A négy égtáj

Nem tudhatod, igazhívő utódom, hogy milyen lehetett az én gyerekkoromban ez a gazdag város, hát figyelj, most elmondom neked!

A bazárt itt piacnak hívják, és ezen a piacon nemhogy izár, vagy más arcot takaró kendő nélkül ülnek a pogány asszonyok, hanem még kiabálni és veszekedni, sőt, teli szájjal nevetni sem átallnak. Eltakart arcú szolgálónők sokan járnak a piacra, de oszmán házak úrnői ritkán, akkor is férfiszolgákkal körülvéve. Annál több a főkötős német polgárasszony, magyar gazdák, a rác és bolgár katonák feleségei és mindenféle nő, akiről eleinte nem tudtam volna megmondani, miféle: muzulmán és pogány cigánylányok egyformán izár nélkül a siklósi külvárosból, olaszok a Malomszegből, zsidó és örmény kereskedőnék a Nagy utcából.

Mert jó efendi, ez a Magyarország olyan volt már meghódolása előtt is, hogy a kisebb-nagyobb falvakban éltek a magyarok paraszti sorban, a kevés városban pedig sok ember másféle nyelvű volt, mert az őseik máshonnan települtek ide kereskedni és ipart űzni. A magyarok bégjei és főemberei sem a városokban laktak, hanem a saját váraikban minden szolgájukkal együtt, és kereskedéssel, iparral nem törődtek, mert megvetették azt. Csak az adókat és a vámokat szerették behajtani a városoktól, de a nagy városokat kivette a kezükből a királyuk. Ám Pécs olyan város volt, amelynek a földesura helyben lakott, mert az nem volt más, mint maga a püspök. Amíg meg nem szökött a Padisáh elől.

A piacon a magyar árusok inkább azt árulták, amit maguk termeltek: bort, gabonát, baromfit, tojást, birkafejeket és disznót is (Isten irgalmazzon a nyomorultaknak!). Koratavasszal errefelé nincs gyümölcs és zöldség, de még van az őszről dió, mandula, mogyoró, és volt mézzel készült édes sült tészta. Halat is árultak, de keveset, mert a nagy folyó, a Duna több, mint egykonaknyira van ide. A Dráva is. A halat a lápos vidéken fogják, amit a hegyről lezúduló Malom-patak és más források táplálnak – ezek között a halak között van, ami posványízű, mert az iszapot eszi, de van olyan is, amelyik a többi halra vadászik, és ezeknek a húsa fehér és finomabb, mint akár a tengeri halaké – csukának és harcsának nevezik őket a barbárok. A halakat nagy dézsákban tartják, a vizüket pedig könnyen cserélik, mert a piactéren egy széles csatornában száguld lefelé a tiszta forrásvíz.

Ez a piac a város közepe. A város pedig majdnem téglalap alakú, olyan téglalap, amelynek kerekek a sarkai, az oldalai pedig enyhén íveltek, és ennek a téglalapnak az egyik sarkában, az észak-nyugatiban van a belső vár, ahol laktunk. A piactér egy keresztnek a közepe, innen a négy égtáj felé vezetnek utak a négy kapuhoz. A keleti kaput Budai Kapunak hívják, mert onnan indul a Budára vezető országút, megkerüli a hegyeket és úgy fordul észak felé. A kapun kívül egy kőhídon kell átmenni, mert gyors és bővizű patak rohan el a falak előtt, ez a Malom-patak, azért hívják így, mert vagy negyven malmot forgat a tavacskákká duzzasztott víz feljebb, a Malomszeg nevű külvárosban. Van olyan malom, ami gabonát őröl, van olajütő, ahol lenmagból és kendermagból préselnek olajat, van fűrészüzem, ahol a víz erejével vágnak gerendákat épületekhez és finomabb deszkákat bútorokhoz, szekerekhez, ágyútalpakhoz, és itt van az állami puskapormalom, amely nemcsak a pécsi helyőrséget látja el lőporral, hanem a szandzsák kisebb várait is: Mohácsot, Szekszárdot, Szekcsőt, Anyavárt, Márévárt, Szászvárt, Görösgallt, Sellyét, Siklóst és a többit. Fogyott is a puskapor, hiszen a pécsi szandzsák akkoriban még béke idején is veszélyes határvidék volt – a gaz Ferendus egyik legerősebb vára, Sziget, kevesebb, mint egykonaknyira állt.

A délre néző kapu neve Siklósi Kapu, itt is van külváros, Gipti mahallének hívják, mert itt lakik a legtöbb muszlim cigány, akikről csak Alláh tudja, hogy mi mindennel foglalkoznak, és hogy a birodalom melyik távoli vilájetjéből kerültek ide, Perzsiából vagy Egyiptomból. Itt, a város déli részén már nem meredek a lejtő, az utcákon és a várfalak alatt átvezetett patakok beleömlenek a Malom-patakba, és két-három nyíllövésnyire a rét már bozótos, sásos ingoványba ereszkedik.

A nyugati kapu a Szigeti Kapu, itt ma Hasszán pasa dzsámija áll a mevlevi dervisek kolostorával, hittudományi főiskolával, szegénykonyhával, fogadókkal, kertekkel és mindennel, ami széppé tesz egy nagy iszlám szent helyet, azonban akkor régen, gyerekkoromban még csak pár ház volt ott, kocsma, romos keresztény templom, a keresztények temetője és a mohamedán temető is, de az még kicsi volt, mert a Próféta utódának uralma olyan fiatal volt még Pécsen, mint a kelő hold fényében csillogó harmat. Muszlim halott alig volt. Öregek sem igen voltak.

A Szigeti Kaputól induló út a Mecsek hegyei alatt futott nyugat felé, és egyedül nem volt tanácsos messzire menni rajta, mert a végében ott állt a magyarok erőssége megrakodva állandóan portyára kész lovasokkal: Sziget vára.

Az északi kapu a Demir Kapi, a Vaskapu. Engem azon az első tavaszon, mikor tizenhárom és fél éves voltam, ezzel fenyegettek a legtöbbet: nehogy azon kívül kóboroljak, ha véletlenül elszakadnék a kísérőimtől, és valahogy kiszöknék a városból! Végül úgy képzeltem, hogy a Vaskapun túl homályos, félelmetes világ kezdődik, ahol az erdőségek zöld párájában az ember alatt megnyílik a föld, vagy vadállatok tépnek szét, a szakadékos völgyekben rosszindulatú ifritek tanyáznak, és nagyhatalmú gonosz mágusok bújnak elő sziklabarlangjukból, hogy Alláh angyalaival dacoljanak. Ettől a magam által kiszínezett-kidíszített mesétől féltem, és most már tudom, hogy nem mese volt. Mikor jó két évre a Pécsre kerülésem után rendszeresen kóboroltam a hegyekben, megkönnyebbülten nevettem a gyerekkori rettegésemen, amit Halíma és Anna tápláltak, mert féltettek engem. Aztán azon az egyetlen nyáron rájöttem, hogy minden igaz, de akkor már nem voltam gyerek. A Mecsek völgyeiből kiszabaduló dzsinnek összecsaptak Alláh angyalaival, és máig nem tudom, ki a győztes.