A toleránsak intoleranciája

A 2010-es választásokon a Svéd Demokraták bejutottak a parlamentbe, és ezzel a “tolerancia bástyái” közül az utolsó is elesett Európában. Míg máshol az 1980-as és 1990-es években a szélsőjobboldali pártok1 jelentősen előretörtek a választásokon, a hagyományosan liberális észak-európai országokban – Dániában, Hollandiában és Svédországban – a választók akkoriban nem mutattak fogadókészséget követeléseikre. Mára az előbbi két ország nagyon is nyitottá vált az intolerancia elfogadására: A Pia Kjaersgaard vezette Dán Néppárt 2001 óta a kisebbségi jobboldali kormányok2 szilárd támogatója, Hollandiában pedig újabban a PVV3 (Szabadságpárt) is hasonló szerepet játszik Geert Wilders4 vezetése alatt.

De valóban igaz, hogy azok az országok, amelyek korábban a “tolerancia bástyái” voltak, éppolyan intoleránssá (vagy még intoleránsabbakká) váltak5, mint a többi európai ország? Ha igen, miért csak most? Vagy valami másról van szó?

Az európaiak attitüdjével kapcsolatos vizsgálatok eredményei összetettebb és érdekesebb képet mutatnak. Dánia, Hollandia és Svédország a legtöbb felmérés tanulságai szerint továbbra is a legtoleránsabb országok közé tartoznak Európában (és ebből következően a világon). Az Eurobarometer felmérése – amely még a jobboldal előretörése és az Európai Unió bővítése előtt készült – arra az eredményre jutott, hogy az EU lakosságának átlag 14 százaléka minősíthető intoleránsnak, miközben Hollandiában csak 11 százalék, Svédországban 9 százalék ilyen, Dániában viszont az átlagot meghaladóan 20 százalék.

Emellett ezek az országok magas értéket mutatnak a “passzívan” vagy “aktívan” toleránsak arányát tekintve is. Miközben az EU egészét tekintve 60 százalék az átlag, Svédországban 76 százalék az arány (alig lemaradva az első helyen álló Spanyolországtól), Dániában 64 százalék. A melegek jogait és a nemek egyenlőségét továbbra is ebben a két országban támogatják a legmagasabb arányban.

Ugyanakkor bizonyos adatok arra utalnak, hogy Dánia6 és Hollandia7 a muzulmánok iránti negatív beállítottság tekintetében is előkelő helyen áll (bár sajnos kevés releváns felmérés áll rendelkezésre, amely mindhárom vizsgált országra kiterjed). A Pew közvélemény-kutató 2005. májusi felmérése szerint a hollandok a leginkább muzulmánellenes beállítottságúak közé tartoznak bizonyos mutatók tekintetében. Az Európai Rasszizmus és Intolerancia- Ellenes Bizottság (ECRI)8 és a Rasszizmus és Idegengyűlölet Európai Megfigyelőközpontja (EUMC)9 egyaránt Hollandiát teszi első helyre (és Dániát a másodikra) az iszlamofób attitűd tekintetében.

Ezek az (ismét csak részlegesnek tekinthető) kutatási eredmények azt jelzik, hogy a “tolerancia korábbi bástyái”10 valójában továbbra is toleránsak – csak nem a muzulmánokkal11 szemben. Mi több, az egyetlen vallási csoport irányában mutatott intolerancia tekintetében túltesznek a kevésbé toleráns európai országokon is. Mi ennek az oka?

Az egyik lehetséges magyarázat szerint ezek az országok éppen általános társadalmi toleranciájuk miatt tartoznak a leginkább iszlámellenes országok közé.

A változás elemei

A magyarázat három tényezőre vezethető vissza: a nacionalizmusra, az alkalmazkodásra és magára a toleranciára. Először, a tolerancia mindhárom országban szorosan összekapcsolódott azzal, hogy az emberek negatívan viszonyulnak az etnikai nacionalizmushoz és magukat a kevés “nem-nacionalista nemzet” közé sorolják. Részben a második világháborús tapasztalatok sajátos feldolgozása miatt a nacionalizmust a nácizmussal és a holokauszttal kapcsolták össze. A nacionalista beszédmódot ennélfogva fenntartásokkal fogadták és a kiközösített szélsőjobboldal kivételével mindenki elkerülte. Így míg a szélsőjobboldali pártok olyan országokban, mint Ausztria, Belgium vagy Franciaország, bevándorlás-ellenes harcukat egy általánosabb nacionalista diskurzusba illesztették, Dániában, Hollandiában vagy Svédországban ez nem volt lehetséges.

Másodszor, ezekben az országokban a hétköznapi emberek többsége toleránsnak tartotta és minden esetben cenzúrázta magát, amikor ezt szükségesnek tartotta. Ráadásul az elitnek volt egy speciális fegyvere annak érdekében, hogy a politika “politikailag korrekt” mederben maradjon: az alkalmazkodás. Végül is Észak-Európára legalább annyira jellemző az alkalmazkodás (ami hagyományosan magában foglalja az állam és intézményei iránti bizalmat), mint a tolerancia. A gyakran valóban multikulturalista elit meg tudta akadályozni, hogy a bevándorlás politikai témává váljon, mert a leginkább intoleráns emberek egyben a legalkalmazkodóbbak voltak. (Hollandia vonatkozásában lásd ezzel kapcsolatban Paul Sniderman & Louk Hagendoorn, When Ways of Life Collide: Multiculturalism and Its Discontents in the Netherlands (2007).12

Harmadszor, a vizsgált országok (Dánia, Hollandia, Svédország13) és a legközelebbi szomszéd országok hagyományosan a legtoleránsabbak14 voltak – és még mindig azok – Európában, különösen a nők és a melegek jogai tekintetében. Emellett ezek jelenleg a legkevésbé15 vallásos országok Európában: a döntő többség világi jellegű és a korábban befolyásos vallási érdekeket mostanra politikailag marginalizálták. Emiatt könnyű az iszlámot úgy tekinteni, mint ami veszélyt jelent a nemzeti életmódra és a liberális demokráciára, mint ez ezekben az országokban megfigyelhető.

Ez két dologgal is alátámasztható. Egyrészt a szekularizáció évtizedei után az iszlám gyorsan terjeszkedő vallás ezekben az országokban, amely visszahozza a nyilvánosságba a vallási kérdéseket és ezzel fenyegetést jelent a világi konszenzusra nézve. Másrészt az (ortodox) iszlám kihívást jelent a nemek egyenlőségére és a melegek jogaira vonatkozó uralkodó felfogással szemben, amit a liberális demokrácia alapvető vonásának tartanak ezekben az országokban. Ennélfogva éppen a toleráns liberális demokraták azok, akik szemben állnak az intoleráns muzulmánokkal.

A következtetés tehát az, hogy az iszlámellenesség újabb keletű felerősödése Észak-Európában nem a tolerancia végét jelzi Európában és nem is az etnikai nacionalizmus európaizálódását, hanem azt, hogy a toleránsokból kitört a nacionalizmus-ellenesség és az alkalmazkodás politikai kultúrája által hosszú ideig féken tartott intolerancia. Az, hogy az (ortrodox) muzulmánokkal egy liberális-demokratikus gondolkodás áll szemben és nem egy etnikai nacionalista gondolkodás, politikailag elfogadhatóvá (és politikailag korrektté) teszi az etnikai előítéletek kifejezésre juttatását ezekben az országokban.

A Cornell Universityn tartott előadás írott változata