A turul és a dínó

Jó néhány éve, egy gyerekpszichológus barátom mesélte, hogy egyszercsak arra lett figyelmes, hogy szinte minden tínédzser-korú páciense ugyanarra a filmre, és ugyanannak a filmnek az alakjaira, szereplőire hivatkozik, amikor az álmaihoz, a vágyaihoz, a belső világához vagy egyszerűen az énképéhez keres hasonlatokat, képeket. S mivel addig még nem látta e filmet, úgy döntött, nem tehet mást, elmegy és megnézi, hogy jobban megértse fiatal pácienseit, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. Ez a film A csillagok háborúja volt, s a bemutatása óta talán csak a Mátrixnak volt megközelítően ekkora hatása erre a korosztályra (egy eggyel fiatalabbra pedig a Harry Potter-jelenség irodalmi és filmes változatának). S talán nem nehéz belátni, mi is volt az, ami ezekben a filmekben akkora erővel tudott hatni: a mítosz, egy erős mitikus világ, ami közösségi élménnyé, alternatív világgá s alternatív kultúrává tudott válni. Ez a nem múló igény az, amit Hollywood már nagyon korán felismert, s többnyire ennek kielégítése vezeti őket a mai napig, amikor egy-egy szuperprodukciót készítenek elő.

Pedig nem biztos, hogy mindnyájan olvasták Nietzsche A tragédia születése című opuszát, amelyben a mítoszkeresésről, mint a modernizmus hiánybetegségéről ír: “Mi másra is vall a kielégületlen modern kultúra csillapíthatatlan történelmi szükséglete, mire, hogy számlálhatatlanul szedegeti össze, gyűjti maga köré a más kultúrákat, mire az önemésztő ismeretszomj, ugyan mire is, ha nem arra, hogy elhagyta őt a mítosz, hogy elvesztette mitikus hazáját, a mitikus anyaföldet?”1 Szavai a kortárs kultúrára nézve talán érvényesebbek, mint valaha, s ha e mítoszok lokálisan nem állnak rendelkezésére, akkor az immár lokálissá vált globális mítoszokból merít. Ha nincsenek hazai “sárkányok”, akkor helyettük a globális “dinoszauruszok” fogják a kollektív képzeletet fogva tartani. Ám ha mégis akadnak hazaiak, akkor bizonyos történelmi konstellációkban – lásd pl. a rendszerváltással felszínre törő nemzeti identitás kérdését, és ennek gátlástalan politikai manipulálását – nagyobb hatást tudnak kifejteni a kollektív képzeletre, mint a globálisak. A kérdés csak az, hogy ki tematizálja a “sárkányokat”.

Kell-e mondani, hogy az amerikai pop kultúra sem volt soha mentes a politikai, ideológiai megfontolásoktól, noha a mára már globalizált változata felől nézve könnyen tűnhet úgy, hogy csupán egy profittermelésre optimálisan kialakított gépezetről van szó. Olykor talán nem árt felidézni, hogy bizonyos, mára már globálissá vált, amerikai tömegkulturális termékek (figurák, mítoszok, mítikus történetek) hogyan függnek össze az amerikaiaknak a történelemhez, illetve saját történelmükhöz fűződő szemléletével. Egy olyan kultúrában, amely a történelmi kontinuitás eltörlésére épült, a történelemnek nyilvánvalóan egészen más formát kellett öltenie, s e formának ugyanakkor összhangban kellett lennie a projektálni kívánt nemzeti énképpel. Éppen ezért, az új világ – amely, kolonizáló jellegét elkendőzendő, egyúttal az Ígéret Földjének megvalósult változataként proponálta, sőt propagálta (marketingelte) magát –, különösen a tizenkilencedik századtól, az úgynevezett amerikai reneszánsztól, azaz a nemzeti identitás megerősödésének idejétől fogva egyre inkább olyan mitikus idősíkokhoz (és természeti erőkhöz) kötötte magát, amelyek nem csak megkülönböztették más (elsősorban európai) kultúráktól, hanem lehetőleg túl is tettek rajtuk dimenzióikat és mitikus potenciáljukat tekintve. E mitikus idősíkok egyfelől a földi, prehistorikus és/vagy biblikus időket, másfelől az űrbéli, mondhatni poszthistorikus időket jelentették, s mindez egyesült egy olyan nemzetképpel, amelyik a Természet Nemzeteként jelent meg a kollektív tudatban. E Természet, illetve annak ideálképe megint csak nyilvánvalóan elhatárolódni kívánt a szelíd, európai természettől, melynek “lágy ölén” andalodva költötték poémáikat az egyes nemzetek költői; nagysága, vadsága, szépsége és félelmetes volta olyan fennkölt (sublime) képet sugallt, melyet az európai természet soha nem remélhetett elérni vagy utolérni.

A nemzeti identitás megerősödésének, valamint Amerika nagyhatalmi szerepe növekedésének időszaka, nem véletlenül, egybeesik az amerikai populáris kultúra megerősödésének időszakával, mely kultúra a nemzeti énkép rugalmasan alkalmazható és kiválóan terjeszthető hordozójának bizonyult. Aki például, valaha is elmerengett már az amerikaiak által kreált, s időközben világszerte elterjesztett dinoszaurusz-mánián, annak nyilvánavlóan ebben a kontextusban kell e jelenség okait keresnie.2 Az európai, klasszikus archeológiai érdeklődést mintegy szükségből (hiányból) “kiváltandó”, a tizenkilencedik század végétől Amerikában egyre jobban előtérbe került a paleontológiai érdeklődés, amely tökéletesen ötvözte az amerikai természet-mániát a tudományos-technikai felfedezések iránti olthatatlan lelkesedéssel (lásd a huszadik század elejétől a nagyközönségnek szánt, tudományos ismeretterjesztő, mega dínó-kiállításokat, mint a korabeli pop kultúra egy formáját). A dinoszaurusz azonban nem csak a hiányzó, legitim eredetmítoszt helyettesítette, hanem egyúttal hatalmi szimbólummá is vált, amely olykor alakváltozásokon ment át, s például épületek formáját öltötte (lásd pl: Empire State Building, illetve az utóbb leigázott szörnyként, erősen szimbolikus töltettel összeomló Twin Towers). A húszadik század második felében mindez a pop kultúra egy új hatalmi ágazatával ötvöződött, nevezetesen a hollywoodi filmiparral, melynek nyomán olyan nagyhatású, témáját és figuráit tekintve globális exportra is alkalmas filmek jöttek létre, mint a Jurassic Park (illetve az utópikus jövőidőbe transzponált mítoszt megjelenítő Csillagok háborúja – de említhetnénk olyan korábbi példákat is, mint a pop kulturális ikonná vált, 1933-as King Kong, melynek gorilla főhőse nem véletlenül, egyszercsak éppen az Empire State Building tetején találja magát – s aki, szintén nem véletlenül, egy olyan szigetről származik, ahol még élnek dinoszauruszok, akikkel Kong meg is mérkőzik a filmben). A dinoszaurusz, miként azt Boym is megjegyzi, az amerikaiak mitikus egyszarvúja lesz. Tegyük hozzá, hogy az új változat még a réginél is jobb, tökéletesebb, mert egyfelől, mitikus voltát kihalt státusza garantálja, másfelől azonban megfellebezhetetlenül valóságos (tudományosan autentikus) és egyetemes is, s ezért kiválóan exportálható, eladható. A computer-technikával reanimált dínó egyúttal re-animálja (újfent lélekkel-élettel tölti meg és megtestesíti) az amerikai nagyhatalmi ambíciókat – ha ezek, adott esetben, “csupán” kulturális síkon értelmezendők is.

Itt azonban éppen arról van szó (és ezért az iménti idézőjel), hogy az amerikai nagypolitika nyilvánvalóan idejekorán felismerte e kulturális sík (lásd: soft power) felbecsülhetetlen jelentőségét – más szóval : hatalmát – bel- és külföldön egyaránt. Ugyanis, ha a ’68 után született nemzedékeknek hiányzik a valóságos, kollektív élmények-emlékek alapján kialakított, kollektív történelmi emlékezete, akkor szükségképpen azt a kollektív emlékezetet, azaz kultúrát fogják fogyasztani, amit kínálnak nekik. Akié a “sztori”, azé a hatalom – erre (a csak látszólag egyszerű képletre) jöttek rá már akkor, amikor szerte Európában (sokhelyütt, így például nálunk is, a mai napig) az úgynevezett magas kultúra elefántcsonttornyaiból még gőgösen lenézték/lenézik a populáris kultúra jelentőségét, vivőerejét. S ennek fényében, nyilvánvalóan az a központi jelentőségű kérdés, hogy ki kerül abba a pozícióba, hogy ezt a kollektív emlékezet-pótlékot gyártani és fogyasztatni tudja.

Egy fundamentális, meghatározó jelentőségű, közös emlék- és élményhalmaz (azaz “mitikus haza”) híján, valamint egy azt pótolni képes ideológia híján űr keletkezik a fiatal generációk életében, amely rosszabb történelmi csillagzatok alatt veszélyes örvényként képes viselkedni, ami könnyedén beszippantja a kellő tudással, információval nem rendelkező, s ezért védekezésre képtelen fiatalokat – és ez, ha manapság Magyarországon körülnézünk, nyilvánvalóan nem holmi sci-fiből kölcsönzött vízió. Autentikus (pszichológiai terminussal) “saját-élmények” híján, pótélményeket fognak keresni, s nyilván annál fognak vigasztalódni, aki először képes olyasmit nyújtani, ami sikeresen enyhíti hiányérzetüket3 – s ha más nincs, akkor akár droggal, alkohollal, agresszióval. Jól emlékszem a reménytelenül üres hetvenes évekre, gimnazistakoromra, amikor – persze csak titkon, és még magam előtt is szégyellve – arra gondoltam, hogy még a zsidók háború alatti meghurcoltatása is jobb volt ennél a szürke nihilnél, s tulajdonképpen azt sem bántam volna olyan nagyon, ha (az akkoriban falt, háborús regényekben olvasottak alapján) egy napon besétál az osztályba a Gestapo, felállítja a zsidókat a padokból és elvisznek minket – legalább történne valami, gondoltam, mitöbb, legalább egy történet, egy közös történet részese lehetnék (ezt már csak most, utólag mondom), s már-már irígyeltem családom tagjait, akiknek ilyesmiből bőven kijutott… El lehet képzelni az (akár tudattalan) elkeseredésnek azt a fokát, ami ilyesfajta, súlyosan zavaros gondolatokra sarkallt. Az előző nemzedéknél a háború után gondosan elvégzett emlékezettörlésnek, és az ebből következő tabusított témák egész sorának köszönhetően, nem volt mibe, hogy úgy mondjam, mentálkulturálisan megkapaszkodni. Mint egy porhanyós talajban megkapaszkodni képtelen fa, a levegőbe kiálló gyökereinkkel folyton táplálék után kutattunk. A hazai hetvenes évek azonban nem kínáltak semmiféle gyógyírt erre a beteges állapotra (még az Orion űrhajó legénységének kalandjai sem, élükön McLane kapitánnyal és az elszánt Tamara Jagello hadnaggyal4), s csak később, egyetemista koromban találtam olyan alternatív kulturális és politikai képződményeket, amelyek végre enyhítettek e kataton lelkiállapoton.

Nyilvánvaló, hogy az amerikai, illetve kelet-európai ’68 utáni nemzedékek szocializációját és szociológiáját vizsgálva egészen más történet bontakozik ki. Abban azonban megegyeznek, hogy meghatározó, közös emlékek-élmények híján (akiknek már a rendszerváltás sem jelentett eféle közösen megélt, katartikus fordulatot, mert nem nagyon volt mihez képest mérni a dolgot) pótlékokra van szükségük ahhoz, hogy valamiféle közös nyelvhez, közös kultúrához jussanak.5 A hiányzó, közös valóság, valamint a hiányzó, közös múlt helyett pótvalóságokat és pótemlékeket, pótmúltakat fogyasztanak, amelyek minél jobban hasonlítanak a valóságra és valóságos emlékekre, annál sikeresebbek – lásd például a retro-filmek kultuszát, melynek fogyasztásakor a legtöbb fiatal nem is tudja, minek a retróját fogyasztja, csak egyfajta, valóságos élmények vagy tudás, sőt tartalom nélküli, megidézett múltidőt érzékel, ami a hiány helyét hivatott pótolni. De említhenénk olyan filmeket is, mint a nemrég bemutatott, 3D-ben forgatott Avatar, vagy számtalan computerjátékot, amelyek az egyre fejlettebb filmes- és computertechnikák segítségével egyre jobban megközelítik a valóságot, mígnem egyszer majd feltehetően össze is érnek.6

Ezt az elsősorban az amerikai szórakoztatóipar által elterjesztett globális, popkulturális nyelvet, azaz kommunikációs formát mára már mindenütt elsajátították, csak nem mindenhol értették meg a lényegét, a potenciálját, s éppen ezért csak szórakoztatóiparként gondolnak rá és nem fontos kulturaformáló, kohéziós erőként.7 Ezen kívül, természetesen, nem mindenhol rendelkeznek olyan anyagi feltételekkel, amelyekkel hatásos produktumokat tudnának előállítani. Azonban talán még ennél is lényegesebb, hogy nincs mindenhol egy olyan egységes nemzeti identitás amelyet a populáris kultúra a magas kultúrával együtt épített volna ki, mint ahogyan az Amerikában történt. Magyarországon – mely ország az utóbbi kategóriákba tartozik – a rendszerváltás talán legnagyobb mulasztása, hogy nem történt meg a közös múlttal való szembenézés, minek következményeként nem tudott kiépülni egy erős, egységes nemzeti és kulturális indentitás sem. Ennek egyik, nem elhanyagolható következményeként – valamint a tömegkultúrának az előző rendszer által való szétzüllesztése eredményeként – a populáris kultúra egységteremtő, kultúraformáló ereje, kulturális potenciálja sem tudott kibontakozni. Ehelyett, – a bulvársajtón és a kereskedelmi csatornákon kívül – az utóbbi időkben elsősorban az újonan hatalomra törő, s ezért mozgékony és agilis jobboldali, sőt ma már leginkább szélsőjobboldali politikai formációk szállták meg, látványos eredményekkel. Minek után, sokan még most is értetlenül és kétségbeesve állnak az előtt a jelenség előtt, hogy újabban egyre több egyetemista korú gyereket ragadnak magukkal populista és kirekesztő szólamaikkal, sőt, az utóbbi időkben már a szélsőjobb öldöklő praxisával is. Hiszen mára már szociológiai közhelynek számít, hogy a korábbi szélsőjobbhoz képest, amely főként egy idősebb, sokszor nyugdíjaskorú generációt mozgósított, az újabb mozgalmak már rendre a – nem ritkán ún. “jó” családokból származó, anyagiakban és intellektuális forrásokban nem szegény – fiatalok között szedi (egyenlőre még mit sem sejtő) áldozatait. Hogy történt, mi történt? hápogunk, és sokszor nem ott keressük a válaszokat, ahol azok kínálják magukat.
*
Sajnálatos tény, hogy a rendszerváltás óta nálunk nem épült ki a politikai kultúra, hanem helyette a politika is látványossággá züllesztett populáris kultúrává vált – s e tényből, úgy tűnik, a jobboldal volt képes leghamarabb levonni a konzekvenciákat, és az ebből fakadó felismeréseket legsikeresebben a maga javára fordítani. Két dolgot értettek meg igen hamar, amiket a baloldal vagy nem értett meg, vagy a felismerést nem volt képes a maga számára mozgósítani. Azt, hogy egy konzumtársadalomban a fiatalok konzumálni akarnak (beleértve a hiányzó, kollektív tudatot pótló anyagokat, bármiből legyenek is ezek az anyagok), valamint azt – s ez a második felismerés –, hogy a konzumálásra (és konzumáltatásra!) a populáris kultúra a legjobb médium, amin keresztül a legnagyobb tömegeket lehet elérni. Vagyis, hogy a populáris kultúra elitista lenézése helyett, azt támogatni, használni és tematizálni kell, s előbb-utóbb az lesz a nyerő, akinek ez a legjobban sikerül.8 Ha ugyanis a populáris kultúrát nem szorítják a kultúrpolitika perifériájára – és itt már a rendszerváltás utáni baloldali kormányokról, az ő felelősségükről beszélek –, ha nem tekintik ők is kissé lenézendő, ám eltűrendő giccsnek (amit legfeljebb nagyobb évfordulókhoz kapcsolódó megakoncertekkel és kiemelt költségvetésű filmes produkciókkal, kampányszerűen, direkt propagandacélokra használnak), ha időben felismerik, mint fontos kohézióformáló erőt, valamint hatásos kommunikációs csatornát (lásd például az István, a király c. rockopera diadalmenetét), akkor, ahelyett hogy azon szörnyülködnénk, hogy honnan és miért is pattantak ki a radikális, rasszista, revizionista és aggresszív mozgalmak és csoportosulások, most a szélsőjobb energikus és mozgékony alternatív popkultúrájának talán lenne alternatívája. S talán nem állnánk olyan értetlenül az előtt sem, hogy értelmes fiatalokat hogyan képesek magukkal ragadni az olyan avítt, a real time-ot tökéletesen semmibevevő szimbólumok mint az árpádsáv, a nagyMagyarország térkép valamint a nem különösebben szerethető külsejű, agresszív turul.

Azonban, talán éppen itt van a dolog nyitja: olyan mértékben tagadják e szimbólumok a jelenidőt, olyan mértékben nincs semmi közük a XXI. századi Magyarország európai világához, hogy tökéletesen meg tudnak jeleníteni, meg tudnak képezni egy számukra (a fiatalok számára) mitikus világot. Esetükben a turul ugyanolyan jól marketingelhető pop kulturális jelenség, mint az amerikaiak dínója, csak még az az előnye is megvan, hogy (állítólag) magyar. A turul a magyar dínó; nem globális, nem exportképes, meglehetősen ronda, de a miénk. Persze, hogy mi tűnik rondának vagy szépnek, az relatív, s az a nyilvánvaló aggresszivitás, ami a turult egyesek számára taszítóvá teszi, adott esetben éppen az lehet, ami vonzerővel bír (lásd pl. a nem kevésbé ronda és agresszív velociraptorok posztumusz, nemzetközi sikerét). Olyasfajta erőt, hatalmat és közösséget jelenít meg, ami hiánypótló, s ez – sajnos – teljesen független attól, hogy történelmileg mihez köthető. A múlttal való szembenézés és elszámolás hiánya miatt9 a valóságos múlt nem, csak a ráruházott, mitikus tartalom számít, valamint az, hogy ezt a tartalmat az adott szimbólum, jelen esetben a turul, mennyire képes (a szó teátrális értelmében) drámaian hordozni, megjeleníteni, sőt meglelkesíteni (re-animálni). Nem véletelen, hogy a szintén nagy népszerűségnek örvendő nagyMagyarosrszág térképpel szemben a turul azért rendre felülkerekedik, elvégre egy térkép nem tud karakterré, szereplővé válni. Márpedig a mitoszokhoz szereplők kellenek (s ha van valami, amivel Hollywood tisztában van, ez az).

Nyilvánvaló ugyanis, hogy pusztán az anyagi javak konzumálása nem tudja kielégíteni azt az űrt, ami a kultúraformáló közösségi élmények, a “mítoszok”, a “mitikus anyaföld” hiányából fakad. S nem véletlenül emlegetek hiányt és nem veszteséget, hiszen e fiatal generációknak soha nem is volt meg az, ami most hiányként, a hiány valóságos érzeteként jelentkezik. Kollektív történelmi léptékű tapasztalatok és emlékek hiányában, a politpopkultúrára ügyesen rászálló spindoctorok pót-traumákat és pót-emlékeket dobnak számukra piacra, melyeket a reflexió minimuma nélkül, problémamentesen lehet fogyasztani. Ha nincs meg már a vágy elveszített tárgyának már a tudata sem, akkor számukra kreálni kell ilyet. S nyilvánvalóan innen a Trianon-nosztalgia, a nagyMagyarország-kultusz hihetetlen sikertörténete (most már a fiatalok körében!), ami éppen egy ilyen elveszített, eredeti tartalmától megfosztott, mitikus anyaföld maskarájában jelentkezik. Nem az eredeti tartalmát fogyasztják (mert azt többnyire nem ismerik), hanem a pótlék-funkcióját. Illetve azt a tartalmát fogyasztják, amit a termékkel együtt számukra piacra dobnak. “…az emblémák a hieroglifákkal, piktogrammokkal és szimbólumokkal egyetemben olyan képek, amelyeket hagyományosan a nyelv által leginkább beszennyezettnek tartanak; az embléma gyakorlatilag egy összetett vizuális-verbális alakzat, egy szöveges magyarázattal ellátott allegorikus kép,” írja W. J. T. Mitchell.10 És amikor Mitchell “beszennyezést” emleget, az többek közt azt jelenti, hogy az emblémák nem beszélnek önmagukért, hanem valaki (egy kultúra, vagy azon belül egy csoport) mindig beszél helyettük, valaki gyártja hozzájuk a “szöveges magyarázatokat” – csak éppen nem mindegy, hogy ki, és milyen célból. A múlt feldolgozatlansága okán, nálunk nemcsak a múltnak kútja mélységes mély, de a tudatlanságé is, és ez a helyzet elsősorban a fiatalokat ( a rendszerváltás után született, mostani egyetemista korúakat) hozza megengedhetetlenül kiszolgáltatott helyzetbe.11 Azokat, akik személyes tapasztalatok és kollektív emlékezet híján, a nekik nyújtott/gyártott kollektív emlékezet fogyasztói, elsősorban az oktatáson és a médián, valamint a mediatizált, s látványossággá züllesztett politikán keresztül.

Úgy tűnik, végső soron azt történt, hogy ahelyett, hogy kultúránk kihasználta volna a populáris kultúra identitásépítő lehetőségeit, azt kell látnunk, hogy – a pop kultúra ügyes manipulálása mellett – a szélsőséges erők most már becsörtetettek a magas kultúra kertjébe is. Ez jutott ugyanis eszembe, amikor megláttam azt a mobiltelefonnal készült fényképet, amit a minap valaki átküldött: egy motoros fekete bőrkabátos hátán, nagyMagyarország térképben a következő felirat olvasható: “Ne piszkáljatok, sorstalanok!” Aztán meg az, hogy akkor ez volna a nagyon is valóságos, jelenidejű, szellemi “Trianon”.