Az egyenlotlenség aknamezoi

A különbségek és egyenlotlenségek megkülönböztetésének három fontosabb mozzanata ismeretes. Eloször is, a különbség lehet horizontális, nem kell hogy bárki magasabban vagy alacsonyabban helyezkedjen el, jobb vagy roszszabb legyen, míg az egyenlotlenség mindig vertikális, és rangsorral jár. Azután a különbség csak ízlés és/vagy osztályozás kérdése. Az egyenlotlenség azonban nem puszta osztályozás, hanem olyasvalami, ami megsérti az emberi lények közötti egyenloség erkölcsi normáját. (Ezzel nem a teljes egyenloség valamiféle normáját feltételezem, csupán arra kívánok rámutatni, hogy létezik egy különbség, amely túl nagy, és/vagy amely a nem megérdemelt irányába tart, mint például amikor nem a megfelelo ember kapja a legnagyobb elismerést). Továbbá az egyenlotlenséggé váló különbségnek eltörölhetonek is kell lennie. A húszéves embernek a hatvanéveshez viszonyított jobb fizikai eronléte nem egyenlotlenség. A noknek a férfiakéhoz vagy a fekete munkásosztálybeli fiúknak a fehér bankárgyerekekéhez viszonyított eltéro társadalmi esélyei azonban egyenlotlenségnek tekintendok. Röviden, az egyenlotlenség elkerülheto, erkölcsileg nem igazolható hierarchikus különbség.
Az egyenlotlenségnek (legalább) három, egymástól alapvetoen különbözo fajtája létezik, melyek mindegyike rombolóan hat az emberi életre és társadalmakra.

Létezik az élet és a halál egyenlotlensége, amelyet nyugodtan nevezhetünk életbevágó egyenlotlenségnek. Igaz ugyan, hogy mindannyian halandóak és fizikailag sebezhetoek vagyunk, életfánk pedig bizonyos értelemben beláthatatlan szerencsejáték. Arra azonban elég meggyozo bizonyítékokkal rendelkezünk, hogy az egészség és a hosszú élet világos társadalmi minták szerint oszlik el. Szegény országokban és szegény társadalmi rétegekben a nagyobb számban halnak meg egyéves koruk elott a gyermekek, mint gazdag országokban és gazdag osztályokban. Nagy-Britanniában az alacsony státusú emberek nagyobb számban halnak meg, mielott elérnék a nyugdíjas kort, mint a magasabb státusúak, és ha meg is érik a nyugdíjat, az elobbiek általában rövidebb ideig élvezik. Egy brit bank vagy biztosítótársaság alkalmazottja például hét-nyolc évvel hosszabb nyugdíjas létre számíthat, mint mondjuk a Whitbread szálloda- és étteremláncainak alkalmazottai vagy a Tesco dolgozói (Financial Times, 20/21. 10. 07.). Az életbevágó egyenlotlenség – amit a várható élettartam és a túlélési ráta révén könynyen mérhetünk – a világon embermilliók életét teszi tönkre, szó szerint.
Az egzisztenciális egyenlotlenség egyénileg ér bennünket. Bizonyos személyek cselekvési szabadságát korlátozza, ahogyan például a Viktória- és Edward-korabeli Nagy-Britannia korlátozta a nok jogait a nyilvános terekben és a közszférában – és ahogy számos országban ma is korlátozzák. Az egzisztenciális egyenlotlenség az (egyenlo) elismerés és tisztelet tagadása, és alkalmas arra, hogy megalázzák a fekete borueket, (amerikai) indiánokat, patriarchális társadalmakban a noket, a szegény bevándorlókat, az alacsony osztályba tartozókat és a stigmatizált etnikai csoportokat. Fontos megjegyezni, hogy az egzisztenciális egyenlotlenség nemcsak mint durva megkülönböztetés jelenik meg, hanem az árnyaltabb hierarchiák révén is hatékonyan muködik.

A harmadik az anyagi vagy forrás szerinti egyenlotlenség, ami azt jelenti, hogy az emberek igen eltéro forrásokra támaszkodhatnak. E helyt két tényezot különböztetünk meg. Az egyik a(z oktatáshoz, a karrierlehetoséghez, a társadalmi kapcsolatokhoz, összességében a “társadalmi tokéhez” való) hozzáférés terén megnyilvánuló egyenlotlenség. A közbeszéd hagyományos foáramában ezt “esélyegyenlotlenségnek” nevezik.

A második a jövedelmek egyenlotlensége, vagy a kimeneti egyenlotlenség. Ezt használják a leggyakrabban az egyenlotlenség mérésére – a bevételek, olykor pedig a vagyon eloszlását.
Az egyenlotlenség e három fajtája kölcsönhatásban áll egymással. Mégis érdemes oket megkülönböztetni, mivel az emberekre is másként hatnak, más-más idoszakokban az egyenlotlenség különbözo formái más-máspályán futnak – vagyis eltéro oksági mechanizmusok irányítják oket.

Egyenlotlenség alapvetoen négy módon keletkezik. Eloször is az eltávolodás folytán – egyes emberek gyorsabban jutnak elore és/vagy mások lemaradnak. Azután ott a kirekesztés – ennek révén olyan korlátokat emelnek, hogy bizonyos osztályokhoz tartozó emberek számára lehetetlenné váljék a jó élet, vagy legalábbis nagyon nehezen férjenek hozzá. A harmadik a hierarchia intézménye, ami azt jelenti, hogy a társadalom és az egyes szervezetek létraként jelennek meg, amelyen egyes emberek fönn, mások lejjebb helyezkednek el. Végül létezik a kizsákmányolás, aminek révén a gazdagok vagyona a szegények és hátrányos helyzetuek kiszipolyozásából és alávetésébol származik.

Heves vita tárgya, hogy ezek a mechanizmusok milyen jelentoséguek a modern világ mintázatának kialakításában. Vajon napjaink egyenlotlenségei elsodlegesen az észak-atlanti népek tudományos és ipari újításaiból adódó eloretörésének következményei? Vagy inkább a kizárás az ok, például, hogy a Brit Birodalom megakadályozta az indiai ipar fejlodését? Vajon a “modern világrendszer” 1500 után olyan hierarchiát eredményezett, amely magból, félperifériából és perifériából áll? Vagy a Nyugat fölemelkedését elsosorban a fegyveres kizsákmányolás vezette, az amerikai természeti kincsek elrablása, a rabszolgákkal muveltetett földek, és Déltol kieroszakolt, meg nem fizetett árutermelés? A vita, részint a bizonyítékok kétértelmusége – tapasztalati bizonyítékok támasztják alá mind a négy tényezot, de nehéz oket egymáshoz viszonyítva súlyozni –, részint pedig a történeti kérdés fontos erkölcsi összetevoi miatt mindmáig eldöntetlen.

Cikkemben azt vizsgálom, hogy napjainkban hogyan jönnek létre az egyenlotlenségek.

Kizsákmányolás

A kizsákmányolás nem közvetlen ok az életbevágó egyenlotlenség esetében – az egészséges emberek egészsége nem a mások betegségén és halálán alapszik. Van azonban egy világosan kiveheto ösvény, amely a kockázatos és egészségtelen állásokban dolgozók profitért való kizsákmányolásától az egészség és a várható élettartam terén mutatkozó egyenlotlenségekhez vezet. A dél-afrikai, kínai vagy ukrán bányákban, illetve általában a világ bármely táján a “speciális gazdasági zónák” gyáraiban végzett munka hírhedetten rontja az életminoséget, és károsítja az egészséget. Ez azonban a képnek csak egy része. A kínaiak várható élettartama ugyanakkora, mint a lengyeleké, és nyolc évvel tovább élnek, mint a kevésbé iparosodott India lakói.

Az egzisztenciális egyenlotlenség kizsákmányoló-patriarchális formája az utóbbi három évtizedben a világon általában radikálisan visszaszorulóban van, még akkor is, ha olykor vissza-viszszatér, mint az 1980-as kommunistaellenes dzsihad óta idorol idore Afganisztánban. A Csecsenföldön, Kurdisztánban és Afganisztánban magát igen erosen tartó nyugat-ázsiai elképzelés, miszerint a férfi becsülete azon múlik, hogy novéreit, feleségét (vagy feleségeit), leánygyermekeit és anyját leigázza és kirekessze, továbbra is az egyenlotlenség újratermelésének eszköze marad sokak számára.

Aki nincs meggyozodve a munkaérték-elmélet érvényességérol, annak persze nehéz elmondani, hogy a gazdasági egyenlotlenség milyen mértékben következik a kapitalista kizsákmányolásból. A bevételek egyenlotlenségének drasztikus növekedése az utóbbi évek Kínájában – amely mostanra már nagyobb, mint Indiában vagy Oroszországban – nyilvánvalóan és szignifikánsan az olcsó munkaero tokés kizsákmányolásával hozható összefüggésbe. Az Afrika és a világ többi része közötti különbség növekedése azonban nem Afrika növekvo mértéku kizsákmányolásából adódik. Ahogyan az amerikai és a brit gazdagok és szegények közötti, egyre szélesedo szakadék sem a munkások mind nagyobb mértéku kizsákmányolásának következménye, jóllehet az olcsó munkaero nagyarányú beáramlása az Egyesült Államokba azzal járt, hogy az amerikai munkaeropiac polarizálódott, és ennek nyomán újra megjelent az úgynevezett “kreatív osztályt” szolgáló osztály vagy neki “szolgáltató osztály”.

A kizsákmányolás – az egyenlotlenség legvisszataszítóbb eloidézoje – tehát napjaink világában az egyenlotlenség fontos, de korántsem legjelentosebb ereje.

Hierarchia

A túlzott hierarchia jó ideje a menedzsment- szakértok támadásainak középpontjában áll, és sok szervezet már “kilapult”. Az európai kontinensen az állami és a magán menedzsmentben, és még inkább az oktatási intézményekben az alárendelt személyek jogait megerosítették, beleértve a kollektív képviseleti jogokat. Ezzel az iránynyal szemben hat, hogy a szakszervezeti ellenero általában gyenge.

A legfontosabb azonban az, hogy még amikor a szervezeti hierarchiák kisimulnak is, a szervezeteket és a társadalmakat végso soron akkor is átjárja a társadalmi státus finom hierarchiája. Az elismerés és a tisztelet egyenlotlen eloszlása, a szabad cselekvés különbözo fokainak megléte, illetve az önelismerés és a magabiztosság különbsége folytán a társadalmi státus hierarchiái jelennek meg az egészséggel és a várható élettartammal kapcsolatos kitartó egyenlotlenségek legfobb okaiként. A társadalmi hierarchiák egzisztenciális egyenlotlenséget okoznak, ami viszont súlyos pszichoszomatikus következményekkel jár.

Jóllehet a huszadik század során egyes országokban, így például az Egyesült Királyságban jelentos mértékben kiegyensúlyozták a jövedelmeket, a várható élettartam különbsége az egyes osztályok között mégis nott, különösen a férfiak körében. 1910–12-ben Angliában és Walesben egy képzetlen kétkezi munkás 61 százalékkal nagyobb eséllyel halt meg 20 és 44 éves kora között, mint egy képzett szakember. 1991-93-ban a fiatal felnott kori elhalálozás extra kockázata 186 százalékra nott. Egy alacsony képzettségu munkás extra halálozási kockázata az elso világháború elott 6, míg az 1990-es években 76 százalék volt.1 A társadalmi hierarchia halálos következményeinek talán legsúlyosabb bizonyítéka Sir Michael Marmot 18 000 közszolgálati alkalmazott bevonásával elvégzett, ún. Whitehall-vizsgálata.2 A dolgozók körében a korai elhalálozás kockázata szoros összefüggésben állt a hivatali hierarchiában elfoglalt pozícióval. A 25 éven át végzett vizsgálat során – ahol tekintetbe vették az életkort, a dohányzást, a vérnyomást, a koleszterinszintet és néhány más tényezot – 50 százalékkal több emberrel végzett a szív koszorúerének betegsége a hierarchia alsó fertályán, mint a tetején elhelyezkedok körében.

Kirekesztés

A kirekesztés az utóbbi ötven év során általában visszaszorult, bár a kép itt is meglehetosen vegyes. A nok kirekesztése a nyilvános térbol, a munkaeropiacról és a karrier lehetoségébol a világ jelentos részén csökkent. A rasszizmust széles körben elutasítják; a dél-afrikai apartheid megbuktatása, az érinthetetlen kasztból származó miniszterelnök megválasztása Indiában, illetve az afro-amerikai elnöké az Egyesült Államokban mind fontos mérföldko. Amerika “elso nemzetei” végül az országos politikák részeivé váltak, legutóbb Bolíviában vívták ki demokratikusan kiérdemelt központi helyüket. A huszadik század végi visszatérés a száz évvel korábbi tömeges migráció gyakorlatához tovább csökkentette a kirekesztést. A második világháború után a nemzeti szuverenitás visszanyerésével Kína és India sem volt többé elzárva a fejlodés lehetoségétol. 1913 és 1950 között Kína és India gazdasági fejlodési rátája nagyjából nulla volt. 1950 és 1973 között azonban Kína évente 4,9, India pedig 3,5 százalékos növekedést mutatott.3 Az utóbbi évtizedekben az Egyesült Államok piacaihoz való hozzáférés bizonyult a kelet-ázsiai növekedés és a globális egyenloség legfobb motorjának.

Jóllehet a kirekesztés mértéke csökkent, ám napjainkban is fontos jellemzo, amennyiben a világ egymást kirekeszto, a saját állampolgárainak kizárólagos jogokat biztosító nemzetállamokra tagolódik. De ezen túl más kirekeszto folyamatok is muködnek a világban; ilyen a kiterjedt protekcionista kereskedelem – mint az amerikai gyapottermesztés védelme, amely elsosorban a szegény, afrikai szavannai népeket sújtja. A mostani válság során – jóllehet a protekcionizmus hivatalosan tabu – a kirekesztés kifejezettebbé vált, ami olyan szlogenekben nyilvánul meg, mint a “Brit állásokba brit dolgozókat!” vagy “Vedd az amerikait!”.

Eltávolodás

Amikor az eltávolodás okozta egyenlotlenségrol beszélünk, korunk paradoxonával kerülünk szembe. Területi értelemben a távolságok összezsugorodtak. Az elektronikus kommunikáció és a muholdas közvetítés lehetové teszi, hogy az egész világ szemtanúja legyen az olimpiai eseményeknek vagy Obama elnök beiktatásának, esetleg hogy a Kínában és Argentínában vagy Mozambikban és Kanadában élo barátok telefonon beszéljenek egymással. Az e-mailnek köszönhetoen végre kommunikálhatunk olasz kollégáinkkal (ami elég nehezen volt kivitelezheto a korábbi olasz posta révén) vagy épp a bangladesiekkel. Mint fentebb már arról szó esett, a “fajok” vagy etnikumok, illetve a nok és a férfiak közötti egzisztenciális távolság is csökkent. A bevételben és az életesélyekben azonban egyre növekszik a távolság a világ egyes részei között, de sok esetben országokon belül is.

Az 1970-es évek elso felében a születéskor várható élettartam különbsége a szubszaharai afrikai és a magas jövedelmu országok között 25,5 év volt; harminc évvel késobb harminc.4 Az Egyesült Királyságban a gazdagok és a szegények közötti szakadék az 1980-as évek óta évente 0,15 évvel no.5 Glasgow-ban a caltoni és a lenzie-i férfiak várható élettartamának különbsége 28 év, nagyobb, mint az Egyesült Királyság és Afrika lakói várható élettartamának átlagos különbsége az 1970-es években. A Carltonban élo glasgow-iak rövidebb élettartamra számíthatnak, mint az ausztrál bennszülöttek.6 A kapitalista Oroszország és a volt Szovjetunió többi tagállama szintén elmarad várható élettartam tekintetében. Az 1970-es évek elején – a kommunista “stagnálás” idoszakában – a várható élettartam 2, 5 évvel maradt el a magas jövedelmu országokhoz képest; a 2000-es évek közepén ez a különbség 15 évre nott.7

1973-ban a szubszaharai afrikai országokban az egy fore eso GDP az amerikai nyolc százaléka volt. 2005-ben ez az arány öt százalékra esett (hazai vásárlóeroben mérve).8 Az Egyesült Államokban a háztartási bevételek egészébol a leggazdagabb 1 százalék 8 százalékot könyvelhetett el 1980-ban, míg 200-ben 17 százalékot. Az Egyesült Királyságban a leggazdagabb 1 százalék az 1980-as 6 százalékos részesedését 2000-re 12,5-re növelte;9 annak a bizonyos kilencvenkilencedik százaléknak az adózás utáni jövedelme pedig 1997-98-ban 10,2-szer, míg 2006-7-ben 12,8-szer volt nagyobb, mint a tizedik százaléké.10

A vezetok és az átlagos munkások bevétele közötti szakadék ma szélesebb, mint premodern idoben. 1688-ban az angol bárók éves bevétele körülbelül 100-szor volt magasabb, mint a munkásoké és a ház körüli teendoket ellátó személyzeté, és 230-szor volt magasabb, mint a munkanélkülieké és a vidéki alkalmi munkásoké. 2007-8-ban a FTSE top 100-as listáján szereplo cégek vezérigazgatói 141-szer akkora fizetést vettek fel, mint az átlagosan kereso, teljes munkaidoben dolgozó brit alkalmazottak, és 236-szor magasabbat, mint a kereskedelem és ügyfélszolgálat terén” tevékenykedok.11

A világ javainak napjainkban uralkodó eloszlását érdemes egy másik nézopontból is szemügyre venni. 2008 márciusában, a buborék kipukkanása elott a Forbes magazin 1125 milliárdost tartott nyilván a világon. Ok együttesen 4,4 trillió dollárral rendelkeztek. Ez csaknem anynyi, mint a 128 millió japán lakos teljes nemzeti jövedelme, vagy mint a 302 millió amerikai jövedelmének harmada. 2009 márciusára a milliárdosok száma 793-ra esett vissza, akik csak 2,4 trillió dollárt mondhattak magukénak – ez az összeg azonban még mindig annyi, mint Franciaország teljes nemzeti jövedelme.12
A távolodás manapság a növekvo egyenlotlenség fo útvonala. Ez a legkifinomultabb mechanizmus, és ezt a legnehezebb erkölcsileg és politikailag tetten érni. Ugyan a hatásai jól láthatók a hivalkodó fogyasztásban, inkább alattomban muködik, kétséges alapelvek és az emberi jogok otromba megsértése révén. A távolodás az egyenlotlenség mechanizmusa vagy csatornája, és nem okozati tényezoje. Mi vezérli tehát? (A távolodás csak a legritkább esetben rendkívül kemény munka vagy egyéni érdem eredménye, többnyire a lehetoségek és a kapcsolati hálózat folyománya, vagy épp ellenkezoleg, eleve adott különbségek és társadalmi elszigetelodés következménye.)

Hogy az életkörülmények világszerte egyre egyenlotlenebbek, annak egyik oka az egyes országok lemaradása. A szubszaharai Afrika területén a várható élettartam az AIDS miatt visszaesett, ugyanis valamely, máig tisztázatlan okok miatt a betegség Afrikát a világ más területeinél jobban sújtja. Oroszország és a volt szovjet tagállamok ugyanakkor a kapitalizmus kíméletlen restaurációjának áldozatai, amennyiben ennek folytán megugrott a tartós munkanélküliség, a gazdasági bizonytalanság, az elszegényedés és az egzisztenciális megalázottság. Michael Marmot nagyjából egymillió fore becsülte az 1990 utáni Oroszország kapitalista restaurációjának halálozási statisztikáját.13 A gazdag országokban, mint az Egyesült Királyságban a várható élettartam terén egyre növekvo szakadék inkább abból adódik, hogy a kivételezett helyzetuek – lévén nyitottabbak az egészséges életmóddal kapcsolatos propagandára – jobb helyzetbe kerülnek, és nincsenek annyira kitéve az egzisztenciális szorongásnak se. Nem szabad szem elol téveszteni azt sem, hogy Marmot Whitehall-vizsgálata abban az esetben is korrelációt mutatott az alacsony státus és a korai halálozás között, ha figyelembe vettek olyan életmódbeli tényezoket, mint a dohányzás vagy a koleszterinszint.

A jövedelemben világszerte egyre növekvo szakadék ismét csak elsosorban Afrika leszakadásának következménye. Itt azonban kevésbé világosak és vitathatóbbak az okok, mint a halálozás esetében. A kontinens politikailag tagolt, logisztikailag kevéssé behálózott, és eroteljesen függ a nemzetközi árupiactól, amely pedig kívül esik az ellenorzésén; a hagyományos politikai keretek felbomlása pedig a gyarmatból lett nemzetállamokban gyakran muködésképtelen politikába torkollott, és igen sok esetben hidegháborúval és “szerkezeti alkalmazkodásra” irányuló beavatkozásokkal súlyosbította a helyzetet. A korábbi szovjet tagállamok elszegényedése valamint a Latin-Amerikában a huszadik század utolsó évtizedeiben lezajlott válság is csak tetézte a jövedelmek között világszerte fennálló távolságot.

Ezekkel az esetekkel ellentétben, ahol emberek és országok szakadnak le, a jövedelmekben nemzeten belül mélyülo szakadék elsosorban felülrol irányított folyamat – noha az Egyesült Államokban (de az Egyesült Királyságban nem, legalábbis 2006/7–2007/8 elott nem, ami után is a brit kapitalizmus is elszegényítette a szegényeket14) az utolsó évtizedben a legmagasabb jövedelmek növekedését a népesség legszegényebb ötödének lassú csökkenése kísérte. Hogy az élmezony tör elore, és nem a szegények szakadnak le, ez azt jelenti, hogy az alacsony béru országok jelentette verseny a szakadék kevésbé fontos oka. Érdekes módon a jövedelmek egyenlotlenségében bekövetkezo hajtukanyar elsosorban angolszász jelenség, Amerikában a legkifejezettebb, de Kanadában, az Egyesült Királyságban, Ausztráliában és Új-Zélandon is jelentos. Nem írható le a modern kor következményeként, hiszen Németországra, Franciaországra, Hollandiára és Svájcra nem annyira jellemzo.15

Mi okozta hát az emberek közötti hatalmas és egyre szélesedo gazdasági távolságot? Úgy tunik, ebben alapvetoen két folyamat játszott közre.

Az egyik a fizetoképes piac bovülése, amely egyszerre növelte a juttatások tárházát és a “sztár tehetségekért” folyó versenyt. Az üzleti elit kis csoportja a magasba tört – meglovagolva az égbe szöko tozsdepiacot, amit az tartott fenn, hogy a nyolcvanas években a tokemozgások ellenorzését megszüntették, kiterjedtek a transznacionális befektetések, illetve abból profitálva, hogy létrejött a globális vezetoi és szakemberpiac. Hasonló jelenség tunt fel a sport és a szórakoztatás terén is (olyasvalami, amit az egyenlotlenség apologétái egyre többet tárgyalnak); a kereskedelmi televíziózás és a muholdas közvetítés a sport és a szórakoztatás közgazdaságát a maga egészében átformálta, miközben nagymértékben növelte a közönséget, kiszélesítette a sztárok vonzerejét és láthatóságát, gyarapította a díjfizetok körét, és növelte a hasznot. A szórakoztatás kapitalizmusa és a sztárság szimbiotikusan táplálja egymást.

A második tényezo az úgynevezett “reálgazdaságtól” a pénzkapitalizmus növekvo autonómiája felé mutató trend, az a folyamat, amely elsosorban a Wall Streetre és a Cityre jellemzo, valamint a többi angolszász utánzatukra. Az utóbbi tíz évben a kapitalista pénzügy gigantikus játékkaszinóvá lett, amely valutákkal, kötvényekkel és származékaikkal kereskedik. Az érintett nominális pénzösszeg csillagászati mértéku. 2009 márciusában az Ázsiai Fejlesztési Bank úgy becsülte, hogy a jelenlegi válságban a pénztoke értéke majdnem 50 000 milliárd dollárral esett vissza – ami a világ teljes termelésének 2007-es értékével egyenlo.16 Amíg a lufi emelkedett, addig kevés volt a vesztes, és hacsak nem kaptak rajta valakit illegális tevékenységen, bizonyosra lehetett venni, hogy még a vesztesek sem járnak nagyon roszszul. A bónuszkultúra az azonnali gazdasági expanziót jutalmazta, a késobbi veszteségekkel pedig senki sem foglalkozott.

Figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, ahogy a pénzügyek eltávolodtak a gazdaság többi részétol, egyúttal közelebb kerültek a (bevallottan igen viszonylagos) balközép politikához. A 2008-as amerikai elnöki kampány vége felé David Brooks konzervatív újságíró szomorúan jegyezte meg a The New York Times hasábjain, hogy Obama a befektetési bankárokkal szemben 2:1-re vezet. Az Egyesült Királyságban a Blair–Brown-kormányt boldogan vette körül az együttérzo City-bankárok csapata. Vajon mi a közös a nagystílu szerencsejátékosokban, az új demokratákban és az új munkáspártiakban? Az, hogy egyaránt lenézik az ipari társadalmat, a munkásosztály kollektivizmusával és a munka polgári értékével, az ehhez kapcsolódó szorgalommal és önmegtartóztatással egyetemben?

Egyenlotlenség, na és?

Tény, hogy az egyenlotlenség létezik, és hogy növekszik, rendben. És akkor mi van? Mit számít, hogy David Beckham lényegesen többet keres, mint a tisztelt olvasó? (Tony Blair egy ízben ezzel a kérdéssel vágott vissza, nehogy a jövedelmi egyenlotlenségekrol kelljen beszélni.) Az én válaszom erre a kérdésre az, hogy igenis számít, mert az egyenlotlenség az emberi jogok súlyos megsértése, a sztárgázsiról beszélni csak ködösítés.

Valószínuleg kevesen állítják, hogy az a társadalom, amelyik a leghátrányosabb környékén (Glasgow, Carlton) 28 évvel rövidebb életet szavatol a lakóinak, mint a legkiváltságosabb helyeken (Glasgow, Lenzie, London, Kensington és Chelsea), igazságos társadalom lenne. Vajon az a kapitalizmus felsobbrenduségét bizonyítja, hogy a férfiak ma a kapitalista Oroszországban várhatóan tizenhét évvel rövidebb ideig élnek, mint Kubában?17 A társadalmi hierarchia szó szerint halálos. Miért kellene a Whitehall ranglétrán lejjebb elhelyezkedoknek négyszer nagyobb valószínuséggel elhalálozniuk mielott nyugdíjba vonulhatnak, mint azoknak, akik a létra tetején állnak? Az Egyesült Államokban – a világ leggazdagabb államában, ahol azonban a leggazdagabb országok közt a legnagyobb az egyenlotlenség – a 30 OECD-tagállam közül a harmadik legmagasabb a relatív szegénység aránya (Mexikó és Törökország után). Ez a relatív szegénység azt jelenti, hogy akik ide sorolódnak, azok kirekesztodnek a társadalom társadalmi és kulturális életének jelentos részébol. Az Egyesült Államok ráadásul abszolút szegénységi rátájával is igen rosszul teljesít: az amerikai népesség legszegényebb tizede lényegesen alacsonyabb jövedelemmel rendelkezik, mint az OECD-tagállamok szegényeinek átlaga; ennek az amerikai csoportnak a jövedelme alacsonyabb, mint a görögök legszegényebb tizedéé.

A mai gazdasági válságot az idézte elo, hogy a kapitalista pénzügyek hatalmas globális kaszinóvá váltak, és ez a válság százezreket tett munkanélkülivé, s az adófizetok sokmilliárdos befizetéseire lett szükség. Délen a világválság nagyobb arányú szegénységet, éhezést és halált okozott. A rohamos távolodás már nem védheto – ha valaha is az volt egyáltalán – a rajongóknak az elkényeztetett sztárok iránti elfogódottságával.

A legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti, növekvo társadalmi távolság csökkenti a társadalmi kohéziót, miáltal több kollektív probléma jelentkezik – mint a bunözés és az eroszak – és kevesebb forrás lesz más kollektív problémák megoldására, a nemzeti identitástól az éghajlatváltozásig. Nyugat-Európa – a Brit-szigetek keleti partjaitól Lengyelország nyugati határaiig és az Észak-Alpokig – továbbra is a világ legkevesebb egyenlotlenséget mutató térsége, és viszonylag itt a legmagasabb a társadalmi kohézió. Az ereje teljében lévo egyenlotlenség megtapasztalásáért vigyázó szemünket az eroszakkal és félelemmel terhes, megannyi dél-afrikai és latin-amerikai városra vethetjük.

Mi a teendo?

A politikus vagy a próféta szerepét kifejezetten elutasítva, mint kivándorolt tudós megkockáztatnék néhány ötletet.
A globális egyenlotlenség nagyrészt kiterjedt, osztályok közötti, illetve államon belüli etnikai egyenlotlenség. Miközben a jövedelmek közötti átfogó egyenlotlenség oka továbbra is a nemzetállami megosztottság, ezt az egyenlotlenséget metszi az osztályok és etnikumok mentén húzódó megosztottság. Mint arról már szó esett, Glasgow-n belül a várható élettartamban mutatkozó egyenlotlenség a 2000-es évekre meghaladta az Egyesült Királyság és a szubszaharai Afrika lakossága között az 1970-es években fennálló különbséget. Ha nemzetközi szinten a legfelso és a legalsó rétegek (vagyis a legfelso és a legalsó tíz százalék) adatait vetjük össze, azt találjuk, hogy a világ népességének leggazdagabb és legszegényebb tíz százalékára eso fejenkénti átlagos GDP aránya 2005-ben 39 volt. Az egyes országokon belül, illetve az országok között azonban jelentos különbségek adódnak. Brazíliában a felso és az alsó szegmens aránya 2005-ben 48 volt, Chilében 40, Dél-Afrikában pedig 33.18 A “globalizáció” nem meggyozo ürügy az egyenlotlenségre. A globális egyenlosítés megkívánja az egyenlotlen államok hátrányos helyzetu lakosságának megerosítését.

Az egyenloségnek vannak – kipróbált – mechanizmusai, ahogy az egyenlotlenségnek is. A közelítés mindenképpen a távolodás ellentettje, akár utoléri az elmaradó az elorébb járót, akár kompenzálják a hátrányait. Kína és India azután zárkózott fel, hogy 1950 táján mindkét ország visszanyerte nemzeti szuverenitását – ami talán jelentosebb szakítás volt a múlttal, mint az, hogy Kína 1978-tól államkapitalista fordulatot vett, India pedig 1990 környékén kapitalista liberalizációt hajtott végre. Az egyes országokon belül India esetében a kasztok és törzsek, Dél-Ázsiától az észak-atlanti térségig a nok, Amerikában pedig az afro-amerikaik érdekében hozott pozitív intézkedések mind az egyenlotlenségek csökkentéséért tett, jelentos lépésnek tekintendok.

A bevonás (szemben a kirekesztéssel) a világ számos táján sok no elott nyitotta meg a nyilvános teret és a munkaeropiacot. Az egyes latin- amerikai amero-indiai köztársaságokban – elsosorban Bolíviában és Ecuadorban, bár Guatemalában, Peruban és másutt voltak vereségek – az utóbbi idoben ez megváltoztatta a kreol gyarmatosítás hagyományát. Az a kérdés azonban Chilétol Kanadáig továbbra is napirenden marad, hogy az “elsodleges nemzeteket” hogyan lehet bevonni a huszonegyedik századi politikába. Az Európai Unió mostanában már tett ezt-azt ez ügyben azzal, hogy az elszegényedett kelet- európai államokat befogadta prosperáló közösségébe.

Visszatekintve, az, hogy a menedzserek felfelé mozdultak el a hierarchiában – ami az 1980-as években kezdodött – a jövedelmeket tekintve mintha a középosztály eltunéséhez, a felso és az alsó rétegek eroteljesebb polarizálódásához vezetett volna. A korábbi hierarchia megváltozása talán elonyökkel is jár majd, kézzel fogható bizonyíték azonban nem áll rendelkezésünkre.

Az újraelosztás és a rekompenzáció az egyenlotlenség kezelésének szintén hatékony eszköze. A jövedelmeket tekintve Dánia és Svédország a két legkevésbé egyenlotlen állam a világon.19 A dán jóléti állam a GDP 28 százalékát költi szociális kiadásokra, a svéd a 31 százalékát, míg az Egyesült Királyság a 20 százalékét.20 De mind Dánia, mind Svédország erosen függ a világpiactól: a dán bruttó nemzeti jövedelem 35, a svéd 40 százaléka származik áruexportból – míg az Egyesült Királyság bruttó nemzeti jövedelmének 17 százaléka. A piacpártiak talán fölteszik a kérdést, fenntartható-e ez az egyenloség és nagyvonalúság a világpiac közegében. A válasz minden kétséget kizáróan igen. A skandináv országok hosszú évek óta egyaránt jó mutatókkal rendelkeznek a versenyképesség és az egyenloség terén is. A davosi Világgazdasági Fórum Globális versenyképességi jelentésében rendszerint az élmezonyben foglalnak helyet (az Egyesült Államokkal és Svájccal együtt). A 2006-2008-as kiadásban Dániát globális versenyképességét tekintve a harmadik helyre sorolták, Svédország 2007–2008-ban a negyedik volt, míg az új munkáspárti Nagy-Britannia a 2006– 2007-ben elfoglalt második helyérol a kilencedik helyre esett vissza.21

Jóllehet a komoly elemzo mindig kétkedéssel szemléli az effajta rangsorolásokat, a világ kapitalistáinak listáján az északi jóléti államok visszatéro sikere (ahol Finnország a 6., az olajban gazdag Norvégia pedig 16. a 131 ország közül) nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a nagyvonalú, viszonylag egalitárius jóléti állam nem tekintendo utópiának vagy védett zárványnak, hanem a világpiac nagyon is versenyképes résztvevoje. Más szóval a globális kapitalizmus paraméterei között a radikális társadalmi alternatívák számára a szabadság számos fokozata létezik. Az egyenlotlenségnek a szó legszorosabb értelmében vett halálos hatásai pedig arra kell késztessenek, hogy törekedjünk ezen alternatívák keresésére.