A geometria kiáltása

Mit tudsz? Állatokat, tájakat. Magad elé képzeled őket – nem tudod. Száz katona lelő egy török rendőrt. Halál. Állatok, tájak. Kéz, szem. Autó, eső. Üveg, tanú. Mi is volt? Állatok, tájak. Halandóság. Nem tudod. Száz anyuka lelő egy bosnyák apukát. Megannyi állat, megannyi táj, megannyi név, megannyi módja a nemtudásnak. Ugyanolyan elképzelés, mint az autóban az üveggel az esőben, mikor tanúvá lettél. Száz katona kilő egy magyar lövést.

Ezek a dolgok vannak az agyadban, amikor alszol: (1) tájak; (2) két test (egy állat és egy ember); (3) az autó. A tájban ott az eső. Az autóban ott az üveg. Az emberben ott a szem és a kéz. Az állatban ott a halandóság gondolata. Az esőben ott a katona. Az üvegben ott az albán. A szemben ott az anyuka. A kézben ott a fal. A halandóság gondolatában ott a tanú. A katonában az apuka, a bolgárban a nevek, az anyukában a vég, a falban a pillanat, a tanúban a lövés, és a lövésben a lövés.

[…]

Állatok, tájak. Irány, utazás. Száz katona lelő egy román rendőrt. Egy makedón. Milyen kép áll ebből össze? Magad elé képzelsz – de mit? Mely szavak a kép részei? Száz profi bokszoló lelő egy algériai tévébemondót. Pusztaság, tenger, hegyek, sztyepp, szavanna. Aztán fenyőerdő, lombos erdő, szántóföld, tundra. Végül gleccser, préri, legelő, trópusi esőerdő és tajga. Rangsorold! Állatok, tájak. Száz libanoni lelő egy fehérorosz takarítónőt. Végtelen sok módja a nemtudásnak. De az irányok száma csupán matematikai szempontból végtelen, a valóságban olyannyira véges, hogy az egész utazást tönkreteszi.

[…]

Az autóban. Elsuhan melletted számtalan tábla, város, falu, különböző nagyságú vizek, számok, melyek a kilométerek számát mutatják, egyre csökkenően: 607, 580, 417, 356, 224, 145, 82. Aztán egy újabb cél és kezdődik elölről: 589, 412, és így tovább. Hány száz kilométert tettél már meg? Hány kilométert, métert, hány deci-, centi-, millimétert? Bizonyos értelemben meglepő, hogy sosincs vége. Hogy tarthat még mindig, mindig, ez az összes, egymástól teljesen független hely, melyek közt valahogy mégiscsak kapcsolat van? Hogyan létezhetnek ezek a városok, falvak, és a bennük élő emberek? Hogyan tudnak ott állni, paradicsomot árulni, saját nyelvükön diskurálni, ruhát teregetni, úgy, hogy közben nem gondolnak arra, hogy végtelen számú hely létezik, ahol valaki épp áll, paradicsomot vagy krumplit árul, saját nyelvén diskurál, és ruhát tereget? Munkába mennek, motort szerelnek, gyógyszert osztanak, csempét súrolnak; pénzt spórolnak, és kutyát sétáltatnak. Bekenik a könyöküket kenőccsel, pillantásokat vetnek tévékészülékeikre, tányérokat, késeket, és villákat mosogatnak; macskát etetnek, kávét főznek, kihívják a vízvezetékszerelőt, leballagnak a postahivatalba az eső, a jégeső vagy a havazás dacára. Reggeli lapokat olvasnak, telefonkönyveket lapoznak, gyerekeik tisztelettel vagy tiszteletlenül szólnak hozzájuk, szüleik tanácsokat adnak nekik, megtiltják, hogy erőszakot vagy szexet nézzenek a tévében, s hogy este egy bizonyos időnél később jöjjenek haza. Vannak testvéreik, anyjuk, apjuk, feleségeik, férjeik, szeretőik, ellenségeik, kollégáik, főnökeik, dílereik, szerkesztőik, szolgálólányaik, rabszolgáik. Áldozatok vagy tettesek lesznek, tanúskodnak, feljelentik őket, börtönben ülnek, és katonai szolgálatot teljesítenek. Betegségekben szenvednek, álmatlanul hevernek ágyukban és verejtékeznek, zuhanyoznak, vagy fürdőt vesznek reggel vagy este, fogat mosnak minden nap. Papírcetliket írnak, leveleket, verseket, tanulmányokat, könyveket, végrendeleteket, beszámolókat, keresőszavakat, html-kódokat, tiltakozó íveket, programokat, sms-eket, bevásárlólistákat, fenyegető leveleket. Hangot vesznek fel. Fordítanak, kommentálnak, kritizálnak. Le akarják nyűgözni a közönséget. Vannak ceruzáik és tollaik. Vannak írógépeik, s számítógépekről álmodnak. Vannak asztali számítógépeik, és hordozható számítógépekről álmodnak. Vannak hordozható számítógépeik, és GPS-rendszerekről, jövőbeli szuperszámítógépekről álmodnak. Zászlókat vonnak fel, melyek szövete piros, kék, sárga, zöld, és fekete színanyagokkal színezett. Vannak kis fából és papírból készült zászlóik, melyeket születésnapi tortákba szúrnak. Teletetováltatják a bőrüket. Megvágják magukat, hegeik keletkeznek. Barátaik rosszakat mondanak róluk, kollégáik gyanakszanak rájuk. Azt gondolják normálisak, azt gondolják, minden dolognak megvan a maga helye és ideje. Azt gondolják, hogy az ember hallgasson, ha nincs mit mondania. Azt gondolják, hogy nincs több mondandójuk. Rágnak. Zöldséget, halat, disznóhúst, marhahúst, bárányt, birkát, csirkét, és gyümölcsöt esznek. Nézik, ahogy a jószág kérődzik. Futballoznak, jéghokiznak, röplabdáznak, römiznek. Szabadságra mennek, ábrándoznak becsületről, gazdagságról, szabadságról és egyenlőségről. Tudják, mi a divat. Megpróbálnak telefonszámokat megjegyezni. Próbálnak nem elfelejteni kapukódokat, PIN-kódokat, személyi számokat, TAN-kódokat, 2D-kódokat, ISO-kódokat. Keresztelőkre, esküvőkre, temetésekre, tüntetésekre, piacra, sétálni, szülinapi bulikra, koncertekre, parádékra, bemutatókra, és színházi előadásokra mennek. Berúgnak. Hasist, skunkot, amfetamint, ecstasyt, PCP-t, ketamint, kokaint, rohipnolt, X-112-t (katint), fentanilt, és subutexet vesznek és adnak el. Izzadnak a lépcsőn, és fáznak a buszváróban, vonaton, kocsiban és repülőn ülnek, és arra gondolnak, hogy eljön majd a holnap, és ezért csinálják, mert azt hiszik, hogy az idő létezik, és ráadásul nekik létezik, egyedül nekik. S mindeközben, míg mindez történik, azalatt mindvégig, egyidejűleg, az a hely, a vécé, melynél megálltatok, még mindig ott van, pedig már messze jársz tőle, és soha nem térsz már vissza lúgos húgygőzébe, soha többé, és mégis, mindig, állandóan, örökké, végtelenül, időtlenül. Mindig ott leszel benne, sose jössz ki onnan, egyszerre leszel itt is meg ott is. És az összes többi ponton e két pont között. Minden pont zárt, minden pont mozdulatlan. A pontok közti szakaszok mindig végtelen mennyiségű mozdulatlan, zárt pontból állnak, és az e pontok közti szakaszok mindig végtelen számú pontból állnak, és az ezek közti szakaszok végtelen számú pontból, és még több szakaszból. Mindenütt ott leszel. Mi értelme van akkor ennek az utazásnak? Ha semmi nem változik, ha minden ugyanolyan, mikor odaérsz, mert soha semmi nem változik, ha az idő éppoly mozdulatlan, mint a kocsi gumija alatt az aszfalt? Ha ugyanaz a paradicsom, és ugyanazok a ruhák, noha más nyelven és más színekkel. Előtted a fehér Mercedes teteje, és az autópálya végtelennek tűnő vonalai, oldalt a mezők, és ez a sok hangyaszerű lény, kik pontosan úgy teszik ilyen-olyan dolgaikat, ahogy a világ többi része teszi ilyen-olyan dolgait, állandóan, ismétlődően. Minden ott kinn, tagadhatatlanul, teljesen független tőled és a többi különálló résztől, független az egyes emberektől, akik tejet forralnak, és hasonlók, és olyan ez, mint egy nagy, örök rejtély, mely számodra és tompa elméd számára legalábbis csak részben átlátható.

[…]

Mennyi betű, és még mindig alig tudunk valamit Nadirról. Ki vagy? Kérdezek, és te bizonyára válaszolsz, hiszen nem vagy szégyellős. Nincsenek titkaid, ugye? Világosan beszélsz. Talán azt mondod: ilyen meg ilyen vagyok, de ilyen meg ilyen nem. Ezt szoktam csinálni, de ezt soha. Ezt szeretem, de ezt meg ezt szenvedélyesen utálom. Ettől félek. Ez után vágyódom. Ha ez történik, így és így szoktam reagálni. Gyakran teszek így. Még sosem tettem így, és nem is szeretnék, megvetem azokat, akik így tesznek, ez elfogadhatatlan. Bár egyszer, mikor ez történt, így tettem, ez nem vall rám, de mégis megtettem. Utána gyakran eszembe jutott, és büszkeséggel töltött el, hogy így tettem. És el tudnám képzelni, hogy ismét megtenném, ha úgy adódna. De mindig arról álmodtam, hogy egyszer megtehetem azt, szinte minden, amit tizenhárom éves korom óta tettem, miután rájöttem, hogy lehet valamit csinálni, minden arra ment ki, hogy oda eljussak. Mondhatni egész létemnek célja ez, hogy odajussak. Ha nem lenne meg a lehetőség, hogy egyszer odaérhetek, akkor akár azon nyomban meg is ölhetném magam. Az életem értelmét vesztené, s alulmaradnék a mindennapokkal vívott harcban. Minden nap, legalább egyszer, arra gondolok, hogy miután már megtehetem azt, akkor fog az egész érni valamit. Az lesz a jutalom. Addig be kell érnem azzal, amim van. Talán nem túl sok a te szemedben, de ez mindenem. A frizurám, a szemem, a testtartásom, a járásom. A körmeim, az ujjaim alakja. A nyelvem és a gégém egy bizonyos módon szoktak mozogni, így beszélek. Ha írok, az egy meghatározott módon néz ki, és ezt el tudom fogadni, nincs szükségem szép aláírásra, nem kell tudnom úgy rajzolni, mint egy arcképfestő. Van egy nevem, ez jelent valamit, vagy egyáltalán nem jelent semmit, és ez van. Vannak barátaim, nem kell őket szeretned, vagy legalábbis vannak ismerőseim, akiknek tudom a nevét. Van rajtam ruha, olyan ruhák, amiket szeretek, szívesen hordok. Nem szeretem, ha ilyenek lesznek. Ez közelebb áll hozzám, ez kicsit olyan. Ami az ételeket illeti, szeretem ezt meg ezt meg ezt. Ilyen étellel nyugodtan megvendégelhetsz. De olyannal nem. Semmiképpen. Egyáltalán nem az én ízlésem. Szeretem az ilyen embereket, de nem szeretem az olyanokat, akik így meg így tesznek. Most persze arra gondolsz, hogy vajon téged szeretlek-e. De erre nem felelhetek, hiszen nem ismerlek, nem annyira, mint te engem, most, hogy bemutatkoztam.

[…]

Aztán fekszel az ágyadban, és kedvenc gondolatodat álmodod, az állatokról, a tájakról, és az iskolapad kopott falapjáról, rajta az atlasszal, s különféle bevillanó tájakkal, rendőrökkel és katonákkal: Mit tudsz? Állatokat, tájakat. Magad elé képzeled őket – nem tudod. Száz katona lelő egy lengyel rendőrt. Halál. Állatok, tájak. Kéz, szem. Autó, eső. Üveg, tanú. Mi is volt? Állatok, tájak. Halandóság. Nem tudod. Száz előmunkás lelő egy örményt. Megannyi állat, megannyi táj, megannyi név, megannyi módja a nemtudásnak. Ugyanolyan elképzelés, mint az autóban az üveggel az esőben, mikor tanúvá lettél. Száz katona kilő egy holland lövést. És még mindig itt vannak ezek a dolgok: (1) tájak; (2) két test (egy állat és egy ember); (3) az autó. A tájban ott az eső. Az autóban ott az üveg. Az emberben ott a szem és a kéz. Az állatban ott a halandóság gondolata. Az esőben ott a katona. Az üvegben ott a moldáv. A szemben ott az anyuka. A kézben ott a fal. A halandóság gondolatában ott a tanú. A katonában az apuka, az észtben a nevek, az anyukában a vég, a falban a pillanat, a tanúban a lövés, és a lövésben a lövés. Állatok, tájak. Irány, utazás. Száz katona lelő egy ukrán rendőrt. Egy szerb. Milyen kép áll ebből össze? Magad elé képzelsz – de mit? Mely szavak a kép részei? Száz orvos lelő egy zsidó leskelődőt. Pusztaság, tenger, hegyek, sztyepp, szavanna. Aztán fenyőerdő, lombos erdő, szántóföld, tundra. Végül gleccser, préri, legelő, trópusi esőerdő és tajga. Rangsorold! Állatok, tájak. Egy keresztény arab. Száz muzulmán lelő egy horvát kukoricaárust. Rangsorold!

[…]

Mennyi maradt meg benned a helyekről, amiken átmentél, ahol megálltál, aludtál? Brest, Uzjhorod, Oradea? Edirne, Igoumenitsá, Dubrovnik? Annaba, Mellila, Punta Almina? Subotica, Brcko, Tetovo? Vlorë, Odessa, Bad Schandau? Hogyan lépsz át a határokon? Mit kezdesz a nyilvános vécék, folyók, kompkikötők, deszkabódék emlékével? Mennyire emlékszel a Földközi-tengerre, az Adriai-tengerre, a Fekete-tengerre? Miért emlékszem én helyetted az emlékeidre, miért ülök atlaszok fölött, s húzok reménytelen vonalakat, végzek számításokat, miért nem látok semmi logikát az utazásokban, amiket kitalálok neked? Egyáltalán minek teszem föl ezeket a kérdéseket, mikor tudom, hogy úgyse válaszolsz? Mikor tudom, hogy sosem jártál ezeken a helyeken, hanem egész más, misztikus helyeken, ahová a magadfajta szellemek valók. Álmodom az álmaid elhagyott határőrbódékról, katonákról, néptelen, esőtől nehéz helyeken, elhanyagolt gyerekekről, kik hosszabb és vastagabb cigarettát szívnak, mint az ujjaik, melyekkel fogják őket, fejkendős nőkről, akik necchálót cipelnek. Alkoholista rendőrökről és nagy csapatnyi felfegyverzett tinédzserről. Én vagyok a szemed, mikor szabad tűzi sütéshez leölt birkákat látsz, mikor koszos baromfikat látsz, és széltől csapzott legelőt. Én akarok a tested lenni, mikor sértegetnek a hatósági személyek, amikor megaláznak, megvernek és megkínoznak eddig ismeretlen módszerekkel. Tudom, hogy megvetsz ezért, tudom, hogy nevetsz rajtam, amiért hallani szeretném ezeket a történeteket és látni ezeket a képeket, tudom, hogy egészen más dolgokról álmodsz, mint az én katonáim, akik kilőnek egy lövést, nem álmodod az én álmaimat fenyőerdőről, lombos erdőről, és tundráról. Autópályáról, országútról, és hegyi ösvényről. Szerb erőszakoskodókról, román koldusasszonyokról, lengyel amfetamin-készítőkről és egyiptomi taxisofőrökről, szakállas imámokról és ortodox kolostorokról, rozoga keletnémet teherautókról és bolgár teherhajókról, ahol arabok, afrikaiak, és ázsiaiak préselődnek egymáshoz, izzadt, kihűlt, fáradt, hisztérikus, alvó, és szenvedő menekültek, úton egy hely felé, mely még kimondhatatlan.