A Baltikum és a Balkán összevetése

Tomas Kavaliauskas: Második függetlenné válása óta Litvánia többnyire a demokrácia nagykövete Belorussziában, Ukrajnában és Grúziában. Valdas Adamkus, az előző litván elnök támogatta a narancsos forradalmat, és mivel jóban volt George W. Bush-sal elég sokszor okozott főfájást Moszkvának. Az új litván elnök, Dalia Grybauskaite alapállása más: igaz, hogy nem utazott el Moszkvába, hogy részt vegyen a második világháborús győzelem 65. évfordulójának ünnepségein, de nem bírálja Ukrajnát a demokrácián ejtett csorbák miatt, és nem hívta meg Mikheil Saakashvilit Litvániába a litván függetlenség huszadik évfordulójára rendezett ünnepségre. Mindeddig azt lehetett mondani, hogy kis ország volta ellenére Litvánia sikeres geopolitikai játszmákat folytatott a Kreml dominanciája ellenében azokon a területeken, amelyek a 13. században a Litván Nagyhercegséghez tartoztak. Az új elnököt láthatólag jobban foglalkoztatja a reálpolitika, mint az, hogy a demokrácia nagyköveteként lépjen fel Kelet-Európában és a Kaukázusban. Rein Raud észt tudós értelmiségi azt mondja, hogy Litvániának kis országként tisztában kéne lennie a saját korlátaival. A demokrácia nagykövetének erre a vállalt szerepére utalt ezzel. Raud üzenete egyértelmű: aki kicsi, ne áhítozzon nagy tettekre.

Elképzelhető volna egy ilyen megjegyzés a Balkán térségében? Bulgáriának számos szomszédja van – Szerbia, Románia, Macedónia, Görögország, Törökország. Az egyik olyan, mintha a kistestvére volna, nevezetesen Macedónia. Romániának is van egy kistestvére – Moldávia. Lépett fel Bulgária nagy országként a régióban 1989 óta? Volt-e számottevő geopolitikai szereplő az elmúlt 20 évben? Tekintette-e magát a demokrácia vagy bármi más nagykövetének a saját térségében?

Ivajlo Dicsev: Kezdjük azon, hogy olyan világban élünk, ahol a nagy terület inkább teher, mint előny (leszámítva persze a természeti erőforrásokban gazdag területeket). Ha Sanghajnak sikerülne megszabadulnia a kínai szárazföldtől, vagy Londonnak a brit vidéktől, sokkal jobban járna. Katasztrofális volna mind Bulgáriára, mind Romániára nézve, ha vissza kéne kapniuk (ha egyáltalán használhatom itt a “vissza” kifejezést) Macedóniát ill. Moldáviát: politikai felkelésekre, esetleg lázadásokra kerülhetne sor, sokba kerülne a gazdaság, hatalmas politikai erőfeszítéseket kellene tenni az integrálásuk érdekében, és így tovább.

A territoriális képzelgéseknek csupán szimbolikus értékük van. Én inkább a területi összetartozás és újraelosztás tendenciájának felbomlását látom az egyes államokon belül is – hogy úgy mondjam, egy bizonyos feudalizálódást. A gazdag országrész akart megszabadulni a szegényebbtől Csehszlovákia és Jugoszlávia esetében, most ugyanez történik Belgiumban. Szófia gazdag városának vezetése és az ország többi része közötti feszültség önmagáért beszél. A nemzeti territóriumon belüli szolidaritás eltűnését elfedi a nacionalizmus, az olykor kvázi-fasiszta diskurzusok. Én ezt látom a neoliberalizmus általános trendjének. (Margaret Thatcher volt az első, aki a jóléti állam csorbítását az abszurd, de győztes falklandi háború pirulájával nyelette le az állampolgáraival.).

A demokrácia exportja más kérdés. Mostanában az a fő törekvés, hogy olyan szelep legyen, amin át folyhat a tőke, a befolyás, a szimbólumok, az emberek és a javak áramlása. Ebből az következik, hogy megpróbáljuk megőrizni a másik sajátosságait vagy szuverenitását, ahelyett hogy ráerőltetnénk a saját kultúránkat vagy imperiális hatalmunkat: a másik “othering”-ja, másnak tekintése része ennek a tervnek. A piaci demokráciát ma így adják el, mint egy franchise-rendszer részét: a másik állam megkapja a márkanevet, de egyedül viseli az összes kockázatot.

A Balkánon az országok és a városok megpróbálják a régió és egy nagyobb geopolitikia szponzor között elhelyezni magukat: hagyományosan Románia volt Franciaország kizárólagos képviselője a Balkánon, Bulgária és Szerbia Oroszországé, Törökország Nagy-Britanniáé és így tovább. Egyik ország sem vált eddig a Balkánon belüli érintkezés és csere közvetítőjévé, Bulgária kiváltképpen nem, annak ellenére sem, hogy földrajzilag a félsziget közepén helyezkedik el, és egyéb előnyökkel is rendelkezik, például tagja az Európai Uniónak. Mert van egy régebbi reflex, a territoriális modernitástól öröklött, hogy az utolsó bástya legyünk egy frontvonalon, legyen ez a kereszténység és az iszlám, a kommunizmus és a “szabad világ”, Róma és a barbárok közötti frontvonal. Nagyon kevés az érintkezés a balkáni országok között. Beszédes példa erre, hogy csak egyetlen régi híd van a Dunának az egész 470 km hosszú, Bulgáriát és Romániát elválasztó szakaszán.

Visszatérve a kérdésére, úgy viselkedni, mint egy nagy ország, kissé abszurd dolog, hacsak nem vagyunk katonai nagyhatalom, márpedig nem vagyunk. Hub-nak (elosztó, közvetítő szelepnek) lenni azt jelenti, hogy úgy kell viselkednünk, mint egy kis ország, vagy éppen egy város, kapcsolatok és csatornák sűrű hálójával, mintha Szingapúr lennénk és Hong Kong, nem pedig Berlin vagy Párizs.

TK: Czeszław Miłosz úgy emlegette a litván államiságot, mint egy “filológiai” feladatot. A 19. században és a 20. század elején a litván értelmiség megtisztította a litván nyelvet minden szlávizmustól, és egy új és korszerű szókincs megalkotásán munkálkodott. Ez a vállalkozás még nem zárult le. A litván nemzeti identitásnak még mindig a nyelv a hordozója. A nyelvi kérdés még ennél is fontosabb a másik két balti államban, Lett- és Észtországban, ahol a lakosságnak közel a fele oroszul beszél. A szovjet megszállás tapasztalata és az orosz nyelv rájuk kényszerítése miatt a Baltikumban ma a nemzeti nyelvek kulcsszerepet játszanak mind a nemzeti szuverenitás erősítésében, mind az etnikai hovatartozás meghatározásában.

A kommunizmus hagyatéka elválaszthatatlan az orosz nyelv politikai szerepétől. Bulgáriában is megvan ez az örökség, de az a különbség, hogy a bolgár nyelv cirill ábécét használ és szláv nyelv. Van az orosz nyelvnek bármi negatív konnotációja, emlékezteti-e a bolgárokat a Varsói Szerződésre? A 60-as években a bolgár nyelv modernizáláson esett át, anélkül hogy ez bármi ellenállásba ütközött volna. Milyen mértékben játssza a bolgár nyelv azt a politikai szerepet, hogy megőrizze a bolgár identitást a kommunista örökséggel szemben?

ID: A szovjet blokk többi országaitól eltérően Oroszországról egyedülállóan pozitív kép terjedt el Bulgáriában. Először is az ország az orosz-oszmán háborút követően jött létre a 19. században. A kommunizmus is kevésbé volt erőszakos jellegű Bulgáriában. A legtöbb emberben él némi nosztalgia azok iránt az idők iránt, amikor a Szovjetunió segítette az országot (például olcsón kaptunk kőolajat Moszkvától, és aztán titokban újra exportáltuk). A bolgár nemzeti identitásnak egy külön aspektusa, hogy itt kezdték először alkalmazni a cirill ábécét az ortodox kereszténységgel együtt. A bolgár Borisz cár volt, aki felvette, és innen került át északra, az oroszokhoz. Nincs ellenállás a cirill ábécével szemben, éppen ellenkezőleg, a bolgárok büszkék rá, mint olyasmire, amit ők “adtak” Oroszországnak, és gyakran díszelegnek vele EU-alkalmakon.

Ami az orosz kulturális befolyást illeti, természetes módon hagyott alább: az emberek felhagytak az orosz nyelv tanulásával. Az amerikanizált kultúra most sokkal rámenősebb. Oroszországnak nincs szisztematikus kultúrpolitikája, és nemigen érdekli a Balkán, leszámítva azt, hogy gázt adjon el neki, és ellenezze amerikai támaszpontok felállítását. Tehát van egy diszkrepancia az elképzelt Oroszrszág és a tényleges gyakorlat között, mindenki azt mondja, hogy szereti az orosz kultúrát, de kevesen olvasnak orosz könyveket vagy néznek orosz filmeket. Nem igen találkoztam orosz vendégprofesszorral a tanszékünkön az elmúlt húsz évben. Ezt épp olyan abszurdnak találom, mint az orosz kultúra mindenütt jelenvalóságát a kommunizmus alatt. Én Viszockij dalain, szovjet vicceken, Bahtyinon és Bulgakovon nőttem fel.

TK: Egy lengyel kolléga csodálkozott, hogy a balti országokat Közép-Európához sorolom. Szerinte Közép-Európa leginkább a visegrádi országokat foglalja magába. Én erre azt feleltem neki: vannak a balti államok, van a Balti tengeri régió, amihez Izland is hozzátartozik. A két háború közti időszakban Finnország is balti államnak számított. Finnország aztán kimaradt ebből, mert nem “szabadították fel” a szovjetek. Észtország mostanában inkább sorolja magát Skandináviához, mint a balti országokhoz. Milyen képet kapunk ebből? A Balti tengeri régió elég nagy ahhoz, hogy magában foglalja még a távoli Izlandot is, és ha Észtország Skandinávia részévé vált, akkor a balti országok két országra zsugorodtak, Lettországra és Litvániára.

Úgy néz ki, megegyezhetünk abban, hogy a balti országok egyelőre részei a nagyobb Balti tengeri térségnek, és ugyanakkor – történeti, kulturális szempontból és a politikai tapasztalatok alapján a posztszovjet térségnek is részei – közös bennük az 1989-es európai forradalmak és az EU-tagság 2004 óta. Amikor a “Vilniusi tízek” – a közép-európai országok, a balti államokkal, Romániával és Bulgáriával együtt – támogatták George Bush és Tony Blair iraki háborúját 2003-ban, ezt úgy vették, mintha Közép-Európa egységesen hallatta volna a hangját ebben az ügyben. Amikor Jacques Chirac éretlenségben marasztalta el a “Vilniusi tízeket”, eközben nem tett különbséget a balti államok, a visegrádi négyek és a balkáni országok között. A “Vilniusi tízek” Közép-Európát jelentették.

Hogyan helyezi el akkor Bulgáriát geopolitikai értelemben? Balkáni ország, de Görögországhoz hasonlóan a többi balkáni nemzettől eltérőnek tekintik, a volt Jugoszlávia sajátosságai miatt. Az elválasztás világos – vannak a volt jugoszláv országok és a Balkán többi része. Lát hasonlóságot Litvánia és Bulgária között ennek a kettős hovatartozásnak az értelmében? Melyek a lényeges geopolitikai különbségek a balti Litvánia és a balkáni Bulgária között? Van Bulgáriának egyáltalán kettős geopolitikai identitása?

Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot, Litvániának van tengerpartja. A tenger miatt hozzátartozik a nagyobb Balti tengeri régióhoz a skandináv országokkal együtt. De ha kulturálisan vizsgáljuk Litvániát, és ha Vilniust multikulturális városnak tekintjük, amelynek gyökerei a belorusz, lengyel és zsidó történelembe nyúlnak, akkor Skandinávia, Izlandról nem is beszélve, irrelevánssá válik. Vilnius szemszögéből nézve a litván identitás szárazföldi identitás. Mi a helyzet Bulgáriával? Fekete tengeri országnak tekinti magát, vagy inkább szárazföldi az identitása?

ID: A régiókat szokás egyre inkább a birodalmak alapján definiálni, amelyek ezeket a területeket elfoglalták – a Balkán esetében ez jelenti a bizánci birodalmat, az oszmán birodalmat, a szovjeteket, most pedig a “soft” euro-atlanti globális erőket. A különböző egymást átfedések alapján képet lehet alkotni a régió identitásáról. Közép-Európa német dominancia alá eső terület volt: Bulgáriának ehhez nem sok köze van, bár volt itt is némi német befolyás a 30-as években és a 40-es évek elején.

Ami a Fekete tengert illeti, sosem volt jelentős kereskedelmi útvonal az említett birodalmak idején. A görögök hajózásra túl veszélyesnek találták (ezért is hívták “feketének”), az oszmánokat az gátolta ebben, hogy Anatólia északi partvidékén rossz az éghajlat, és eléggé elmaradott is, a szovjeteket pedig a Boszporusz állította meg a terjeszkedésben, ezért más tengeri utakat részesítettek előnyben. A szláv, a vlach vagy a török populációnak nincs sok köze a tengerekhez. Azt szokták mondani, hogy a Fekete tenger nem összeköt, inkább elválaszt. Ugyanezt mondanám a Dunára is – a Balkánon ez olyan, mintha egész világokat választana el. A Fekete tengeri gazdasági régió tévedés, nincs tőke, ami lendületbe hozná, Oroszország és Törökország nem igazán jó partnerek ehhez.

A regionális identitás felbomlása az említett első három birodalom drámai összeomlásának következménye. Aztán jöttek a nemzeti, etnikai tisztogatások, amelyekbe különösen az I. világháború után fogtak bele – akik a kultúrák közti cserét biztosították, a görög hajósok, a zsidó kereskedők, az örmény kézművesek, azokat kiűzték. Hasonló folyamat ment végbe, gondolom, (a zsidósággal, a németséggel) a balti államokban is – most ez folytatódik az orosz etnikumhoz tartozók kiszorításával. Azokat a népcsoportokat, amelyek mobilak voltak, aki kereskedtek, kicserélték a “saját vérükből való” parasztokra. Ennek eredményeként vannak ma etnikai nemzetek, mesterségesen homogenizáltak, a szomszédokkal szemben konstruáltak, nagyon territoriális alapon. Évtizedeknek kellett eltelniük, mire a jugoszláv Macedóniából eltávolított etnikai bolgárokból, akiket a görög tengerparti városokban telepítettek le, hajósok és halászok lettek.

A balkáni identitás alulról működik, a zenén, a könyvön, testmozdulatokon, ünnepségeken keresztül: könnyű rögtön felismerni egy balkáni partit Berlinben vagy Londonban. A magaskultúrát mindig frontvonalként képzelték el: hallatlan erőfeszítéseket tesznek, hogy megkülönböztessék magukat a másiktól, hogy száműzzenek mindent a saját kultúrájukból, ami a másikra emlékeztet.

TK: 1989 Lengyelországban elképzelhetetlen lett volna a Szolidaritás nélkül, ami a ’80-as években kezdődött. A Szolidaritás a lengyel katolikus egyházzal karöltve működött. Litvániában ugyanez volt a helyzet: a katolikus egyház a függetlenség szigete volt. 1989 után Litvániában a katolikus egyház kulcsszerepet játszott a független államiság megteremtésében. Bulgáriában az ortodox egyház nem játszott hasonló szerepet. Talán nem is volt rá szükség? Ha az ortodox egyház fellépett volna spirituális vezetőként, a függetlenség és a demokrácia hirdetőjeként Bulgáriában, ez enyhített volna az átmenet nehézségein?

ID: Az ortodox egyház mindig is együttműködött az állammal – ez a spirituális és a világi hatalom közötti összhang (szimfónia) elve. Sok pópa dolgozott a titkosrendőrségnek, ezt még ma sem érzik problémának, azt mondják, hogy a nemzet érdekeit szolgálták. A katolikus vagy protestáns papoknak sokkal több üldöztetésben volt részük a rezsim részéről. Az ortodox egyház nagyon rossz állapotban van, különösen Bulgáriában. Csak afféle etnográfiai funkciója van, a “mi” terünk megjelölésére, vagy események ill. turista célpontok nemzeti jellegének megadására. A pátriárka ellátogathat új hivatalok megnyitására például, hogy tömjénnel elűzze az ördögöket, felszentelje a helyet. A bolgárok általában nem nagyon vallásosak (szemben az oroszokkal és a románokkal). Az ortodox egyház néprajzi – ha nem éppen pogány – szerepe láthatólag megfelelt a lakosságnak, és nem zavarta a kommunista hatóságokat. A kommunizmus idején a babonaság és a pogány hitek, a jövendőmondók élték világukat: volt egy Baba Vanga nevű vak öregasszony, akivel állítólag még Brezsnyev is jósoltatott magának. Tudjuk, hogy Ludmilla Zsivkova, Todor Zsivkov lánya, aki kulturális miniszter volt, részt vett egy olyan spirituális közösségben más KB-tagokkal egyetemben, amelyet “fehér testvériségnek hívtak – elképzeléseikben keveredett a teozófia, az indiai tanítások, az asztrológia és így tovább. A vallást a kommunizmus idején egy szélesebb antropológiai kontextusban elemezném.

Nem volt komoly ellenállás a rendszerrel szemben, az ötvenes évek végére lezajlott kollektivizálás után végképp nem. A szocializmus iparosította és urbanizálta az országot, városlakók több nemzedéke jelent meg, akik tanult emberek lettek, tömeges fogyasztókká váltak. Bulgáriában nem volt semmi olyasmi, mint 1953, 1956, 1968 vagy 1981. A diktatúra enyhébb volt, inkább hasonlítható Latin-Amerikához, mint a sztálinizmushoz. Az volt a lényeg, hogy a Szovjetuniót nem megszállónak tekintették, hanem erős szövetségesnek az olyan hagyományos ellenségekkel szemben, mint a törökök, a görögök majd a jugoszlávok.

TK: Milyen szerepe volt 1989-ben a bolgár értelmiségnek – a tudósoknak, íróknak, művészeknek? Litvániában ezt éneklő forradalomként emlegetjük, míg Romániában véres forradalom volt. Bulgáriában inkább kerekasztal-tárgyalásos volt. Helytálló volna mégis azt állítani, hogy a politikai diskurzus 1989-ben és a 90-es évek elején nem érthető meg a bolgár intellektuelek nélkül?

ID: Persze. Az értelmiségiek centrális szerepet játszottak a változásban, az első parlament tele volt írókkal, hepeningek zajlottak minden nap az utcákon; egy nagy karnevál volt az egész. Zselju Zseljev, a kommunista-ellenes ellenzék vezetője ezt “az értelmiség virágkorának” nevezte. A legtöbbjük nem volt se kommunista, se a művészeti szakszervezet tagja; ma már tudjuk, hogy sokan dolgoztak közülük az állambiztonságnak. A legfőbb ösztönzést Gorbacsov peresztrojkája adta, amelyik a szocializmus tisztességes megreformálására vállalkozott. Az a gyanúm, hogy néhányukat, különösen, akiknek az állambiztonsághoz volt közük, Moszkvából irányították: Gorbacsov meg akart szabadulni az öregedő Zsivkovtól. Később persze kikerültek a dolgok az irányításuk alól, és radikálisabb erők jelentek meg a politikai küzdőtéren.

Ma már látható, hogy jobb lett volna, ha több jogász, közgazdász, politológus lett volna a parlamentben: a humanista intelligencia (“művészi-alkotó”, ez volt rá az ideológiai címke) naiv volt, kaotikus és nagyon szétforgácsolt. De ez volt a gyújtózsinór, ami kellett a lakosság szélesebb körének berobbantásához: ha lát az ember egy híres költőt vagy párttagot a tévében, ahogy hirtelen azt mondja, hogy hazudott egész életében, ettől válságba kerül. Valójában az intelligencia áldozati gesztust tett: lerombolt egy rendszert, amelyben kiváltságokat élvezett. Amint a forradalom győzött, ők marginalizálódtak, többüknek pályát kellett korrigálnia, mások nyomorognak. A helyüket mára az NGO-szakértők egy új osztálya foglalta el, akik épp az ellenkező funkciót töltik be: nem kikezdeni, hanem konszolidálni akarják a rendszert.

TK: Bulgária hatalmas ország, egyes régióinak eltérő a történelme, más az identitása. Pestera városának van roma lakossága, amely békésen elvan a bolgár és a muszlim lakosság mellett. Szombaton a romáké a piac, de a moszlimok és az ortodox bolgárok jönnek vásárolni. Litvániában viszont a litván etnikum dominanciája azt jelenti, hogy Litvániát nem tekintik többnemzetiségű államnak, annak a ténynek ellenére sem, hogy él itt lengyel, roma és karaite zsidó kisebbség. Lettországban és Észtországban az oroszajkú lakosságot mindenestül szovjet maradványnak tekintik, történelmi szerencsétlenségnek, mesterséges függeléknek a lett és az észt etnikum mellé. Ezért aztán Észtország és Lettország kvázi homogén a többrétűsége ellenére. Vajon a nem-bolgár etnikumokhoz tartozókat történetileg “más”-nak tekintik? Bulgária ugyanúgy bolgár-e, ahogy Litvánia litván? Ha igen, van-e valami előrelépés a “másság” kezelésében?

ID: Bulgáriában ezek a tendenciák éppolyan rosszak, mint bárhol másutt Európában. Ez a probléma a nemzetállam modelljével, hogy a mi kontinensünkön homogenizálást von maga után. Az integrálás sokszor erőszakos, kényszerrel történik, nem úgy, mint az olyan helyeken, mint Malajzia vagy Kanada, ahol különböző közösségek élnek együtt egy közös állami keretben, anélkül hogy népirtásra vagy etnikai homogenizálásra kerülne sor. Hogy megértsük az internetnikus viszonyokat a Balkánon, vagy egyáltalában a felbomlott birodalmak peremén, az egyenlőtlenségek két szintjét kell tekintetbe vennünk. Egyrészt ott vannak a közösségek közötti konfliktusok, korporatív érdekek, premodern státuszkülönbségek mentén; másfelől ott van a nemzetállam által gyakorolt erőszak, amelyben többnyire egyetlen etnikai csoport az uralkodó. Az oszmán uralom az interetnikus viszonyok első fajtáját a millet-rendszerbe foglalta bele, ahol a vallási csoportok viszonylagos autonómiát élveztek változó kötelezettségekkel és kiváltságokkal. Van ma egy tendencia ennek a korszaknak az idealizálására, figyelmen kívül hagyva, hogy a közösségek közötti viszony korántsem volt felhőtlen. A konfliktus második fajtája az örményekkel szembeni új-török erőszakban kulminált, aztán a pro-náci, végül a kommunista kényszer-homogenizálásban.

Manapság, a nemzetállam neoliberális válságával ez a kétféle rendszer egymás mellett érvényesül – az etnikai közösségek visszakapják korporatív szerepüket, kiváltva ezzel mások irigységét és agresszióját. Másfelől a nemzeti projektum láthatólag továbbra is legitim marad, ami megengedi, hogy elnyomják a kisebbségeket. Bulgáriában ma leginkább a török kisebbség mint “potenciális árulók” iránti nemzeti gyűlölködés erős és az “elmaradott” cigányoktól való rasszista viszolygás.

Azt akarom hangsúlyozni, hogy a “Másikkal” szembeni erőszak két fajtája – az etnikumok közötti és a nemzeti – mostanában keveredik, ideológia zavart okoz, és a világos politikai pozíciók hiányához vezet. Ez Európa egészének problémája: vajon a homogenizálók mind fasiszták? Hogyan lehet legitimálni az etnikai és vallási partikularizmust? A kollektív jogok vajon demokratikusak-e, vagy éppen ellenkezőleg?

TK: Bulgária 2007-ben lépett be az Európai Unióba, három évvel a többi posztkommunista ország után. Milyen volt a közhangulat Bulgáriában, amikor azt láthatták, hogy a balti és a visegrádi országokat felveszik az EU-ba? Úgy érezték, hogy Bulgáriát kihagyták? Jelentősen megváltoztatta-e az önértékelést, amikor 2007-ben Bulgária is csatlakozhatott? Milyennek látja magát Bulgária ma, 2010-ben?

ID: Senki sem hiszi el igazán, hogy Bulgária bent van az EU-ban: még mindig úgy emlegetik az EU-t, hogy “azok”. Elválik egymástól az önmegjelenítés és a gyakorlat: egyfelől európaiak vagyunk annál a puszta ténynél fogva, hogy éppenséggel itt élünk, ezen a kontinensen, hogy keresztények vagyunk és fehérbőrűek (ez a mindennapi rasszizmus). Másfelől a minket körülvevő világban semmi sem néz ki úgy, mintha Európa volna. A periférián az identitás sokszor konstruálódik így meg, ez a diszkrepancia megvan már a modern nemzet 19. századi megjelenése óta. Európát a legjobb esetben is legfeljebb csak egy eszköznek tekintik, amellyel a közvélemény nyomást gyakorolhat a politikai osztályra – mindig van egy előírás, amit nem tartottak be, egy alapelv, amit nem vettek figyelembe. A legrosszabb az, amikor az EU kezd nevetség tárgyává válni a felvilágosult elit szemében, amelyik inkább azonosul az Egyesült Államokkal, ahol világosabban lehet látni a hatalom és politikai akarat centrumát. Ahogy egy barátom mondta egyszer, amíg Európa utakat épített, az amerikaiak az emberekbe fektettek be. Az EU egy rendkívüli módon szabályozott tér, míg Bulgária és egész Kelet-Európa egy dzsungel, ahol elterjedt a szociális és pénzügyi rablógazdálkodás. A konfrontálódás elkerülhetetlen, és az USÁt tekintik a jobb, a liberálisabb példának. Azok az emberek, akik ezt mondják, elfelejtik, hogy az Egyesült Államokban a legtöbb helyen még egy sört sem lehet meginni az utcán, csak ha a sörösdobozt elrejtjük egy zacskóba.

TK: “Határátlépés” című esszéjében azt állítja, hogy “nemcsak a mássággal való érintkezés, hanem az egyre gyakoribb határátlépés is előidézi az IBO (identity, border, other) hatást. Az az európai eszme mögött rejlő utópia, miszerint a nagyobb mobilitás fokozatosan homogenizálni fogja az európai térséget, ezek szerint tévesnek bizonyul”. De nem gondolja, hogy a fennmaradó választóvonalak ellenére a posztkommunista Közép-Európának a schengeni térségbe való bekerülése mégiscsak egy geopolitikai csoda? Ma egy litván meglátogathatja tudós kollegáit Szófiában, szófiai professzorok Párizsba repülhetnek konferenciákra – és mindezt minden vízum nélkül. Az új nemzedékek számára a vasfüggöny felfoghatatlan, egy totalitárius IBO.

ID: Hogy szabadon lehet utazni, az fantasztikus. A baj az, hogy a mobilitás inkább határokat teremt, ahelyett hogy eltüntetné őket. A mobil személynek van valami speciális indítéka, ami arra készteti, hogy egyik helyről elutazzon a másikra; ha Németországba megyek, és ott tartok egy előadást a bolgár politikai kultúráról, azért vagyok nekik érdekes, mert máshonnan jöttem. A legtöbb bolgár író ma a migrációról szóló történeteket ír (Benjamin írja, hogy a mesemondó messziről jött ember). Egy vendégmunkás azért utazik, hogy javítson anyagi körülményein; egy üzletember azért, hogy kevesebb adót kelljen fizetnie a speciális helyi feltételekből húzott haszonból. Ha úgy tetszik még az ételre, amit eszünk, arra is egyre inkább a másság jellemző – kínai, indiai, balkáni.

Ez az általánossá váló mobilitás a térségek tovább differenciálódásának feltételeit teremti meg: megsokszorozza, nem pedig megszünteti a határokat. Ha az az igény van velem szemben, hogy legyek különböző, majd találok valami olyan aspektust az identitásomban, amitől másmilyen leszek; ha a városomban bizonyos fajta befektetőkre van szükség, speciális adókedvezményeket fogok nekik ajánlani. Röviden: a mobilitás, és még általánosabban szólva a globalizáció egyre inkább különbözővé teszi a helyeket és népeket. Vegyük a klasszikus nemzetállamot: ez is a mobilitást célzó projekt volt, az állampolgári jogokon alapult, vasútvonal, közös nyelv, stb. Az eredmény, amihez vezetett, az egyéni sorsok, kulturális formák, tudomány, ipar hallatlan változatossága. A nemzet előtti közösségek sokkal inkább egyhangúak voltak!

Ráadásul ma már nincs egy ahhoz fogható kategória, amilyen a közjó fogalma volt, ami olyan centrális szerepet játszott a nemzetállam építésben. Ha a globális társadalomról szólva most a köz javát kezdeném emlegetni, kinevetne, nem igaz? (Az ökológia lehet az egyetlen kivétel). A globalizáció az általános privatizálódás. Ha ezt kombináljuk a könnyű, olykor egyenesen instant mobilitással (gondoljunk a tulajdon-átruházásra a weben keresztül a glóbusz egyik feléről a másikra), az eredmény a versengés helyek, kultúrák, állampolgárságok között. A felszínen úgy néz ki, mintha egyformává válnánk, mert a McDonaldsban eszünk, de nem. A McDonalds csak egy csepp a különbözőségek növekvő tengerében. Az a baj, hogy a több különbség rendszerint több konfliktussal is jár.