A legújabb spanyol polgárháború

Ahogy Jorge Semprun mondta, a “vörös emlékezet” visszatér, ami jó, ráadásul elkerülhetetlen, ám néhány éves késéssel és reakciós formában feltámad a “kék emlékezet” is. A légkör tehát hirtelen feszültté válik, és az olvasó, túl azon, hogy nyomasztóan nehezedik rá a rengeteg egyenetlen színvonalú, olykor önismétlő és unalmas, olykor friss hangú és kiváló írás, ismét egyfajta polgárháborúban érzi magát, amely nem halálos ugyan, de veszélyes.

Felejteni vagy igazságot szolgáltatni

Javier Tusell történész szerint az 1939-ben vesztes spanyolok nem azt érzékelték, hogy lassacskán és egyenként fojtja meg őket a népesség nagy részének közönye, hanem úgy érezték, hogy “a fulladás közvetlenül és azonnal fenyegeti őket. És nem elsősorban a közöny miatt, hanem a kölcsönös gyűlölködés és főként a szörnyű és nyomasztó csend miatt.”

A vörös emlékezet és a köztársasági emlékezet, amely nem egy és ugyanaz, lényegében a nacionalista és francoista terrorral foglalkozik, amelyet “a másik fél” gyakorolt. Azok, akik az elnyomottakkal azonosulnak, általában az erkölcsi felháborodásra és az ítélkezésre hajlamosak, nem a hűvös elemzésre, és még kevésbé arra, hogy elgondolkozzanak a saját táborukban működő erőszakról és saját esetleges felelősségükről, amely hozzájárulhatott a végső vereséghez. Nem kutatják az okokat, és nem azt a kérdést teszik fel, hogy mindez miért történt, hanem azt, hogy hogyan. Ez a gondolkodásmód egészen a “népirtás” és a “holokauszt” szavak használatáig jut el, noha ezek nem alkalmazhatók mindarra, ami Spanyolországban 1936 és 1939 közt történt, sem a későbbi francoista terrorra. A szavak súlyát mérlegelni kell, és megfontoltan kell használni őket.

A spanyol kormány tárcaközi bizottságot állított fel, hogy tanulmányozza a háború és a francoista terror áldozatainak helyzetét, hogy aztán erkölcsileg és jogilag rehabilitáltassa őket. Carme Molinero, aki a barcelonai független egyetemen a francoista és a demokratikus korszak kutatóközpontjának igazgatója, úgy véli, hogy “a történelmi emlékezet visszaszerzése, ami nélkül nem lehet felépíteni a demokratikus állampolgárságot, igazságszolgáltatási feladat”. Ez a felfogás ma általánosan elfogadott minden demokratikus országban. Az “emlékezet helyének” híres tételen nyugszik, amelyet egy generációval korábban Pierre Nora és kollégái fogalmaztak meg. Molinero szerint a közösségi emlékezet nem spontán módon működik, hanem azon tények közti válogatás eredményeként jön létre, amelyeket meg kell őriznünk, hogy emlékezhessünk rájuk. Döntés kérdése, mire és milyen céllal emlékezünk. Szerencsére a spanyol társadalomban széles körben elterjedt igény a közelmúltról való gondolkozás, a vágy, hogy újra felfedezzük a polgárháború és a francoista megtorlás “legyőzöttjeinek” hangját.

A francoista rezsim saját emlékezetpolitikát alakított ki, hogy eltüntesse a demokratikus emlékezetet, és megszilárdítsa azt a kollektív emlékezetet, amely összhangban állt a saját politikai posztulátumaival. Az átmenet korszakában a korábbi demokratikus hagyományokhoz kötődő emlékezetpolitika kialakítását a polgárháború emléke és a demokratikus rendszer megerősítésének szükségessége határozta meg. Mihelyt a demokrácia megszilárdult, az intézményeknek nem állt érdekében kialakítani egy saját emlékezetpolitikát, amely immár nemcsak a demokratikus értékek magasztalásában merül ki, hanem azok követeléseit is tekintetbe veszi, akik harcoltak a francoizmus ellen, és meghatározó szerepet játszottak a demokrácia megteremtésében. Vagyis ez azt jelenti, hogy a francoizmus által kialakított hamis emlékezetet hosszú időn át nem ellensúlyozta intézményesen olyan emlékezetpolitika, amely a múltbeli vagy jelenbeli demokratikus referenciákra épített volna. A helyzet azóta megváltozott: a társadalom ma már igényli, hogy megismerhesse a megtorlás valódi mértékét, azt akarja, hogy vessenek véget a történelem manipulálásának, és hogy az utcanevek és az emlékművek töltsék be azt a nevelő funkciót, amely az emlékezet helyeiként feladatuk lenne.

Molinero gondolatmenetét összegezve: az intézmények végül eljutottak oda, hogy figyelembe vegyék a társadalmi követeléseket. Ami nem azt jelenti, hogy szembe kell állítaniuk egymással az emlékezeteket, hanem azt, hogy a közösségi emlékezet a múlt pontos ismeretén nyugodjon, ami a spanyolok esetében feltételezi, hogy a demokratikus értékek alapján átvilágítsák a II. köztársaságot, a francoizmust és az anti-francoizmust.

Amnéziapolitika helyett aktív emlékezetpolitikát

Számos szerző és publicista osztja ezt a nézetet. Szerencsés dolognak tartják, hogy a mai demokrácia visszanyúlt a korábbi demokratikus hagyományhoz, amelyet elsősorban a II. köztársaság testesít meg. Hangsúlyozzák, hogy az átmenet időszakában és a szocialista Felipe González kormánya alatt valódi közmegegyezés volt a hallgatás ügyében, ez volt a felejtés stratégiája, amelyet az átmenet politikai főszereplői és neves történészek egyaránt támogattak. A probléma viszont nem a történelmi tudatlanság, hanem az erkölcsi kisiklás: ha nem rendezzük a számlánkat a múlttal, a következő generációk egy olyan kollektív (anti)humanitást sajátítanak el, amely a legkülönbözőbb eredetű halálos csírákat őrzi magában. Montsé Armengou és Ricard Belis A feledés árkai című könyvükben hangsúlyozzák, hogy az emlékezet végül mindig utat tör magának, és amit sem az átmenet időszakában, sem ma nem engedtünk napvilágra jutni, egy napon magától meg fog jelenni. Ma már nem elég megismerni a múltat, azt a kérdést is fel kell tennünk önmagunknak, miért kellett minderről hallgatnunk.

“Irak tömegsírjai nem különböznek Franco tömegsírjaitól”, mondja Paul Preston, angol történész, aki provokatív és megtévesztő Spanyol holokauszt címet viselő könyvében arra vállalkozik, hogy “átfogó képet adjon a háború alatti és a francoista megtorlásról”. A francoizmus szerinte “mindent megtett, hogy meghamisítsa azt, ami történt”. Hangsúlyozza, hogy “az emlékezetpolitika azért nélkülözhetetlen, hogy ne ismételjük meg a múltat.”

Julián Casanova történész ugyanezt a meggyőződést vallja könyveiben és cikkeiben. “A győztesek emlékezete, akik korlátlan hatalommal rendelkeztek a Franco-diktatúrában, még mindig aránytalanul nagy helyet foglal el az áldozatok emlékezetéhez képest.” Mihelyt terítékre kerül a probléma, feltámad a “neo-francoista szindróma”, amely egyfelől emlékeztet arra, hogy a köztársaság súlyos kudarc volt, hiszen polgárháborúhoz vezetett, egy olyan drámához, tragédiához, ahol minden harcoló fél elkövetett atrocitásokat, másfelől elkendőzi vagy csak mellékesen említi meg a gyilkosságokat, kínzásokat és az emberi jogoknak azt a módszeres megsértését, amely Francót és a diktatúráját jellemezte. Julián Casanova rámutat “a történelmi revizionizmus és az említett neo-francoista szindróma” konvergenciájára. Azt mondja, hogy a háború alatt a nacionalista megtorlás 90 ezer életet oltott ki, a köztársasági megtorlás pedig 55 ezret, és bár 7 ezer egyházi személyt gyilkoltak meg, ez az antiklerikális erőszak párhuzamosan zajlott azzal, hogy a papok lelkesen és megszállottan gyilkoltak minden helyen, amelyet a katonai felkelésnek sikerült elfoglalnia. A háború végeztével aztán a francoista kereszteshadjárat egyháza bőséges revánsot vett a legyőzötteken.

Egy másik cikkében ugyanez a szerző azt írja, hogy a háború történetének és emlékezetének három periódusa van. Az átmenet első két évtizedében “különböző történészek egy csoportja komoly munkát végzett, ám megállapításaik és következtetéseik nem jutottak el a közvéleményhez, és a médiát is kevéssé érdekelték”. Majd az 1990-es évek második felében eljött az emlékezés ideje, végül a neo-francoista reakcióé is, amelyet bizonyos ismert újságírók, jobboldali propagandisták, a történelem megszállottjai tápláltak, akik újrakezdték a régi francoista nótát, miszerint a baloldal a maga erőszakosságával és gyűlöletével provokálta ki a polgárháborút. Megint csak a propaganda lépett a történelmi elemzés helyébe, és ismét működésbe hozta az 1934 októberéről kialakított közhelyeket, a vörös terrort, az antiklerikalizmust, Paracuellos politikai foglyainak kivégzését, a nemzetközi brigádokat, a Cseka republikánus börtöneit és a szovjet befolyást.

A holtak kihantolásának nemzeti szenvedélye

2004 októberében Madridban szervezték meg A háború és a francoizmus emlékei című szemináriumot. Itt teljes szabadsággal, a konvencionális beszédmóddal bátran szakítva tanulmányozták a háború és a francoizmus különféle megközelítéseit a regény, az önéletrajz, a hírújságok, az iskolai kézikönyvek, a mozi és a társadalomtudományok segítségével. A szeminárium alapján megállapíthatjuk, hogy az emberek sohasem szűntek meg írni a háborúról, nem volt olyan időszak, amikor megfeledkeztek volna róla, és hogy komoly ideológiai teher nehezedett minderre, különösen a konfliktushoz közeli években.

Most már itt van egy generáció, amely nem élte meg sem a háborút, sem a diktatúrát, mondja Santos Juliá, következésképpen ha visszanyúl a múlthoz, teljesen más szemmel látja a történelmi tényeket. Paloma Aguilar szerint 1993-ban, a választások előtt a szocialisták úgy döntöttek, felmondják az átmenet írásba nem foglalt két megegyezésének egyikét, azt, amely szerint senki sem használja fel eszközként sem a háborút, sem a diktatúrát. Kijelentették, hogy az új jobboldal, amely ellenük harcol, nem más, mint a régi francoista jobboldal. Az út megnyílt, újból hozzá lehetett nyúlni a múlthoz. Javier Pradera szerint viszont azok, akik 1956 körül szembehelyezkedtek Francóval, a köztársasági baloldal örökösei voltak. A marxizmus alapján álltak, és semmi közük nem volt sem a liberális, sem a demokratikus hagyományokhoz. Carme Molinero természetesen elutasítja ezt az állítást.

Javier Tusell szerint nem biztos, hogy az átmenet valamiféle szándékolt amnéziapolitikát követett volna, és emiatt szenved csorbát ma a demokrácia. Ám az egymást követő kormányok nem akartak szigorúan és a megbékélés szellemében szembenézni a múlttal. A “vörös emlékezet” visszatérése könnyen elfeledtetheti, hogy a “kék emlékezet” is létezik még. Minden gondolkodásnak, amely a két tábor tetteire irányul, együtt kell járnia azzal a gondolkodással, amely a másik tábor tetteit veszi számba, illetve azt, amit akkor tett volna, ha a másik a győztes. Ami nagyfokú szigort kíván. Ha a francoizmust a megtorlásra korlátozzuk, azt kockáztatjuk, hogy semmit sem értünk meg, és minden tudományos vizsgálódás befelé fordul.

Olegario González de Cardenal teológus ugyanakkor azt a kérdést teszi fel: “Hol tart Spanyolország?” És így felel: “Megint itt látjuk magunk előtt a spanyolok paradicsomi ártatlanságát, amellyel időről időre úgy döntenek, hogy eltörlik a történelmet. […] A történelem egyes pillanatait abszolutizálják, másokat kiiktatnak; egy újfajta törvényhozás, az állampolgárság újfajta kultúrája és felfogása lép érvénybe, kizárólag ezt tekintik méltányosnak.” Szerinte “ez a kultúra, szövetségben a politikai hatalommal, vagy éppen a politikai hatalom által felhasználva” az egységes Spanyolországtól a spanyolok pluralitásához vezet el, a monarchiától a köztársasághoz, és ezen állomások mindegyikének megvan a maga története, megvannak a módszerei, a speciális kezelési módja. Szóvá teszi a II. köztársaság minden gyanún felül álló, tiszta modellként való, fenntartás nélküli, állandó dicsőítését, amelyhez nap mint nap hozzáteszik, hogy sötét érdekektől vezérelt módon, erőszakkal buktatták el. Felteszi a kérdést: miért van az, hogy bizonyos kulturális csoportok a legcsekélyebb mértékben sem vizsgálták felül saját erkölcsi és politikai útjukat, nem tették magukévá a berlini fal leomlásának következményeit, és titokban továbbra is az 1970-es évek ideáljait őrzik. Ennek illusztrálására Tierno Galvánt idézi: “A hit az emberi élet radikális elidegenítése. Isten összetört játék. Csak remélhetjük, hogy az Almudena-székesegyházból egyetlen kődarab sem marad, és megint makulátlan fehérségű, üres telek áll majd a helyén.”

Ki kezdte a polgárháborút?

A II. köztársaság könnyen válhat a viszály következő almájává a történészek körében, vagyis azok közt, akik a történelemért dolgoznak, és azok közt, akik az emlékezet szolgálatába állnak. A “kékek” állítása szerint 1936 júliusának “felkelői” nem követtek el államcsínyt, és “felkelők” sem voltak, mert 1934 októberében, Asztúriában a szocialisták fogtak fegyvert a köztársaság ellen. A másik tábor beéri azzal, hogy minden összefüggést tagad az említett felkelés és a polgárháború kezdete közt. Ez közismert. A legújabb “revizionista” vagy “neo-francoista” történetírás azt a tényt hangsúlyozza, hogy 1934 októbere volt az a pillanat, amikor véglegesen csődbe jutottak a köztársasági intézmények, és hogy ezt a dátumot kell a polgárháború kezdetének tekinteni. “Ezt a pamfletista, neofita véleményt még a szakszerűbb történészek is osztják”, ismeri el a történész Marta Bizcarrondo. Ő maga cáfolja ezt az értelmezést, és úgy gondolja, hogy a Spanyol Szocialista Párt (SSZP) és az Általános Munkásszövetség (ÁMSZ) “preventív felkelését” az 1933-as németországi és az 1934-es ausztriai előzmények magyarázzák, illetve a fasizmus európai győzelmei és a szociáldemokrácia “öngyilkos stratégiája”. Na meg a Spanyol Autonóm Jobboldal (SAJ) vezetőjének, José María Gil-Roblesnek és Dollfuss kancellárnak a hasonlósága. Bizcarrondo a szocialista politika demokráciabeli értelmezését követve természetesen elismeri, hogy a szocialisták 1933 közepe óta radikalizálódtak, és ezt tetőződött abban az öngyilkos törekvésben, hogy egy esetleges jobboldali politikai fordulatra (amikor három SAJ-miniszter bekerült a kormányba) felkeléssel kell felelni. Bizcarrondo megállapítja, hogy bármilyen meglepő, a demokrácia még nem volt a szocialisták stratégiájának része. Az 1934-es felkelés természetesen kiélezte a feszültségeket, amelyek siettették a rendszer válságát; a posteriori azt lehet mondani, hogy ez semmi jóval nem járt a köztársasági demokráciára nézve, épp ellenkezőleg. Ezzel együtt sem mutat arra semmi, hogy a tábornokok a kaszárnyáikban maradtak volna, ha a baloldal újabb választási győzelmet arat.

Egy másik történész, Juan Francisco Fuentes számos okból úgy látja, hogy megállapítható a folytonosság 1934 októbere és 1936 júliusa közt. Megemlíti, hogy az SSZP baloldala akkor már egy ideje retorikai fordulatként használta a polgárháború fogalmát. “Egy polgárháború közepén vagyunk”, jelentette ki Caballero 1933 végén, majd néhány, 1934 októberéből származó forradalmi szövegben. Santos Juliá pedig kimutatja azt a forradalmi spirált, amely az 1934 októberi általános sztrájkhoz vezetett. Sandra Souto És Madrid? Mit csinál Madrid? Forradalmi mozgalom és közös megmozdulások 1933-1936-ban című könyvében a spanyol munkásbaloldal radikalizálódási folyamatát tanulmányozza 1933-tól kezdve, a korabeli társadalmi és politikai erőszak tükrében. Arra keres magyarázatot, miért bukott el egy ilyen erőszak, miközben a baloldal vezetői gondosan felkészítették a mozgalmat fegyverekkel, katonai kiképzéssel és egy árnyékkormány megalakításával, tehát egyfajta bolsevik stílusú “októbert” készítettek elő a szocialista milíciák és szimpatizáns hivatásos katonák fegyveres felkelésével. Fuentes szerint “34 októbere” azt jelezte, hogy “a spanyol köztársaság a polgárháború felé sodródott, amelyet egyes politikai vezetők már hosszú ideje nemcsak elkerülhetetlennek, hanem egyenesen kívánatosnak tartottak.”

Bartolomé Bennassar, a sokoldalúságáról ismert nagy francia történész nemrégiben jelentette meg A spanyol háború és másnapjai című könyvét. Mint sok más történész, ő is hangsúlyozza 34 októberének jelentőségét, amely “a polgárháború előjátékának bizonyult, hiszen kiváltott egy olyan forradalmi folyamatot, amelyet nem lehetett többé kontrollálni”. Szerinte a köztársasági reformizmus kudarca annak tudható be, hogy hiányzott belőle egy komoly agrárreform, olyasmi, mint amit Lázaro Cárdenas vitt végbe Mexikóban, a 30-as években. A forradalmi folyamat, amely a Népfront rövid győzelme után beindult (a Népfront 200 000 szavazattal győzött), már túl későn érkezett, hogy megoldja a problémát, és maga is siettette a háborút. Bennassar elutasítja azt a verziót, miszerint katonai és papi összeesküvők kis csoportja hajtott volna végre államcsínyt merőben önző célokból, és inkább úgy tekint “1936 júliusára, mint komplex interaktív folyamatra, amelynek jobbról és balról egyaránt mindenki részese volt”.

A történész ne legyen elnéző se a győztesekkel, se a vesztesekkel

Számos történész (így Bartolomé Bennassar, Antonio Cazorla, J. F. Fuentes, Santos Juliá, Enrique Moradiellos) úgy tartja, hogy minden szenvedélytől mentesen kell beszélni a polgárháborúról. “Nyugodtan végig akartam nézni harminc év történelmi kutatásait”, mondja Moradiellos 1936. A polgárháború mítoszai című könyvének bevezetőjében. Két változatot, két irányzatot tárgyal. Azt, amelyik a háborút epikus mítoszként, hősies tettként tárgyalja, és felidézi azokat a pozíciókat, amelyeket a két tábor védelmezett a lövészárkokban; és azt, amelyik az eposzi jelleget fájdalmas látomással cseréli fel, és a háborút testvérgyilkosságnak látja, olyan tragikus őrületnek, amelynek egyszercsak mindenki a részesévé vált. Ez az értelmezés az átmenetet készíti elő: minthogy a háború maga volt az őrület, előkészületeket kell tenni a megbocsátásra és a felejtésre.

A történész sokkal összetettebb képet mutat be, mint a memoárírók. Moradiellos úgy látja, hogy már a háború kitörését megelőzően szembekerült egymással a forradalom, a reakció és a reform, ráadásul úgy, hogy egyiknek sem sikerült egyértelmű fölénybe kerülnie. A háború azért tört ki, mert ezekben az években már létezett az az általános meggyőződés, hogy az erőszak hatékony út lehet mindhárom irányzatnak ahhoz, hogy elérje a célját, és mert ezen irányzatok egyike fegyverhez is hozzájutott. A hadsereg, ahelyett hogy megvédte volna a törvényes kormányt, megoszlott, kettéhasadt.

Antonio Cazorla szerint pedig tagadhatatlan, hogy az egyetemi történészek nagy része inkább balra áll, mint a társadalom többsége, és ez nyilvánvalóan tükröződik a munkáikban is. Ráadásul bizonyos történészek életművében még mindig megtalálható a régi “népfrontos” szemlélet, amely megpróbál olyan csatákat is megnyeretni, amelyek le sem zajlottak. Tudomásul kellene vennünk a még ma is idealizált köztársaság sok, kevésbé kellemes oldalát; nagyobb hangsúlyt kellene helyeznünk azokra a bűnökre, amelyeket a nevében követtek el, el kellene ismernünk, hogy felebarátaink szenvedése jogos, és nem lenne szabad azt mérlegelnünk, ki ölte meg és miért.

Ami a megtorlást illeti, azt Bartolomé Bennassar szerint a történészek képesek voltak – ellentétben a memoárírókkal, akik rendszerint csak a saját halottaikat veszik számba – úgy tárgyalni, hogy “nem voltak elnézőek sem a győztesekkel, sem a vesztesekkel”. Ő egyébként azt is hangsúlyozza, hogy a két tábor végig dezinformációs ügynökségként, pletyka- és hazugsággyárként viselkedett a háború során, példátlan kitartással és tökéletes rosszhiszeműséggel. Óvatosan bár, de elfogadja a Santos Juliá által szerkesztett, A polgárháború áldozatai című kötet következtetéseit, és a két megtorlás áldozatainak 120 ezres számát, majd arra az eredményre jut, hogy a háború alatt a gyilkos forradalmi erőszak nagyságrendileg azonos volt a gyilkos reakciós erőszakkal, ami logikus is, mivel a Népfront Spanyolországa népesebb volt, legalábbis 1936 végéig. A könyv a polgárháború mai emlékezetéről szóló gondolatokkal zárul. Támogatja az “Egyesület a történelmi emlékezet visszaszerzéséért” létrehozását, feltéve, ha “a visszaszerzés teljes, differenciált, pontos, módszeresen és szigorúan irányított” lesz. Nehéz feladat. Elutasítja Silva és Santiago Macías könyvét, a Franco tömegsírjait, mert zavarosnak és túlzónak tartja, “nem követendő modellnek”, ahogy Armengou y Belis A csend tömegsírjai című művét is.

Lassan megszűnik a hallgatás a köztársasági megtorlásról: François Godicheau Katalóniáról írta a doktori disszertációját A spanyol háború. Köztársaság és forradalom Katalóniában címmel. Ebben megvizsgálja az anarchista áramlatot, ezt a “polgárháborút a polgárháborúban”, amelyet Katalónia átélt, a Nemzeti Munkaszövetség (NMSZ) “csaknem teljes bolsevizációjának szégyenletes folyamatát”, a kíméletlen megtorlást egy haldokló köztársasági államban. Jorge M. Reverte Madridi csata című könyvében elmeséli, hogyan gyakorolták némely republikánusok az ellenfél kiirtásának politikáját, “a rutinszerű halálosztást”, amelyet dokumentumokra támaszkodva részletesen leír. Bemutatja, hogy a foglyok közti “razziák”, a “séták” nem ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen eljárások voltak, ahogy azt olykor a köztársaság emlékének védelmezői állítják. Idézi azt a megállapodást, amelyet az NMSZ Központi Bizottsága és a junta közrendvédelmi tanácsa kötött “a fasiszták és a veszélyes elemek azonnali kivégzéséről”. “Tanulmányozni akartam, mondja Reverte, néhány tisztázatlannak látszó kérdést, például az anarchisták katonai hegemónia iránti vágyát vagy a Paracuellosban szervezett megtorlást. Ez az egyetlen módja annak, hogy leszereljük a Pío Moa-féle neo-francoista revizionizmust.

Ezt teszi Ignacio Martinez de Pisón Temessük el a halottakat című könyvében is, amely José Robles meggyilkolását tárgyalja. Robles John Dos Passos fordítója volt, és a kommunisták köztársasági áldozata lett. Dos Passos abbahagyta Spanyol föld című dokumentumfilmjének forgatását, mert felszólították, hogy hallgassa el azokat a gyilkosságokat, amelyekről tudomása volt. Elfogadhatatlannak tartotta a kommunista párt és a szovjet komisszárok vezényletével a köztársaság védelmére hivatkozva végrehajtott tisztogatásokat. Ez a baloldali totalitárius morálról szóló kép fogcsikorgató; még mindig vannak olyanok, akik George Orwellt fasisztának tartják.

Pío Moa és a neofrancoista történetírás

Pío Moa gyors sikereket arató szerző. Elég elolvasniA polgárháború mítoszai című könyvét -több mint 100 000 példányban kelt el hat hónap alatt -, hogy megértsük azt a jelenséget, amely a “vörös emlékezet” megannyi tanúságtétele után elkerülhetetlen visszacsapásként megjósolható volt. Moa a “kék emlékezetet” testesíti meg, és azzal vádolja a történészeket, hogy cinkosai lettek a hamis vörös emlékezetnek, a vörös “mítoszok” gyártóinak. Egyfajta “szakmai hozzá nem értést” hány a szemükre, s ezt annak tulajdonítja, hogy a győzteseket elátkozó legyőzöttek neheztelése mindent megmérgez. Önmagát demokratának nevezi, Franco tábornokot pedig úgy állítja be, mint azt az embert, aki megmentette Spanyolországot a totalitarizmustól, nemcsak Sztálinétól, hanem Hitlerétől is, mielőtt elindította a modernizáció és a demokrácia útján. Antonio Cazorla joggal tiltakozik az ellen, hogy Moa kétségbe vonja, sőt leszólja a történészek szakmai munkáját, részrehajlással vádolva őket… Ugyanakkor kétségtelen, hogy az akadémiai produktumok kritikája nem nélkülöz minden alapot.

Pío Moa, hosszú politikai útja végén, amely a fegyveres baloldaltól (Grapo) indult, és a mai spanyol jobboldalhoz vezetett, megpróbálta kiprovokálni a híres német történészvita, a Historikerstreit spanyol megfelelőjét. Sajnos ő nem Ernst Nolte, csak a régi francoista történetírásnak és mítoszainak egyik ügyes hulladékfeldolgozója, amelyeket sikeresen recikláltat a könyvtárakban. Vastag könyvének első kiadása kevéssel az után látott napvilágot, hogy feltárták a francoista megtorlás első tömegsírjait. A feltárás maga pedig a “vörös emlékezetről” szóló könyvek özöne után következett be. Moa könyve a jobboldal és a “kék emlékezet” eléggé hatékony válasza volt erre, és a Néppárt választóközönségénél jóval szélesebb olvasótábort ért el. Úgy tűnik, hogy a jelenlegi iskolai történelemoktatásba belefáradt fiatalok is rávetették magukat Moa könyvére.

Az akadémia történészei késlekedve válaszoltak a provokációra, elsősorban azért, mert képtelenségnek tartották, hogy egy olyan rossz “amatőrrel” csatázzanak, aki semmi újat nem hozott. Csak Moa könyvének sikere után vették észre, hogy az egy tényleges társadalmi igényre válaszolt, és hogy nem szabad hagyni, hogy Moa teljesen szabadon ténykedjen. A vita hamarosan óhatatlanul politikai színezetet öltött. A mai Spanyolországgal foglalkozó amerikai történész, Stanley Payne védelmébe vette Moát a Revista de los Librosban, pontosabban szólva fellázadt az ellen, hogy a spanyol történetírás a “politikai korrektség” diktatúráját nyögje, ráadásul abban a Spanyolországban, amely képtelen szabadon és higgadtan vizsgálni a saját múltját, tekintettel arra, hogy a vesztesek “nagyrészt megnyerték a propagandaháborút”. A kritikai szellem nevében Payne mindenkit felszólít, hogy szabaduljon meg a történelem ideologikus értelmezésétől, amely “sokkal inkább a fasiszta Olaszországhoz vagy a Szovjetunióhoz, mint a demokratikus Spanyolországhoz méltó”.

Javier Tusell arra hivatkozik, hogy Moa vállalkozása ellentétes az 1936-os “államcsínyről” szóló kongresszus határozatával, amelyet 2002-ben, sokévi vita után, minden párt támogatott. Moa munkája “támadás az átmenet és a megbékélés szelleme ellen”. Moa erre nyugodtan azt feleli, hogy a “vörös emlékezet” is támadja ezt a szellemet, s ő nem tett mást, csak visszavágott. Tusell joggal feleli erre: “badarság ilyesfajta történeti érvelést használni a mai politikai csatákhoz. Ha ezt tesszük, az együttélés válik lehetetlenné.”

Hol a harmadik Spanyolország?

Hol tartunk tehát? A két Spanyolország újra háborúba indul egymás ellen? És hol a harmadik Spanyolország? Valaki azt mondta, hogy valójában három Spanyolország volt, a két egymással küzdő tábor a maga meggyőződésével, fanatizmusával, illetve a népesség maradék 80 százaléka, amelyet csapdába ejtett a háború. És csak életben szeretett volna maradni. Emlékirataiban Pío Baroja megjegyzi, hogy egy meggyőződéses nacionalista katolikus pap, Ariztimundo, agyonlövetése pillanatában megáldotta az osztagot, amely kivégezte. Micsoda kivételes hit! Nem értelmes és becsületes emberhez, inkább valami hottentottához méltó. Másutt azt írja: Kivégezték az egyik szomszédos kisfalu orvosát, egy buzgó baszk nacionalistát, aki határozottan megtagadta, hogy azt kiáltsa: Éljen Spanyolország! Micsoda képtelen fanatizmus! Nem mindegy, milyen kiáltás marad félbe? Az “Éljen Spanyolország”, az “Éljen Franco” vagy az “Éljen Pepa”?

Vajon Pío Baroja ehhez a harmadik Spanyolországhoz tartozik-e? És hová tegyük Salvador de Madariagát? Javier Tusell szép posztumusz megemlékezést közölt róla: Sohasem tartozott egyik háborúskodó táborhoz sem, mi több, megpróbálta előmozdítani a békét az egyetlen valóban járható úton, a demokratikus hatalmak közvetítésével. Kétszeresen is józan volt tehát: elveiben és eszközválasztásában egyaránt. Nekünk, történészeknek, nem don Salvador példáját kellene-e követnünk, azaz hogy ne ássuk be magunkat egyik lövészárokban se, ne legyünk se katonái, se sebesültszállító az új emlékezetháborúnak?