek nagy része a vallási, etnikai és nemzeti kisebbségekkel szemben, ha a jövoben fenyegetobbé válik a gazdasági és pénzügyi válság? Ebben az esetben a megnövekedett gazdasági instabilitás vajon kihat-e a németek mentális stabilitására és eddigi demokráciatudatára is? Vajon a legutóbbi Bundestag-választás eredményei nem a közönyösség és politikai bosszankodás elso jeleit mutatják-e, már ha arról van szó, hogy gazdaságilag nehéz idokben is demokratikus nagykorúság és a közjó iránt felelosség tanúsítandó?20

Valóban. Éppen ezért lesz egyre fontosabb annak megakadályozása, hogy a társadalom széles rétegei a dezintegráció és kirekesztés áldozataivá váljanak. Ahhoz azonban, hogy az állampolgárok kölcsönösen komolyan vehessék és tisztelhessék egymást, állandóan szükség van bizonyos mértéku politikai egyenloségre és szociális részvételre a társadalomban. Ezt a célt szolgálja az újra felbukkanó, állampolgárság elotti polgárfogalommal, a privatista bourgeois-val szemben a politikus polgár mint citoyen erosítése. Utóbbi – ellentétben Heinz Bude definitív igényu állításával (“A polgárfogalom nem baloldali fogalom”) – azáltal, hogy a közjót veszi alapul, éppen 1789 hagyományában gyökerezo, eredendoen baloldali fogalom.21

A jóléti állam Sloterdijk-féle megvetoinek elképzelései ellenben arra futnak ki, hogy az állam minimalizálásának segítségével gyakorlatilag eltöröljék az állampolgárt. A végén a gondoskodó kéz utópista fantáziái helyett maradna a jól ismert jelszó: “Ha mindenki magára gondol, akkor mindenkire gondol valaki.” Neoliberális formájában csúcsra járatva az utóbbi években pontosan ez sodorta Németországot és a világot a katasztrófa szélére. Mindez önmagában is elegendo ok arra, hogy a Sloterdijk- és Sarrazin-féle társadalomelméleti hazárdjátékosoktól energikusan megvédjük a Szövetségi Köztársaság jóléti államának megbízható alapjait.