A konceptualizmus moszkvai pátriárkája

Dimitrij Prigov, orosz underground művész és költő, az orosz konceptualizmus egyik alapítója meghalt 2007. július 16-án , 66 éves korában. Prigov a kései és a poszt-szovjet korszak legfontosabb költőinek egyike. Számos könyv szerzője, akinek élő fellépései, performanszai mindig szenzációszámba mentek. Azon kevés orosz művészek közé tartozott, akik előtérben voltak a Szovjetunió felbomlása előtt és azután is. Művészet és hatalom viszonya állandó témái közé tartozott.

Prigov majdnem minden volt: festő, performansz-művész, szoc-artos (ami a szocialista realizmus és a pop-art keveréke), rajzoló. De “a konceptualizmus moszkvai pátriárkája” mindenekelőtt maximalista volt. Írt több mint 25 ezer verset és tartott több ezer felolvasást. Boris Groys kultúrfilozófus Prigov maximalista költői projektjét – hogy megírjon három verset naponta – “a romantikus moszkvai konceptualizmus legfontosabb projektjének” nevezte.

Lev Rubinstejnnel együtt Prigov az ún. “konceptualizmus” vezéralakjának számított, ők honosították meg a performansz művészi műfaját Oroszországban. Konceptualizmusához illő furcsa módon egy performansz előtt kapott szívrohamot, amelynek során egy kredenc tetején ülve szavalta volna a verseit, miközben felviszik a moszkvai egyetem huszonkét emeletére. Akkor került kórházba.

Prigov, aki szobrászatot tanult a moszkvai Sztroganov Intézetben a Hruscsov-féle enyhülés idején (amit Anna Ahmatova nyomán a kommunizmus vegetáriánus korszakaként szoktak emlegetni), hamar rájött, hogy miről szól a szovjet művészet: csak a legcsacskább szobrait engedték felállítani – óvodákban és játszótereken. A 70-es években szobrászi munkáját felváltotta az a monumentális projektje, hogy költőileg leltárba vegyen minden szovjet tárgyat (Tárgyak leírása) – a fentebb említett 25-26.000 versben.

Abban az időben a költők amúgy is popsztár-számba mentek – és Prigov írt mindenről: a svábbogárról és a rendőrről, Catullusról és Reaganről, az SZKP minden főtitkáráról, Hitlerről és Eva Braunról, Arnold Schwarzeneggerről és Vlagyimir Putyinról – mindenről, ami politikailag korrekt és inkorrekt volt. 1986-ban, a peresztrojka második évében Prigovot a polgárokhoz intézett irodalmi-akcionista “felhívásaiért” pszichiátriai intézetbe zárták, majd nemzetközi tiltakozások hatására kiengedték. 1993-ban elnyerte a Németországban alapított “Puskin-díjat”.

Az orosz irodalmi avantgárd egyik otthon és külföldön egyaránt ismert
képviselőjeként Prigov az elmúlt néhány évben többször szót emelt nyilvánosan a Kreml közeli ún. patrióták garázdálkodása ellen. A művészettel való jellegzetes szovjet bánásmód – cukros kenyér és korbács, szájkosár és privilégiumok – furcsa módon újra visszatérőben van. Ha a New York-i Guggenheim múzeumban ún. underground művészetet állítanak ki, természetesen Vlagyimir Putyin utazik a kiállításmegnyitóra.

“Az a probléma, hogy a hatalmi elit – és Oroszországban ez egyúttal a politikai elit is – hatalmas pénzekkel rendelkezik” – mondta Prigov legutóbbi bécsi látogatása, Csak az én Japánom c. regényének bemutatása során, ez év márciusában. “A pénz az egyetlen terület, amely hatalmat és presztízst biztosít. A pénzt nyugatra viszik, ilyen módon jön hozzánk a Nyugat.” Ez egy vertikális hatalom kiépítését szolgálja – és éppen ez ellen harcolt Dmitri Prigov egész életében.

A költő hagyományos felfogásával szemben, aki Oroszországban költőnél több kell, hogy legyen, adta elő eksztatikus ábécéit, amelyekben elintézi a világtörténelem különféle hírességeit. Méghozzá olyan dzsessz-nagyságok kíséretével, mint Mark Pekarszkij vagy Taraszov. Nem marad más, csak az orosz ábécé utolsó betűje, a ja – az én. Azaz Prigov.

“Az irodalomban még mindig nincs olyan jó értékelő rendszer, mint a zenében.” – vélte Prigov. “Különböző kategóriákra volna szükség, ‘a legjobb countryénekes’, ‘a legjobb rockénekes’, ‘a legjobb pop-énekes”. Végülis az a fontos, hogy valaki a saját kategóriájában a legjobb legyen, nem arról vitatkozni mindenkivel, hogy ki a legjobb zenész a világon.” A radikál-demokratikus, pontosabban piaci demokratikus parodisztikus kategorizálás alól csak ketten voltak kivonva: Puskin és persze maga Prigov.

Prigov prózája apokaliptikus iróniájával kitűnő leírása egy olyan világnak, amelyikben tulajdonképpen nem lehet élni. Vidám szarkazmussal igyekezett Prigov egyik utolsó performansza során egy macskát beszélni tanítani: “Mondd szépen, Oroszország”, ismételgette neki, mintha ez közelebb vinne a megvalósuláshoz. A macska végül azt mondta “miau” és eliszkolt.

Az orosz irodalom sztahanovistája számára a túlélésnek csak egy formája létezett: a munka. Legutóbb megjelent egy újabb 600 oldalas regénye Renáta és a sárkány címmel, a szépség és a szörnyeteg története.

Az utóbbi időben megint többször fordult a képzőművészet felé. A Moszkvai művészeti Biennálé keretében idén tavasszal egyszerre négy kiállításon is szerepelt. Egyik kiállított képén szenvedő Krisztusként látható zöld ragaccsal leöntve.

Javaslatát, miszerint az állami Tretyakov Galériából minden orosz realistát végleg le kéne akasztani, egy régi ismerőse nyilván nem engedte volna kivitelezni: a rendőr, a Prigov által többszörösen megénekelt mitikus rendfenntartó ég és föld között. Tőle pedig láthatólag nem könnyű Oroszországban megszabadulni:

A központban őrhelyén ott áll a rendőr
A tekintete egészen Vnukovóig pásztáz
Kelettől nyugatig mindenhová ellát a rendőr
Mögötte már csak sivatag, csend, űr
De ahogy ott áll a központban a rendőr
Megnyílik a szemhatár minden irányból
Minden irányból jól látható a rendőr
Mi látható kelet felől? A rendőr
Mi látható nyugat felől? A rendőr
A tengerből mi látható? A rendőr
A mennyekből mi látható? A rendőr
És a föld alól is…
Mert ő nem rejtőzködik1